Az élet szentsége

Csak azért nem rakom vázlatba ezt a kreatúrát, mert valósággal küzdöttem a lassú géppel, hosszú lett és nem akarom, hogy megint napokig pangás legyen, helyette körbe fogtok röhögni, hát jó. Élménydús beszámoló vénasszonyos módra fejfájásról meg egyebekről, bloáááá.
Ha úgy tetszik, megint hajnali delíriumállapotban voltam, csak ezúttal nem viccesen, hanem giccsesen.

Ez már megint nem könyves post lesz, nem tudom, miért írok mostanában ilyeneket, lehet, hogy jelenleg nem elég az önmagammal és a papírlappal folytatott párbeszéd.

Tegnap iszonyú migrénem volt. Délután kezdődött és kilenc körül... utálom a nyafogást, de meg tudtam volna halni. A migrént úgy szoktam elképzelni, mintha beleállítanának a koponyámba egy baltát, éppen annyira, hogy minden mozdulatnál megmozduljon, én pedig a balta megbillenésekor érzem a szememig hatoló, zsibbasztó fájdalmat.
Aztán jött a hányinger.
A metrón már nem bírtam olvasni, görcsösen szorítottam a korlátot és fél füllel hallgattam a mellettem folyó magasröptű eszemcserét ("Hallod, g*ci, a lengyeleknél nem olyan az anarchia, hogy kiülünk a Moszkva térre héderelni, érted, b*szod?" - szerencsére a többire nem emlékszem, de szerintem ez az egy mondat alapján el tudjátok képzelni a folytatásokat). Nagy nehezen magamba erőltettem egy zúzódásos almát, ami ki tudja, mikor került a táskám aljára. Harap, rág, nyel, harap, rág, nyel, csak múljon el az a szörnyűség, különben a kijáratig nem jutok el. Óóvegyünkmandarint, mennyi, hétszázkilója? Egye fene, a villamosra várakozva elmajszoltam egyet, az almával együtt segítettek hazavánszorogni - a hármas villamosnak pedig üzenem, hogy este kilenc előtt nem illik nyugovóra térni a kocsiszínbe. Otthon már csak arra voltam képes, hogy leszórjam a ruháimat, megigyam a maradék kólát (habár ezen a komisz fejfájáson, ahogy Csupacsont nevezte az Én és őkben, tudtam, hogy nem fog segíteni), minden étel visszakívánkozott belőlem, ezért magzatpózba nyöszörögtem magam és bezuhantam az álom fekete kútjába. Arra emlékszem, hogy amikor a másik oldalamra fordultam, annyira lüktetett a balta a fejemben, hogy rászorítottam a karomat, de semmit nem ért.

Reggel. Illetve hajnal, mert ami kilenc - na, jó, nyolc - előtt van, az nekem hajnal. Nézem a csipkés keretbe foglalt derengő kékséget és semmi kedvem kibújni a meleg vackomból. Utálok fázni, márpedig én hiperszonikusan fázós vagyok, jelenleg döntöm magamba a forró, cukros teát, az irdatlanul kötött pulóveremben ücsörögve (és piskótatallért lakmározom. Rejtély, miért vagyok oda ennyire ezért az izéért). És akkor, negyed nyolckor úgy döntök, hogy miután a kedvessel megreggelizem - számomra felfoghatatlan, hogy képes fél hétkor rugóként felpattanni, teát főzni, reggelit készíteni, mindezt zokni nélkül, istenem, hogyhogy nem fázik?! - és útjára bocsátom, visszabújok az ágyba, elvackolom magam és olvasok. Nem érdekel senki és semmi. Felhúzott térddel kuporgok a vastag takaró alatt, a hátam négy párnával felpolcolva, és nem piszkál senki. Egyedül vagyok, a szó fizikai értelmében. Mostanában kifelé kell élnem (ami nem rossz. Aki megáll, az meghal.), hiányzik a belső csend. Hiányzom magamnak. És olvasok. Olvasom, falom a betűket, iszom magamba a szavakat, táplálom ezt az éhséget, ami (szerencsére) nem akar elcsitulni. Befejezem Halina Poświatowska verseit. Halina, milyen szép név.

ne az életről kérdezz

de a szerelemről

hiszen ez ugyanaz

ott bujkál minden fűszálban

összeszorított kézben

a kocsmákban

a falon innen - és túl

a hajnalpír előtt s az éj múltával

élet csupán

a túlsó oldalon létezik

hol örökkévaló a kín

(...)

[Zsille Gábor fordítása]

Fél évet élhetett együtt a férjével. A szekrényben sorjázó ingekre nézek és megborzongok. Fél év, kevesebb, mint amióta mi együtt vagyunk. A talpamig elönt a borzalom, ha arra gondolok, hogy ezeket a ruhákat nem venné fel többet senki, hogy hiába érezném a jelenlétét, hiába várnám, soha többé nem jönne haza.
Befejezem, visszaugrom az Endymionra. Közben kivilágosodik, a Nap ragyogása átszűrődik az ablakon keresztül. Isteni érzés. Olyan vagyok, mint egy legyengült macska, hagyom, hogy a napfény végigcírógassa az arcom és felmelegítse a bőröm. Az ég felhőtlen kék négyszögét bámulom, eszembe jut, legutóbb mikor néztem fel rá így, és mosolygok.
Békés elszunnyadásomat egy versenyló vágtatása töri meg. Mi a...? Vagy lovat futtatnak a padláson és egyúttal falat bontanak, vagy nem akarják, hogy pihenjek. Mérgemben kivégzek négy mandarint és egy túrórudit.

Nyugati.
Az első padon kucorgok, térdemen a nyitott könyvvel - cseppet sem vagyok normális, nejlonszatyorban hordom, de olyan szép és olyan sérülékeny -, és lehet, hogy azért, mert éppen a Szent Péter Bazilikát csodáló De Soyáról olvasok, de eltölt valami furcsa, ünnepélyes áhítat. Vagy a napimádat, mert ahogy az üvegtáblákon besütő fény sápadt ragyogását bámulom, az idő lelassul. A vágányhoz sietők cipőinek halk koppanása, a bemondó hangjának visszaverődése a falakról, a felszálló madarak szárnyának csattogása. Egy  veréb egy álló mozdony elején ugrándozik, csőrét kíváncsian ütögeti a kékre festett fémhez. Mulatságosan fest az apró állat a mozdulatlan gépen, mellette még inkább eltörpül.
Ja, és átveszem a shea vajat! Zöld szemű fiú hozza, szinte vibrál a nevetéstől. Iszonyú öregnek érzem magam hozzá képest, holott csak pár évvel lehetek idősebb nála. Összetört vagyok, elfásult, üres. Az arcom nem sápadt, hanem fakó. Az örömnek csak a léptei visszhangoznak bennem.
Nagyon érzékeny vagyok az emberekre, úgy tükrözöm őket vissza, akár a víz mozdulatlan felszíne. Érzem, hogy mosolyra húzódik a szám.

Pöttöm kislány. Répavörös, göndör haj, csodálkozó, kristálykék szemek a pufók arcocskában, olyan apró, pisze orral, hogy szinte csak profilból látszik. Néz engem, szája meglepett O-ra nyílik.

Amikor a kedves megérkezik, a hangulat és a napsütés megteszi a hatását. Vidámság táncol bennem - az idegesség mellett, már csak nyolc perc az indulásig -, amely később megteszi a hatását, ideges szájremegésre készteti a velem szemben ülő fiatal nőt. Egyik középső ujján köves gyűrű, másikon karika, mégis inkább lány, mint nő. Női magazint olvasgat, inkább szakirodalmat tudnék a kezében elképzelni. (Ketten horgászújságot olvasnak, egy nő Wodehouse-t, szemben vele a Varjak lakomáját.) Közel három órát utazunk együtt, mégsem váltanak a férjével egy szót sem, semmi bensőséges mozdulat, pedig fiatalok és még fényes a gyűrű az ujjukon. Bezzeg velük szemben az az idióta, nem bír megülni, és tényleg olyan, mintha megszállt volna egy csintalan ördög, a mellettem ülő, jólszituált, ősz halántékú urat is kompromittálom, teli szájjal vigyorog, micsoda botrány! Tükör vagyok, a világ tükre.

Jézusom, mikor lettem ilyen szentimentális, negédes bolond?:S Ezt ki kell aludni, remélem, itt már nem lesz a padláson senki.

Ui.: A shea vajról még nem tudok olyan alaposan beszámolni, de az első benyomásaimat megosztom, hogy valami értelmeset is írjak: meglepett a krém, ill. vajhab sűrű, enyhén darabos textúrája, de buzgón eloszlattam szépséges képesfelemen, hogy még szebb legyek. Néhány perc múlva felszívódott és nem győzöm tapogatni, nem lesz überfényes a kezem, nem ragad és puhábbnak érzem a bőröm. Itt a honlap, vannak szappanok, dezodorok, csomagok, és hihetetlenül olcsó! Ócska szöveg, de a 70 ml-es shea vaj csak 650 Ft volt, szép csomagolópapírban kaptam, és még fel is hívtak a gyorsabb átadás érdekében.