A szolgálólány meséje

"Végeredményben mi vagyunk előnyösebb helyzetben, mert mi mossuk az ő szennyesüket, és sok mindent tudunk róluk; de ők nem mossák a miénket, és semmit se tudnak rólunk. A cselédek elől nem sok mindent lehet eltitkolni; s ha valaha is szobalány akarok lenni, meg kell tanulnom úgy vinni a mocsokkal teli vedret, mintha egy csokor rózsa volna, mivel ezek a legjobban azt gyűlölik, ha emlékeztetik őket arra, hogy őnekik is van testük, s az ő szaruk is éppúgy bűzlik, mint a másé, ha nem jobban."

Margaret Atwood: Alias Grace

(Na, most jól átvágtalak titeket. De hát Grace története tényleg a szolgálólány meséje...)

Valahol mélyen, olvasói ösztönszinten Atwoodot még mindig A szolgálólány meséje okozta élménnyel kapcsolom össze, pedig 2008-ban olvastam; ha szóba kerül, róla vagy tőle olvasok, valami megfeszül bennem és várja azt a húsba vágó brutalitást, amit a regény olvasása közben éreztem, pedig az általam olvasott könyvei mind különböznek egymástól - kevés író képes erre -, ill. a rám gyakorolt hatásuk is más.

Remélem, @horsegirl az olvasásom alatti válaszból nem azt szűrte le, hogy ez a regény csalódást okozott; nem tépett darabokra, mint A szolgálólány - amit azóta se mertem újraolvasni -, de nem is vágytam arra a traumára.

Mindjárt kinyögöm, hogy milyen volt.:) Odaszögezett a fotelhez, annyira olvastatta magát, de nem olcsó krimis fordulatokkal, hanem... a szerző saját zsenijével. Ügyesen terelgeti az olvasót, de nem nézi hülyének, jó érzékkel építi fel a cselekményt, mutatja be a különböző szereplők érzéseit és szövi Grace történetét. Ez párosul egy hihetetlenül igényes szöveggel - köszönjük Csonka Ágnes fordítónak és a Jelenkor kiadónak, meg persze Margaret Atwoodnak -, aminek a színvonalára csak a következő olvasmányomnál (David Gemmell: Árnyékok farkasa*) döbbentem rá, avagy a jót könnyű megszokni. Imádom ennek a nőnek az agyát, ugyanakkor benne van a Top5-ben, akivel nem szívesen szállnék be egy liftbe - fiktív karakterek, úgymint Pingvin a Gothamből vagy Helena az Orphan Blackből, nem számítanak -, bizonyos értelemben félelmetes.

A regény, ahogy mondani szokták, megtörtént eseményeken alapul; Grace Marks valós személy volt, a 19. századi Kanadában élt és tizenhat évesen ítélték el gyilkosságért: cselédtársával, James McDermott-tal brutálisan meggyilkolta munkaadóját és a házvezetőnőt. Az ügynek óriási visszhangja volt, felszínre került néhány olyan részlet, ami eléggé feltupírozta ezt a borzalmas dolgot - a sajtó, az érintettek és a kívülállók egyaránt tovább működtették a cirkuszt -, és amelyek mellett maguk a gyilkosságok szinte eltörpültek. Ilyen volt az, hogy Grace szokatlanul csinos volt és fiatal, ráadásul ír származású és katolikus, valamint a feltételezések szerint James McDermott szeretője. Mi más lehetett volna, ugye? És hogy miért ölt (mert persze, hogy bűnös)? A női gyengeség és alacsony intelligenciaszint az oka. Vagy valami elmebaj. Mások szerint csábító démon volt, aki bájaival rávette McDermottot a gyilkosságra és féltékenységből ölte meg Nancyt, a házvezetőnőt, akinek az esete nem is került elő a tárgyaláson, mert feleslegesnek tartották.

Grace személye könnyedén elsikkadt a botrányos, szenzációhajhász részletek között. Margaret Atwood őt állítja a történet középpontjába, részben az "igazságra", részben a fantáziájára hagyatkozva, de titkok a regény végén is maradnak, csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk. Lehet, hogy ez a magyarázat, lehet, hogy az. A tapasztalt és értő olvasó (sajnos kevés ilyen van) észreveszi, hogy Grace megbízhatatlan narrátor; hiába olvassuk élete történetét E/1 nézőpontból, érezni, hogy valami(ke)t elhallgat - szándékosan nem azt mondom, hogy "hazudik". Igényt tarthatunk-e ennek a szegény nőnek minden titkára? Jogunk van-e az életében vájkálni, amelyet emberek tucatjai cincáltak szét és használták fel a keresztényi szeretet, jóság nevében a saját céljaik elérésére?

Nemcsak az ő pszichéjéről árul el sokat a regény, hanem a többi szereplő tudatalattijába-agyába is beleláthatunk - nálunk sem rózsásabb a kép, mint az ünnepelt gyilkosnőnél.

Grace-hez kapcsolódva sok mindenről szól a könyv: a tehetősek és a szolgálók viszonyáról, avagy tényleg egy világ választja-e el a két réteget; a női és a férfi szerepekről; a spiritiszta szeánszokról; az ágyterítőmintákról; a pszichiátriai technikákról; a prostitúció korabeli felfogásáról - a 19. századi úriemberek felfogása szerint a prostituáltak elmebetegek, habár maguk is igénybe veszik eme degenerált lények szolgáltatásait, kiterjesztik a szobalányokra is, miközben az ő láthatatlan kezeik mossák, vasalják, varrják a ruháikat, cserélik le a DNS-ük nyomaival teli lepedőket, viszik ki az éjjeliedényüket, és fogalmuk sincs, hol lehet marhahúst venni, hogyan kell begyújtani egy kandallóba, az étel meg csak úgy van, ugyebár. (Sokan ma is ezt hiszik.) Egyébként a nőkről sem fest vonzó képet a szerző, a szimpatikus gondolkodással bíró Jordan doktor édes jó anyja az érzelmi zsarolás mintapéldánya, a nyalka férjjelöltekre (alias megmentőkre) vadászó idősb és fiatalabb nőszemélyek meg bárkire rávetik magukat, aki nadrágot visel.

Érdekesség, hogy Atwood korábban már foglalkozott a témával egy tévéjáték keretein belül, a címe  The Servant Girl.

*Nem sznobkodás, semmi bajom Gemmellel. Akárhol van, remélem, érzi olthatatlan rajongásom a Trója, ennél fogva az ő személye iránt, de évente max. egy könyvet szabad olvasnom tőle.

Eredeti cím: Alias Grace

Kiadó: Jelenkor

Kiadás éve: 2017

Fordította: Csonka Ágnes

Ár: 4500 Ft