Júniusban a helyzet változatlan

a könyvhetes eredményhez képest.

    

Eltelt kb. két hét, és még mindig nem bánom, hogy ennyi mindent besöpörtem. A Kakukkszót már el is olvastam (kivételesen a posttal is többé-kevésbé elégedett vagyok), Az arany cimbalom valószínűleg jön velem nyaralni, az Átmeneti üresedés is szeretne, de nem biztos, hogy a kellő figyelemmel tudnék iránta lenni, úgyhogy itthon marad.
Gondoltam, hogy írok én is egy nyári olvasmányos postot, de rájöttem, hogy nem tudom, mit akarok olvasni. Azt tudom, mit kellene, de per pillanat annyi kedvem van a várólistacsökkentőkhöz, mint Emilnek a zöldséges kajához, inkább még pihentetem őket. Aztán az jutott eszembe, hogy egy mit vigyek nyaralni?-bejegyzést írok, de rájöttem, hogy bőven elég lesz két könyv, a fél The Selection és fent említett Cimbalom. Tehát nem írok nyári tematikájú listát, de a többiekét szívesen olvasom.

Hülyegyerek ismét lehagyta az olvasásokat.
A korábbiakhoz képest kevesebb könyvet olvastam, mindössze ötöt. Hmm.

    

Ja, tényleg, ekkor kapott el egy olvasási válság! Pfuj, de rossz volt.
A Bábel fiait nagyon szerettem, a könyvfesztes felhozatal legkellemesebb meglepetése volt, bár közel nem volt olyan kegyetlen, mint amilyennek lefestették néhányan. A Don Emmanuellel kicsit nehéz volt zöld ágra vergődni, de utána a kellemes részek magukkal ragadtak, a kajmánon azóta is röhögök, a macskák meg... nos, szerintem mindenki tudta, hogy Berniéres az óriási dögökkel kilóra megvesz, és így is lett. A Góliát Scott Westerfeld hozta a szokásos formáját, azaz izgalmas, kicsit megrendítő és szórakoztató. Nem vagyok sorozatmániás, de most elégedettséggel tölt el, hogy végre van egy sorozat, amit befejeztem.:) A Kakukkszó szintén kiemelkedő olvasmányélmény volt - nem számítottam rá, és tulajdonképpen nem is értem, mert maga a történet nem nagy szám. Valószínűleg Rowling-kompatibilis vagyok, és/vagy jó pillanatban kapott el a regény. Az Üvegbűbájra sajnos ez már kevésbé igaz, ahogy egyre több idő telik el az olvasás óta, egyre fakóbb az általa adott élmény. Az olvasási válság mellé betársult egy írási válság is, éljen.
Júniusban ismét elkezdtem angolul olvasni, Kiera Casstől a The Selectiont. Közel hetven százalékát elolvastam már, de jelenleg ott tartok, hogy muszáj valami normális könyvet olvasnom, és az anyanyelvemen. Majd megpróbálok róla normális postot írni, de a történet nem sok jót fog kapni tőlem.

A többiek:
zakkant
Nita
PuPilla
Nikkincs
Dóri
Pöfivonat

Ki lesz Kakukk vesztére?

"Ott volt ebben az első éjszakában minden, ami később szétszakította, majd újra összehozta őket - a lány önpusztító természete, vakmerősége, vágya, hogy fájdalmat okozzon; vonakodó, mégis őszinte vonzalma Strike-hoz, és a biztos helye, ahová visszavonulhatott nevelkedése elzárt világában, melynek értékeit egyszerre lenézte és magáénak is vallotta. Így kezdődött a kapcsolat, amely tizenöt évvel később elvezetett ide, az irodába, ahol Strike feküdt a kempingágyán. Már nem csak a testi fájdalom kínozta, és azt kívánta, bár kitéphetné magából a lány emlékét."

Robert Galbraith: Kakukkszó

Kicsit bizonytalan voltam abban, akarom-e olvasni ezt a könyvet vagy sem; a Harry Pottert baromi régen olvastam (ugye mindenki vágyik arra a párszor már elismételt információra, hogy az első részből nekem még ez a kiadás van meg? Sznobozás vége) és sokakkal ellentétben (sznobozás 2.) tisztában voltam vele, hogy ez és az Átmeneti üresedés felnőtteknek szóló regények, tehát nemigen lesz benne varázspálca, bagoly, kviddics meg ilyesmik, bár a bagolyban nem voltam biztos. Azonban a Könyvhéten elragadott a frazeológiám és ilweran volt kedves megadni a végső kegyelemdöfést. Az már nem is okozott dilemmát, hogy ezt vagy az Átmeneti üresedést vegyem meg, jött velem mindkettő.

Kb. az első ötven-hetven oldalon rosszkedvűen ráncoltam a fitos orromat. Igen, ez egy krimi, valószínűleg nem is lesz rossz, de minek ez a felhajtás körülötte? Biztos csak Rowling dicsfénye verődik vissza, ha tényleg egy Robert Galbraith nevű faszi írja, nem kapnák fel ennyire. Picsába, túl sok krimit olvastam már.
Rowling azonban ismer engem, tíz évesen, amikor Amadea még nem is létezett, már egyszer kiegyenesítette a nyűgösködő ráncaimat és megajándékozott egy fantasztikus olvasmányélménnyel. Most, tizenöt évvel később nem volt szükség egy fantáziadús, hihetetlen kalandra, elég volt egy erkélyről kizuhant szupermodell. A kor előrehaladtával egyre igénytelenebb leszek. Remélem, Rowling egy évtized múlva megörvendeztet egy szerelmes regénnyel.
(Hehe, akkor is egy kanapén heverve szenvedtem, és most is. Nekem nem olvasófoteleim, hanem
olvasókanapéim vannak. Fotelben rohadt kényelmetlen szundikálni.)

"Hogy lehet az emberre ekkora hatással, ha meghal valaki, akivel sosem találkozott?"

A krimik központi alakja, kinek vállára mázsás súly nehezedik a gyilkosság megoldása és a történet tetszési indexe miatt is, az ügy nyomozója. Lehet hivatásos rendőr, engedély nélküli magánnyomozó, kotnyeles zsurnálhölgy, idős néni, sármos újságíró, antikváriumos-tolvaj vagy akár fájdalomtól összetört rokon. A mi hősünk most Cormoran Strike - akit a neve alapján hórihorgas, fekete lódenkabátos, komor alaknak képzeltem el - volt katonai rendőr, háborús hős és magánéleti katasztrófa, egy "bokszolóba oltott Beethoven". Az egyik lába nagyjából térdtől lefelé Afganisztánban maradt. Ezt azért említem meg, mert nagyon megrendített és érdekesnek találom, hogy a közelmúlt eseményei lassan beépülnek a regényekbe és gondolom a művészet egyéb ágaiba is, tudjátok, mint mondjuk a második világháború, ami sokaknak már csak mementó, de tényleg megtörtént és egykor az emberek életének része volt.
Strike, akinek kb. tizenöt beceneve van, pénze viszont egy szál se, abszolút elviszi birkózóvállain a regényt. Nyomozás közben behatóan megismerkedünk vele; miután kénytelen otthagyni a katonaságot, tkp. az egyetlen családélményt, amit valaha ismert, az élete, és önnönmaga is idegen neki, amit előbb meg kell ismernie. Ó, gondoltam, mi nagyon jóban leszünk, kedves Cormoran.
Meglepő módon a női főszereplő, Robin is nagyon szimpatikus volt. Nem az a női olvasó vagyok, aki ki nem állhatja a női főhősök nagy részét, általában jól elvagyok velük, de Robin precizitása, tapintata annyira velem közös tulajdonság, hogy nem tudtam nem megkedvelni. A csalafintasága és a nyomozás iránti, gyerekkorból eredő izgalma már kevésbé ismerős, de remekül szórakoztam az izgatott zsizsegésén. Kicsit olyan érzés volt, mintha Rowling bizonyos tulajdonságaimat átemelte volna a hősei személyiségébe.

Egy közös vonás van a Kakukkszó és a Harry Potterek között: az írónő rossz véleménye az emberekről, szebben fogalmazva a társadalomkritika. Ahogy Strike enyhén bicegő lépteivel halad előre és egyre több érintettel beszél, úgy undorodtam meg ezektől a senkiháziaktól. Tökmindegy, hogy Lula Landry sofőrjéről vagy a szomszéd producerről van szó, ezt a lányt senki nem szerette őszintén, még a rajongói imádata is valódibb, mint a hozzá közel állók álszent, kikozmetikázott érzelmei, amelyek valójában kapzsiság, sértettség, irigység névre hallgatnak. Ez pedig átkozottul szomorú.
Bármilyen undorító a könyv legtöbb szereplője, azután a bizonyos 50 oldalt követően, miután leküzdöttem az előítéleteim és a görcsösségem, semmi mást nem akartam egész nap, csak a könyvet olvasni. Igen, ez egy krimi, sok klasszik vonással, de én szeretem a krimiket (csak mostanában csodálkoztam rá, mennyire), szeretem Rowlingot és szeretem ezt a könyvet. Nagyon aprólékos, csavaros, a megoldás mégis végtelenül egyszerű, annyira, hogy nevetnem kellett. Ezek alapján már nem értem, miért vártam már rögtön az első oldalakon valami észveszejtő durranást. Rowling képes jó ifjúsági regényeket és jó krimiket írni, sok író már annak örülne, ha az egyik összejönne - de számomra az a legfontosabb, hogy képes napokra mindenféle kanapékra ragasztani, hogy a könyveit olvassam.

Eredeti cím: The Cuckoo's Calling
Sorozat: Cormoran Strike 1.
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2014
Fordította: Nagy Gergely
Ár: 3990 Ft

Góliát

Scott Westerfeld: Góliát

Tavaly nyáron kisebb sokkot élhettek át - vagy, ha nem olyan naprakészek, békés gyanútlanságban vették észre a változást - a sorozat rajongói, amikor nyilvánosság elé került, hogy az Ad Astra kiadó befejezte működését (aztán mégsem, de ez egy másik történet), és több könyvvel egyetemben a a Góliát kiadása is megkérdőjeleződött. Szerencsére a Ciceró átvette a harmadik, elvileg utolsó részt, és a korábbi dizájnhoz igazodva megjelentette a regényt. Hatalmas puszi érte.

Sándor és Deryn, túl az isztambuli kalamajkákon, ahol egy forradalomban is segédkezet nyújtottak, tovább folytatja az útját egzotikus tájak felé a Leviatán fedélzetén. Ezúttal Csingtao a célpont, hogy meglengessék a brit zászlót, de váratlanul új parancsot kapnak, a feltaláló Nikola Teslát kell felszedniük Szibériában. A különc, enyhén őrültnek tűnő tudós nem kevés feszültség kelt a környezetében, láthatóan titkai vannak, és elmondása szerint van egy fegyvere, Góliát, amivel képes véget vetni a háborúnak - de hogyan és milyen áron?

Nehéz nekem ezekről a könyvekről írni, mert a London folyóihoz hasonlóan inkább olvasni kell, mintsem a magyarázatot hallgatni, miért is olyan jó ez; számomra azért kiemelkedő Westerfeld sorozata, mert sok ifjúsági regénnyel ellentétben nem az a fő probléma, hogy két kamasz három fejezet alatt halálosan egymásba szeret, és a világ, valamint a többi szereplő csupán díszlet. Igen, Deryn beleszeret Sándorba, de ez a szál végig a háttérben marad - vagy csak én nem vagyok fogékony rá -, elvész a forradalmak, háborúk, intrikák, fogaskerekek és koholt állatok tengerében. Az is tetszik benne, hogy képes életszerűen érzékeltetni a tragédiákat, a Behemótról az a legélénkebb emlékem, hogy mennyire megrendített a török forradalom egy mozzanata.
A harmadik rész sem marad el a másik kettő mögött. Megismerkedünk új fajokkal, nagyon furcsa jelenségekkel és eszközökkel, meg persze magával a Góliáttal - ugyan mi a fene lehet ez a fegyver, hová lehet még fokozni a gigásziságot?
Khm, nos, lehet. A második rész is elég izgalmas volt, de itt is több ponton repültek az oldalak. Oké, sejtettem, hogy mi lesz a történet vége, de ez nem akadályozott meg abban, hogy izgatott legyek néhány váratlan fordulatnál, hát még a kissé drámai befejezésnél.

Forrás

Kicsit újdonság, hogy az előzményekkel ellentétben több az intrika és a hatalmi sakkozás. Sándorra egyre nagyobb nyomás nehezedik a monarchia sorsa és a háború miatt, ráadásul a Leviatánon felesleges többletsúlynak, hidrogénpazarlónak érzi magát, amióta a legénység elboldogul a barkács motorokkal. Persze Volger gróf sem hagyja békén, aki esküt tett Sándor édesapjának, hogy megóvja a fiút és trónra juttatja - ezért sem tanácsos egy közrendű barátságát keresni, hát még ragaszkodni hozzá. Derynnek is kijut a vadgróf nehéz, könyörtelen természetéből, de szerencsére ő nem olyan, aki hagyja magát megfélemlíteni, a szokásos vakmerőségével és talpraesettségével veti bele magát mindenbe; a légbestia hátán ügyködik egy óriási viharban, szembenéz néhány kiéhezett szibériai harci medvével és Pancho Villával. Egyetlen dolog esik nehezére, elmondani a legfőbb titkát a "csacsi hercegnek", ill. titkait - nem elég, hogy ő valójában lány, még szerelmes is belé!
De, amint említettem, Deryn nem válik hisztis szerelmes lánnyá - igazság szerint karakánabb Sándornál - és a regény hangvétele sem válik szenvelgőssé. Marad az, amilyennek megismertük: izgalmas, szórakoztató steampunk ifjúsági regénynek, ami a felnőtt olvasókat ugyanúgy elbűvölheti, mint a tizenéveseket.

Eredeti cím: Goliath
Sorozat: Leviatán 3.
Kiadó: Ciceró Könyvstúdió
Kiadás éve: 2014
Fordította: Kleinheincz Csilla
Ár: 3990 Ft
Az író honlapja

Dél-Amerikai tombol

Az alábbi jelenetben a falubeliek a katonákat vegzálják:

"A hatodik éjszakán Hectoro és Pedro ellátogatott Don Emmanuel medencéjéhez, ahonnan egy kajmánnal tértek vissza. Hatalmas állat volt, őrjöngve küzdött, csapkodott a farkával, míg Pedro végre egy botot tudott nyomni a fogai közé, és letakarta a fejét. Jókorát sózott a szeme közé, hogy elaltassa, azután fogták, és becipelték a táborba. Megvárták, hogy egyszerre ketten is megszökjenek egyazon sátorból. A kajmánt és egy döglött patkányt ebbe a sátorba vitték be, a patkányt az egyik, a kajmánt a másik hálózsákba fektették, utóbbit jó alaposan be is cipzárazták, de előtte még összekötözték, nehogy kievickélhessen. Reggel aztán csak úgy rázkódott a sátor a kajmán vergődésétől, egy katona pedig halottsápadt arccal rohant ki a sátorból, és azt kiabálta, hogy Suarez kajmánná változott! Kajmán lett belőle! Figueras földbe gyökerezett lábakkal állt a hálózsák lábánál, majd rémülten hátraugrott, hogy valóban egy őrjöngő szörnyeteg vonaglik odabenn, amelynek éppen ebben a pillanatban sikerült kiszabadítania magát, és a rémülten szerteiszkoló katonák döbbent tekintetétől kísérve elcsörtetnie a Mula irányába. Figueras egy kiskatonát zavart a sátorba, hogy kutassa át. A fiú - tizenévesnél aligha lehetett több - keresztet vetett, reszkető kézzel félrehajtotta a sátor lapját, és benézett. Nem látott semmit, úgyhogy beljebb merészkedett, de azonnal vissza is hátrált, és dadogva jelentette, hogy a másik katona meg patkánnyá változott, és meg is halt."

Louis de Berniéres: Don Emmanuel háborúja

Nem indult zökkenőmentesen a viszonyunk Don Emmanuellel, egy rövid, ámde feszült időszak harmadik megkezdett olvasmánya volt. Semmihez nem volt kedvem, hiába néztem farkasszemet a saját és örökölt könyveim 90%-ával. Végül emellett kötöttem ki, Dél-Amerika legalább annyira az olvasási komfortzónám közepe, mint az amerikai Dél. Van, aki a fagyos, depresszív Skandinávia hóborította térségét kultiválja, én a remegő hőség, a szieszta, a függőágyak hazáját, ahol az emberek eszüket vesztik a szerelemtől, pénzzel tapétázzák ki a házat, és mindenki egyszerre kommunista, konzervatív és liberális. Azaz vagy hideg és jólét van, vagy meleg és nyomor, de kit érdekel, amíg süt a nap, letépsz egy banánt és annyi.:D

Habár Berniéres - ilyen névvel hogy merészel brit lenni?! - imádnivaló és erőszakos meséje egy kitalált országban játszódik, számomra tökéletesen hozta a dél-amerikai miliőt. Nem olyan, mint Márquez, de amint túljutottam az első válságos napokon és jutott némi időm a teraszon merengeni a macskákkal, elkapott a történet hangulata és nem is eresztett, amíg a végére nem értem.
Furcsa kettősség jellemzi a könyvet; bizonyos epizódok, részek gyomorforgatóan kegyetlenek, mintha a durvaság epicentrumai lennének, ezt követik a jócskán könnyedebb, hangulatosabb részek, amelyek sokszor nyerítő röhögést váltottak ki belőlem, mint amikor csuklásokkal tarkítva felolvastam vicomte-nak a strandon a világ legviccesebb szexjelenetét.  Az erőszakos jelenetek annyira élesen elválnak a többitől, hogy még mindig bajban vagyok egy kicsit a kontextusba helyezésükkel - hogy ilyen szépen fejezzem ki a hozzá nem értésem -, de talán azt akarta általuk bemutatni az író, hogy ez is az ország egyik arca. A történetszálak ugyanis lazán kapcsolódnak egymáshoz (vagy egyáltalán nem), Berniéres szeszélyesen ugrál térben, időben és a szereplők közt, mindig valami mást villant fel, de egy idő után belerázódtam a ritmusába. Emiatt kicsit félrevezető a fülszöveg, kiemeli az egyik eseménysort, holott nemcsak az történik, hogy egy csatorna kiásása exodushoz vezet - és persze ez sem ilyen egyszerű. Ezért is filózok még mindig azon, hogy miért Don Emmanuel háborúja a kötet címe, a híresen nagy tökű, példás és roppant különc gazda csak egy szereplő a sok közül és nem is a jelentősebbek közé tartozik.

"Szerette az Amazonas áthatolhatatlan zöldjét, a vízeséseket, az égig érő fákat, a mérges zöld békákat és az óriáskígyókat, a tigriseket, a bolondos pofájú majmokat és az indiánokat, akik mindmáig meztelenül jártak és fúvócsővel meg mérgezett nyíllal vadásztak. Szerette a Karib-tenger siralmas halait és millió akvamarinkék árnyalatát, a fehérarany fényű homokot. Szerette a partok ódon spanyol városait, a félig vad disznókat, akik árkot ástak maguknak, és abba hemperedtek le szieszta idején a pálmafák árnyékában, a halászfeleségeket, ahogy alkonyatkor a férjük hajóját fürkészték a partról, féltve őket a cápáktól. Szerette a csendes-óceáni partot, ahogy szinte azonnal látványos hegyekbe kapaszkodik fel. Fájt a szíve az országért minden egyes földrengéskor, és rettegett az apály hullámaitól, amelyek telihold idején szétverték és sivár sivataggá tették a parti tájat, és a többi honfitársához hasonlóan büszkeség töltötte el, ha sikerült hősies munkával helyreállítaniuk a világukat a katasztrófák után. Továbbá büszke volt, hogy ilyenkor még a tolvajok se fosztogattak, és notórius erőszaktevők segítettek az anyáknak megtalálni a gyerekeiket a romok között."

Az összkép kicsit sírva nevetős - az arisztokratákon és a korrupt vezetőkön kívül szinte mindenki szegény, a legközelebbi orvos vagy kórház általában mérföldekre van, a katonák népirtást rendeznek az indiánok között -, mégis van ebben a helyben és ezekben az emberekben valami, ami különleges varázzsal ruházza fel ezt a nem is annyira fiktív országot. Mágikus, szürreális, és minden nyomor ellenére tombol benne az élet; az ének, a tánc, a párás levegő, a burjánzó dzsungel, a kajmánok lidércként parázsló szeme, a jaguár morgása, a kivétel nélkül mindenkit ledöntő szieszta. Továbbá hídrobbantások történnek, kitör a nevetésjárvány, és óriási, doromboló macskák lepik el húsz kilométeres körben a környéket.
Mindig sejtettem, hogy otthon egy kicsit Dél-Amerikában élek. Én is szoktam pihegve a hintaágyon heverni, citromos vizet kortyolva, miközben négy-öt macska mászik az ölembe meg a vállamra.

Eredeti cím: The War of Don Emmanuel's Nether Parts
Sorozat: Latin-Amerika trilógia 1. (aminek a harmadik része magyarul nem jelent meg)
Kiadó: Tericum
Kiadás éve: 2006
Fordította: Kovács Kristóf
Ár: 

Az elmúlt néhány nap

Az elmúlt másfél-két hétben volt pár dolog, ami alaposan kiakasztott és még két testi nyavalyát is sikerült begyűjtenem, ennyi elég volt, hogy a könyvheti tobzódást lerövidítsem a csütörtöki napra. Ill. még vasárnap is kinéztünk, a kedves megvette az első és utolsó könyvheti szerzeményét, a Futni születtünk címűt, és nem is kellett sokáig győzködni. Rá is fért, és nemcsak az előtte szépen teljesített váltómaraton miatt. Mindenki állati ügyes volt, a menazséria - én, sztimi53, pat, egy cuki kislány és egy cuki kutya meg egyéb férfiszemélyek - hatékonyan heverészett a pléden, próbálta Baba kutyát magához édesgetni (aki azonban inkább kaját kunyerált, cseresznyével játszott és madarakat kergetett) és persze szurkolt, miközben a futók az előnytelen pályát és a tűző napot élvezhették. Light is kilátogatott egy nagy adag cseresznye társaságában. Én meg béna fotókat lőttem, mert a futók sokan voltak és gyorsak, a gyalogosok meg fütyültek az erőlködésemre. De legalább ez jó lett:

Verseny végén, ebéd előtt

Utána elzarándokoltunk a Vörösmarty térre, felszedtük Nokedlit, megebédeltünk a Nagyi palacsintázójában, sztimi kicsit túlvállalta magát a négy fogással, de vicomte nemcsak futóként, hanem étkezési segédként is jól funkcionál. Kénytelen voltam egy 0,33-mas adag erejéig felfüggeszteni a kólaabsztinenciámat, mert majdnem lefejeltem az asztalt, de legalább pat addig kávét ivott, éljen a koffein. Visszamentünk a térre, a kedves megejtette a vásárlását, megszabadultam a könyvrakományom jelentős részétől - csak vicomte két kötetét cipeltem.:) -, hazajöttünk és szerény személyem aktívan feküdt a kanapén, mint egy halott. Gőzöm nincs, mitől vagyok ennyire fáradt.
Kicsit előre szaladtam. A közös bacchanália csütörtökre volt betervezve. Mindenki legnagyobb örömére öt könyvet szereztem be:

Bocsánat, kicsit homályos

Az arany cimbalom és az arany manikűűűr

Igazából elég lett volna Az arany cimbalom, amely reci az Agavétól és az 500 Ft-os Bérgyilkos mindörökké (szintén Agave, és sikerült a sorozat harmadik részét megkaparintani), de kitört rajtam az önsajnálat. És mégis, mi a fenének sanyargassam magam, ahhoz képest, hogy néhány éve mennyi könyvet szereztem be egy évben, állatira megjavultam, a rá fordított költségekről nem is beszélve. Úgyhogy jött velem egy birodalom nélküli királykisasszony, az Átmeneti üresedés és a Kakukkszó. Alig várom, hogy olvassam őket.:)
Amíg nem vettem részt ezen az ünnepnek nevezett orgián, én se értettem, mi olyan nagy szám a Könyvfesztiválban és a Könyvhétben, 20-25% kedvezménnyel a neten is beszerezhetem a vágyott köteteket. De hasonló őrültekkel tök jó találkozni, és még könyvet is jó venni, tényleg közösségi élmény. Mellékesen pedig a teljes összeg a kiadókhoz vándorol. Olyan, mint egy nagy közös zabálás, na.:D
Persze érdekes dolgok itt is előfordulnak, Nitáékat megtámadta néhány előítéletes idióta, nagy a tömeg, a hőség (legalább az eső nem zuhogott, mint tavaly). Engem az lep meg, hogy mennyi tájékozatlan ember van, akik a könyvek 95%-áról semmit nem tudnak. Érdekes, milyen könyvek jutnak el az átlagemberekhez, A katedrális, Twilight, Bridget Jones, amikhez irdatlan hype társul, holott annyi, de annyi jó könyv van... de hiszen tudjátok.
Fagyiztunk is, Nitával megint sikerült egyformát kiszemelnünk, de a papucsunk, a körmeink (kézen és lábon is!) is hasonlóak voltak, ráadásul ugyanolyan Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől-szatyorral flangáltunk. A Staropramenbe is beugrottunk, fezer legnagyobb bánatára nem kamerázták a hátát, de a Krieg meggysör még mindig finom.
Másnap ismét ott kötöttünk ki, a Nita szervezte sci-fi sörözésen, nekem sikerült egy kicsit becsiccsenteni, de szerencsére nagyrészt kialudtam. Szombaton agonizáltam a nyavalyáim miatt, szörnyen röstellem, de nem bírtam kimászni a Könyvhétre, de még az ágyból se nagyon.
Vasárnap vicomte privát edzést tartott nekem, rohantunk közlekedési eszközökhöz, persze a villamos nem jött, így az út egy részét végigszaladtuk, de időben odaértünk és a fentebb ecsetelt futóverseny flottul lezajlott, három óra ötvennégy perc alatt futották le a maratoni távot, ami nagyon jó eredmény.

Egyébként van piszkozatban egy hisztis postom, amiben tételesen felsorolom, hogy mit utálok. Végül nem tettem közzé, mert próbálok keveset vinnyogni, de szinte minden napra van valami. Az előbb felhívott apám, hogy ne ijedjek meg, de az egyik macska lenyelt egy darazsat. Már jól van, szerencsére apám gyors volt és ügyes, de vehehheeeeenyíííííí azért megijedtem.

Emlékezetes mondatok (sajnos nem tudtam mindet megjegyezni, a repkedő szóviccekről nem is beszélve):
"Baba, bunkó vagy."
Pat nem vesz több könyvet a Könyvhéten - mert már nincs olyan, ami ne lenne meg neki.

"Amit egyszer a toronynak adsz, többé nem kérheted vissza."

"A romok mögött, a város szívében, ahol az utak sugarai összefutottak, állt a torony maradványa.
Anyja a mesékben gyönyörűnek festette le, márványbordájú és zafírszemű szobrairól beszélt, erkélyek alatt hajló akvaduktról és hozzá csatolt függőkertről, ahol húsevő növényeket nevelnek, de Arzén csalódott. A torony szürke volt, mintha pernye fedné. Hét-nyolcemeletnyi csonk maradt belőle, tetején hasadék tátongott, mintha villám mart volna bele. Körülötte törmelék: szilánkosra repedt faldarabok, egymásra halmozott toronymorzsák kőből és a néhai palaburkolatból. A kupac tetején egy félarcú nőszobor egyetlen karjával az égre mutatott."

Moskát Anita: Bábel fiai

Kb. harminc oldal olvasás után éjszaka a toronnyal álmodtam. Szolid homokvihar kanyargott körülötte spirál alakban, az egész snitt szépiaszínű volt és egyetlen mondat kísérte: Vérből és átkokból építették. Ebből néhányan azt a következtetést vonták le, hogy nem tetszik a történet, pedig azok a könyvek, amelyek nagy hatással vannak rám, valamilyen módon átlépik a határokat, beleeszik magukat a lelkembe, belopóznak az álmaimba vagy csak hetekig a gondolataim között forognak, mint mondjuk a Száll a kakukk fészkére - ráadásul elég élénk álmaim vannak, a kedves szerint az álmaimban élek. Ne higgyétek, hogy ez jó, általában negatív élmények, érzések "csapódnak le". Biztos van, aki halálra röhögné magát rajta, de vicomte rendszerint elborzad rajtuk. Azonban a bábeles álmom kifejezetten visszafogott volt, ezért se értem, miért hitték azt páran, hogy nem szerettem a regényt - többek között Anita is!
A legerősebb benyomásom az, hogy mennyire érzékletes ez a könyv. Érezni a mosdatlan, verítékező testek szagát, a sikátorok bűzét, a szélben kavargó homokot, ahogy csikorog az emberek fogai között, a tűző nap feketére égeti a bőrüket. Nem, ez nem egy kedves regény, és bármennyire röhejesen hangzik, a fantáziaelemek ellenére realisztikus, mintha tényleg Bábelben járnánk, igaz, Moskát Anita képzeletbeli, ugyanakkor nagyon valóságosnak tűnő Bábelében. Ha választani lehetne néhány leírás közül, amelyek a várost és históriáját ábrázolják, az övére voksolnék. Mivel korábban beleszagoltam egy másik írásába, nem lepődtem meg a stílusán, az éleslátásán vagy azon, amit egyesek durvaságnak vagy kegyetlenségnek neveznének - szerintem csak pontosság és reális emberismeret. Mondjuk, azt hiszem, egyébként se

Kép forrása

hökkentett volna meg, az antennáim ritkán tévednek.

"Miről szavaztatok? - kérdezte Arzén sorozatosan Hananiástól, aki végül kikerülte a választ. A lezuhant vízköpő elterelte a figyelmüket, ő pedig feladta a faggatózást. Hananiás életáldozatot kért a néptől, pedig még Léonard Château sem tette soha, még ő is beérte a könyökből megcsonkított, gyomorfekélyes, félfülű vagy félszemű munkásokkal, a tüdőbajos vagy elgörbült gerincű áldozókkal, akik a torony szilárdságáért adták az egészségüket."

Habár a történet több szereplőt mozgat, az igazi főszereplő maga a torony, ő áll a középpontban és minden szál tőle indul ki és hozzá vezet, az események igazi mozgatórugója. Ahogy haladtam előre, egyre erősebbé vált az érzés, hogy a torony nem pusztán egy malterral összetapasztott kőhalom, hanem valami, ami életre kelt, pontosabban felébredt. Mi ez a dolog? Az isteni akarat szócsöve, egy eretnek bálvány, vagy a hozzá imádkozó, neki áldozó, őt építő hívők elegye?  A kínból, engedelmességből, vak hitből, vérből, verejtékből és a neki adott testrészekből lakmározó, ugyanakkor örökké éhes torony a személyiséggel bíró, régi házakra emlékeztetett, amelyek mágnesként vonzzák a körülöttük élőket - és azokat is, akik akár egy másik világban élnek.
Ilyen a festő Dávid, aki lassan teljesen megvakul. Az esetre nincs orvosi magyarázat, az egyetlen nyomot a fiú ismétlődő álma jelenti - a torony hívja magához. Az ő története a mai Budapesten játszódik, kicsit aggódtam és idegenkedtem attól, hogyan szövi össze a két szálat Anita, mennyire lesz hihető. Az álmok terén maradó megoldásra tippeltem, de egész más kerekedett ki belőle - bármennyire valósnak hat, mégiscsak fantasyről van szó.:) De inkább hibridnek tekintem a könyvet, amelyben több műfaj elemei elegyednek, én pedig nagyon szeretem a nem beskatulyázható történeteket.
A másik emberi főszereplő Arzén, a vallást alapított próféta, Léonard Château fia. A toronyhívők klasszik szektának tűnnek, érdekes megfigyelni, mire képes egy karizmatikus vezető és a megszállott emberi hit, ill. mi mindent képesek megtenni az üdvözülésért az egyetlen, szent igazság nevében. Belelátunk a vallás mögötti indítékokba, megismerjük a próféta köpenyébe burkolt embert, aki ugyanolyan közönséges halandó, mint mi, és akit megnyomorított a megszállottság - a körülötte élőkkel együtt. Talán ezért olyan kegyetlen ez a regény, nem idealizál és nem szépít, nagyon éles fényű tükör. Nehéz a szereplőket megkedvelni, talán egy-két kivétellel nem is lehet. Dávid önző, makacs és türelmetlen, fikarcnyit nem érdekli a többi ember, csak a célját akarja elérni. Arzén képtelen kilépni az apja árnyékából. Hiába ő a város ura és a főpap, nem törődik az építkezéssel, a hívőkkel és hogy a tanács tagjai miket művelnek a szeme láttára. Nem látja, mert csak a saját sebei érdeklik, és ha nem lenne valaki, aki kirángatja az önsajnálat gödréből, képtelen lenne elengedni a fájdalmát. Pedig muszáj, különben felemészti.

Nehéz elhinni, hogy a Bábel fiai egy fiatal író első regénye, pontosabban Anita ezt tekinti elsőnek, holott ez a ötödik kézirata. Ügyesen váltogatja a nézőpontokat, mutatja be az indítékokat, nézőpontokat, a leírásai meg olyan érzékletesek, mintha egy festményt szemlélnénk. Állati kíváncsi voltam rá, mit hoz ki a bábeli torony históriájából, amit a Biblia pár sorban említ, mégis annyira érdekli az embereket és rengeteg alkotás foglalkozik vele. Az eredmény egy szuper regény lett. Remélem, a ************* is kiadásra kerül.

Kiadó: Gabo
Sorozat: Gabo SFF
Kiadás éve: 2014
Ár: 2990 Ft
Anita blogja
A könyv pinterest boardja

A mágia színe

"A városi rendőrség még ma is munkásosztálybeli szervezet, akármit gondolnak az emberek, így aztán abszolút elutasítja a tisztek osztályának elvét. Emiatt minden rendőrújoncnak két évet az utcán kell tölteni közönséges járőrként. E mögött a gyakorlat mögött az az elv áll, hogy semmi sem olyan jellemépítő, mintha az embert szidja, leköpi és lehányja a civil lakosság."

Ben Aaronovitch: London folyói

Izgatott várakozás előzte meg a London folyói magyar kiadását. Ez alól én sem voltam kivétel, kíváncsi voltam erre az állítólag vagány, vicces, szórakoztató urban fantasyre. Azt hiszem, három nap alatt bepusziltam az egészet, mert vagány, vicces és szórakoztató volt. Legszívesebben ennyivel le is zárnám a könyv értékelését, mert tipikusan olyan történet, amit olvasni kell, nem az én postomon nyammogni, de hát azt mégse tehetem meg.
A közrendőr Peter Granttel két lesújtó esemény is történik igen rövid idő leforgása alatt; találkozik egy kísértettel (és még beszél is vele!), majd kiderül, hogy a felettese az aktakukacokhoz akarja beosztani, hogy élete végéig papírmunkát végezzen. Azonban, hála Nicholas Wallpenny szellemének, Peter kapcsolatba kerül a természetfeletti ügyekre szakosodott Nightingale főfelügyelővel, és az életét kísértetek, folyószellemek, trollok, fénygömbök, latin és görög nyelvtan, valamint egy izgága terrier és egy bonyodalmas, kegyetlen rejtély a feje tetejére állítja.
Ilweran a Krakenhez hasonlította a regényt, nekem viszont más emlék rezonált be az olvasottak alapján, még pedig Jim Butcher: Pusztító vihar című könyve, vagyis Harry Dresden nálunk csúfosan félbehagyott sorozata. A Krakennek (számomra) sokkal komorabb a hangvétele, más a mondanivalója és komolyabb témákkal foglalkozik. Dresden és Peter viszont hasonló fickók, mindketten nyakig ülnek a mágiában és a kulimászban, és alkalomadtán veszélybe kerül az életük. Illetve, eszembe jutott még egy sorozat, éppen csak beugrott a hangulata alapján, de azt inkább nem írom le.:D

"– Váltok pár szót ezzel a trollal – mondta Nightingale.
– Uram, azt hiszem, szabadban alvó a helyes kifejezés.
– Erre aztán nem. Ez troll."

Azon gondolkodom, hogy mitől működik olyan jól ez a regény. Valószínűleg az a titka, hogy Aaronovitch mindent a megfelelő adagban adott hozzá, a szövevényes és kellően brutális gyilkosságot, a szereplőket, a mitológiát és a humort. Állatira idegőrlő és egyben fegyelmezett, összpontosítást igénylő munka lehetett, mint egy bonyolult építőkocka vagy kártyavár, ami rögtön inogni kezd, ha valamit nem megfelelően helyezünk el. És süt belőle a London iránti szeretet, ha ott élnék, biztosan élethűbbek lettek volna Peter leírásai, így viszont be kell érnem az olvasmányaim és a képek alapján alkotott papírmasé városommal.
Naiv módon azt hittem, az író csupán a saját fantáziájával teremtette meg az egyedi természetfeletti elemeket, így nem csoda, hogy kiguvadt a szemem, amikor az Úszó bordélyban - ami egy női fegyenchajó sorsát, útját és utasait bemutató non-fiction - Temze Apóról olvastam, aki szerepel a regényben.
Kifelejtettem az adagolós elméletemből a főszereplő személyes történetét, ill. annak a drámai oldalát - ami egyelőre a félvér voltából és a kemény drogos apjából áll - ebből is éppen annyit érzékeltet, amitől hiteles és működőképes lesz a karakter. Simán el tudom képzelni, hogy valós elemek állnak mögötte.

Azoknak ajánlom a London folyóit, aki egy könnyed, mégis tartalmas olvasmányélményre vágyik, helyszíntől és hőmérséklettől függetlenül. Így kell ezt csinálni!

Eredeti cím: Rivers of London
Sorozat: Peter Grant; Gabo SFF
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2014
Fordította: Pék Zoltán
Ár: 2990 Ft
Az író honlapja

A pusztítás anatómiája

Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére

Tipikusan olyan könyvről van szó az életemben, amiről tudom, hogy illene elolvasni, meg is van a családi könyvtárban, mégis az idők végezetéig tologatom - ha nincs Nita, aki közös kis játékunkban ezt a regényt ajánlja nekem. Az idők végezetéig hálás leszek érte.
A metrón ültem, amikor befejeztem az olvasását. Becsuktam a könyvet, bámultam ki a feketeségbe, és arra gondoltam, nem igaz. Nem hiszem el. Pedig tudtam, hogy ez lesz, egyre jobban szorongva olvastam a sorokat, fogytak a lapok, a végzet egyre jobban látszott és egyre nagyobbra nőtt, és mind tudtuk, hogy elkerülhetetlen. Ez egy görög tragédia - olyan könyv, aminek nem lehet más vége, különben hiteltelenné és nevetségessé válik. Tudjátok, mint a Romeo és Júlia [valószínűleg elmondtam már ezerszer, de imádom a szokatlan párosításokat]; tökmindegy, hányszor látom vagy hányszor olvasom, mindig abban reménykedek, hogy más lesz a befejezése. Mégis, milyen röhejes lenne, ha a szerelmesek ellovagolnának a naplementébe?! Ha így is lenne, rövid úton tönkremenne a kapcsolatuk, hiányozna az otthonuk, vádaskodnának, egymást hibáztatnák és a többi. Olyan szerelem ez, ami csak a halálban teljesedhet ki.

Ez a regény is ilyen, habár nem kakaskodó veronai fiatalokat láthatunk, hanem Randle Patrick McMurphy borzas, vörös üstökét, a vállán virító tetoválásokat, ahogy a bálnás alsógatyájában parádézik az elmeosztályon. Látjuk továbbá a Főnéni feszes kis .mosolyát, sziklatömbhöz hasonlatos testét, a fehér haragját és érezzük, hogy a pokolba kerültünk. Az Üzemben minden pontos, fegyelmezett ütemben zajlik, a drótok láthatatlanul futnak az emberek idegvégződéseibe. A Főnéni ül üvegbirodalmában, mozgatja a kapcsolókat, és a bábuk életre kelnek. Az új bábuk hamar beállnak a sorba, mert hamar megtanulják a rendet, kivéve ezt az egyet. Összekuszálja a drótokat, felborítja a szép, tiszta, ropogós rendet, bepiszkolja a fehérségét. A feszültség azonnali és állandó, addig növekszik, míg mindenkit elér. A bálvány rendíthetetlen, fénye egyre ragyogóbb, és ellenáll. De a Főnéni türelmes. Türelmes és kivár, amíg repedések jelennek meg a bálvány testén és megkopik a fénye.
Ez a könyv folyamatosan osztja a pofonokat. Olyan ismerős volt a légkör, hogy megcsapott a fertőtlenítő szaga, újra a csempékkel burkolt folyosókon járkáltam, hallottam a belső udvaron szünet nélkül ordító őrültet. Istenem, elegem van ebből a pokolból. Ezért is ért arculcsapásként, hogy sokan önként vannak itt. Nem hittem volna, hogy a világ félelmetesebb lehet a Főnéninél és a Rezgetőnél, de remélem, soha nem fogom megérteni. Ráadásul a legtöbb bentlakónak nincs semmi baja, amihez elmeosztály, elektrosokk, piros tabletták kellenének. Pláne nem Miss Ratched, a porcelán babamosolyával, ami miatt lassan mindenkiből kiszáll az élet, aki a közelében van. Kicsit meg kell őrülni ehhez a könyvhöz, meg kell mártózni a jeges vízben, távolságtartással nem lehet olvasni, de nem is hagyja. Itt mindenki őrült, az orvosoktól és ápolóktól kezdve az olvasóig.

Hetekig a gondolataim között forgott a történet, a szokásosnál tovább és intenzívebben zajlott az "emésztése". Éreztem, hogy valami még hiányzik a teljes képhez, és sok nap kellett ahhoz, hogy a kép kitisztuljon és a lényeg felszínre kerüljön. Nem írom le, mert lehet, hogy némileg spoileres, de ez volt az, ami a könyvhöz szögezett és ami miatt örökre velem marad a Száll a kakukk fészkére. Csak azért nem sirattam meg, mert nem maradt rá könnyem.
Az idei év első kedvence lesz.

Eredeti cím: One Flew Over the Cuckoo's Nest
Kiadó: Árkádia
Kiadás éve: 1988
Fordította: Bartos Tibor
Eredeti ár: 66 Ft

Dilemma

Oltárira káromkodtam, amikor kiderült, hogy az Ulpius félbehagyta Anna Godbersen Luxe Girl-sorozatát. Eldöntöttem, hogy ha megtanulok rendesen angolul (legalább olvasni), akkor jól bosszút állok és folytatom.
Korábban a kiadó tolt ki velem, most én, saját magammal. Még az elején járok, de egyszerűen nem köt le. Lehet, hogy csupán az a baj, hogy angolul nem tudok olyan folyékonyan olvasni, mint magyarul, de nem érdekel Lina vagy Diana nyűglődése. És így persze az olvasás se megy, megszakad a történet, a hangulat, nem tudok a szavakra figyelni. Erősen gondolkodom rajta, hogy hagyom a fenébe az egészet, vagy elteszem jobb időkre, amikor több türelmem, nagyobb szókincsem vagy illedelmesebb hangulatom van.

Nachtkaszni*

Ilyesmi lesz az éjjeliszekrényem, ha lesz egyszer:

* by Vavyan Fable. Az ő regényei voltak az olvasókönyveim, legalább anya se unatkozott addig.

"Szükséged van a sötét oldaladra, mert nélküle félig halott vagy."

"Szeptember kihúzta magát. - Visszaszerzem az árnyékaitokat, mindegyikőtökét és a mi Rezsőnkét is. Még az enyémet is. Mert, tudjátok, az én hibám. Én csináltam. És az embernek mindig fel kell takarítania a saját mocskát, még ha az a mocsok épp úgy néz is ki, mint ő és hevesen pukedlizik, miközben valójában azt gondolja: Mindig és örökké bajt fogok kavarni."

Catherynne M. Valente: A lány, aki Tündérföld alá zuhant és a tivornya élére állt

Kínszenvedés volt olvasni Hanna frissen fordított idézeteit a Molyon a Tündérföld-sorozat második részéből és kínszenvedés volt kivárni azt az egy évet, mire az új rész megjelent - pedig ez még normál várakozási időnek számít. Ha Valente tényleg hét kötetesre tervezi a Tündérföldet, szétaggódom magam, mire az összes rész megjelenik magyarul.
Alighogy megkaparintottam a könyvet - sose felejtem el, hogy boldog vigyorral meneteltem a Bajcsy-Zsilinszkyn, akkor éppen forróság volt, izzott a beton és a benzingőz, hátizsákomban a négy Gabós-Cicerós könyvvel - nekiugrottam az olvasásnak, olyan szenvedéllyel vetettem bele magam, ahogy Szeptember az újabb tündérföldi kalandokba, immár egy évvel idősebben, nem fél pár cipővel és némi tapasztalattal a háta mögött. Ám a korábbi kalandok sem készíthették fel a mostani megpróbáltatásokra.
Az első könyv is elképesztően színes-szagos kavalkád volt, ez azonban egy vad illat-íz-és színorgia, olyan irdatlanul részletes kaleidoszkóp képpel, hogy beleszédültem olvasás közben. Valentét nagyon elragadta a frazeológiája, alig bírtam elképzelni az általa megálmodott rengeteg mindent, ahol egy repedt, piros teáskanna is annyira fantáziadús, hogy minden oldalt kétszer kellett elolvasnom, mire kellően felépítettem lelki szemeim előtt a jelenetet. Van egy olyan érzésem, hogy ő és Pelevin remek barátok lennének.

"Erdő magasodott körülötte. Fényes, délutáni napfény tört át rajta, mindent ágat lángvörös, arany és szikrázó lila prizmává változtatva - mert minden egyes fa göcsörtös, hullámzó, elvadult, gacsos üvegből állt.Üveggyökerek púposodtak fel és fúrtak le a havas földbe; üveglevelek rezzentek és csilingeltek egymásnak verődve, akár apró száncsengők. Élénk rózsaszín madarak röpködtek, és görbe, zöld csőrükkel az üvegbogyók után kapkodtak. Diadalmasan csicseregtek mély alt hangjukon, ami leginkább így hangzott: Megvanmegvan és Furalány! Furalány! Milyen sivár, hideg és gyönyörű helyen éltek ezek a madarak! Kusza, fehér bozót tekeredett föl a göcsörtös, tüzes tölgyekre. Üvegharmat reszketett a leveleken, és üvegmoha roppant össze halkan a lány lába alatt. Kis csomókban itt-ott apró, ezüstkék üvegvirágok kandikáltak ki vörös és arany üveggombák boszorkánygyűrűiből."

Akadályokban most sincs hiány, Valente kellően megtornáztatja Szeptember világlátását, gondolatait és erkölcsi vagy milyen érzékét. Ezúttal nincs, aki gyengéden átvezesse a határon, egyszerűen átbucskázik és egy lenyűgöző üvegerdőben találja magát, vendégeskedik a hreinneknél, vendégeskedik a kávé kormányzónőjénél és a teadélután nagyhercegénél, elmélyül a halk phizika tudományában, igyekszik megtalálni a barátait és megpróbálja kiötölni, hogyan kellene az árnyékokat emberi felükhöz ragasztani - köztük a sajátját is -, mert azoknak eszük ágában sincs felmenni, hanem rendületlenül buliznak és varázsolnak Alsó-Tündérföldön.
Ez a Szeptember átélt kalandoknak csak egy töredéke, és így is a stáblistából puskázok. Csalóka ez a könyv, attól, hogy mese, egyáltalán nem egyszerű, kíváncsi lennék, egy gyerek, vagyis a célközönség egyik tagja, hogyan értékelné a könyvet. Kb. egy hete fejeztem be, és még mindig azon tűnődöm, tetszik-e nekem, hogy ennyire elszabadult a pokol és a történet néha elveszett a részletek dús erdejében. Valószínűleg igen, tetszik, mert Valente azon kevés írók egyike, akik írhatnak bármiről, én élvezettel és türelmetlenül olvasom.

Ana Juan illusztrációja

Nagyon hálás vagyok a Cicerónak azért, mert belevágott ebbe a sorozatba, és nagyon-nagyon remélem, hogy folytatni fogják a kiadását. Valente nagyon különleges szerző, olyan egyedi, kissé szédítő fantáziavilággal, amit minél több embernek érdemes megismernie. Nem azt mondom, hogy muszáj, mert utálom a "kötelező formulákat" és az erőltetést, de nekem sokat adtak a regényei - amiért pedig Kleinheincz Csillát illeti a nagyon nagy hála -, és úgy gondolom, a rengeteg tucatkönyv között érdemes figyelni őt és a hozzá hasonló egyedi írókat, akik nem félnek túllépni a határokon, még ha ezzel veszélyes kalandokba is keverednek.

Eredeti cím: The Girl Who Fell Beneath Fairyland and Led The Revels There
Sorozat: Tündérföld 2.
Illusztrálta: Ana Juan
Kiadó: Ciceró Könyvstúdió
Kiadás éve: 2014
Fordította: Kleinheincz Csilla
Ár: 3490 Ft
Az írónő honlapja

A mosás istennője

Nem tudom, milyen jövőbeni mosás szenzációt akar sugallni a tudatalattim azzal, hogy kb. tizedjére sikerült papír zsebkendőt is kimosnom. A zsebek átnézése ellenére.

Mai Bridget Jones-bejelentésünket hallották.

A májusi csúcsra törés

Nem változott a helyzet a könyvfesztes utórengéshez képest, öt könyvet szereztem be:

    

Mind olyan, amit nagyon szerettem volna a magaménak tudni és persze olvasni. A Tündérföld 2.-t és a London folyóit már el is fogyasztottam (írni se ártana róluk), a Bábel fiait tegnap kezdtem el.

Hülyegyerek sikeresen lehagyta az olvasós felét a postnak.

Elég sokat olvastam a múlt hónapban, mert rákattantam a mesekönyvekre egy kicsit, felérnek egy agyzsibbasztó tévéműsorral és sokkal értelmesebbek.:) Jó hónapot zártam, csak két könyv volt, amitől kicsit többet vártam. Viszont májusban nem olvastam magyar szerzőtől, amiért ég a fejem.
   
   
  
 

A Virginia Woolf igazi jó non-fiction volt, valósághű, mégis olvasmányos, újdonságokkal fűszerezve. A De mi került a pitébe? volt az egyik csalódásom, ha a főszereplő legalább pár évvel idősebb, semmi bajom nem lett volna vele. A Hajszőnyegszövők várólistacsökkentős, Eschbach nem tud írni nem nekem ír és a könyv dugig van hibával. Határozottan rossz kombináció. A Lakodalmaink kárpótolt ezért a két rendbontóért, egyébként szintén várólistacsökkentős.
Ahogy látszik, Nokedlivel könyvtárban is voltunk, a mesék nagyon cukik és ilyen felnőtten infantilis fejjel is élvezhetők. Miért nem mondta nekem senki, hogy Findusz egy macska?! Liza, a tehén postást üldöz, a Szépség és a szörnyeteg gyönyörű, egyszer kell egy saját példány. A Csendről nemrég szenvedtem ki egy postot, meglepően könnyen olvastam, szeretnék tovább tapogatózni ebben a témában. Remélhetőleg idén össze is jön. Utána szükségem volt egy kis könnyű valamire, ez volt a Levelek Skye szigetéről. Szégyenszemre a legutóbbi három olvasmányomról még nem írtam, pedig nagyon jók; a Száll a kakukk fészkére lehet, hogy kedvenc lesz, ha Nita nem ajánlja a kis játékunkban, lehet, hogy csak évekkel később szánom rá magam. A Tündérföld 2. és a London folyói is szuperek, igyekszem magam összekapni és firkálni róluk valamit.
A két Emil mesekönyvet Nitával fedeztük fel a Libriben, hirtelen ötlettől vezérelve el is olvastuk őket. Nagyon tetszett a verses fordítás (by Lackfi János), Emil kicsit Kázmérra hasonlít, az Emil denevért szeretne végső poénján azóta is röhögök. Az Emil láthatatlan sem kevésbé vicces.:D

Szokatlan módon én voltam a legrosszabb:
Theodora - három könyv
Pöfivonat - négy darab (mi is lett a fogadalommal?:D)
Nima megelőzött
Nita - holtversenyben vagyunk
Nikkincs - szintén három
PuPilla - hét!