Júniusi zárás

Ez a hónap katasztrofális volt beszerzések szempontjából; Könyvhét, Európa Könyvmaraton, ajándékok... kész fertő.

    

    

    



Tizenhat könyv, te jézus úúúristen.
A kedves szerint az ehavi bevételem a legszebb éveimet idézi, és így is van.
Az első öt könyvet a Könyvhéten szereztem, összesen négyezer forintért - a darabszámot tekintve kicsit elszaladt velem a ló, de úgy gondoltam, most az egyszer belefér...
... aha. A következő héten Európa Könyvmaraton! Egész évben ezt a nyavalyás akciót lestem, és felőlem a fene fenét étkezhetett is, akkor is rendeltem. Pláne, hogy másnap már jóval kevesebb könyv volt akcióban...
A Nyarak könyve csere volt ilwerannal (nagyon vágytam erre a könyvre), a Róma - A király eljövetele reci, mert szerettem A római kémet. A Vándorünnepet Neelától kaptam, szerencsére már olvastam, így legalább a várólistám nem növeli. A Baljós óra és az Alekszandr Blok versei Heloise, az Esőváros pedig Nima ajándékai. Köszönöm ennek a három tüneménynek (:D) ezeket a jó, értékes könyveket - természetesen a velük való találkozás még nagyobb élmény volt.
A Tünékeny illúziók ekultos reci lesz, bár tulajdonképpen ajándék, RandomSky-tól kaptam (de megmásztam érte öt emeletet), neki is köszönöm.

Örülök és mérges vagyok, komolyan. Szerintem soha nem csökken le a várólistám még 200-ra se. :D

A többiek:
Theodora - hat darab, mi az...:)
PuPilla - egy kicsivel lemaradva
Angelika
Nikkincs
Pöfivonat - én hősöm! Ugyanannyit bűnözött össze, mint én!

Szolgálati közlemény

Kicsit nagyon elment az internetünk, nem tudom, mikor támad fel, de addig kis türelmet kérek.

A második ízlelés után

Régen gyakori volt, hogy a könyveket újraolvastam (a Bridget Jones naplóját vagy háromszor-négyszer). Később, ahogy az érdeklődési köröm egyre bővült, eltűnt ez a szokásom, ha úgy vesszük, kifejezetten káros a végtelen várólisták szerencsés tulajdonosai számára.
Ám itthon, a régi házban erőt vett rajtam az érzés, hogy újraolvassam Az almamag ízét. A regény jelen idejű eseményei nyáron történnek, én pedig tavaly és idén is nagy melegben olvastam ezt a könyvet, vagyis nyári olvasmány marad számomra - majd kiderül, jövőre is így lesz-e.
A hűvös szoba zöldes fényében ismét elmerültem a Deelwater-Lünschen család nőtagjainak életében, és persze én is ott voltam a bootshaveni házban, ahol a könyvek önkényesen változtatják helyüket a könyvszekrényben, a lányok aranyozott vagy kék tüllruhát viselnek, és azóta nem terem piros ribizli a kertben, amióta Bertha nővére, Anna tüdőgyulladásban meghalt. Éreztem a menta és a citromfű illatát, a télikert hűvösét (igen hasznos volt, miután a mi házunk átmelegedett), láttam a terhes Harrietet éjszaka a házban bolyongani és Rosmarie ezüstös szemét.

Jó volt, finom volt. Kicsit elbódultam a végére, úgyhogy most valami férfias, realistább olvasmány fog következni - a 100 történelmi tévhit mellett -, még nem tudom, mi lesz az, de ezt a két olvasmány közötti küszöbállapotot mindig élveztem az olvasásban. Hogy nem tudom, mi fog következni.

Ui.: tök jó dolog amúgy az újraolvasás, csak szívtam magamba az élményeket, nem kattogott az agyam, nem írtam fel szép idézeteket, egy sort sem jegyzeteltem - ezt is szeretem, de néha jólesik szimplán csak olvasni.

Ui2.: másodjára sajnos még inkább feltűnt, mennyire kellett volna ennek a könyvnek egy jó szerkesztő.

Törött fények

"A zuhany alatt aztán megint érezte: a szomorúság réges-régi, ismerős hullámát, amely vele volt, amióta az eszét tudta; a bizonyságot, hogy tragédia leselkedik rá a jövőben, egy tragédia, amely olyan súlyos, mint egy mészkőtömb. Mintha egy angyal még az anyaméhben megsúgta volna neki a jövőjét, és Jimmy úgy bukkant elő anyjából, hogy az angyal szavai beleivódtak az agyába, de kimondani mégsem bírta."

Dennis Lehane: Titokzatos folyó
Értékelés: 5* babahajszál az 5-ből
Kedvenc karakter: -

Ezen az értékelésen hamar túl leszek, mert valahol, két város között elszórtam a jegyzetem, ráadásul nem is a legfrissebb élmény. És még durcás is vagyok (utálom, ha nem találok valamit), pedig ez a könyv és a szerző megérdemelné, hogy normális post szülessen róla.
Jimmy, Sean és Dave Boston munkásnegyedében élnek. 1975-ben ismerkedünk meg velük, még gyerekek. Egy nap összeverekednek az utcán, mert a gyerekeknek az a dolga, hogy az út közepén gyepálják egymást. Két, arra furikázó rendőr választja szét őket, a bátortalan Dave-et hazafuvarozzák. A két férfiról kiderül, hogy valójában nem rendőrök. Dave négy nap múlva kerül elő - mindenki tudja, hogy mi történt, de senki nem beszél róla. Még kevésbé törődnek vele.
Sok évvel később Jimmy lányát brutálisan meggyilkolják. Az eset újra összeköti a három egykori barát életét, és...
... és egyáltalán nem biztos, hogy ennek jó vége lesz.

Dennis Lehane olyan hangulatot teremt a regényeiben, amelyek engem teljesen elvarázsolnak. Rég volt olyan, hogy alig bírtam letenni egy könyvet, hogy legszívesebben egész nap olvastam volna [szerencsére a Titokzatos folyó után olvastam pár hasonló hatású könyvet, de akkor még ez volt a felállás]. Abba a földi pokolba jutunk, amit a Kenzie-Gennaro sorozatból már ismerhetünk; nagyon más, mint a hazai nyomor, de a poklok és az emberek mindenütt egyformák, gúzsba fonja őket a saját gyűlöletük, a generációkon átörökített  sérelmek.
Azt is szerettem ebben a regényben, hogy mennyire... mondhatnám azt, hogy gyarlók, emberiek a szereplők, de valójában dühítőek. A végén rettenetesen mérges lettem, sokkal mérgesebb, mint a Hideg nyomon befejezésekor. Elképesztő, milyen hatékonyan képesek meggyőzni magukat az emberek a saját vélt igazukról. És hogy milyen undorító férgeket termel ki az emberiség.

A kötet a vésztartalékom volt, kicsit fájó szívvel vettem le a polcról, de szerencsére nem kell sokat várni a következő Lehane-re, novemberben jön az Ima az esőért, a Kenzie-Gennaro sorozat ötödik része.

Eredeti cím: Mystic River
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2004
Fordította: Pék Zoltán
Ár: 1980 Ft (eredetileg; viszonylag ritkán lehet kapni)
Az író honlapja

Pillanatnyi helyzetjelentés

Könyves postokat kellene írni, de lusta vagyok, egész nap teszek-veszek, szobát seprek, ablakot pucolok, mosogatok, orrokat törlök, csíkos, pöttyös és fekete hasakat simogatok, szemekbe cseppentek, gazokat tépkedek. Közben sok minden zsibong a fejemben (általában totál káosz van odabent, most sincs másként), és kb. tíz könyvet szeretnék olvasni egyszerre, hogy aztán másnap tíz másikra vágyjam.
Igen, ez csak öt, de a többi hirtelen nem jut eszembe:

    

Most Az almamag ízével kacérkodom, amit már tavaly olvastam, de annyira intenzíven éreztem a hangulatát az elmúlt napokban, hogy muszáj újraolvasnom. Próbálok magasról tenni a kilométeres várólistámra, a sok listára és polcra, ami nagyon nem megy könnyen, de ebből a nyígásból már nekem is elegem van, nemhogy másnak.
Hőség van, itthon vagyok, egy közel százhúsz éves, enyhén rogyadozó házban, olyan elvadult kerttel, amitől egy kertész szívinfarktust kapna. Imádok a küszöbön üldögélni, a hátam szabályosan fázik, mert nyáron mindig hűvös van, az arcom és a lábam meg szabálytalanul lángol. Érzem, ahogy a régi ház felém magasodik, több emléke van, mint nekem valaha is lesz, látta az emberek összes bűnét, látja az enyémet is, és magába zárja. Ebben a házban akkor sem vagyok egyedül, ha senki nincs itt rajtam kívül.

Hétvégén voltunk strandolni, és annak ellenére, hogy 2100 Ft a felnőtt napijegy, hogy tíz percig kellett sorban állni a tűző napon, hogy a medence kicsi, és az úszóknak fenntartott keskeny sávba egy csomó baromarc belelógatta a lábát, nagyon élveztem azt a néhány órát. Vidoran úsztam húsz hosszt (az első kettő nem volt olyan vidor), eltüntettem egy óriási sajtos-tejfölös lángost, egy elég rossz eperlekváros palacsintát és egy marék cseresznye-meggy kombót. A víz volt az öröm fő forrása, igen, klóros izé, de én ezt is szeretem, és a víz is szeret engem. Anya egyszer azt vágta a fejemhez, hogy nincs bennem semmi tűz, és igaza van, én a víz vagyok, ez a legcsodálatosabb dolog a világon. Hihetetlen, mennyire ellazít, kimossa belőlem az összes idegességet, frusztrációt és bánatot, miután kikecmeregtem a medencéből, úgy éreztem magam, mint aki újjászületett, a vállam nem görnyedt, a lépteim ruganyosak, az arcomról letörölhetetlen a vigyor. És még mindig imádom a fürdőruhám, vékony kék-zöld csíkos, a felső része megkötős, nem hittem volna, hogy azoknak is gyártanak ilyen bikinit, akiknek nem tűvékonyak és nem 75-ös a melltartóméretük. Igaz, elképesztően drága volt, de beleszerettem és nagyon jól üzemel, abszolút megérte az árát. Akárcsak az 50 faktoros naptej, áldja meg az ég az Eucerint, amiért a napallergiásokra is gondol, még ha három patikát is kell végigjárnom érte.
Érdekes állatkert a strand, rengeteg hülye embert lehet itt találni - nem tudom máshogy nevezni pl. azt a srácot, aki végig a csaja rózsaszín bikinis seggét fogdosta előttünk a sorban -, de sem a ronda tetkók, sem a bunkó szövegek nem érdemelnek meg száz karaktert (se). Egy anya és a kislánya viszont igen, olyan cukik voltak, ahogy a kislány jól bekente naptejjel az anyukáját, és kijelentette, hogy neki aztán soha nem volt jobb dolga, az anya pedig rábólintott. Még rám is mosolygott, nagyon szimpatikus volt.

Nem hiszem el, hogy képtelenség normális áron gyűrűs kalendáriumot találni, a legolcsóbb is négyezer Ft felett van, de láttam harmincezerért is, hrr.

Imádom katacitának a képeit, olyan hangulatosak, szívesen elüldögélnék vele ebben a nappaliban néhány órát, miközben könyvekről és egyebekről beszélgetnénk.

A lélektelen esete Skóciával

"Alexia, lévén mindössze felerészben talján, az is csak születési hibaként, hiszen a csontja velejéig angol neveltetést kapott, képtelen volt eldönteni, a mondat melyik része a leginkább sértő rá nézve. Nemtetszését macska módra fújva juttatta kifejezésre.
Az a visszataszító Channing erre úgy tett, mintha meg akarná érinteni.
Alexia nekiveselkedett, és napernyőjével keményen fejbe csapta a férfit, éppen a koponyája tetején.
Az udvarban egyszerre mindenki abbahagyta, bármit is csinált, és nézte, amint a szoborszerű asszony veri rangban harmadik társukat, a woolsey-i falka gammahímjét és a Coldsteam Gárda külországi parancsnokát egy napernyővel."

Gail Carriger: Changeless - Változatlan
Értékelés: 4 elragadtatott ananász az 5-ből
Kedvenc karakter: Alexia, Ivy (annyira szívderítően butácska)


Ez a könyv nincs meg nekem (még), nem is könyvtárból szereztem, hanem pattől (anyuuu!) kaptam kölcsön, hogy eggyel kevesebb könyvet kelljen hazacipelnie, a segítőkészség az egyik legékesebb tulajdonságom.
Bevallom, nem jegyeztem fel a regényről magvas gondolatokat, a Könyvhét előtti és közbeni hercehurca idején olvastam, nulla agyi kapacitással, de talán pont egy Carriger-féle agylöbbölő történetre volt szükségem.
Alexia, London egyetlen bejegyzett lélektelenje kezdi megtapasztalni a házasélet árnyasabb oldalát - élete hangosabbik fele titkolózik előle, folyamatosan eltűnik, ráadásul szegény Lord Maccon, miközben übecool farkasként Woolsey-ból Londonba vágtat, hirtelen emberré változik és, bár roppant imponáló szatírként, de mégis illetlen toalettben kénytelen a fővárosba osonni. Az emberré válás járványa a többi természetfeletti lényre is kiterjed, az árnyékkormány potentátja és dévánja Alexiát gyanúsítják, ő viszont inkább egy új fegyverre gyanakszik, és a Hypocras Klub árnyéka is hízni látszik.
Miközben ő "szörnyen megveszekedett jegyzetek"-et [egyszerűen imádnivaló] körmöl, férjura Skóciába utazik egy sereg titokkal a puttonyában - Alexiát azonban nem kell félteni; hóna alá csapja vadiúj parapléját, az eljegyzett, idülten kapitális kalapokat viselő Miss Hisselpennyt, kelletlen húgát, és léghajón követi a grófot a "rusnya mellények honába" - természetesen már útközben jelentékeny kalamajkákba bonyolódva.

Mintha régebben olyasféle véleményeket olvastam volna, hogy ez a rész nem olyan szórakoztató, mint az előző... Nos, ha így is van, én, kedélyes zombiállapotomban, nem vettem észre. Alexia továbbra is szoborszerű (értsd: kicsit nagydarab), nagy orral, a megengedettnél sötétebb bőrrel, Mord Maccon továbbra is egy mogorva skót, illetlenül félrecsúszó kvarátlival - mindenki odáig van érte, én azonban nem szeretem ezt az ősember típust, ha engem hívnának minden második oldalon "asszony"-nak, négy esernyőt használnék el szeretett férjem kemény kobakján -, Ivy az Ivy, Tunstell pedig hipercuki a szeplőivel. Elérkezünk a steampunk művek kötelező tárgyi eleméhez, a léghajóhoz, de van étergráf - szörnyen bonyolult a működése, és persze Lord Akeldama már a legmodernebb példány büszke tulajdonosa - és új napernyő! Ideborzolóan gyönyörűséges találmány, Madame Lefoux pedig tetszetős feltaláló, csak ne kellett volna állandóan a gödröcskéiről olvasni, és a neve helyett szinonimaként használt "a francia nő" is idegesített egy idő után.

A történet kicsit Agatha Christie-féle nyomozásra emlékeztetett, ezen kívül nem tudok sokat hozzátenni, elszórakoztatott és kellően megmasszírozta az elfáradt kis lelkemet, szeretem ezt a viktoriánus románcra hajazó, könnyed kis sorozatot. És végre kiderülnek a polipok! Mi meg a befejezésen derülünk, igazán, Miss Carriger, ilyet csinálni... szabotálom a teasütemény-szállítmányát.

Ui.: azért az "összeharapta a fogait" kifejezés már nekem is fájt, a kiadó igazán odafigyelhetne a könyveiben hemzsegő hibákra.


Eredeti cím: Changeless
Sorozat: Napernyő Protektorátus 2.
Kiadó: Könyvmolyképző
Fordította: Miks-Rédai Viktória
Ár: 3000 Ft
Az írónő honlapja

Bővülés és szelektálás

Ismét a normál könyves postok elé tolakszik a legújabb agymenésem, Ilweran bosszúságára és mások örömére.
Az olvasnivaló könyvek száma a végtelen felé konvergál, még akkor is, ha egy olyan könyvmollyal állunk szemben, aki évente körülbelül száz könyvet olvas - kivéve, ha csak erősen kontúrozott könyveket hajlandó olvasni, úgy értem, bizony határokon belül marad, például csak sci-fit, fantasyt és képregényt olvas, vagy csak romantikust és YA-t. Nem, nincs az ilyen olvasókkal semmi bajom, ezek csak példák, fel ne szívja magát valaki, mert postázok neki egy Nemere összest (ami nemcsak a postaköltség miatt paradoxon).
Az olvasó emberek viszont ritkán maradnak műfajhatárokon belül. Szerény személyem egyenesen hedonista; ha valakinek folyamatosan változik az aktuális érdeklődése, emellett vásárol, kölcsönkér, letölt és még könyvtárba is jár, a képzeletbeli, valós elemű (tehát az a várólista, ami csakis fejben létezhet, mert minden érdekesnek tűnő kötet nem fér el egyetlen listán, az ellenkezik a természet törvényeivel) várólista előbb-utóbb odáig gördül, hogy csak egy fektetett nyolcast látunk lelki szemeinkkel, és egy feliratot: kérem, várjon, az oldal töltődik...
Néha azonban muszáj szelektálnom, mert teljesen és visszavonhatatlanul még nem ment el az eszem. A szelektálás oka általában az, hogy úgy érzem, bizonyos könyvek hülyének néznek. Ilyenek például Jodi Picoult regényei.

    

  

Amikor az első, magyarul megjelent regényét olvastam, A nővérem húgát, azonnal a kedvencek közé került. Lenyűgözött és mélyen megdöbbentett ez a könyv, és, tekintet nélkül a néhány éve kialakult álláspontomra, meghagytam a kedvencek listáján az akkor átélt, átadott élmény miatt. A frissen megjelent Egyszerű igazság kivételével az összes könyvét olvastam, de a 2009-ben megjelent Szívtől szívignél már rezgett a léc, és ez az érzés a Gyere haza! idején, tavaly odáig fajult, hogy elküldtem Jodit a fenébe. Ami annakidején, az első három könyv esetében - ezeket meg is tartottam, a többit eladtam/elcseréltem - magával ragadott, már talmi ragyogásnak tűnik. Mert ez a nő hatásvadász és annyira ebordítóan egykaptafás szerző (gondoljunk csak a kötelező bírósági tárgyalásokra), hogy már az évi egy könyv is felhúz. Igen, érdekes, fontos témákat mutat be, igen, jól mutatja be a különböző nézőpontokat, de ez nem változtat azon, hogy véget ért a JP-korszakom, jönnek a helyébe mások.
Van néhány szerző, akivel hasonlóan jártam, például Vavyan Fable. A régebben megjelent regényeit imádom, azt se tudom, hányszor olvastam az itt szereplőket, de az új regényei egyszerűen taszítanak (a legtöbbnek pedig bűnronda vagy simán rossz a borítója, a Sárkánykönny új, átdolgozott kiadását is beleértve), valahol a Mesemaraton - Emlékfutam környékén éreztem azt, hogy valami elmúlt és nem jön vissza. És nem bánom.

   

Ki jött Picoult és Fable helyére? Például Márquez. Nem, nem sznobizmusból, nem azért olvastam el a Száz év magányt (és nem azért néztem félve hónapokig a polcon, hogy én ezt nem fogom érteni), mert olyan bődületesen entellektüel akarok lenni. Annyira szerettem, hogy a Jessie Lamb testamentuma után az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája volt a következő olvasmányom, pedig ritkán szoktam bármiben is azonos könyveket olvasni rövid időn belül. Más nem meg otthon Márqueztől, úgyhogy addig rághatom a küszöböt, amíg el nem jutok a könyvtárba (vagy valaki meg nem lep vele a szülinapomra.)

Virginia Woolfot tavaly fedeztem fel, rögtön két könyvét is elolvastam, és vagy ötöt beszereztem. Nála nem vagyok olyan lendületes, mint Márqueznél, mert még mindig van bennem némi félsz, pedig a kedves néni megengedi, hogy Ginny néninek szólítsam, és mindig kérlelem, hogy ne tegye, ne rakjon köveket a zsebébe, mindig újra és újra meghal.

    

  
Romain Garyval A virradat ígéretével robbant ki a nagy szerelem, az egyik legkatarktikusabb élményem volt olvasói pályafutásom alatt. Idén folytattam vele a beszélgetést az Előttem az élet lapjai között, még a Lady L. van hátra, és nagyon remélem, hogy a Park kiadó tényleg folytatja a művei kiadását, mert nagyon szeretem Romuskát (igen, őt meg így hívom).

  

Tudnék még néhány hasonló szerzőt felsorolni - például Molnár Ferenc, Halász Margit, Conan Doyle Sherlock Holmes-története, Calvino is erősen esélyes a tartós helyfoglalásra - de olyanokról is akarok írni, akiktől még semmit nem olvastam, de erősen felpiszkálták az érdeklődésem.

Mint például Simenon és az ő Maigret-je. Bevallom, az Agave esztétikus borítói (annyira vicces, négy krimiszerzőm is ennél a kiadónál jelent meg) és PuPilla legújabb írása totál beindították a nyálelválasztásom, és már csak a csekélyke önuralmam tart vissza attól, hogy egyszerre megvegyem az összest hogy belekukkantsak egybe.