"Open your eyes and look at the night"

Ha normál könyves postot akarnék írni, itt egy idézet, alatta pedig a szerző neve és a könyv címe szerepelne, de a bejegyzés nemcsak a könyvről fog szólni, úgyhogy ezúttal elhagyom a hivatalos formát.

Szombaton befejeztem Jennifer Donnelly ifjúsági regényét, a Revolutiont (Forradalom). Korábban olvastam tőle A tearózsát - annakidején imádtam, ma már igencsak frászt kapnék tőle, a "A nagy, jóságos szív örökre megpihent" és efféle bugyutaságok a mai napig eszembe jutnak - és az Északi fényt, amely szintén ifjúsági, de nem éreztem olyan éretlennek, mint a Revolutiont. Ám lehet, hogy annak az emlékét is az idő szépíti meg. Nem fogom újraolvasni, mert csak egy kicsit vágyom utána (de az majdnem minden olvasott könyvemre igaz), és a franc akarja egy illúzióromboló újraolvasással tönkretenni a kellemes emléket.
Erről a könyvéről, illetve a történetről kevésbé lesznek szép emlékeim, tipikus, béna kis YA. Van benne szenvedő főszereplő kiscsaj, aki rendelkezik halott hozzátartozóval - bocsánat, nem vagyok érzéketlen, de annyiszor elsütötték már ezt, és annyira látszik, hogy csak egy fals eszköz, egy alja ürügy, hogy nem tudok miatt együttérezni a főhőssel -, világnagy fájdalommal és böhöm tehetséggel. Andinek hívják, zenei megatalentum, aki az öccse halála óta nem találja a helyét, a felnőttek mind az ellenségei, egyedül Nathan, az egyik tanár érti meg. Nathant bírtam, Andit nem. Alapvetően semmi bajom vele, egyszerűen unalmas, mert túl sok YA-t olvastam, amelyek között sok volt a gagyi.

Megkérdezhetitek, hogy ha ennyire irtózom már az ifjúsági regényektől, miért ezt választottam. A válasz egyszerű: könnyű a nyelvezete, és az idegennyelvű olvasáskészségem messze el van maradva az anyanyelvi olvasáskészségemtől. Kicsit skizofrén érzés volt, amikor győzedelmesen vettem tudomásul, hogy tiszta előttem a szöveg értelme, de a tartalma marhára untat. Persze ez kicsit visszavetette az olvasási kedvem, de a sikerélmény messze kárpótolt az elpusztult agysejtekért.
Másrészt a francia forradalom miatt kicsit érdekelt is a regény, és Alex naplója jóval érdekesebb volt, mint Andi szenvedése. Elég erőltetett volt, ahogy a két szálat összekapcsolta az írónő, már maga az ötlet is, de ezt még nem róttam fel olyan nagy hibának magamban, inkább értékeltem Donnelly igyekezetét. Vagy valami ilyesmi. Ráadásul Alexnek más volt a beszédstílusa (és nehezebb a nyelvezete) mint Andié, amelyet magyarul kevésbé érzékeltem volna, nyugodt magabiztossággal kijelenthetem, hogy magyarul sokkal kevesebb kihívást jelentő szöveg létezik számomra, mint angolul.:)
Egyébként a forradalomról nem tudtam meg új információkat, de tetszett, hogy az írónő mennyit kutatott a témában, hogy hitelesen szólaltassa meg Alexandrine-t.

[Az a gond, hogy az előbb beszélgettem a kedvessel, és kiestem az írás ritmusából, és fogalmam sincs, mit írjak még, ráadásul nem is jegyzeteltem olvasás közben, mert elég volt a szöveggel párbajozni.]

Tehát maga a történet messze nem nyűgözött le, mégis fontos szerepet játszik az olvasmányaimban, mert ez volt az első "igazi" angol könyvem - szegény Oxford Bookwormokat nem számítom bele, mert csalásnak érzem, pedig az egész skálát végignyomtam belőle és nagyon hasznosnak találom őket -, és ezzel kapcsolatban nagyon is kellemes élmények fűződnek hozzá. Aki nem annyira biztos a nyelvtudásában, annak bátran ajánlom.
Évek óta érlelődött bennem, hogy meg kellene tanulni idegen nyelven olvasni - emlékszem, egy delíriumos éjszakai tanulás közben jutott eszembe -, mert ki nem állhatom, hogy egy csomó, érdekesnek tűnő regény nem jelenik meg magyarul, vagy általam kedvelt sorozatok maradnak félbe. Hogy miért, ennek is megvan a maga története, de nem tartozik szorosan ide. A dolog sokáig készülődött és sokat kínlódtam, hogyan is kezdjem el (az angol oktatásom elég gyenge volt, és persze inkább ebből kellett volna korrepetálásra járni, de iszonyatosan fostam, ill. anyával együtt fostam, hogy megbukom a matek érettségin - tanár nélkül egy gyenge hármast tudtam produkálni), ha valaki kíváncsi rá, szívesen leírom, miket műveltem és most mi vált be. Vannak bizonyos dolgok, amelyeknek meg kell várni az idejét - szigorúan saját magamról beszélek, utálok a saját példám alapján általánosítani -, és ez is ilyen volt. Örülök, hogy végre eljött az ideje, hogy eljutottam idáig, hogy kitartottam. És remélem, hogy lesz erőm és akaratom folytatni, mert céljaim, azok vannak, csak hosszú és vízhólyagokkal meg káromkodásokkal teli út vezet hozzájuk.