Még egy mai napos post

Tulajdonképpen azért írok, mert egyedül érzem magam. És azon kívül, hogy ontom magamból a hülyeséget és hallgatom az Amadea rádió 92.5-öt, azaz a saját keszeg gondolataimat, nem vagyok másra képes. Ja, de, képeket nézegetni meg a falat bámulni, miközben a hajamat baszkurálom.
Képtelen vagyok erről a szarságról leszokni. Az egész életem egy elvonókúra, leszoktam a mézes teáról, a kóláról, a gumicukorról, a chipsről, az állandó teázás helyett bevezettem az ásványvizet, most megint kólázom, de igyekszem visszafogni magam, leszoktam a mértéktelen könyvvásárlásról (összehasonlításképpen: tavaly 144 darabszámos beszerzéssel zártam az évet, idén 56-nál járok), leszoktam a cukros teáról és a fehér kenyérről. De a hajbirizgálástól és a szájrágástól nem bírok megszabadulni. Az utóbbi még hagyján, a szám regenerálódik, de a hajam nem. És szeretem a hajamat, mondhatni hiú vagyok rá, még akkor is, ha a színe néha egészségtelenül egérbarnának látszik.
Aha, mérsékelt kólafogyasztás. A harmadik csészénél járok - a teáscsészémből iszom, amit vicomte mindig kiröhög, sztem magában macskaszilkének hívja, ilyen angolkisasszonyos, elegáns csészécske -, különben ülve elaludnék. Itthon felhúzhatós lány-üzemmódban működöm, amíg nem ülök le, sürgök-forgok, de hatkor, amikor letettem a seggem a gép elé, rám tört a kimerültség.

A hazajövetel mindig fárasztó. Eleve korábban kell kelnem, kb. háromnegyed óra múlva indulni kell, ennyi időbe nem tudok reggelit beszorítani, ezért csak teázom félkómásan. Szerencsés esetben előző este összepakoltam a holmim, mint ahogy most is. A vonaton általában rém morcos vagyok, erre most okom is van: elfogyott a másodosztályú helyjegy. Oké, az első még van hely, nem akarok egy órát várni. Ja, kiegészítő jegy is kell. Összesen háromszor állok sorba (már majdnem sírok), utána eszembe jut, hogy ja, kaját bezzeg nem csináltam, úgyhogy veszek egy szendvicset (felháborító, hogy nem raknak bele legalább egy nyomorult csík paprikát) és egy túrós rétest, az legalább finom. Legalábbis a túrója. Azonnal jön a vonat, gondoltam, most kiélvezem a sznob első osztályon utazás élvetegségeit, azaz nem visít nonstop kisgyerek, nem karattyolnak öregasszonyok és bunkók sem röhögnek végig.
Aha.
Velem szemben egy pár ül. Semmi bajom nem lett volna velük, ha nem viháncolnák végig az utat. Hangosan. Feleannyira sem tudom élvezni a Te szent kék!-et, mint nyugodt körülmények között, legszívesebben nyakon vágnám ezt a két idiótát. Értem én, szabin vannak, mennek Szoboszlóra wellnesselni (miért, miért nem szálltok le Cegléden?!), de az ötéveseknek kijáró viselkedést ez még nem indokolja. Szolnoknál helyet tudok cserélni, hörr.
Váá, de jó ez a könyv. Ó, bassza meg, már megérkeztünk?

Kezdődik a szokásos körtánc; végigudvarolom a macskákat, hülyeség, de annyira jólesik, hogy körém gyűlnek és örülnek nekem. Én is örülök nekik. Elmegyek bevásárolni, zöldség, gyümölcs, ez-az, valami ebédnek valót is szerzek, mert képtelen vagyok főzni, nincs rá energiám. Lepakolok mindent az asztalra, francba, fél kettő múlt, még át kell mennem a postára, mert azok a dögök csak fél háromig dolgoznak. Csengetnek.
Kéményseprő. Ő is késésben van, de a táskája röhögve elszakad, miközben menne el, negyed három. Persze pénzt is visz, mert benyom egy kis tükröt a kémény nyílásába és mert felmegy a padlásra. Tudom, ő nem tehet róla, mellesleg tök kedves, nekem meg mostanában, ahogy korábban írtam, extrán jólesik a kedvesség.
Háhá, átérek a postára, igaz, hogy extra kupit csinálok a konyhában, de sebaj. A postásnéni közönyös kezei között hagyok egy rakás pénzt, szomorúan hazaballagok.
Jaj, azt nem mondtam, hogy kirúgtam a hámból, vettem egy két gömbös (igen, nekem gömbös, ki lehet röhögni, de le vagytok szarva) fagyit, sőt, rücskös túró rudit is. Élvezem a szokatlan őszi meleget, esküszöm, ha csak decemberben lenne hideg meg hó, nem bánnám. Gondoljatok a rengeteg fagyhalálos emberre és állatra, meg a fűtésszámlára.
Hazaérve megsemmisítem a kis kupit és nekilátok a nagy kupinak. Rendbe rakom a macskák rezidenciáját, felseprek, helyére rángatom a plédeket, friss vizet teszek nekik és feltöltöm a kajás tálkákat. Közben mindenkit elbabusgatok. Én is annyira szeretek felújítani meg költözködni, mint mások. Ráadásul lelkileg megvisel, hogy már háromfelé darabolódik az otthonom, olyan vagyok, mint egy rágcsáló, szeretem egy helyen tudni a dolgaimat, az olyan biztonságos érzést nyújt. Legalábbis az illúzióját.
A pakolás nem egyszerű, mert a macskák végig ott meregetik a szemüket, azaz: először összeszedem azokat a cuccokat, amiket át akarok hozni a másik házba, lepakolom az ajtó elé. Kinyitom az ajtót, gyorsan kirámolok a lépcső tetejére. Ajtó becsuk, holmik át a másik ajtó elé. Ajtó kinyit, jóédesanyádnemjösszbe, cuccok előszobába, ajtó be, cuccok a helyükre. Nagyjából sikerül a konyhai felszerelést átzsuppolni, meg az enyémeket. Jaj, a könyvecskéim. Az íróasztalom! A ruhásszekrényem! A rózsaszín falam! A birodalmam! Nagyon kötődöm a szobámhoz, ez az egyedüli, ami az enyém (bár egyszer megkaptam, hogy nem), ahol biztonságban érzem magam. Röhejes, de bármilyen idegen tárgy (konkrétan egy ruhaszárító) felzaklat, ami oda kerül.
Az ágynemű, a piperék, az olvasólámpa és a székem átcipelésének odüsszeiája után lerogyok a gép elé, mert az üres, hideg, elhagyatott házban még az idegbaj is kitör rajtam, mert odakint sötétedik. Elfogyasztom késői ebédemet (inkább estebédem, mert hat óra van), megetetem a macskákat is.
Utána, ahogy írtam, vedelem a kólát és rájövök a nagy csendben, hogy egyedül érzem magam, mert a macskák kinn vannak, én meg bent. A másik házban szabadon jöhettek-mehettek, ami maga után vonta a fékezhetetlen bulizást, mert nálunk minden macska őrült partiállat. Az afterparty akkor van, amikor én ébredek, kilenc óra magasságában. Persze megkérdezhetnétek, miért nem hozok be egyet vagy kettőt, de az diszkrimináció lenne és öö, az ivartalanítás ellenére bizonyos jelölő ösztönök nem vesztek ki  a nagyobbacska példányokból. A rombolóak pláne nem, de az nem ivarérettséghez kötött. Magyarán, a rendet és a tisztaságot élvezem, de az egyedüllétet nagyon nem.

Hogy a picsába lett tíz óra?!