A nem is olyan gonosz Nyugati Boszorkány

"Elfaba a tűzzel szemben állt, és most válla felett hátranézett Galindára, aki még nem ugrott le a székről. A mumpicföldi hálóingben volt, zsákszerű holmiban, csipke és minta nélkül. A szürke anyag fölött zöld arca szinte izzott, hosszú és egyenes, szépséges fekete haja pedig pont oda hullt, ahol a mellei lennének, már ha jelentkeztek volna. Elfaba mintha állat és Állat között lett volna, valami, aminek van élete, de nem Élete. Volt benne valami várakozás, de nem megérzés... mi is? Mint egy gyerek, akinek azt mondják: szép álmokat, pedig még sosem álmodott. Faragatlanságnak is lehetne nevezni, de nem a társasági értelemben, hanem inkább úgy, mintha a természet nem végzett volna teljes munkát Elfabán, mintha még nem sikerült volna azonossá tenni önmagával."

Gregory Maguire: A boszorkány

Nem nehéz észrevenni, hogy a fantasy a mostohagyerekeim közé tartozik: időről-időre próbálkozom a műfajjal, de rajongója aligha leszek. Gregory Maguire azonban jól seggbe rúgott, és átröpített a várakozás holtpontján.
Előtte talán George Martinnak sikerült ennyire felajzania az érdeklődésem, de akkor még fogékony, nyiladozó elmém volt (képzelhetitek, mit tett vele ez a gonosz vénember). Most már sokkal finnyásabb vagyok, nehezebb egy könyvnek lenyűgöznie, pláne, ha teljes mértékben kitalált világban játszódik. Ráadásul kimaradtam a gyerekkori Óz-lázból, így, mondhatni, totál ismeretlen terepen mozogtam.
A regény az alcímnek megfelelően viselkedik; kicsivel Elfaba - akiből később a Gonosz Nyugati Boszorkány lesz - születése előtt kezdődik és a halálával zárul. Ahogy végigkísérjük az életén, úgy ismerjük meg Óz sokszínű birodalmát, ugyanis ez a pimasz, zöld bőrű nőszemély végigvándorol az országon, a fejezetek egy-egy terület, földrész után kapták a címüket. Az a legkülönösebb, hogy a helyszínhez hasonlóan a stílus is változik; Mumpicföld baljós, a középkori színpadi játékok brutális humorát Gillikin egzotikuma, a forrongó tudásvágy és az egyetemi intrikák követik, azt Smaragdváros nyomorgó, lázadó hangulata bujkálással és összeesküvéssel, végül a nyugriai pusztaság sivársága zárja Elfaba életét.

"-... Akiket gonosznak tartanak, azok általában nem rosszabbak nálunk... Azoktól kell tartani, akiket jónak mondanak vagy jobbak az átlagnál."

Maguire egy részletesen kidolgozott, (számomra) egyedi világot teremtett, de a változékony, mondhatni rugalmas stílusával és az igényes nyelvezetével fogott meg. Tetszett, ahogy finom árnyalatokkal ábrázolja az embereket (plusz Állatokat meg állatokat) és ügyesen belekeveri a politikai, vallási folyamatokat a szereplők életébe.
Természetesen Elfaba, a központi alak a legkidolgozottabb. Az elejétől lehet sejteni, hogy nem csupán egy véletlenül földre pottyant lény, aki a szülők gyermek utáni vágyából születik, hanem beleavatkoztak-beleavatkoznak a sorsába, és valószínűleg eszközként is szolgál - hogy miért, az egyelőre titok. Ez a kérdés gyötri mindig Elfabát, miközben felnő. Küzdelmes élete van; kezdjük ott, hogy zöld bőrrel születik, az apja lelkész, az anyja pedig szülés utáni depresszióban szenved. Sajnos a gyerekkor egy szelete kimarad, a második fejezetben már a fiatal felnőtt Elfiről olvashatunk. Nekem úgy tűnt, kihozta magából a legtöbbet - okos, érdeklődő, empatikus és megveszekedett harcos, karcos humorral, de senkit nem enged közel magához, ahhoz már túl sok sebet kapott.
Néhány évvel később egy véletlen tragédia miatt megtörik az élete, a sorsa ismét új irányt vesz (vajon magától? Vagy direkt így történt?), és nekem ekkor kezdett kirajzolódni a Boszorkány képe, amit mi "ismerünk" és az Óz-kánon része - paranoid, megkeseredett és rettegő. Sajnos itt az olvasásom is erős törést szenvedett és alig haladtam a regénnyel. Mintha Elfaba egy olyan gödörbe került volna, ahonnan nincs kiút és minden próbálkozással csak egyre mélyebbre csúszik. Ha belegondolok, szomorú élete volt, mintha egy félresikerült kísérlet eredménye lett volna, amik általában nem élnek sokáig.

"- A nyomorgóknak nem kell mese arról, hogy a gonosz hol bukkan fel, egyszerűen felbukkan, és kész. Sose tudjuk meg, hogy a boszorkány miért lett gonosz, hogy jó döntés volt-e a részéről. Lehet-e ez jó döntés bármikor is? A gonosz vajon újra jó akar lenni? És ha igen, akkor már nem is gonosz? Csak definíció kérdése."

Jó néhány elvarratlan szál, megválaszolatlan kérdés maradt bennem az olvasás végén - Elfaba élete ugyan véget ér, de a birodalomé nem, és az író egy egész krónikát szentelt az általa megálmodott Óznak. Ebből kitalálhattátok, hogy nm önálló műről van szó, hanem egy csúfosan megcsonkított sorozatról - hogy tit is sírjatok, elárulom, hogy négy kötetes. Négy. Nincs mese, megint fel kell tupíroznom az angolomat.

Eredeti cím: Wicked - The Life and Times of the Wicked Witch of the West
Sorozat: Wicked Years 1.
Kiadó: Kelly
Kiadás éve: 2009
Fordította: Pék Zoltán
Ár: 3980 Ft (szemfülesek pár száz forintért is ráakadhatnak)