Kísértetek

"- Ne jöjjön ide még egyszer! - mondta neki Madam Szeng. Joe hirtelen ötlettől vezérelve előrehajolt, és megcsókolta a nő arcát. A bőre hideg volt. A nő elhúzódott tőle és elmosolyodott. Szeme köd mögé rejtőzött. - Néha - mondta - az ember soha nem mehet haza."

Lavie Tidhar: Oszama
Értékelés. 4 mágikus paszulyszár az 5-ből
Kedvenc karakter: -

De nem ám. Mert nincsen otthona, ugyanúgy elenyészett a kúszó ópiumfüstben vagy az eloszló napfényben, ahogy ők maguk. Kísértetek. Menekültek. Füstösek. Vajon nem ezek vagyunk-e mindannyian? Sodródunk ide-oda, egyik helyről a másikra, de hiába keressük bárhol az otthon érzését, nem találjuk sehol. Csak a romjain bukdácsolunk, a törmelék csikorog a talpunk alatt, fejünk felett a hamuszürke ég, szánkban a veszteség keserű íze, körülöttünk a rengeteg ember elsiető sziluettje, anyagtalan teste, ahogy lázasan keresik azt, amit régen elvesztettek, ami talán sose volt az övék.

Joe a thaiföldi Vientiánban él. Magánnyomozóként az irodájában üldögél, kávézik, egyik cigarettáról a másikra gyújt, olvas. Most éppen Mike Longshott Oszama bin-Ládenről, az igazságosztóról szóló regényeit. Egy nap feltűnik az irodájában egy barna hajú, hegyes fülű lány, aki arra kéri, találja meg a könyvek íróját - majd megbízója a következő pillanatban elenyészik. Joe ekkor indul el egy úton, szinte kábán, öntudatlanul, maga sem tudja, miért. Miközben a lehetetlen nevű írót keresi, Párizsban, majd London utcáin bolyongva a személyisége lassan darabokra hullik és maga sem tudja, mi a valóság és a fikció körülötte.

Iszonyatosan depresszív regény, legalábbis nekem az volt. Mély szomorúság üli meg, mint a cigarettafüst állott, reménytelen, nikotinsárga szaga a Joe által bejárt nyomorúságos kocsmákat. Szép lenne azt gondolni, hogy ez tényleg egy noiros hangulatú, alternatív történelmi regény, de "Mike Longshott" könyvének a regénybe ékelődő fejezetei és a Kísértethistóriák című fejezet kegyetlenül fejbe kólintja az embert és megmutatja, hogy amit olvasunk, a valóságnak egy olyan része, amelyet nem lehet sci-fi köntösbe bújtatni. A fekete cipők mindenkinek a nyomában vannak. Igen, a jelek megmaradnak... de az emberi felejtés nagyon is létezik, hiszen hogy a fenébe követheti el az emberiség újra és újra ugyanazokat a hibákat? Miért nem látják, hogy ugyanaz a minta ismétlődik, újra meg újra? Ugyanazt a véres körforgást járjuk, soha el nem fáradó lábakkal, ugyanazt a haláltáncot.

Ezzel együtt úgy érzem, a posztmodern irodalom nem nekem való. Nemcsak azért, mert fáj, hanem azért is, mert elég a saját gondolataimban azokat érezni, amiket Joe maga is megfogalmaz, néhányszor úgy éreztem, a saját érzéseim vannak leírva a regényben. És ha negatív, fájdalmas gondolatokról van szó, nem szeretem, ha a képembe vágják őket. Auster is ezért kapott csak négy csillagot, nagyon is érzem, mennyire törékeny az "én" meghatározott fogalma, nem szükséges mutogatni ezt nekem, köszönöm.

Jó könyv? Valószínűleg? Tetszett? Nos... so-so. Van a falhoz vágásnak egy pontja, amikor több a fájdalom, mint az ámulat. De a gyönyörű leírások és szinte költői fordulatok sokban kárpótoltak. Például ez:

"A csatorna túloldalán pipacsok nyíltak, a vízen túl, a francia tájban, amelyen nem is olyan régen utazott keresztül; elképzelte a pipacsmezőt, amely ott nő, ahol egykor emberek mezejét vetették el és aratták le. A vonat felgyorsult, de Joe harca az üveghez tapadva maradt, és kinézett, túl a szelíd, holdsütötte angol tájon, melyet ezüst eső permetezett, és akárha finom köd fátyolán át, végtelenül nyíló, vörös virágokat látott a néma világban."

Eredeti cím: Osama
Kiadó: Ad Astra
Kiadás éve: 2012
Fordította: Kleinheincz Csilla
Ár: 2790 Ft