A boszorkányok felfedezése

Ez a post annakidején nagy népszerűségnek örvendett, gondoltam, áthozom ide is, hogy mindenki gyönyörködhessen benne.
Ha kíváncsi vagy a kommentekre is, kattints ide. Ha nem jelenik meg a régi post, káromkodj egy jó nagyot, én is azt szoktam tenni.

***

"Én vagyok az, aki közvetít az elemek között és összhangot teremtek közöttük. Ami nedves, azt ismét szárazzá teszem, ami pedig száraz, azt nedvessé. A puhát ismét keménnyé teszem, és megpuhítom, ami kemény. Mivel én vagyok a vég, a szeretőm a kezdet. Bennem van a teremtés egész műve, és az összes tudás ott rejtőzik bennem."

Deborah Harkness: A boszorkányok elveszett könyve
Értékelés: 2.2 petárdakéz az 5-ből
Kedvenc karakter: -

Diana történészként Oxfordban tanít, és a Bodley könyvtárban az előadásához készít jegyzeteket. Egy nap az Ashmole 782-nek nevezett könyv kerül a kezébe, amely nem akármilyen kézirat: igézet alatt áll, azaz egy boszorkány elvarázsolta, hogy rejtett tartalma ne kerüljön avatatlan kezekbe. Diana, aki egyúttal boszorkány is, öntudatlanul megtöri a varázslatot, és ezzel az események olyan lavináját indítja el, amire soha nem számított.

Volt egy olyan halovány érzésem, hogy ez a könyv nem lesz annyira jó, illetve nem leszek tőle elragadtatva, és hogy nem rendeltem meg a 40%-os akcióban, a sejtelem bizonyossággá szilárdult.

De mindez nem akadályozott meg abban, hogy elolvassam. Hát, nem kellett volna.
Nem akarok gonosz lenni darkness Harkness-szel szemben - magamban 100 oldal után csak így neveztem az írónőt -, de nem bírok ellenállni a szurkapiszkának, mert ez a böszme, iszonyatosan idegesítő könyv tíz napot elvett az életemből, úgyhogy az a minimum, hogy egy egészen picit cafatokra cincálom. Emellett vajmi kevés pozitív benyomást tudok felidézni, amelyet keltett bennem a történet.

Életemben nem jegyzeteltem még ennyit egy regényhez: a kötelező kis jegyzettömblapot fél nap alatt teleróttam, aztán a másodikat is, végül két A5-ös oldalnál apadt el a hülyeségek sora, és még így is bőven előfordult olyan hajmeresztőség a kötetben, amely felbőszített, de nektek is kell felfedeznivaló örömöket hagyni.

A történet középpontjában Diana áll, akinek tulajdonképpen két énje van; egyrészt alkímiával foglalkozó történész, komoly presztízzsel rendelkező kutató - másrészt boszorkány, a salemi Bridget Bishop leszármazottja, és két hatalmas erejű teremtmény, Rebecca és Stephen Proctor gyermeke, ám szülei brutális, kegyetlen halála miatt megtagadja családi örökségét és hátat fordít a boszorkányságnak. Kezdetben próbáltam megbarátkozni Dianával, de ahogy fogytak az oldalak, a kezdeti semlegesség ellenszenvbe csapott át; ennek az az oka, hogy Harkness elkövette a kezdő írók egyik legnagyobb hibáját, egekig fokozta a főszereplő különlegességét, aki emellett nagyon bátor, okos, művelt, a haja szalmaszőke, de vannak benne vörös és fekete szálak is, a szeme arany, kék, zöld és szürke színű. A másik ok az, hogy Deborah Harkness nem tud karakterizálni, a szereplői egysíkúakak, csak akaratlan marionettbábuk, akiket ide-oda tologat és elnyökögtet velük néhány mondatot, néha homlokegyenest ellentmondanak saját reakcióiknak. Pl. Diana roppant lírai módon kifejezi Matthew iránti szerelmét, nem sokkal később pedig lehülyézi:

"- Mióta érdekel a bor? - kérdezte vissza őszinte meglepődéssel a hangjában.
- Amióta rájöttem, mennyi mindent nem tudok még róla.
Amióta rájöttem, hogy téged érdekel a bor, te hülye."

Matthew Clairmont is hasonló kaliberű karakter, csak még idegesítőbb; hiába próbálja Harkness a vámpírok oltalmazó ösztönével magyarázni, a vámpír uralkodik Dianán, utasítja, mikor egyen, aludjon. A pasi hisztisebb, mint egy osztálynyi menstruáló lány, ha valaki nem követi zokszó nélkül a parancsait, rikácsol és toporzékol, és ezt mivel magyarázza az írónők gyöngye? A drága Matthew hadvezér volt, természetes, hogy ő irányít! Diana meg bedől neki, állandóan arról gagyog, milyen jó érzés, hogy az ő meleg és Matthew hideg bőre találkozik. Pff, lehet, hogy én vagyok túl fázós, de ha arra gondolok, hogy hozzádörgölőzöm egy adag húshoz a fagyasztóból, azt mindennek nevezném, csak kellemesnek nem. Az is Harkness fakezűségét mutatja, hogy Diana nagyon el van telve az önálló akaratáról, majd a következő oldalon megállapítja, hogy úgysem tehet semmit, ezért jobb, ha engedelmeskedik. És amikor végképp megutáltam: Matthew a szeme láttára megöl egy szerencsétlen szarvast, ennek a hülye picsának meg az a reakciója, hogy begerjed.

A karakterábrázolásnál már csak a kötet világfelépítése rosszabb, ilyen zagyva, értelmetlen mitológiát még nem láttam. Már nincs erőm összefüggően írni, mert még sok van hátra, és egyre dühösebb vagyok erre a vacak könyvre, úgyhogy csak bekezdésekben felsorolok néhány gyöngyszemet:
- boszorkányvíz: orrán-száján-minden testnyílásán ömlik a víz a banyából;
- semmi érdemi boszivarázslat nincs;
- összemossa a farkasokat a vámpírokkal: amikor Diana meghívja vacsorázni magához Matthew-t, gondban van, hogy mégis mit esznek a vámpírok, ezért felhívja a zoológiai tanszéket, hogy mivel táplálkozik a szürke farkas (!), ezenkívül vámpírfalkákról és alfahímről beszél;
- A vámpírok kedvelik a dióféléket... basszus, mik ezek, mókusok?
- A démonok emberszülőktől születnek;
- William Shakespeare démon volt;
- II. Szilveszter pápa vámpír ("vámpírpápa", ezen szétröhögtem magam);
- A boszorkányok különféleképpen érzékelik a teremtmények tekintetét: a démonokét csókként, a boszikét böködésként, a vámpírokét pedig jeges izéként. Ez még nem lenne akkora gáz, de Matthew annyi hópelyhes pillantást vet Dianára, hogy abból már hóembert lehetne építeni;
- A történet több pontban hasonlít a Twilight-ra, ha csupán egy-két egyező dolgot találtam volna, nem foglalkoznék vele, mert akár véletlen hasonlóság is lehet, de érdekes egybeesések vannak; Diana csillámlik, Matthew Edward-szinten tutujgatja élete szerelmét, nem lenne szabad együtt lenniük, ellenállásuk és ragaszkodásuk magukra vonja egy felsőbb hatalom haragját, Matthew énekel a nőnek, hogy el tudjon aludni, éjszaka belopózik a szobájába és nézi őt, Matthew olyan szép, mint egy angyal, felvetődik az a megoldás, hogy Diana váljon vámpírrá (ez baromi vicces: "Meglepően kevés riadalommal és félelemmel szemléltem a lehetőséget. Matthew-val lehetnék, és még az is lehet, hogy magasabb is lennék.");

- Nagyon utálom ezt: Matthew-nak van Gutenberg-Bibliája, Will szindarabjai című kötete, Vermeer megfestette őt, Kit Marlowe szerelmes volt belé, ismerte Aragóniai Katalint, VIII. Henrik adott neki építése engedélyt (ej, Harry, őt miért nem fejeztetted le?!), Darwinnal leveleztek;
- egy rész gondolkodóba ejtett, szerintetek is Lestat-ról van szó?
"... Napokon belül álszent szövetségre léptek egy fiatal és hiú francia vámpírral, aki New Orleans jómódú negyedében lakott, valószínűtlenül arany volt a haja és mérhetetlenül könyörtelen volt."
- És a kedvencem: a jógázó vámpír. Én elég tágtűrésű vagyok az antropomorfizálódó vérszívókat illetően, szex, videojáték, evés, hajvasalás, de ez már sok. Miért kell egy vámpírnak jógázni? Ennyi erővel akár testépíthetne is, vagy szedhet vastablettát.

A cselekményben is akkora lyukak vannak, mint az ostromlott luccai várfalban; a könyv 700 oldal, de ennek a negyedét se teszi ki az érdemi történés. Harkness mintha direkt az oldalszám növelésére törekedett volna, nagyon sokszor olvashatjuk, hogy Di felvett egy kopott sztreccsnadrágot, egy garbót és egy pulóvert, a bebújós cipőjét, felkapta a régi sportcipőjét, a füle mögül kiszabadult egy tincs (amit az álomvámpír természetesen mindig visszatűr), sokat futunk, evezünk, teázunk, és rengeteg zabálunk! Ez a nő annyit eszik, mint egy ló! És ne akarja beadni nekem, hogy aki vacsorára három tál pörköltet, reggelire minimum kilenc vajas pirítóst begyűr, napközben pedig szendvicsezik, nem hízik el. Matthew meg annyit borozik (aminek parkettafény és füst, meg tejkaramella és kréta íze van), hogy kezdtem arra gyanakodni, hogy alkoholmérgezés miatt került a halál szélére. Jaj, kihagytam az alvást, hohó, az egyik legfontosabb cselekményelemet! Én is tudok ám napi 10 óra hosszát mormotázni, de Di naponta háromszor alszik.

Ha kiválogatjuk ezeket a sztereotip elemeket, a maradék cselekményben találunk egy-két érdekes dolgot, amire az írónő fel tudott volna építeni egy közepesen jó regényt, amolyan Dan Brown-stílusú kódmegfejtős, futkosós sztorit, amelyben nem kell vacakolni a jellemábrázolással, világfelépítéssel meg ilyen piszlicsáré dolgokkal. Az alkímiával és a négy faj eredetével foglalkozó részekről beszélek, előbbi amolyan könyvtárkutatós hangulatot teremt, utóbbi a genetikai szakzsargonnal tudományosat - itt látszik, hogy Deborah Harkness intelligens, művelt nő, csak a kisszékfaragáshoz is jobban ért, mint a regényíráshoz, nincs hozzá fantáziája, kész, bár egy-két szálat egész jól megszőtt és összeöltött.

És ha ez még mindig nem tette be nálad a kaput, te szegény postot olvasó ember, akkor közlöm, hogy a fordítás se a legjobban sikerült, erről általában nem írok, de néhány esetben annyira kiugranak szavak, kifejezések a szövegből, hogy muszáj megemlítenem. Itt érdekességek garmadájából válogathatunk:

- "Jössz vissza hamar?" - gyermekét féltő anyukához illik inkább, mint egy 1500 éves vámpírhoz;

- "szuttyongatott" - nagyon aranyos szó, és nem baj, hogy szerepel a regényben, de nem a nyelvjárásom része, így gőzöm nincs, mit jelent;

Update: papírzsepi karca megoldotta a rejtélyt.
- "... amit nehezék gyanánt a könyv lapjaira tehettem... talált... egy kis falábat, amiről azt állította, hogy egy német angyalé volt..." - nem tudtam, hogy a német angyaloknak ez a speciális jellemzője, de szegénynek biztos ellőtték a lábát a II. világháborúban;
- "A szellő belekapott tömött, mézes hajába." - és ha tényleg mézes, nem pedig mondjuk mézszín(ű), akkor minden franc beleragadt;
- "Nem szabad hagyni, hogy a Nagytanács vájkáljon benned."
- Szerintem a "hús" és "bőr" szavak össze lettek keverve - "Amikor a lángok fölé tartottam a kezem, a húsom narancs-pirossá vált." és "Éreztem hűvös érintését meztelen húsomon."
- "Ez egy új világ volt, amelyben a teremtmények egymás ellen uszultak..."
- "- Te vagy az, Matthew? - kérdeztem, felülve és kiegyenesedve, mint a gyertyaszál." - ez nem a fordító/szerkesztő hibája, csak már nem bírom külön válogatni őket.
- "bírvágy" - talán jobb lett volna "birtoklási vágy".
- "A lég egyre sűrűbb lett."
- "A kimerültségnek, a gyógyszerelésnek és az otthon meghittségének hatására órákig ágyban maradtam."
- "... Matthew lehajolt, ajkával a kulcscsontom fölötti üreghez ért és bekapta a mellbimbóm." - itt valami nagyon nem oké:D
- "... élvezettel nézegettem a megnyúzott tetemeket ábrázoló képeket..." - ez a nő tuti perverz;
- "Vele nem lesz több egyszerű szeretkezés, pedig én nem szeretkeztem azelőtt másképp. Akár szűz is lehetnék."
- "én nőstény oroszlánom" - ha engem így hívna a pasim, rövid úton beverném az orrát (fuj, egy jegyben születtem ezzel a perverz, haspók nővel).
- Matthew annyiszor megkérdezi, hogy "Meg vagyok értve?", hogy Di helyében én már sikítófrászt kaptam volna, nem, nekem ne dirigáljon egy 1500 éves mészlerakat.

Húú. Összességében annyit tudok mondani, hogy... hogy ne olvassátok el.

Ui.: de a letéphető könyvjelző menő.

Eredeti cím: A Discovery of Witches
Sorozat: a trilógia első része, a sorozat nevét nem tudom, és nem is érdekel; Carta Light
Kiadó: Cartaphilus

Kiadás éve: 2011
Fordította: Baló András Márton
Ár: 3990 Ft
Az írónő honlapja