Szeretlek és gyűlöllek

"»A művészfajta ember tragikus az ő szerelmeiben, igazán olyan, mint a gyermek, aki nem nyugszik, amíg játékszerét szét nem bontja, s meg nem találja benne a nyomorú kócot.«"

Péter I. Zoltán: Ady és Léda

Szoktam próbálkozni különféle magyar művek olvasásával, aminek a látszata minden, csak nem sok, de elméletben lelkesen bővítgetem az olvasnivalók listáját. Az Ady és Léda az egyik (végre) megvalósult projektem. Ehhez szükség volt az iskolák lelkesedésszaggatójának ruganyosan ellenálló irodalmi érdeklődésre, ill. ennek minimális maradványaira. Ha a versolvasás gyakoriságát nézzük, gyaníthatóan még most sem hevertem ki az elemzések hatásait, de a prózával jól elboldogulok és az olvasmányos, mégis két lábbal a földön álló non-fictionhöz is egyre erősebb ragaszkodást érzek. Péter I. Zoltán könyve ilyen.

A szerző Adyval való "egymásra találása", kapcsolata eszembe juttatta Amanda Foreman és Georgiana Devonshire esetét - a hölgy egészen más témában túrta a levéltárat, amikor ráakadt a Marie Antoinette-esen hányatott sorsú (na, jó, annyira nem) angol hercegnőre és olyan mély hatást gyakorolt rá, hogy fejest ugrott egy új kutatásba. Ha jól emlékszem - nincs mellettem a könyv - Péter Zoltán eredetileg Nagyváraddal foglalkozott és Ady orvul, fokozatosan tolakodott az életébe, hogy aztán több kötetet szenteljen neki.
Az általam olvasott könyve a költő és Diósyné Brüll Adél kapcsolatát mutatja be [ünnepeljük meg a post legiskolásabb mondatát - mondom én, hogy nem gyógyultam még ki a verselemzésekből], kimerítő részletességgel rengeteg hivatkozással, sokszor oldalnyi jegyzetekkel (virult ám a bölcsészénem) és precizitással. Nem von le mondvacsinált következtetéseket, nem tákol össze könyvhosszabbító elméleteket, hanem bemutatja az ismert és kevéssé ismert tényeket, a különböző álláspontokat, a kortársakét és szakértőkét egyaránt. Az én értékelésemben kevéssé bízzatok meg, mert a tankönyveken kívül más szakirodalmat nem olvastam, így nem tudom, az összképet tekintve ez a kötet hol helyezkedik el az Adyléda-skálán.

"Léda: Már én egy nagy halálos betegség symptomájának tartom, hogy nem bírok magától megválni..."

Non-fiction olvasásakor az az általános tendencia, hogy váltogatom egy könnyű regénnyel, nehogy beleunjak a tényútvesztőbe, de ezúttal nem volt ilyesmire szükségem (vagy csak fáradt és/vagy lusta voltam hozzá). Az elején majdnem égnek meredt a hajam, amikor hosszú oldalakon keresztül, nyomozói aprólékossággal próbáljuk kideríteni, pontosan hol és mikor találkozott Ady és Adél és mit mondtak egymásnak. Feltalálás híján sajnos kamera nem rögzítette az eseményeket, úgyhogy a részleteket csak találgatni lehet.

Bölöni a párizsi Lédáról: "»Eléggé magas, egyenes tartású, kissé molett, elegáns nő volt. Akkor még nem Léda, hanem Adél, akire a költő versei nem aggattak hímes palástot. Öltözködésén még érezni lehetett a magyar és idegen divat emlékeit. Nem volt

Forrás

parisienne, de nem mindennapi jelenség. Amerre ment, megfordultak utána a férfiak. Párizsba szokatlan volt a hasonló női típus. Akkoriban még minden race megőrizte jellegét, és Adél úgy hatott, mint valami dél-amerikai nő. Délies, akiben nem volt semmi, ami elárulta volna a párizsi szemnek zsidós eredetét. Ovális, finom, kreolos arc, melyet feltűnővé tett az erős orrnyereg különös, rajzos orrlikával. Túlpúderezett arc, rúzsos száj, fekete szemöldök, mély, fekete szempilla, sötétbarna haj s mindennek kozmetikája kissé túlozta a párizsiasságát. Ha megszólalt, meleg alt hang hagyta el az ajkát. Szép volt? Nem tudom, több ennél, érdekes, megnéznivaló. Ma azt mondanánk talán: sex appeal. De ennél is több: különös jelenség. [...] Asszonyi lényét és szellemét nem lehetett megszokott sémák szerint mérni. Éppen nem volt egyszerű: komplikált lélek, aki sok mindenből van összetéve. Doromboló, nagy macska, ha kedve úgy hozta. Félelmetesen marcangoló, ha igaz vagy képzelt bántódás érte. Szadistásan kegyetlen, ha nem volt boldog, és másokat boldogabbnak érzett. Alapjában mégis igazságos, emberi és nemes szív, de mindig asszony. Volt benne bibliás jóság és kegyetlenül démoni. Sohasem egyforma, folyton változó és éppen azért nem untató. Női fondorlatokkal teli a hímmel szemben. Úrinő, akinek, ha szükséges, tarsolyában a demimonde [félvilági nő] fegyvertára. Különös, fekete pillangó.«" 

A tankönyvek és a közhiedelem ugyan közlik, hogy ez a szerelem inkább pusztító szenvedély volt, mintsem l'amour heureux (boldog szerelem), de a valóság, ahogy sejteni lehet, ennél sokkal összetettebb, itt-ott csalódást keltő. Ady és Léda nem szeretnek egymásba rögtön; nagyon sokáig úgy tűnt nekem, mintha az egész kapcsolat jóformán illúzió lenne, ami Ady képzeletében létezik (afféle trubadúrszerelem), ugyanis rajongó leveleire csupán néha érkezik egy-egy lagymatag válasz. Ráadásul nagyrészt távkapcsolat volt! Az Érmindszent-Nagyvárad-Pest-Párizs közötti utazás pedig rendkívül fárasztó. A leveleket olvasva csodálom, hogy Adynak egyáltalán jutott ideje verseket írni; levelezések, utazások, viták, nagymértékű lumpolás, betegeskedés tették ki az életét.
És rekordméretű nyavalygás.
Elnézést kérek minden rajongótól, Erika nénitől (pedig ő mindent megpróbált, elemzések ide vagy oda), a magyar irodalomtól és Adytól, de ez a mértéktelen panaszáradat és szenvedés még nekem is sok volt, holott önsajnálatban világbajnok vagyok, legalábbis idáig ebben a hitben éltem. Persze, nem én vagyok a magyar irodalom egyik legjelentősebb alakja, úgyhogy maradhatok világbajnok.
Komolyabbra fordítva a szót: Péter Zoltán ebben a résztémában is elmélyed, hosszan citálja Czeizel idevágó könyvét, a kortárs orvosok véleményét. Ami a legrosszabb: Léda hasonlóan túlérzékeny, gyenge idegekkel bíró alkat volt és ebből fakadóan iszonyúan marták egymást, a kölcsönös vádaskodás, féltékenykedés, vélt és valós sérelmek pusztítóan hatottak rájuk. Kapcsolatuk talán olyan volt, mint egy állandó kötélhúzás; felfedezték egymás gyenge pontjait és ott hatottak a másikra, hogy fölénybe kerüljenek.

Bölöni György a szerelmükről: "»Mint két barát, de mint két örök ellenfél néztek szembe egymással Ady és Léda. Mindörökké vívott volt a harc kettőjük között. Ady állandóan panaszkodott, hogy beteg, de ha olykor igaz is ez a betegség, emlegetése örök defenzív állás a másik harcos féllel szemben. Lédában volt valami különös, megmagyarázhatatlan természetfeletti: egy nagy lélek kitépte magát centrumából, és egyensúlyát vesztve kiszámíthatatlan pályán kezdett bolyongani, érzett rajta a tragikus végzet szele. Ady néha félve, sunyin, és meglapulva nézett fel az asszonyra. Félt, tartott tőle. Babonásan tartott attól az erőtől, mely Lédából, az örök asszonyból, ösztönösen áradt az értelmen túl, mint mágikus, megfoghatatlan, boszorkányos fluidum, mely beletartozott az Ady teremtette pantaisztikus mitológiába: Szerelem, Titok, Élet, Halál, Isten. És Ady félt, tartott, nem is Lédától, hanem az Asszonytól és a benne megszólaló lelkiismerettől. Szeretője szavából minden nő, édes anyja sava is szólott. Léda asszonyosan megérezte Adyban a hím bűnbe-esőt, és nem tévedett soha. A Férfival így mindig ő volt fölényben. A Férfival igen, De Ady a zseni volt, s ha Léda lelke nem rebbent meg a férfi előtt, meghőkölt a zseni előtt. Ady jól érezte ezt, és ha tréfás beszéd során, évődő vitákban, vagy ha rákerült a sor, perelésekben, utolsó kártyaként ki nem is játszotta, de zseni fölényét megsuhogtatta a levegőben.«"

A tények - a levelek, külső szemlélők, szakértők leírása - tükrében egészen elképesztő mindennek a versekben való kikristályosodása. Elsöprő, elementáris, sötét, nyers, mégis gyönyörű alkotások, mint amikor egyszerű elemekből nagyszerű dolgok születnek - kőtömbből szobor vagy szénből drágakő. És nem csupán a Héja-nász az avaron, hanem mondjuk A fehér csönd is:

Karollak, vonlak s mégsem érlek el,
Itt a fehér csönd, a fehér lepel.

Nem volt ilyen nagy csönd még soha tán,

Sikolts belé, mert mindjárt elveszünk,

Állunk és várunk, csüggedt a kezünk

A csókok és könnyek alkonyatán.

Sikoltva, marva bukjék rám fejed

S én tépem durván bársony-testedet.

Nagyon is síma, illatos hajad,

Zilálva, tépve verje arcomat.

Fehér nyakad most nagyon is fehér,

Vas-ujjaim közt fesse kékre vér.

Ragadjon gyilkot fehér, kis kezed:

Megállt az élet, nincsen több sora,

Nincs kínja, csókja, könnye, mámora,

Jaj, mindjárt minden, minden elveszett.

Fehér ördög-lepel hullott miránk,

Fehér és csöndes lesz már a világ,

Átkozlak, téplek, marlak szilajon,

Átkozz, tépj, marj és sikolts, akarom.

Megöl a csend, ez a fehér lepel:

Űzz el magadtól, vagy én űzlek el.


Kiadó: Noran
Kiadás éve: 2006
Ár: