Ismét a normál könyves postok elé tolakszik a legújabb agymenésem, Ilweran bosszúságára és mások örömére.
Az olvasnivaló könyvek száma a végtelen felé konvergál, még akkor is, ha egy olyan könyvmollyal állunk szemben, aki évente körülbelül száz könyvet olvas - kivéve, ha csak erősen kontúrozott könyveket hajlandó olvasni, úgy értem, bizony határokon belül marad, például csak sci-fit, fantasyt és képregényt olvas, vagy csak romantikust és YA-t. Nem, nincs az ilyen olvasókkal semmi bajom, ezek csak példák, fel ne szívja magát valaki, mert postázok neki egy Nemere összest (ami nemcsak a postaköltség miatt paradoxon).
Az olvasó emberek viszont ritkán maradnak műfajhatárokon belül. Szerény személyem egyenesen hedonista; ha valakinek folyamatosan változik az aktuális érdeklődése,
emellett vásárol, kölcsönkér, letölt és még könyvtárba is jár, a képzeletbeli, valós elemű (tehát az a várólista, ami csakis fejben létezhet, mert minden érdekesnek tűnő kötet nem fér el
egyetlen listán, az ellenkezik a természet törvényeivel) várólista előbb-utóbb odáig gördül, hogy csak egy fektetett nyolcast látunk lelki szemeinkkel, és egy feliratot: kérem, várjon, az oldal töltődik...
Néha azonban muszáj szelektálnom, mert teljesen és visszavonhatatlanul még nem ment el az eszem. A szelektálás oka általában az, hogy úgy érzem, bizonyos könyvek hülyének néznek. Ilyenek például Jodi Picoult regényei.
Amikor az első, magyarul megjelent regényét olvastam,
A nővérem húgát, azonnal a kedvencek közé került. Lenyűgözött és mélyen megdöbbentett ez a könyv, és, tekintet nélkül a néhány éve kialakult álláspontomra, meghagytam a kedvencek listáján az akkor átélt, átadott élmény miatt. A frissen megjelent Egyszerű igazság kivételével az összes könyvét olvastam, de a 2009-ben megjelent Szívtől szívignél már rezgett a léc, és ez az érzés a Gyere haza! idején, tavaly odáig fajult, hogy elküldtem Jodit a fenébe. Ami annakidején, az első három könyv esetében - ezeket meg is tartottam, a többit eladtam/elcseréltem - magával ragadott, már talmi ragyogásnak tűnik. Mert ez a nő hatásvadász és annyira ebordítóan egykaptafás szerző (gondoljunk csak a kötelező bírósági tárgyalásokra), hogy már az évi egy könyv is felhúz. Igen, érdekes, fontos témákat mutat be, igen, jól mutatja be a különböző nézőpontokat, de ez nem változtat azon, hogy véget ért a JP-korszakom, jönnek a helyébe mások.
Van néhány szerző, akivel hasonlóan jártam, például Vavyan Fable. A régebben megjelent regényeit imádom, azt se tudom, hányszor olvastam az itt szereplőket, de az új regényei egyszerűen taszítanak (a legtöbbnek pedig bűnronda vagy simán rossz a borítója, a
Sárkánykönny új,
átdolgozott kiadását is beleértve), valahol a Mesemaraton - Emlékfutam környékén éreztem azt, hogy valami elmúlt és nem jön vissza. És nem bánom.
Ki jött Picoult és Fable helyére? Például Márquez. Nem, nem sznobizmusból, nem azért olvastam el a
Száz év magányt (és nem azért néztem félve hónapokig a polcon, hogy én ezt nem fogom érteni), mert olyan bődületesen entellektüel akarok lenni. Annyira szerettem, hogy a
Jessie Lamb testamentuma után az
Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája volt a következő olvasmányom, pedig ritkán szoktam bármiben is azonos könyveket olvasni rövid időn belül. Más nem meg otthon Márqueztől, úgyhogy addig rághatom a küszöböt, amíg el nem jutok a könyvtárba (vagy valaki meg nem lep vele a szülinapomra.)
Virginia Woolfot tavaly fedeztem fel, rögtön két könyvét is elolvastam, és vagy ötöt beszereztem. Nála nem vagyok olyan lendületes, mint Márqueznél, mert még mindig van bennem némi félsz, pedig a kedves néni megengedi, hogy Ginny néninek szólítsam, és mindig kérlelem, hogy ne tegye, ne rakjon köveket a zsebébe, mindig újra és újra meghal.

Romain Garyval
A virradat ígéretével robbant ki a nagy szerelem, az egyik legkatarktikusabb élményem volt olvasói pályafutásom alatt. Idén folytattam vele a beszélgetést az
Előttem az élet lapjai között, még a
Lady L. van hátra, és nagyon remélem, hogy a Park kiadó tényleg folytatja a művei kiadását, mert nagyon szeretem Romuskát (igen, őt meg így hívom).
Tudnék még néhány hasonló szerzőt felsorolni - például Molnár Ferenc, Halász Margit, Conan Doyle Sherlock Holmes-története, Calvino is erősen esélyes a tartós helyfoglalásra - de olyanokról is akarok írni, akiktől még semmit nem olvastam, de erősen felpiszkálták az érdeklődésem.
Mint például Simenon és az ő Maigret-je. Bevallom, az Agave esztétikus borítói (annyira vicces, négy krimiszerzőm is ennél a kiadónál jelent meg) és PuPilla
legújabb írása totál beindították a nyálelválasztásom, és már csak a csekélyke önuralmam tart vissza attól, hogy
egyszerre megvegyem az összest hogy belekukkantsak egybe.