2015. szeptember 13., vasárnap

Csak a velejét!

"A racionális emberi gondolkodás képzete, szokta mondogatni, csak azért tűnik olyan meggyőzőnek számunkra, mert annyira meg akarjuk győzni magunkat. A tárgyilagos megfigyelő számára, ha létezne ilyen, nyilvánvaló volna, hogy ez puszta önámítás. Minden döntésünknek, cselekedetünknek, egész értékrendünknek és világszemléletünknek az érzelem és az ösztön az alapja. A józan ész és a racionalitás csupán vékony festékréteg a durva felületen."

Karen Joy Fowler: Majd' kibújunk a bőrünkből

Mivel a főszereplő Rosie-t, a gyerekkorában cserfes lányt folyton arra próbálják rávenni, hogy a dolgok lényegét mondja el, én rövid leszek: ez a könyv nem tetszett.
Megtörtént az, amitől könyvmoly-létem tudatalattija mindig félt; adott egy értékes, jó regény, de nekem nem jön át a zsenialitása, mert kevés vagyok hozzá. És ez esetben nem ócska, egósimogatást igénylő nyavalygásról van szó, hanem tényről.
Mondanám, hogy a Majd' kibújunk a bőrünkből egy fontos, intelligens, érzékeny könyv több fontos témáról, ami objektív szempontból abszolút igaz, de én csak a saját szubjektív szűrőmön keresztül szoktam értékelni (a hal se fog jobban ízleni, csak azért, mert mások azt mondják, hogy finom). Maradva az ételmetaforánál, kiköptem, mint kisgyerek a krumplipürét. Olyan izginek nézett ki, de ocsmány íze volt.
Rendkívül izgatott voltam, amikor felfedeztem, hogy megjelent magyarul, alig bírtam a Könyvhétig várni. Magamhoz képest szinte rögtön belekezdtem az olvasásába, azt akartam, hogy lehengereljen, átverjen, elámítson és bevigyen néhány gyomrost. Az utóbbi sikerült is, sajnos, csak egyszer, amikor a tulajdonképpeni nagy titok kiderül. Utána, ahogy haladtunk előre, szétesett az egész, nem volt több drámai csúcspont.
Pedig a témának is klappolnia kellett volna, abszolút testhezálló számomra. Arra jutottam, hogy az elbeszélővel, Rosie-val volt a probléma, valamint azzal, hogy nem erre számítottam. Persze, a borító alapján már lehet erre-arra következtetni, és hajlandó voltam módosítani az elképzeléseimen, de nem erre a féktelen nyavalygásra és fetrengésre kalibráltam magam, amikor kinyitottam a könyvet. Az a bajom, hogy Rosemary nem csinál semmit. Nagyon, nagyon sokáig tapicskol a gödör alján. Az élete olyan, mint egy bakelitlemez, amin megakadt a tű; ugyanazt a szólamot játssza le újra és újra. Biztos vagyok benne, hogy Rosie újra és újra elmeséli magának az eseményeket, hogy próbálja helyre tenni magában, de mindig máshogy, hogy felmenthesse magát - ki tudja, nekünk melyik verziót meséli el. De tenni nem tesz érte, gúzsba köti a bűntudata, a vágy, hogy tovább léphessen, pedig tudja, hogy csak egyféleképpen válthatja meg magát.
A történet ezen része nagyon megfogott, mert ugyanezt a lelkiállapotot éltem-élem meg, de legalább nem az egész életemet rombolta le. El se bírom képzelni, hogy lehet így élni több mint tíz évig. Azt se, vajon mire számítottak a szülők, hogy mit tesz a gyerekeikkel az, ami őket is alaposan összetörte, pedig felnőtt, intelligens, szilárd érzelmi alapokkal (?) rendelkező emberekről beszélünk, normál társas kapcsolatokkal és identitással. Vannak dolgok, amikbe nem szabad belenyúlni, mert olyan katasztrofális következményekkel járnak, amiket semmi nem tud helyre hozni. Általánosan és sziruposan hangzik, de többet nem árulhatok el, mert akkor kimarad az első gyomros, és ettől az érzéstől senkit nem szeretnék megfosztani.

Mint látható, rengeteg érzelmet kiváltott belőlem, sokat beszéltem róla a kedvesnek és még többet gondolkodtam róla. Akárcsak Kevinről [Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről], erről a témáról sem lehet eleget beszélni. A Majd' kibújunk a bőrünkből egy fontos, intelligens, érzékeny könyv több fontos témáról - nemcsak objektíven, hanem szubjektív perspektívából is.
Ui.: Érdekes, hogy nemcsak a naplóírás, hanem a könyvekről szóló szöszmötölés (mondhatnám, hogy belső monológ, de ehhez minimum irodalmi hősnek kellene lennem) is segít elrendezni bennem néhány vitás dolgot. Eddig bűntudatom a regény miatt, most már végre nem zavar tovább, amiért elmaradt a katarzis.
Ui2.: A fiktív polcon az Én, Charlotte Simmons mellé került, és kicsit befigyel a Jessie Lamb testamentuma is - mindhármon felhúztam magam és sokáig a gondolataim között maradnak.

Eredeti cím: We Are All Completely Besides Ourselves
Kiadó: Tarandus
Kiadás éve: 2015
Fordította: Hegedűs Péter
Ár: 3490 Ft

7 megjegyzés:

  1. Az utolsó bekezdés miatt azért mégiscsak elkezdett ez engem is piszkálni... Jessie Lamb nekem se jött be annyira, de sokáig mozgott a fejemben még, és Kevin... ő még mindig...

    VálaszTörlés
  2. Ójaj... most akkor nem tudom hogy érdekel-e mégis vagy sem, de van egy része a posztodnak, ami alapján nagyon nekem való :) :( na most mi legyen?

    VálaszTörlés
  3. Pilla: Kevint nem lehet elfelejteni. Nem tudom, lesz-e erőm valaha újraolvasni.
    Ebbe meg less bele, lehet, hogy neked jobban tetszene.

    Ilweran: szerintem az, hogy kölcsönadom.:D

    VálaszTörlés
  4. :))) köszi :) majd megdumáljuk, ki sem látszom az olvasnivalókból és naponta változik mire kívánok rá... van valami szakkifejezés különösen hisztis olvasóra?

    VálaszTörlés
  5. Oké.:)
    Tudtommal nincs (én csak a hangulatolvasót használtam), de alkothatunk rá egyet.

    VálaszTörlés
  6. Nem bírtam ki, elkezdtem :)
    Szerintem ez a könyv egy óriási kihagyott lehetőség... Állati érdekes a téma, tele van izgalmas felvetésekkel és valóban sok gondolkodnivalóval, de borzasztóan van megírva :/
    Egyrészt ilyen idegesítő elbeszélővel rég találkoztam, másrészt ha az egész regényt az elhallgatásokra fűzi fel, és ki is hangsúlyozza hogy húúú, ő most nagyon elhallgat dolgokat és mégis kb 50 oldal után kitalálom a nagy fordulatot, ott valami el van szabva :)))
    Viszont valóban olyan téma, amin utána muszáj agyalni és utánaolvasni ;)

    VálaszTörlés
  7. Örülök.:)) Engem is annyira feszített, hogy mi a büdös fene van a háttérben, ami ennyire szétzilálta a családot, de ez... kész nyűglődés volt.
    Ha belegondolok, meg tudom érteni, de felnőtt ember (a szülők) ennyire nem borulhat ettől ki.
    Nem tudom, örüljek-e vagy sem, hogy hasonló a véleményed... de legalább nem vagyok egyedül a negativitásommal.:D

    VálaszTörlés