A fekete autan

"Bármerre fúj is a szél, a változás mindig ott jár a nyomában."

Joanne Harris: Csokoládés barack

A második rész, a Csokoládécipő (The Lollipoop Shoes) megjelenésekor odavoltam az ijedelemtől. Elrontja. Elrontja. Tutira elrontja, nem lehet ugyanazt a színvonalat, hangulatot hozni. Nem is hozta. A Csokoládécipő az általam "dark Harrisnek" nevezett stílusban íródott, nem a derűs, boszorkányos hangulatú háztáji mágia és az emberi jellemek fonáksága jellemezte, hanem egy utazás az éjszaka mélyére, metaforikus olvasattal súlyosbítva. Annyira különbözik a Csokoládétól, hogy nem is szeretem egy halmazban tárgyalni őket.
A harmadik résszel lefutottam ugyanezt a kört - ha lesz negyedik, totál idegroncs leszek -, csak kb. egy évvel kevesebb ideig néztem vele farkasszemet, mert a számtalan olvasási projektem közé tartozik az is, hogy a régi kedvenceket (pl. Harris vagy Ulickaja) visszahozzam az olvasási köztudatomba.
Nos, a Csokoládés barack nem hasonlít a Csokoládécipőre - a Csokoládéra annál inkább [annyira utálom a birkaolvasóknak kitalált magyar címeket], több szempontból is; a fentebb emlegetett stílus, hangulat mellett a helyszín is ugyanaz, ám a fő hangsúly eltolódik Vianne-ról egy másik szereplőre - Francis Reynaud-ra, a Csokoládé rettegett Fekete Emberére.

"A varázslat legolcsóbb formája; szavak, amelyek annyit érnek, mintha fütyülnénk félelmünkben a temető mellett. De néha nincs más, csak a szavak, és néha a kísértetek ezektől is elriadnak."

Remélem, mindenki legalább annyira meglepődött, mint én, amikor a curé fejében találtam magam, és személyes tolmácsolásában ismerhettem meg a gondolatait. Azt hiszem, kevés író tud úgy rehabilitálni egy negatív szereplőt, mint Joanne Harris. Ahogy a Csokoládé Vianne harca volt, a Csokoládés barack Reynaud küzdelme - a környezetével, az előítélettel, intoleranciával, az egyház iránti engedelmességével, és főleg saját magával. Fekete-fehérre osztott világa erőteljesen átszíneződik.
Természetesen Vianne nem marad egy háttérben mozgatott szereplő, amellett, hogy ő a másik nézőpontkarakter, szintén erőteljes változáson megy keresztül, kénytelen szembenézni azzal, hogy életfilozófiája tökéletlen és nem illeszthető bele az élet valamennyi mozzanata - csúnyán hangzik, de nem egy univerzális szabályrendszer. Egy boszorkányos nő, aki apró varázslataival, szavakkal és csokoládéval megmenti az embereket az önsorsrontástól, helyesebb vágányra tereli őket, vagy egyszerűen örömöt csempész az egyhangú, szürke napokba, mindössze néhány hét, hónap alatt? Vagy csak azt akarja, hogy szükség legyen rá, és gyenge, mert túl sokat foglalkozik azzal, mit gondol a többi ember?

"Mit keresek én Lansquenet-ben? Nem tudom megállni, hogy eltöprengjek rajta. Az autan hozott volna ide? És ezúttal melyik? A fehér, ami nem hagy aludni, vagy a fekete, ami elveszi az ember eszét?"

Ez nem az én pszichológiai vandálkodásom summája, hanem Vianne saját gondolatai. Már a Csokoládé olvasása közben elgondolkoztam rajta, miért vándorol ez a nő egyik helyről a másik, miért hívja a szelet, hogy aztán egy-egy rövid beavatkozás után továbbálljon vele? Nem, a szél csak a feldíszített magyarázat.
És miért tér vissza Vianna Lansquenet-be, ebbe a zárt közösségbe, ahol nem elég, hogy mindenki ismer mindenkit, hanem azt is tudják, ki mit, mikor, kivel és hol csinál, ha pedig nem így van, akkor megindul a találgatás, a pletykamalmok működésbe lépnek, és innentől bármi megtörténhet? Lehet, hogy nem Lansquenet-nek van szüksége Vianne-ra, hanem neki Lansquenet-re? Lehet-e egy örökös vándornak otthona? És Vianne talán arra is rájön, hogy nem lehet mindenkit megmenteni, és nem szabad túl nagy árat fizetni érte.
Ezekhez a gondolatokhoz, töprengésekhez társul a jellegzetes Joanne Harris-hangulat, az az elringató, mágikus női miliő, ami annyira jellemző volt az első részre - ezért gondolom, hogy aki nem szerette a Csokoládécipőt, tegyen egy próbát a soron következő kötettel.

"A nap már kellemesen sütött, és a melegétől felszabadult az Armande kis kertjét megtöltő rózsák illata, amelyek rákonyultak a kerti útra, és a támasztékon kapaszkodtak felfelé. Nyolc éve senki sem metszette meg őket, és majdnem elvadultak, de az illatuk megmaradt: törökméz és szélben száradó tiszta lepedők csodálatos illatának keveréke."

Minden visszatér. A folyó végül mindent visszahoz.
Végül mindenki hazatér.

Eredeti cím: Peaches for Monsieur le Curé
Sorozat: Csokoládé 3.
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2012
Fordította: Szűr-Szabó Katalin, Sillár Emőke, Tomori Gábor
Ár: 4000 Ft
Az írónő honlapja