Impresszió post

(Ezt kedden kezdtem írni, mint tudjuk, a sütisütés kudarcot vallott.)

Ahelyett, hogy a dolgaimat végezném, vagy legalább értelmes bejegyzést írnék, szinte katatón állapotban nyomkodom a frisst a Molyon, kólát iszok, hogy ébren maradjak és mindjárt sütirecepteket fogok nézegetni, ha még az idén betöltődik az oldal. Nem tudom, hova raktam a mai napot (már megint), pedig nem lazsáltam vagy meredtem magam elé a semmibe - igen, előfordul nálam, kérem, várjon, az oldal töltődik -, olvasni meg nem is volt időm.
De hogy ne a szánalmas nyavalygásomat olvassátok, kinyilatkoztatom, hogy voltam könyvtárban.

Szeretek könyvtárba járni. Hiába a ronda, modernnek szánt épület, a mogorva, olvasókkal nem foglalkozó könyvtárosok, ha belépek az első emeleti kiválasztó térbe (istentelenül kiábrándító, ugye?), megnyugszom. Kicsit elfelejtem az engem kínzó nyűgöket, problémákat, amelyek mázsás súllyal nehezednek rám, és valamennyivel könnyebben lélegzem. Szeretek sétálni a kötetekkel teli polcok között, magamba szívom az illatukat, a régi Krúdyik poros szagát, a friss könyvek polcának bódító tintaaromáját, a szó szerint rongyosra olvasott, aktuálisan népszerű regények maszatos kipárolgását. Nagyon szeretem az ismeretlen könyvek láttán felhorgadó izgatottságot - a vele szinte egyidőben érkező bűntudatot már kevésbé, hiszen ROKVO (Rengeteg Olvasatlan Könyvem Van Otthon) és nem kellene hatalmas öngólt rúgnom azzal, hogy egyáltalán belépek ebbe a műintézménybe, éppen ezért általában kerülni is szoktam. (Mert, ugye, az nyilvánvaló, hogy könyvtárból nem lehet üres kézzel távozni, epezöld , hihetetlenül abnormális dolog lenne).
Hogy keveredtem hát én erre a veszélyes területre? Nos, a Szonyecskáért mentem be, a kedves érdekében - igaz, hogy én a Médeát akartam neki odaadni, mert szerintem az jobban illik hozzá, de ő egy rövidet akart, nos, hát, megkaptad, Szonya mindössze 92 oldal -, és... tudjátok, ha már ott voltam, elkezdtem a sorok között kavirnyálni (Nokedli nővéremtől tanultam), és ezt szintén tudjátok, elvesztem. Kihoztam Elizabeth Wurtzel Prozac-országát, mindenki elképzelheti, milyen napsugaras kedvem van mostanában, Adrian Mole újabb kínszenvedéseit, hogy nevetni is tudjak valamin, és Emily Dickinson verseit, mert hónapokkal ezelőtt nem tudtam a határidő lejárta előtt befejezni, és szeretném idén letudni, utálok könyvet ilyen hosszú időre félbehagyni.
Ezenkívül az a kalandom történt, hogy segítettem egy néninek könyveket keresni. Alapvetően befelé forduló, magányos ember vagyok, nem engedek közel magamhoz sok embert, de a könyvtárban mindig elfog valami undorító barátságos hajlam (meséltem már, hogy kicsit mizantróp is vagyok?), valószínűleg azért, mert úgy érzem, az enyéim között vagyok, mintha az olvasó emberek egy külön alfajt alkotnának az emberek között. Így történt, hogy nem bírtam visszafogni magam, amikor a kicsit elveszettnek tűnő néni leemelte a polcról a Lydia titkát - Az orosz szerető folytatása, a cím elég szörnyű, de nem atomnyálas könyvről van szó -, amely a sorozat második része, és szinte akaratomon kívül kibukott a számon ez a mondat. Az első rész sajnos nem volt bent, de a Szentpétervár ékkövét (amit szintén nem olvastam még, utálom, hogy ilyen lassan haladok) nyugodtan kivehette az áldozatom, hiszen Lydia édesanyjáról szól, elsőként is lehet olvasni Kate Furnivalltól. Amikor ezek után elhangzott a kérdés, hogy tudnék-e könnyed történelmi regényeket ajánlani, szerintem mindenki el tudja képzelni, hogy a mizantróp burkom lefoszlott rólam és elememben éreztem magam:) Kerestünk néhány jó vastag kötetet, Iny Lorentztől A várúrnőt, A nővérek házát (amit szintén illene már elolvasnom) és volt egy harmadik is, amit ő talált, sajnos arra már nem emlékszem, és még a könyvtár használatát is elmagyaráztam a hölgynek - ezt szintén élveztem, de kicsit dühös is voltam, mert ez a himmihummi könyvtárosok dolga lennek, komolyan, nem értem, miért dolgoznak akkor itt, ha ennyire utálják? Én annyira élvezném ezt az egészet, igen, elég penészvirág munka, de hát egy penészvirágnak igazán ideális környezet, és elnézést kérek, de a legtöbb ember így tekint a könyvtárra, az itt dolgozó és ide járó emberekre, tudjátok, ciki az olvasás, meg a többi, de ebbe most nem megyünk bele, mert egy többé-kevésbé harmonikus postot akarok írni, nem méregszütyő-effektusosat. Tehát, ott tartottunk, hogy kiokosítottam a nénit és baromi jól éreztem magam közben, arra a tíz percre minden gondom-bajom elfeledtem, és még most is jólesik erre gondolni. Még az is megfordult a fejemben, hogy írjunk fel neki pár, hasonló könyvet - mert a könyvtárosok sajnos ebben sem tudnak segíteni -, de nem akartam tolakodó lenni, mégiscsak egy vadidegen ember vagyok számára.

Egyébként igazi őszi, hangulatos nap volt, bágyadtan szemerkélő esővel, a szélben kavargó, aranysárga falevelekkel, szeretem érezni az évszakokat.

Most pedig benyomok pár képet, mert szükségem van rájuk (meg egy új sablonra, csak ahhoz meg idő kellene és türelem), és mert állításotok szerint szeretitek őket.
Ilyennek képzelek el egy számomra ideális könyvtárat:

Mit szólnátok egy ilyen metrókocsihoz?

Az alábbiak külön pakk... Otthonra vágyom, ilyesmit szeretnék, vannak igényeim, ugye?

________________

Képek forrása: weheartit.com