Kettő könyv szeptemberben

Példás visszafogottságról tettem tanúbizonyságot ebben a hónapban, pedig már gyülekeznek a könyvek a kívánságlistámon.



Az otthoni antikváriumok veszélyesek, főleg, ha az ember lánya boldog, hogy hétvége van, nem kell dolgozni, ellenben van ideje almás pitét, túrós bélest sütnie, macskákkal játszani, fecsegni - naná, hogy örömömben könyvet akartam venni, és a kínálat most bitang erős volt. De ellenálltam, és csak a Sammler bolygóját hoztam magammal, amit magamban valamiért Füst-hangulatúnak érzékeltem (esküszöm, hogy nem nyökögök többet erről a filmről). Nem az Ulickaját, nem a Munrót, ezt. Mondjuk, ha mindkettőtől olyan könyv hever az antikban, ami tetszett vagy erősen érdekel, akkor kénytelen lettem volna őket megvenni, de az Életművésznők pont az egyetlen Ulickaja volt, amivel nem voltam kibékülve, a Mennyi boldogság!-ról pedig azt olvastam, hogy gyengébb, mint Alice Munro többi műve, én pedig ismerem magam annyira, hogy tudjam, mi lenne ennek a vége.
Na, szóval két könyvet szereztem be, ezt és az Íliont, amit közösen előrendeltünk a lányokkal, hogy olcsóbb legyen. Ahol kinyitottam, éppen azon humorizáltak, hogy Zeusz éjjeliedényét lopják-e el, jó lesz ez a könyv.
Hogy mikor olvasom el őket, fogalmam sincs, mert a régi könyveimre támadt gusztusom, úgyhogy az idén beszerzettekkel a fasorba se vagyok, de hát minden nem klappolhat.

Az olvasást se vittem túlzásba:

 
 

 Az ok egyszerű volt, nyűgös voltam angolul olvasni, ráadásul egy ismert történetet, és ha tudom, miről van szó, nő a lustaság esélye. Ennek ellenére örülök, hogy végigrágtam magam a The Taste of Apple Seeds-en (a magyar verzió újraolvasásához is meghozta a kedvem - ez lenne a harmadik alkalom, jézusom), az angol terén eléggé ellustultam a munka miatt, ideje lenne összeszedni magam.
Az idő térképe az év egyik legkellemesebb olvasmánya lesz számomra, az tuti. Még mindig nem hiszem el, hogy elolvastam egy Palahniukot, igazi spontán, hirtelen felindulásból elkövetett olvasás volt, majd írok róla bővebben.
A Nero régóta porosodott , pedig már kétszer megbizonyosodtam róla, hogy Kosztolányi prózájával is kompatibilis vagyok. Ennek örömére és hogy javítsam az arányt egy másik magyar szerzővel folytattam a sort, akitől szintén két könyvet olvastam már és ugyanúgy régóta várt a sorára. A füstbe burkolózó, nagyon noir-os Gordon Zsigmond kalandjai a magyar történelemben kellemes emlékként éltek bennem, ezért lepett meg, mennyire magával ragadott a Bűnös Budapest, de örültem neki. Majdnem elfelejtettem leszállni a villamosról miatta.
Néhány mese is sorra került. Amíg a kedves a Szandi akciós kínálatát böngészte, behatóan megismerkedtem Cidrimókussal. Az első rész annyira nem nyűgözött le, de most már lehengerelt az elővigyázatos cuki mókus, kicsit magamra emlékeztet. A Királylány születik illusztrációi gyönyörűek, tökéletes ajándék kislányoknak, lányos szülőknek, de a történet nekem elég semmitmondó volt. Oké, nem én vagyok a célközönség, de nagyon sok olyan mesekönyvvel találkoztam, ami lekötötte a figyelmem.

Röviden ennyi volt a szeptember. Már elkezdtem olvasni a Guvat és Gazellát, de azt majd az októberhez csapom, mert még nagyon az elején járok. Könyvet nem tervezek venni (haha!), az akciókra gyúrok, hogy néhány nagyobb bevásárlást tarthassak, na meg lesz karácsony is, óvatosan kell duhajkodni.

A többiek:
katacita
Dóri
Nita
Pöfivonat
PuPilla
Nikkincs

Nero, a véres költő

"Róma, óriási, ordító város, nem pihen el.
 Világ csodája, kiabáló, ki nem fulladó és el nem rekedő, reggeltől estig hirdeti az életet, mely emberhangokból, érc-csörömpölésből, szerszámkopácsolásból tevődik össze.
 Kezdődik a zenebona kora hajnalban, mikor a pék házról házra járva árulja kis friss süteményeit, s a teljes régi nótájával fölveri az álomszuszékokat. Akkor megmozdul az alvó. Ébredeznek a vityillók, melyek valamely domb alján lapítanak, a bérkaszárnyák, melyek felhők közt vesznek el a porban, rozoga, piszkos lépcsőikkel, proletár lakóikkal, kik poloskás ágyban hálnak, feleségükkel, öt-hat gyermekükkel együtt és reggelire csak savanyú, fekete kenyeret rágnak."

Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő

Én nagyon-nagyon szeretem Kosztolányi prózáját és verseit, de valahogy mindig nehezen jutok el hozzá. Drága Dide, megígérem, hogy az Aranysárkánnyal nem fogok ennyit várni, jó?
Snassz a könyvcímet adni a post címének, de annyira tetszik és annyira szép, hogy nem tudok ellenállni neki. Ez igaz az egész könyvre; süt róla, hogy költő írta, aki olyan gyöngéden, mégis érzéssel forgatja az ujjai között a szavakat, hogy beleborzongok. Az Édes Annánál és a Pacsirtánál nem éreztem, hogy ilyen szép lenne a nyelvezete, de lehet, hogy csak rosszul emlékszem. És egyáltalán nem avíttas, ha valaki ettől félne - érdekes, hány régi szerző kiállja az idő próbáját. A legmeglepőbb talán Choderlos de Laclos, ami a maga kétszáz évével azért szép teljesítmény

Sokat gondolkodtam ezen a könyvön, hogy tulajdonképpen miről is szól. Nem objektív, analitikus történelmi munka, nem izgi, fordulatos regény, hanem egy szomorú gyászének Róma egyik bukott császárának, aki majdnem nagy költő volt, egész jó fogathajtó (vagy nem) és valószínűleg csapnivaló császár, aki alig harmincévesen halt meg, és csak öreg dadája siratja meg. Ahogy Seneca mondta: költőnek politikus volt, politikusnak költő [nem pontos idézet]. Égett benne az a vad anyag, ami vátesszé tehette volna, de nem tudott belőle kitörni, ezért elpusztította.
Mit láthatunk akkor? Egy ember mozaikos életútját a pusztulás felé. A fiatal, bizonytalan, szöszke Nérót, aki helyett félelmetes anyja, Agrippina kormányoz és a bölcs (de köpönyegforgatásra hajlamos) Seneca tanít. Érdekes elgondolkozni rajta, mi kínozza annyira Nérót - a szeretetteljes családi háttér hiánya? A zsarnoki, már-már démonikus erejű anya? A hiányzó férfi minta? Genetikai torzulás, a zseni vélt jelenléte? Uralkodónak lenni nem lehet könnyű, az ókori világ leghatalmasabb urának lenni pedig pláne nem, a legtöbb római császárt rövid úton a pusztulásba taszította. Nem tehet jót a gyenge mentális állapotnak.

"- Római volt - mondta Epaphroditus. - És azt, amit egy görög könnyedén, finoman, természetesen valósított volna meg, egy barbár véres izzadásával, halálos kegyetlenségével vitte véghez, tulajdon életének feláldozásával. Ő átélte, amit csak álmodni lett volna szabad. Kétségtelen, hogy az igazi poéták mások. Azok megálmodják, amit nem élhetnek át. De rendkívüli erővel akart költő lenni, annyi vággyal, annyi megtagadással, hogy néha nagyszerű volt, néha nevetséges. Ezért jutott ide."

Ismert regényértelmezés, hogy a könyv Kosztolányi korának ókori allegóriája, a művészet és a hatalom problémájának bemutatása. Ha ez a két jelenség találkozik, abból soha semmi jó nem származott, azt hiszem, ezt egyértelműen kijelenthetjük. Félelmetes, ahogy Poppea (korának egyik legnagyobb színésznője - anélkül, hogy valaha is színpadra lépett volna) megszervezi Néró első színpadi fellépésének tapsgárdáját, akik napokig gyakorolnak az előadásra. Félelmetes, hogyan játszik mindenki szerepet ebben a rémszínházban, ahol a legvéresebb alakot ünneplik a legnagyobbként. Mindenkit büntetlenül elpusztíthat, akinek a tehetsége féltékenységet kelt benne, és még tapsolnak is hozzá, ha kell. Sajnos nem ez a legutolsó példa a történelemben erre.

Próbálhatnék még a császár lelkivilágáról filozofálgatni, de az az igazság, hogy ez nekem inkább Kosztolányi regénye, mint Néróé vagy Szabó Dezsőé. Olyan fantasztikus hangulatkeltésben, hogy hallani lehet az alvó város szuszogó hangjait, látjuk a pihenő, ernyedt testek által megidézett békét, amit mindjárt megtör a hajnal fehéren izzó fénye.
Olvassatok Kosztolányit, megéri.
Még egy két példa:
"A fák remegtek a gyenge szélben. Zöld tüdejükkel mély lélegzetet vettek a hajnali frissességből, mert forró nap ígérkezett és már mutatkozott a természet reggeli láza. Lihegett a föld, a homok, olyan zajjal, mint aki gyorsan, kapkodva lélegzik. Fönn a vakító levegőben, lenn a cserjék félhomályán zsongott az élet millió apró neszével, kifürkészhetetlen babrálásával. Legyek karikáztak a rögökön, melyek mozogni és élni látszottak, bogarak mászkáltak fémkék és zománczöld szárnnyal, méhek szálltak ki tömör fürtökben a közeli méhesből, s dőzsölve mézeltek, és pillék is jöttek, mint a hőség délibábjai, színes virágok között ide-oda libbenve, majd elpárologva, káprázat gyanánt, hangtalanul, úgyhogy aki nézte, azt hitte, tévedett, s csak kacér, könnyed kísértetek játszadoznak vele."
"Az a kellemes bágyadás lankasztotta, mint hosszú álmok után, mikor a test mintegy megérve, gyümölcsként, természetesen válik el az ágytól, nem kíván semmit, csak még kissé dőzsöl a nyugalom bőségében."

Kiadó: Szépirodalmi
Kiadás éve: 1957
Ár: pár száz forinttól elérhető

Hmm

Néha elgondolkozom azon, hogy alkalomadtán biciklizésről, edzésről, főzésről, macskákról, és, ami a legrosszabb, körömlakkokról fogok írni, meg általában mindenről, aztán mégsem. Valószínűleg nem csupán tematikus postok lennének, hanem ömlesztettek sajtok. Régen írtam énblogot, néha hiányzik, de ezt már biztosan sokszor mondtam.

Ui.: Ez arról jutott eszembe, hogy kilakkoztam a körmeim a PP Bridgetjével, és annyira én vagyok ez a szín, hogy hihetetlen (hajszínben is ilyet szeretnék, ha nem félnék annyira a festéstől). Továbbá nézegettem néhány manikűrt délután, és újfent megállapítottam, hogy legalább a kezem szép és a körmeim. Fotón kicsit ijesztően véznának tűnnek, de kicsire nem adunk.

Valóság vagy illúzió?

"A kietlen vadon sziklái a Herceg parancsszavára mind átalakultak - átalakultak palotákká! A Herceg kinyújtotta uralkodói kezét, hogy idevonja és csillárként használja az északi fényt... Város, amely létezését egy zsarnok szeszélyének köszönheti, aki velencei emlékeit egy mocsaras partvidéken, a világ végén, e kimondhatatlanul zord égbolt oltalmában akarta kőformákba önteni, város, amelynek minden tégláját költők, sarlatánok és száműzöttek rakták, város, amely a zsarnok Herceg nevét viseli, a nevet, amely megegyezik a mennyország kulcsát őrző szent nevével... Szentpétervár, gőgből, képzeletből és vágyból épült város..."

Angela Carter: Esték a cirkuszban

Másodszor járok úgy az írónővel, hogy a temérdek kijegyzetelt idézet és oldalszám ellenére tanácstalanul bámulok magam elé, hogy mégis mi a fenét írjak erről a könyvről. Nos, lesz, ami lesz.
Az 1899-es évben járunk, a viktoriánus Londonban, egy kor halálán és egy másik kor hajnalán. Egy koszlott szoba az első felvonás színtere, benne három szereplő: a szkeptikus, kalandos életű újságíró, egy boszorkasztikus gardedám, és maga a hírhedett szárnyas nő, Fevvers, akinek, ha nincsenek is szárnyai, valami dudorodik a rongyos pongyolája hátán (no, nem a keblei, azok a helyükön vannak) és enyhén zizeg.
Carter prózája tömve van utalásokkal, intertextualitással, szimbólumokkal. Rengeteg mindennel játszik, aminek gyaníthatóan a felét sem ismertem fel, de csak ha a felszínt nézzük, az is rendkívül érdekes és szórakoztató.
Először is, ami nagyon meglepett, hogy Fevvers tulajdonképpen undorító, akinek a legfőbb (talán egyetlen) vonzerejét a rendkívüliségre utaló, csodálatos szárnyai, avagy a rendellenes, őt torzszülötté nyomorító groteszk kinövései adják - attól függ, honnan nézzük. A világ kegyetlen, és ha valaki eltér a szabványos átlagtól, jobban teszi, ha előnyt kovácsol a másságából, különben eltiporják. Fevversnél ez pláne működik; olyan harsány, hihetetlen mesét kanyarít az életéből, hogy azt a legnaivabb olvasó is kikacagja, aztán... aztán felmerül a kérdés, hogy valóságról van-e szó vagy illúzióról. Hogy mi a valóság és az illúzió.
(Egy biztos: festeti a szárnyait, nem maguktól játszanak ragyogó bíbor árnyalatban. Ez tuti, ő vallja eskü alatt.)
De térjünk vissza Fevvers külsejére.
Angela Carter nagyon szépen, kifejezően ír, és ezt a fordító, Bényei Tamás remekül adja vissza. Például: Fevvers hangja "bariton kukafedél"-hez hasonló, "érzékien buja dokkmunkásvállai" vannak, ő maga pedig "szárnyas trampli". Még egy gyöngyszem: "Walser meglepetten látta, milyen egészséges és életerős: mint egy iowai kukoricatábla."
Mégis úgy vonzza a férfiakat, mint a mágnes, vagy talán pont ezért. Fevvers az új korszak női ideálja (vagy vágyképe), aki erős, független, biztos kézzel irányítja az életét és a szerelemben is ő diktál. Nincs úgy a földhöz láncolva, mint néhány más nőalak a regényben, mondjuk Mignon, a gyerektestű, alultáplált, félénk lány-nő, aki csak a megalázást ismerte, amíg Fevvers sínre nem rakta az életét.
De mi történik a szárnyas nővel, ha szerelmes lesz?
És a szerencsétlen-szerencsés férfival?
Mindketten elvesztik önmagukat, hogy aztán újra felépítsék a személyiségüket, amiben hagynak helyet a másiknak. De vajon sikerül-e? A regény egészén átívelő utazást tekinthetjük a szereplők saját lelkük, lényük legmélyére tett utazásnak. Mi marad Fevversből, az évszázad szenzációs aerialiste-jéből a szibériai pusztaságban? Mi lesz Walserből a szavak ereje nélkül?

A mélylélektani elemzésen túl  - érdekes, hogy ez maradt meg bennem az olvasmányélményből - elbűvöl minket (ill. engem) a cirkusz mágikus realista, néhol groteszkbe hajló világa (most már ti is csodálkoztok, ugye?), a különböző helyszínek tarka kavalkádja, a ragyogó történetmozaikok egyvelege. Szép, okos könyv az Esték a cirkuszban, ajánlom mindenkinek, aki szeret az emberi természeten agyalni és imádja, ha szép nyelvezettel kényeztetik.

Ui.: Köszönöm Dórinak, hogy postjával rávett, hogy végre elolvassam a könyvet. Azt hiszem, hízelgő jelző, miszerint ez a könyv "amadeás".:D
Ui2.: Szerepel a könyvben a "háztartási mágia" kifejezés! Hah, Angela Carterrel rokonlelkek vagyunk!

Eredeti cím: Nights at the Circus
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2011
Fordította: Bényei Tamás
Ár: 3990 Ft

A világ alatt, a valóság mögött

"Mi van, ha az utazók olyan otthonosan mozognak a jövőben, hogy megtalálták az idő peremét, a fonál végét, ahogy az ő regényhőse is akarta? Létezik-e ilyesmi? Lesz-e vége egyszer az időnek, vagy örökké tart? Abban az esetben a vég egyenlő azzal a pillanattal, amikor az ember kihal, és élőlény sem marad a földön, mert ugyan mi az idő, ha senki sem méri, ha senki sem kárhoztatja a múlását? Az időt csak az elszáradó levél, a hegedő seb, a növekvő rákos daganat, a terjedő rozsda mutatja, no meg az ellankadó szív. Ha nincs senki, aki figyelemmel kísérné, az idő semmi, egyáltalán semmi."

Félix J. Palma: Az idő térképe

Valószínűleg unalmas, hogy minden második olvasott könyvnél azzal dicsekszem, hogy sikerült egy régóta tologatott kötetet sorra kerítenem, pedig ismét ez történt - ráadásul Az idő térképe alighanem a várólistám egyik legrégebbi, mondhatni őskövület-darabja volt.
Akármilyen soká is olvastam el, utólag bekapcsolódom a sajnálkozó olvasók táborába; a regénynek lenne, ill. van két folytatása, de az Európa kiadó a négy évvel ezelőtti megjelenés után sem néz ki olyannak, mint aki szeretné tovább vinni a sorozatot, pedig igazán egyedi látásmóddal bíró, könnyed, játékos regényről van szó, ill. számomra az volt. Emellett majdnem hatszáz oldal, de egy oldalt nem unatkoztam, és szinte sajnáltam (értitek, 200 olvasatlan könyv mellett), hogy vége van a történetnek.

A fülszöveg vajmi keveset sejtet az idő szövetében szerteindázó cselekményből; a kötet valójában három részre tagolódik, és mindegyik más-más főszereplőkkel dolgozik, nem a Hasfelmetsző utáni hajkurászás teszi ki a teljes cselekményt. A sok szereplő ellenére a háttérben álló szürke eminenciás, az, aki  az egész gépezetet mozgásba hozza: H.G. Wells, aki Az időgép című regényével felbolygatja az egész tizenkilencedik századi Angliát. Kitör az időutazás-mánia, ami abban csúcsosodik ki, hogy megjelenik egy időutazó intézet, amely azt hirdeti, hogy képes bárkit elvinni 2000-be, ahol a résztvevők megtekinthetik az emberek és az öntudatra ébredt gépek epikus csatáját, pontosabban a két vezérét, ami egyszer és mindenkorra dönt az emberiség sorsa felett. A kalandban még a királynő is részt vesz - ennél trendibbé nem is válhatna az időutazás.
Szegény Bertie Wells - az ő sorsával is behatóan foglalkozik a regény - valószínűleg nem sejtette, micsoda felfordulást fog okozni a regénye; feltalálják az időutazást, találkozik az Elefántemberként elhíresült Joseph Merrickkel, Henry Jamesszel és Bram Stokerrel, akiknek a neve csak minket, olvasókat hoz lázba, maga Wells nincs túlzottan elragadtatva tőlük. De maga az elbeszélő sem, és megérkeztünk a regény legfőbb egzotikumához és személyes kedvencemhez.
Imádom a kiszólogató narrátorokat - Calvinót senki nem übereli a Ha egy téli éjszakán egy utazóban, amikor megkérdezi az első oldalakon, nem kell-e kimennem pisilni -, Palmáé pedig extrán szórakoztató, khm, mondhatni, kotnyeles; átugrik számunkra érdektelennek gondolt részeket, tapintatosan magára hagyja a hotelszoba ajtaját magukra záró szerelmeseket, totál lényegtelen, enyhén gonoszkodó részleteket hoz a tudomásunkra (mint amilyen Wells csoffadt fehér ülepe), és imádja fitogtatni, hogy ő mindent lát és hall.

"Igen, tudom, hogy a történet elején egy csodálatos időgépet ígértem, de higgyék el, nem fog elmaradni, sőt lesznek bátor felfedezők és vad bennszülött törzsek is, mint minden valamirevaló kalandregényben."

Sok érdekes eleme van a történetnek. Engem talán az ragadott meg a legjobban, ahogy Palma belemászik a szereplők fejébe és a legbensőbb gondolataikról olvashatunk, a kétségeikről, az önsajnálatukról, az apróságokról, amelyek a reményt jelentik számukra - és némelyikről mi tudjuk, hogy csak önáltatás. Andrew Harrington az időutazás gondolatába kapaszkodik, amivel megválthatja magát az évek óta mardosó bűntudattól, Derek Shackleton kapitány (a fordító kicsit ügyelhetett volna a derék Derek mulatságos egybecsengésére, bár lehet, hogy szándékos mulattatásról van szó) önmaga legendájából gyűjt erőt; Wells az írás segítségével hagyja maga mögött a gyötrelmes éveket. Róla különösen szerettem olvasni, a nehéz gyerekkoráról, az anyáról, aki mindenáron jót akar a gyerekének (avagy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve), az írói látásmódjáról.

A végére hagytam [igazából sokat tudnék locsogni az ilyen-olyan finom jellemvonásokról, de mindjárt lefejelem az asztalt az álmosságtól, úgyhogy lépjünk tovább] egy nagyon fontos momentumot: az emberi hiszékenységet. Elképesztő, milyen bizalmatlanok és naivak vagyunk egyúttal, mennyire hinni akarunk - akár a csodákban, akár az emberekben vagy akár a saját vágyainkban, amikről azt hisszük, valóra válthatóak. A kotnyeles, és egyúttal ravasz elbeszélő folyamatosan átejti a történet résztvevőit (ez a racionális, sziklaszilárd logikus gondolkodással megvert H.G. Wells esetében különösen vicces), és gyaníthatóan velünk, nyájas olvasókkal is ezt teszi, regényszinten legalább egyszer. Komplex, sokrétű regény, levélregény, tudományos románc, kalandregény, sci-fi a viktoriánus korba ágyazva, itt-ott posztmodern felhangokkal. Amint látható, a műfajmixek szerelmeseinek is felkeltheti érdeklődését.
Ui.: Szóba kerül a festő Walter Sickert, akit a krimiszerző Patricia Cornwell saját kutatásai alapján (amely Egy gyilkos arcképe címmel olvasható) a Hasfelmetszőként azonosít, valamint Sir Arthur Conan Doyle esete a tündérekkel, amiről cseri írt régebben karcot.
[Zzzzzzz.... zzzzzzzzzzzz..... - Amadea alszik.]

Eredeti cím: El mapa del tiempo 
Sorozat: Viktoriánus trilógia 1.
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2011
Fordította: Latorre Ágnes
Ár: 3900 Ft (a Szandinál még mindig nagyon olcsó)

És jönnek a többiek

Örülök, hogy az Alexandra kiadó működik tovább.
(Az előbb mondta a kedves, hogy bezárt a győri Mathias étterem. Brühühü.)

Priya Parmar Virginia és Vanessa c. könyvének még csak a lehetséges borítóverzióira lehet szavazni, de engem mindenképpen érdekel egy könyv Ginny néniről. Remélem, hogy Paula McLain ajánlója nemcsak bérmunka.

Paula McLain: Napkeringő

A másik újdonság a fentebb említett szerző új regénye. Nagyon szerettem A párizsi feleség prózáját, remélem, ez is lesz olyan jó.

Szeszélyes

Nem teljesen logikus gondolat, de az jutott eszembe, hogy beszerzem a Tortúra új kiadását és jól újraolvasom a regényt, amit anno legalább kétszer elolvastam, ez volt az egyik kedvencem Kingtől (a másik A két Rose). Egyszerűen tetszik, hogy régi-új módon viszonyuljak hozzá.

Csak a velejét!

"A racionális emberi gondolkodás képzete, szokta mondogatni, csak azért tűnik olyan meggyőzőnek számunkra, mert annyira meg akarjuk győzni magunkat. A tárgyilagos megfigyelő számára, ha létezne ilyen, nyilvánvaló volna, hogy ez puszta önámítás. Minden döntésünknek, cselekedetünknek, egész értékrendünknek és világszemléletünknek az érzelem és az ösztön az alapja. A józan ész és a racionalitás csupán vékony festékréteg a durva felületen."

Karen Joy Fowler: Majd' kibújunk a bőrünkből

Mivel a főszereplő Rosie-t, a gyerekkorában cserfes lányt folyton arra próbálják rávenni, hogy a dolgok lényegét mondja el, én rövid leszek: ez a könyv nem tetszett.
Megtörtént az, amitől könyvmoly-létem tudatalattija mindig félt; adott egy értékes, jó regény, de nekem nem jön át a zsenialitása, mert kevés vagyok hozzá. És ez esetben nem ócska, egósimogatást igénylő nyavalygásról van szó, hanem tényről.
Mondanám, hogy a Majd' kibújunk a bőrünkből egy fontos, intelligens, érzékeny könyv több fontos témáról, ami objektív szempontból abszolút igaz, de én csak a saját szubjektív szűrőmön keresztül szoktam értékelni (a hal se fog jobban ízleni, csak azért, mert mások azt mondják, hogy finom). Maradva az ételmetaforánál, kiköptem, mint kisgyerek a krumplipürét. Olyan izginek nézett ki, de ocsmány íze volt.
Rendkívül izgatott voltam, amikor felfedeztem, hogy megjelent magyarul, alig bírtam a Könyvhétig várni. Magamhoz képest szinte rögtön belekezdtem az olvasásába, azt akartam, hogy lehengereljen, átverjen, elámítson és bevigyen néhány gyomrost. Az utóbbi sikerült is, sajnos, csak egyszer, amikor a tulajdonképpeni nagy titok kiderül. Utána, ahogy haladtunk előre, szétesett az egész, nem volt több drámai csúcspont.
Pedig a témának is klappolnia kellett volna, abszolút testhezálló számomra. Arra jutottam, hogy az elbeszélővel, Rosie-val volt a probléma, valamint azzal, hogy nem erre számítottam. Persze, a borító alapján már lehet erre-arra következtetni, és hajlandó voltam módosítani az elképzeléseimen, de nem erre a féktelen nyavalygásra és fetrengésre kalibráltam magam, amikor kinyitottam a könyvet. Az a bajom, hogy Rosemary nem csinál semmit. Nagyon, nagyon sokáig tapicskol a gödör alján. Az élete olyan, mint egy bakelitlemez, amin megakadt a tű; ugyanazt a szólamot játssza le újra és újra. Biztos vagyok benne, hogy Rosie újra és újra elmeséli magának az eseményeket, hogy próbálja helyre tenni magában, de mindig máshogy, hogy felmenthesse magát - ki tudja, nekünk melyik verziót meséli el. De tenni nem tesz érte, gúzsba köti a bűntudata, a vágy, hogy tovább léphessen, pedig tudja, hogy csak egyféleképpen válthatja meg magát.
A történet ezen része nagyon megfogott, mert ugyanezt a lelkiállapotot éltem-élem meg, de legalább nem az egész életemet rombolta le. El se bírom képzelni, hogy lehet így élni több mint tíz évig. Azt se, vajon mire számítottak a szülők, hogy mit tesz a gyerekeikkel az, ami őket is alaposan összetörte, pedig felnőtt, intelligens, szilárd érzelmi alapokkal (?) rendelkező emberekről beszélünk, normál társas kapcsolatokkal és identitással. Vannak dolgok, amikbe nem szabad belenyúlni, mert olyan katasztrofális következményekkel járnak, amiket semmi nem tud helyre hozni. Általánosan és sziruposan hangzik, de többet nem árulhatok el, mert akkor kimarad az első gyomros, és ettől az érzéstől senkit nem szeretnék megfosztani.

Mint látható, rengeteg érzelmet kiváltott belőlem, sokat beszéltem róla a kedvesnek és még többet gondolkodtam róla. Akárcsak Kevinről [Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről], erről a témáról sem lehet eleget beszélni. A Majd' kibújunk a bőrünkből egy fontos, intelligens, érzékeny könyv több fontos témáról - nemcsak objektíven, hanem szubjektív perspektívából is.
Ui.: Érdekes, hogy nemcsak a naplóírás, hanem a könyvekről szóló szöszmötölés (mondhatnám, hogy belső monológ, de ehhez minimum irodalmi hősnek kellene lennem) is segít elrendezni bennem néhány vitás dolgot. Eddig bűntudatom a regény miatt, most már végre nem zavar tovább, amiért elmaradt a katarzis.
Ui2.: A fiktív polcon az Én, Charlotte Simmons mellé került, és kicsit befigyel a Jessie Lamb testamentuma is - mindhármon felhúztam magam és sokáig a gondolataim között maradnak.

Eredeti cím: We Are All Completely Besides Ourselves
Kiadó: Tarandus
Kiadás éve: 2015
Fordította: Hegedűs Péter
Ár: 3490 Ft

Nagyon érdekes megjelenések

Ma, annak ellenére, hogy majdnem lefejeltem az asztalt (meg minden egyéb, útba eső felületet), sok mindent csináltam, többek között letaroltam Nitával az Árkádot. Mindenkit megkímélek a lányos részletektől, a szelfiző cicákat ábrázoló felsőtől A Világ Legszebb Körömlakkjaig, de ez a részlet fontos, mert elsőként a pici Libribe tévedtünk be, ahol megláttam ezt:

Romain Gary: Lady L.

Annyira meglepődtem, hogy kissé mérges lettem. A Parknak kurvajó könyvei vannak, szépek, igényesek, értékesek, de nekem, az aktív könyvmolynak egy könyvesboltban állva kell megtudnom, hogy újra kiadták a Lady L.-t, Bognár Róbert fordításában? Korrigálás gyanánt telenyomom a blogot az izgi könyveikkel.

Tehát, lesz ám más is:

Hilde Østby: A vágyakozás enciklopédiája

Végre megjelent nálunk A vágyakozás enciklopédiája, ami nekem kell, maximum karácsonyra. A borítója szép és érdekes, mivel felcsaptam önkéntes marketingesnek, sajnos nem árulom el, mire emlékeztetnek a pirosas-rózsaszín entitások.

Colm Tóibín: Mária testamentuma

Ebben annyira még nem vagyok biztos, de érdekesnek tűnik.

Amanda Vaill: Hotel Florida

Hemingway-és Capa-rajongók, figyelem!
Szegény Nikkincs, duplán meg van lőve.:D

John Williams: Stoner

Szerintem Kuszma értékelését a Molyon elég elolvasni ahhoz, hogy valaki akarja ezt a könyvet.


Jézusom, csődbe fogok menni. Ha pedig ezt megrendelem, akkor tuti, de majd velem jön a sírba, a Geopen pedig hősi halottjának tekinthet:

J.J. Abrams: S

Mielőtt valaki elkezdene sírni, hogy mi kerül ebbe kilencezer forintba, leírom: ez egy különleges kiadvány, volt szerencsém látni az angol eredetit egy sci-fi sörözésen. Tele van a lapszélekre írt, különböző színű megjegyzésekkel, betétlapokkal, talán még szalvéta is volt benne, ráadásul a könyvben van egy másik könyv, egy könyvtári példány, rendes könyvtári pecséttel, kölcsönzési határidővel, stb., tehát egy tipográfiai csodával állunk szemben.
Nagyon büszke vagyok a kiadóra, hogy merte vállalni ezt a kiadványt, örülök, hogy a szűk magyar könyvpiacon ilyen gyönyörű ritkaságok is megjelenhetnek.

Ui.: A képek alatt található linkek a kiadók weboldalára visznek, avagy támogassuk a könyvkiadókat, vagy mi.

A pokol kapujában

"Ahogy nézte ezeket a férfiakat, figyelte őket előbb a vágy és az esdeklés, később pedig a kéj és a mámor perceiben, kereste rajtuk, ám sehol nem találta a boldogságot. Egy idő után arra a következtetésre jutott, hogy az talán nem is létezik. Van helyette gazdagság és szenvedély, tulajdon és kielégültség, parancs és engedelmesség. Amennyiben pedig a néhány évvel korábban oly mohón vágyott, sőt megtalálni vélt boldogság voltaképpen nincs is, úgy semmi és senki nem ítélheti el akár őt, akár mást, akárhogyan is cselekszik. Elvégre senki nem tesz egyebet, mint hogy megpróbálja megkaparintani és kézben tartani azt a keveset, amit ez a földön eltöltött néhány évtized képes nyújtani. A feladat pedig ez esetben az, hogy elfogadjuk a világban létező rendet, és igyekezzünk belőle a lehető legtöbbet a magunk hasznára fordítani."

Benedek Szabolcs: A vérgróf

Hosszú évekkel ezelőtt cseréltem ezt a könyvet - már azt se tudom, mire és kivel -, mégis sikerült idáig tologatni, pedig tudtam, hogy jó eséllyel tetszeni fog. Szerencsére a könyvösztönöm néha még működik, és nem minden esetben az derül ki a régóta halogatott könyvekről, hogy már elmúlt az idejük.
1910-ben járunk, Budapesten. A fülszöveg nem igazán sejteti, hogy egy több fő karaktert mozgató történetről van szó, pedig A vérgróf legalább annyira Tarnóczay Etelka története, mint Szállási Tituszé vagy a titokzatos gyilkosságoké. De haladjunk sorjában.

"Fázni, dideregni kezdett a város. A legkisebb utcákba is befújt a Duna fölött lengedező szél, a körúton nagy lendülettel kavarta, dobálta a zörgő faleveleket, s a nők bokáig eresztett, szűk szoknyáját éppúgy megcibálta, mint a férfiak nehéz szagú kabátját. Egyszeriben még inkább sietőssé váltak az eddig is szapora léptek, s ha leszállt a rideg este, már nem hallatszott cigányzene a Vár alatti fogadók nyitott ablakaiból. A kávéházak is szorosra zárták ajtóikat, kirakataikon pedig nem lehetett belátni a bent kavargó füsttől és az üvegre tapadt, lassacskán jégvirággá bontakozó párától. A konflisok lovaira meleg pokróc került, a kalauzok folyton káromkodtak a befagyott váltók miatt, az autók pedig rettenetes pöfögéssel és köpködéssel tiltakoztak, ha a gazdájuk megpróbálta őket beindítani."

Igazából számomra a véres események háttérbe szorultak, jobban érdekelt a kor miliője, Hunyadi Margit, Molnár Ferenc (Muli:D) felbukkanása és a fiatal főszereplők botladozása az életben. Annyira jól éreztem magam a könyvben, hogy, miután befejeztem, a világ hideg és barátságtalan helynek tűnt. Nem mintha az a Budapest szívderítő hely lett volna; rögtön itt van Sára, a vidéki leányzó, aki egy jobb élet reményében érkezik a fővárosba, de fokozatosan csúszik le a nem túl magas létráról, míg végül megesett leány, majd bordélyházi kurva lesz, aki hetente egyszer látogatja a gyerekét. Iszonyú kilátástalan az élete, a gondolatai között a Duna fagyos hullámai is szerepelnek, mint reális lehetőség. Szerencséjére (vagy szerencsétlenségére) találkozik a fiatal rendőrrel, Mihucz Ervinnel, aki a Hasfelmetsző mintájára elkövetett gyilkosságok ügyében nyomoz. A jó öreg Hasfelmetsző Jackre mindent rá lehet fogni - annyi legenda mellett elfér még egy-kettő, rossz hírét nem fogja kelteni, max, a meglévőt öregbíteni. Maga a Hasfelmetsző is gyanúba keveredik néhány röpke gondolat erejéig, de aztán gyengéden eltereli a gyanúnkat Saint-Germain grófjára (szintén rá lehet húzni a vizes lepedőt), magyaros nevén Rákóczi Lipótra. Őt a szegény kis szerencsétlen Szállási Titusz szemszögén keresztül ismerjük meg, akinek akkora út-és önkereső problémái vannak, mint a Margit-híd, ugyanolyan magányos, szorongó fiatal, mint bármelyik mai huszonéves. Tudom, hogy nem ez a történet fókuszában, de nagyon meglegyintett a szereplőkben felbukkanó vágy - hogy muszáj valahova tartozni. Tulajdonképpen mindannyian sodródnak, és vágynak arra, hogy horgonyt vessenek valahol, esetleg valaki mellett. Kérdés, hogy sikerül-e valaha.
Ha nem függök rá a huszonévesek identitásproblémájára - ugyanis alapvetően ez egy hangulatos, századelőn játszódó krimi, ami jól megállja a helyét ebben a műfajban [tessék, sikerült elkerülnöm, hogy egymás után kétszer használjam a "krimi" szót]. Ezen belül a könnyen fogyasztható aldobozba tartozik, ami tartogat egy-két kellemes meglepetést, amennyiben szeretjük, ha orrunknál kézen fogva vezetnek minket. Amennyire szerettem agyalni az Urak és játékosok sakktáblajátékában, itt ugyanolyan élvezettel merültem el a regény hangulatában, a szereplők közötti viszonyokban. Örülök, hogy végre sorra került A vérgróf, előbb-utóbb a folytatásokat is elolvasom. Remélhetőleg nem három-négy év múlva...

Ui.: Leírtam még egy olyan gyönyörű kifejezést, hogy "a klasszik rémregények apoteózisa", de a szövegtestbe már nem fogom beleerőltetni. Önmagában is szép.

Sorozat: Vérgróf-trilógia 1.
Kiadó: Libri
Kiadás éve: 2012
Ár: 3490 Ft (de sokszor hozzá lehet jutni olcsóbban a Libri akciókban)

A nyár legjobb olvasmányai

Az ötletet szemérmetlenül Dóritól loptam, remélem, az ókori görögöket alapul véve hízelgésnek veszi és nem küld nekem egy doboznyi éhes mókust. Bár Cidrimókus jöhet, majd rettegünk együtt az alvástól, a szülinapoktól és a barátoktól.*

Akaratlanul próbáltam öt kötetre szorítani a listát - az újraolvasottakat nem vettem figyelembe, hogy ne ugyanazt a pár könyvet szedjem listába folyamatosan -, és csodálkozva veszem észre, hogy sikerült is.

    

Neil Gaiman: Óceán az út végén - andalító, varázsos, fájdalmasan szép gyermekkor-vég, bekerült a kedvenceim közé. (Bővebben itt.)

Stacy Schiff: Kleopátra - intelligens, sőt, néhol humoros, fogyasztható non-fiction. A postjával eléggé megszenvedtem, mert millió érdekes dolog van benne, néhányat remélhetőleg nem fogok elfelejteni. (Bővebben itt.)

Rene Denfeld: Az elvarázsoltak - egyben az év egyik legnagyobb meglepetése. Amilyen kockázatosnak éreztem beszerezni, annyira magával ragadott. A szépség és az iszonyat lenyűgöző keveréke (Bővebben itt.)

David Mitchell: Szellemírók - végre elolvastam az egyik legrégebben várakozó könyvemet. Kész gyönyörűség volt egy magamfajta, a részletekre érzékeny memóriával bíró embernek összekapcsolgatni a történeteket, de biztos vagyok benne, hogy rengeteg utalás maradt felfedezetlen. (Vártam, mikor jutok el egy olyan könyvhöz, amiről még nem írtam.)

Sjón: A macskaróka - engem is meglepett, mennyire tetszett. A végletekig lecsupaszított stílus, az egyszerű szavak, amik mégis mágiát fonnak magukba - hatásos elegy volt. És a végén olyan szépen összeöltötte a szálakat, hogy szerintem David Mitchell is megdicsérte volna. (Bővebben itt.)

Nektek melyek voltak a nyár legjobbjai?


* Amíg a pasim végigböngészte a Szandi teljes kínálatát, elolvastam néhány mesekönyvet.

Az arctalan királynő

"Míg külföldön kétes erkölcsű, beteges nőszemélynek tekintették, odahaza jó képességű, művelt uralkodónak. Sokféleképpen hivatkoztak rá, mint az egymástól néha elválaszthatatlan mágia és orvoslás szaktekintélyére; őt követték a hajviselet, a kozmetikumok vagy éppen a súlyok és mértékek kérdéseiben."

Stacy Schiff: Kleopátra

Az egyiptomi királynővel való kapcsolatom - túl az obligát Elizabeth-Taylor erősen kifestett, színpadias alakításán - tizenéves korom elején, Karen Essex két részes regénysorozatával (Kleopátra és A fáraó) kezdődött. Akkoriban lenyűgözően izgalmasnak találtam a könyvet és a biztos szórakozás garantálójának tekintettem az írónőt. Aztán mindez megváltozott, amikor néhány éve, ezen emlékekre alapozva, elolvastam A szerelmes Drakulát, és kénytelen voltam revideálni az elképzeléseimet. Szóval, romantikus ponyváért rajongtam 13-14 évesen, de ez még belefér a világképembe.

A Pulitzer-díjas Stacy Schiff kötete viszont minden, csak nem romantikus ponyva.
Szeretem az olyan életrajzi és non-fiction könyveket, amelyek a tájékoztatás (rosszabb esetben tudásfitogtatás) miatt nem csúsznak el az ásítoztató, száraz stílus irányába, magyarán, olvasmányos, mégis okos könyvek - mint a Kleopátra.
Lehet, hogy kicsit sűrű tudásanyagot tár elénk és rengeteg információ kerül a birtokunkba (csak győzzük megjegyezni), de egy ilyen izgalmas, legendát keltő személyiség, akiről jóformán csak a meséket ismerjük, simán elviszi a hátán. Olvastam olyan értékelést, amely a kötet hibájául rója fel, mennyire kíméletlenül lebontja ezeket a mítoszrétegeket a királynő alakjáról - mintha a színházi sminket mosná le egy színésznő arcáról -, de nekem tetszik ez a tisztánlátás, ill. az erre való törekvés, mert a fennmaradt források később keletkeztek és nagyrészt a szóbeszédeken alapulnak, és sok esetben képtelenség eldönteni, mi az igazság - ha ugyan lehet erről a fogalomról beszélni Kleopátra kontextusában.

Kleopátra egyik ábrázolása
Forrás

A könyv majdhogynem kimerítően részletes és alapos; nemcsak az uralkodónő életét mutatja be, hanem a családját, az uralkodása előtti-alatti-utáni gazdasági, politikai és történelmi helyzetet, hanem Rómára és egyéb kisebb-nagyobb birodalmakra és vezetőikre is kikacsint a teljes bemutatás végett, mintha éppen hatalomra lépő politikusok volnánk, és Schiff lenne a felkészítő emberünk.
Most jönne az a rész, ahol röviden összefoglalom Kleopátra életét (és amit senki nem olvas el), de ez most kimarad, mert nincs hozzá kedvem. Helyette megpendítem a téma gender alapú megközelítését. Tudom, hogy már mindenkinek a könyökén, az orrán és egyéb meg nem nevezendő testrészén jön ki ez, de Kleopátra esetében nem (sem) elhanyagolható szempontról van szó.
Fentebb említettem, hogy a királynőről szóló források jóval később keletkeztek - és férfiak tollából származtak. Az a személy pedig, aki nagyrészt megőrizte az utókornak Kleopátra történetét, Augustus volt [aki a kötetben Octavianusként szerepel, mert a rongyrázás csak később jött], az ellenfele és legyőzője. A hatalommal bíró, okos nőket a mai napig hajlamosak megbélyegezni; álnoknak és minimum hétpróbás kurvának tekintik őket, akik a szexuális vonzerejükkel megbabonázzák a férfiakat, és rajtuk taposva jutnak hatalomhoz. Fogalmam nincs, Kleopátra milyen mértékben vetette be ezt az ütőkártyát, de nem valószínű, hogy a szépségével (ami erősen kérdéses, ha elnézegetjük a kötet végén bemutatott ábrázolásokat - csodálatos ez a horgas orr) képes lett volna ilyen sokáig uralkodni. Stacy Schiff sem elfogult az irányába; bemutatja a nézőpontokat, ha lehetséges, következtetéseket von le, de nem próbálja a saját kis elméletébe beleerőszakolni Kleopátra viselkedését, hanem végig tárgyilagos marad - és meglepő módon még humorizál is.
Az is érdekes, hogy mennyire más volt a nők helyzete a világ különböző részein. Amíg egy római nő gyakorlatilag előbb az apja, aztán a férje tulajdona volt, addig Alexandriában háza, vagyona lehetett, elválhatott és dolgozhatott is.
Ha már a nők, érdemes megemlíteni Octaviát, Octavianus húgát, akit a második triumvirátus békéjének fenntartásáért adtak hozzá Antoniushoz. Ez a nő korántsem olyan színes, impulzív személyiség a történelemben, mint Kleopátra (a férje szeretője, akinek három, elismert gyereke született Antoniustól), de az önfeláldozása bámulatos. Elég, ha csak azt vesszük figyelembe, hogy Kleopátra halála után a sajátjaiként nevelte fel az életben maradt gyerekeit.

Hű, kezdek kicsit elfáradni. Rengeteg minden van ebben a kötetben, amit még érdemes lenne megemlíteni, de - bár roppant vonzó lehetőség - nem akarom kivonatolni az egészet. Helyette rendkívül sokat és hosszan fogok idézni a könyvből, aki kíváncsi rá, beleolvas.
Kár, hogy Kleopátra fejébe így sem láthatunk bele. Marhára kíváncsi lennék, milyen gondolatai voltak, félt-e valaha, voltak-e álmatlan éjszakái, vagy olyan napjai, amikor semmit nem bírt csinálni a töprengéstől, hogy mit tegyen - tudva, hogy egy birodalom és sok ezer ember élete függ a döntésétől.

Ui.: Fantasztikus a tárgymutató a könyv végén. Kár, hogy a kulcsszavak mellett nincsenek oldalszámok. Kár, hogy így nem tudtam utánanézni, hogy Dolabella meghalt és feltámadt-e, mert mintha többször tűnne fel a történelemben, mint ahányszor természetes személynek illene.

Eredeti cím: Cleopatra. A life.
Kiadó: Partvonal
Kiadás éve: 2013
Fordította: Kállai Tibor
Ár: 3490 Ft (még féláron lehet kapni a Szandinál)

Apróságok

Csak pár gondolat széljegyzetnek.

1. Mérhetetlenül bosszant (és totálisan elveszi a kedvemet), ha kiveszik azokat a könyveket a könyvtárból, amiket én akarok olvasni.
2. Ma néhány órán belül (tehát nem reggel és este, miután esetleg ramaty állapotba kerülhettem volna egy dolgos nap végére) néztek 21 évesnek és tették fel a következő kérdést: - Nem maga volt korábban órás a Nagymező utcában?
3. Megdőlt az elméletem, miszerint az olvasó emberek szeretnek a többi olvasó ember mellé ülni a metrón. Ma kitört belőlem a szociális lény, ugyanis nagyon megörültem, hogy a mellém huppanó nő a Selyemhernyót olvassa (a következő Rowling-krimit akarom, brühühü), ezért megkérdeztem tőle, tetszik-e a könyv, de csak barátságtalanul hümmögött egyet. Viszont a hármason mellém ült egy kissrác (16-18 éves - szomorú, de ennyire öreg vagyok), aki A Jég és Tűz Dala egyik részét olvasta németül. Direkt azt a helyet választotta, mert felszállás után körülnézett. Vagy csak én tűntem a legveszélytelenebbnek.
5. Az iskolakezdési mizéria miatt a szülők jó úton haladnak a teljes idegösszeomlás felé. A mai nap alanya:
Gyerek: Anya, szeretnék egy órát!
Anya: Én meg egy hisztimentes gyereket.
Én: Lesz még valami ezen kívül?
Anya: Xanaxod van?
Csak kólát tudtam felajánlani.
6. Egyébként már csak cukorkát kellene árulnom, és átvenném a világuralmat a 2-17 éves lakosság körében.
7. Könyvet akarok venni. Körömlakkot akarok venni. Teát akarok venni. Valaki találjon még ki nekem hülye hobbit.