"Pwnage egyszer azt mondta Samuelnek, hogy az emberek életében mind ellenségek, vagy akadályok, vagy rejtélyek, vagy csapdák. És nagyjából 2011 nyaráig Samuel meg Faye számára mindenki határozottan ellenség volt. Az élettől leginkább azt akarták, hogy mindenki hagyja őket békén. De az ember nem bírja ki ezt a világot egyedül, és minél tovább jutott Samuel a regényében, annál inkább felfogta, mekkorát tévedett. Mert ha az ember a többieket ellenségnek, akadálynak vagy csapdának látja, akkor állandóan hadban áll velük, és önmagával is. Viszont ha úgy dönt, hogy a többi embert rejtélynek látja, és ha önmagát is rejtélynek látja, akkor állandóan örülhet, mert végül, ha elég mélyre ás bárkiben, ha igazán belenéz mások életének motorházába, akkor talál ott valami ismerőset."
Nathan Hill: Nix
Féltéglányi, boncolgatós családregény, szemmel láthatóan jó nagy adag társadalomkritikával és múltba nézéssel nyakon öntve - első pillantásra látszott a Nixen, hogy micsoda és mennyire fog nekem tetszeni; közel hétszáz oldalon keresztül nem lehet a semmiről handabandázni (bár sokan próbálkoznak vele). Amikor felderengett a láthatáron két nap kimenő a mókuskerékből, őt kaptam fel, mondván, nem tudna kibontakozni a kapkodós hétköznapi olvasások során. Fél napos, belefeledkezős, éjszakába merengős etapok járnak neki.
Mi a nix? Norvég eredetű szellem izé, a történettel kapcsolatban: azt jelenti, aki a legnagyobb fájdalmat fogja neked okozni. Samulnek az anyja a nix; tizenegy éves, amikor Faye egy bőrönddel és egy ígérettel - ha Samuel regényíró lesz, minden írását el fogja olvasni -, kilép az életéből. Samuelt végigkísérik a kudarcok, mindennek a forrása az anyja iránti vágyódás és düh. Felnőttként irodalmat tanít egy kis egyetemen és szabadidejében órák hosszat az Elfscape nevű számítógépes játékkal játszik - és nem azért, mert majd' kicsattan a boldogságtól.
Faye soha, egyetlen egyszer sem lépett vele kapcsolatba. Aztán 2011-ben hirtelen minden híradó vele lesz tele, mert kaviccsal dobált meg egy kormányzót. Faye-t hippiként, prostituáltként, szélsőséges reakciósként ábrázolják a múltjára hivatkozva, amiről a fia semmit nem tud. Samuel, hogy kiutat találjon saját szorult helyzetéből, úgy dönt, feltárja az anyja múltját és könyvet ír róla.
"- Megbocsátok. Mindannyian megbocsátunk neked.- De miért?- Mert jó ember vagy. Megtettél mindent, amit tudtál.És ez igaz. Tényleg megtett mindent. Jó ember volt. És jó apa, amennyire lehetett. Faye egyszerűen nem látta ezt mostanáig. Az ember néha annyira belegabalyodik a maga történetébe, hogy nem látja, hogy egy másik ember életében csak mellékszereplő."
Hill nagyon alapos, tudatos - egyeseknek talán kissé mesterkélt - szerző; amit csak érint, azt a végletekig kivesézi, az összes szereplő lelkéből felvillant annyit, ami alapján bólintani lehet - illetve én bólogattam az idei év első igazi tavaszi napján -; az időben visszafelé haladva (meg ide-oda ugrálva) megismerjük Samuel és Faye mozgatórugóit, eljutva a nagyapához, Frankhez - és biztos, hogy a sor folytatódik, ki tudja, meddig -, érintve Samuel gyerekkori, meghatározó barátságát egy ikerpárhoz, egy Elfscape-társát, aki észrevétlenül játszik egyhuzamban 30 órát, Faye iskolatársait és azt a sorvasztó légkört, amelyben felnőtt, a főiskola ismerőseit, akik révén belesodródott az 1968-as chicagói tüntetésekbe, az ott tomboló közrendőrt és annak családi hátterét, olyan hosszú mondatokban, hogy ahhoz képest Gogol csupa kis predikatív szerkezeteket gyárt, ha jól láttam, a vége felé van egy tizenhárom oldalas mondatkígyó, de igazából fel se tűnt, milyen átkozott hosszú, mert legalább vesszőket használ és azt a folyamatot, amit ábrázol, máshogy nem is lehetett volna megírni. Ebben a könyvben el kell veszni, kész.
Még jó, hogy én nem vagyok McCarthy vagy Nathan Hill és nem muszáj annyira koncentrálnom a mondandóm ritmusára és megformálására.
Részben azért olvasok ilyen könyveket, mert megrémít, miket művelnek az emberek egymással, és hogyan lehet megtörni a világosan kirajzolódó családi mintát, amit tűpontosan folytatnak, mert nem ismernek más viselkedést és öntudatlanul azt adják tovább, amit ők láttak és ők kaptak. Nem akarsz kínozni senkit, mégis ezt csinálod - miért? Hogyan lehet ezt abbahagyni, hogy az ember ne őrüljön bele? Faye ugyanazokkal a kísérteties mesékkel ültet el félelmeket az érzékeny Samuelben, amiket ő hallott még érzékenyebb gyerekként és masszívan nyavalyatörős lett tőlük. Őszintén szólva, nem hibáztatom a gyerekeket, amiért a bűnronda Bogyó és Babóca karácsonyáról jobban szeretnek olvasni, mint a dühös házimanóról, aki halálra táncoltat, ha megeszed a kekszét vagy vizet loccsantasz a padlóra.
Szóval, ezek az emberek nem szimpatikusak. Persze nekem pont emiatt tetszik az egész, habár néha legszívesebben megvertem volna Samuelt, hogy kaparja már fel magát a padlóról és ne azon sírjon, hogy nem lehet visszamenni a múltba és másik döntést hozni, mint a Válassz magadnak kalandot! olvasmányaiban,bármennyire is sajnáltam a veszteségeiért. Faye pedig egész életében egy rémült kislány maradt, akit megnyomorított a hallgatag, szívtelen apja és folyton menekült az élete elől. Sajnos a világ nem hagy minket békén - minél jobban ezt akarjuk, annál kevésbé.
Ui.: szegény Franzent mindig elverem, de már megint vesztett. Egyszer fel kellene állítanom egy sorrendet a hasonló regényekből - az emlékeim alapján a Nix és az Átmeneti üresedés van az élmezőnyben.
Eredeti cím: The Nix
Kiadó: Jelenkor
Kiadás éve: 2018
Fordította: Mesterházi Mónika
Ár: 5000 Ft - nem kell sikítozni, minőségi kiadványt kapunk érte és a művészetet nem kilóra mérik
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése