Pillanatnyilag bárki tag lehet, a belépési díj egy bejegyzés, akár fikció, akár esszé, vagy csak egy kis mocskolódás. Bár ha valaki vallomást akar tenni, akkor ez a megfelelő hely: nincsenek nevek, se szabályok, se színek, csak egy.
Nem a fekete, mint arra számítani lehetne. A fekete túlságosan behatároló. A fekete a mélység hiányát tételezi fel. De a kék kreatív, melankolikus. A kék a lélek zenéje. És a klánunk színe, amely felöleli a gazemberség minden árnyalatát, a szentségtelen vágy minden ízét."
Értékelés: 5* pávaszín az 5-ből
Kedvenc karakter: -
Egyszer már beleolvastam ebbe a regénybe, de nem kapott el a hangulata, ezért néhány oldal után visszatettem a polcra. Mostanában történt, hogy egyre gyakrabban pillantottam rá, szinte hívott, hogy próbálkozzam meg vele megint. Igazán illetlenség volt félbehagyni a Monte Cristót, de abszolút jól tettem, mert ez egy olyan fantasztikus élmény, hogy kb. a harmadánál kedvencemmé vált.
Úgy érzem, Harrisnek két arca van (akár a történet egyik szereplője is lehetne ez alapján), egyik a... jaj, nem is olyan egyszerű ez. Szóval őt a többség beskatulyázta, még mindig a Csokoládé írója, amelyet sokkal többen láttak, mint olvastak, és a film, bármilyen idilli is, egy romantikus giccs, a könyvvel összehasonlítva pedig még rózsaszín is. Ebbe az egyik csoportba tartozik még a Szederbor, a Bársony és keserűmandula és némileg a Szent bolondok is [azért ennyi, mert a többit még nem olvastam] - amolyan derűs háztáji boszorkánysággal meghintett, az emberi lélek gyarlóságait és csodáit bemutató kötetek, igényes stílusban. De van a könyveinek egy másik része, amelyben a sötétség uralkodik, és a sötétségben a téboly bujkál, a vérszomj, ahol a főszereplők nagyon különböznek a másik csoport hőseitől, ha úgy tetszik, a negatív oldaluk. Ilyen élmény volt nekem a Csokoládécipő és most a Kékszeműfiú, és, mondanom sem kell, meg vagyok veszve ezért a "dark Harris"-ért.
A Csokoládécipőnek csupán egy sötét oldala van, a Kékszeműfiú teljes egészen sötét. Nem fekete, inkább éjkék. Nagyon bizarr, hogy ezt a megnyugtatónak, vidámnak tartott színt milyen fogalmakkal hozza kapcsolatba az írónő, de teljesen illik hozzá (a rózsaszínnel ez nemigen sikerült volna). A kép kezdetben marha egyszerűnek tűnik: itt van BB, a 42 éves kórházi takarító, aki még az anyjával, a harapós keselyű Gloriával él - irtó szánalmasnak tűnik, de BB-nek van egy másik oldala, kekszemufiu, aki fiktív gyilkosságait osztja meg az általa létrehozott fórumon. Egy idő után felmerül a kérdés, hogy valóban fiktívek-e ezek a történetek, mennyi a bennük rejlő igazság - és ez a bizonytalanság egyre fokozódik, egyre több elemmel kapcsolatban, nem tudod, ki kicsoda valójában, mit rejteget a mosolya mögött, mi a színe, mit követett el a múltban és a jelenben. Imádtam ezt a paranoid lebegtetést, a szálak egymásba fonódását, majd szétválását.
De nemcsak ez az egyetlen rétege a könyvnek. kekszemufiú meséit blogbejegyzések formájában ismerjük meg, az írás időpontjával, hangulatával, a hozzá társított zenével és a kommentekkel körítve, vagyis egy virtuális világ is kinyílik előttünk, amely évek óta közkedvelt téma, senkiben sem szabad megbízni, mert az avatár és a nicknév mögött bárki rejtőzhet, blabla, ezt egyébként már nagyon unom, úgyhogy inkább azt emelem ki, hogy BB és a fórum többi tagja is azokhoz az emberekhez tartozik, akinek a virtuális élete valóságosabb, mint a számítógépen kívüli, ami önmagában nem rettenetes dolog - ha van mellette ténylegesen kiépített, saját életvitel, a maga kapcsolatrendszerével (nem mintha ez nem lenne lerágott csont). A regényben BB szemszögéhez hasonlóan ismerjük meg Albertine gondolatait, és nála sem tudhatjuk, mi a valóság és mi a fantázia szüleménye - kettejükben az a közös, visszatükröznek valamit, valakit. "Hova lesz a tükörkép, amikor eltörik a tükör?"
Fekete, barna, kék, piros, fehér, zöld. Elképesztő szerepe van a színeknek, már-már allegóriáknak lehet mondani őket. Hogy tényleg hatással vannak-e az ember személyiségére, fogalmam sincs, de az tuti, hogy ha nekem egyszer gyereke(i) lesz(nek), nem fogom őket egyszínű ruhába öltöztetni, egyszerűbb mosás ide vagy oda.
Oh, Gloria, te jó isten... nála mutatkozik meg először a történet egyik (sokadik) lélektani oldala, ennek a résznek azt a címet is adhatnám, hogy mérgező anyák. Már maga a kifejezés is borzasztó, zöldesfekete, mérget csepegtető indák, amelyek az ember húsába vájnak. Gloria egy patkány szívósságával, egy bivaly erejével és egy kígyó rosszindulatú, sziszegő nyelvével és síkosságával rendelkezik. Ha nem lenne eszméletlenül beteges, torz a személyisége, becsülni is tudnám, hogy egyedül, takarítónőként, majd piaci árusként felnevelt három fiút, de csak megvetni tudom és undorom tőle.
Minden anya, szülő számára a saját gyereke különleges - de vannak, akik nem elégszenek ezzel, hanem mások elismerésére vágynak, talán a saját ambícióikat akarják a gyerekükön keresztül megvalósítani, hiszen ő az utolsó reménye; iszonyatos terhet, elvárást tesznek a gyerek vállára, és ha "kudarcot vallanak", kiderül róluk, hogy teljesen hétköznapiak (ami nem így van, csak ezeknek az embereknek erre nincs szeme, túlságosan elvakítja őket a becsvágyuk), akkor pokollá teszik az életét. Nem szükséges ehhez feltétlenül fizikai bántalmazás, elég, ha rendszeresen a szemükbe vágják, mekkora csalódást okoztak nekik, holott "annyi mindent tettek értük". És bármilyen visszataszító, gyomorforgató ez, Harris nagyon jól mutatja be a témát, nagyon messze áll pl. Jodi Picoult hatásvadász leírásaitól, de ezt már megszokhattuk tőle, hiszen minden kötetében foglalkozik az emberi lélek csorbaságaival.
Nem semmi fricska, hogy BB tényleg különleges, de Gloria vakságában ezt nem veszi észre, a szineztéziáit betudja az érzékenységnek, ami a hozzá hasonló embereket csupán dühíti és gyengeségként könyvelik el. BB színeket és szagokat társít a fogalmakhoz, emberekhez, jelenségekhez:
Mama és a reményei. Természetesen az eddigieknél is erősebben jelentkeztek most, hogy az adottságnak neve lett, hivatalos elnevezése, egy tünetcsoport, aminek betegség-és szentségillata volt, a bolyhos, sötétszürke sziszegőivel és a gyümölcsszagú katolikus, tompa színével.
Nagyon sok mindent tudnék még mondani erről a regényről, oldalakon keresztül elemezhetném (már ha még van, aki nem aludt el az unalomtól), de az az igazság, hogy
Ui.: itt a kekszemufiu által hallgatott dalok listája, ha szeretnétek belehallgatni ebbe a regénybe.
Kiadó: Ulpius
Kiadás éve: 2010
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Ár: 4000 Ft
Az írónő honlapja
Eddig nagyon távol állt tőlm Joanne Harris, azt hittem, hogy csak azok a "rózsaszín" könyvei vannak :) De tetszik ez a történet, amit felvázoltál (bár sztem tök félelmetes az a kancsal gyerek a magyar borítón..)
VálaszTörlésó, Harrisnak sztem egyetlen rózsaszín könyve sincs.:)
VálaszTörlésÉrdekes, ahogy Harris két arcáról írsz - erre még sosem gondoltam, holott milyen igazad van... és most jöttem rá, hogy épp ezeket a sötét regényeit szeretem jobban: a sokak által nem kedvelt Ötnegyed narancs és az Urak és játékosok is ugyanez a vonal. Eddig ódzkodtam a Kékszeműfiútól, de meggyőztél :)
VálaszTörlésAbigail: dehogy, ő minden, csak nem rózsaszín.
VálaszTörlésVan benne valami nyugtalanító, de illik a történethez.
Nima: ezt már olvastad?
cinnnamon: óó, ennek nagyon örülök:) Az Urak és játékosokról sejtettem ezt (a Kékszeműfiúban is szerepet játszik a St. Oswald!), de az Ötnegyed narancs is nagyon várós már nálam.
még nem olvastam, de már a polcon vár rám.
VálaszTörlésa szent bolondok az melyik vonal? ez, vagy inkább a csokoládé-féle?
ez a kettő van már csak hátra tőle.
Hmm, valahol a kettő között, én nagyon szerettem. De közelebb esik a Csokoládéhoz, mint a Kékszeműfiúhoz.
VálaszTörlésAbszolút kedvcsináló posztot hoztál össze, viszont még mindig félek ettől a könyvtől... Asszem Harris kevésbé sötét oldalát jobban szeretem, de majd valami köztessel meg fogok próbálkozni, pl a Csokoládécipő ideálisnak tűnik.
VálaszTörlés