Tematikus post: societypunk

 Megvan az a (rossz?) szokásom, hogy a könyveket különféle apokrif, összegyetemes paradigmán kívüli kategóriákba sorolom be. Kabátkönyv. Háztáji mágia. Tartalmas szórakoztató. Műfajmix. Vörös Oroszlán, stb. És vannak az ún. "társadalomkritikai" regények, amelyek tulajdonképpen olyan családregények, amelyek túl tekintenek a (társadalom egy szeletét alkotó) család három-vagy több generációnyi keretén és azon keresztül, amellett az emberiséget vizsgálják, olyan aktuális, a közt foglalkoztató kérdésekkel, amelyek érintik a politika, az orvostudomány, a környezetvédelem, a művészet, a (közösségi) média, bármi témáját, és ezt a sok részelemet szerves egésszé fonják össze.

 

Biztos van rájuk egy tisztességes műfajmegnevezés - néha irigylem az SFF-szekta hagyományos irodalmi műfajokon kárörvendő antimeghatározásait a mindenféle alzsánerbe menő és keresztező -punkjával -, de ahogy végigkattintgattam néhány kedvencem adatlapját, nem találtam egységes megnevezést, szóval, mi lenne, ha csak úgy magamban ők alkotnák a societypunk skatulyáját? Látom magam előtt, hogy a volt irodalomtanáraim végképp kiátkoznak az irodáik negyvenéves por leheletét árasztó irodáikban, de hát már amúgy sem tudtak mit kezdeni egy olyan eretnek bölcsésszel, aki szakadár módon számokra cserélte a betűket.

Végigböngészve az olvasmánylistámat, arra a megállapításra jutottam - amellett, hogy mennyi istentelenül szörnyű könyvet olvastam -, hogy nem olvastam még sok societypunk könyvet, de azokat roppant lelkesen fel fogom sorolni.

J.K. Rowling: Átmeneti üresedés - a mizantróp énem egyből kárörvendő mosolyra fakad, amikor eszünkbe jut, hogy a sok kis naiv HP-rajongó, aki más könyvet soha életében nem vett a kezébe, mennyire pofára esett, amikor szembesült ezzel a nagyon kíméletlen, az emberi gyarlóságot a húsa legalsó rétegéig levetkőztető szörnyeteggel. Ja, kérem, az életben nincs semmi varázslatos és Rowling istenesen belenyomja az orrunkat.

Jussi Valtonen: Nem tudják, mit cselekszenek - érdekes, hogy mindig emlékszem, ezeket a könyveket hol és mikor olvastam, mindig tudok tér-és időkoordinátát hozzájuk kapcsolni. Ezt egy futóversenyen várakozva olvastam, különösen embergyűlölő hangulatban - rühellek hétvégén korán kelni -, igazán illett a könyv tematikájához, a baljós cím előrevetíti, hogy ez a történet nem happy enddel végződik.

Lionel Shriver - az ő esetében nem sorolok fel címeket, mert mindegyik könyve lazán beilleszthető ebbe a kategóriába. Nekem a Beszélnünk kell Kevinről az első számú kedvencem tőle, amely jóval több egy iskolai mészárlás krónikájánál; elevenen falja fel az embert és olyan témákat rángat elő a sötétség mélyéről, amelyekről nagyon, nagyon nem szeretünk beszélni.

A Születésnap után a másik lieblingem, amelyben Shriver egy nagyon érdekes kísérletet hajt végre; a főszereplő két, alternatív jövőjébe nyerünk betekintést, amely attól függ, melyik férfit választja. Aki nem ismeri Shrivert, látom, hogy a szemöldöke a hajvonaláig szökken, de én csak mosolygok magamban. 

A Nagytestvér és A Mandible család miatt nagyon haragszom Shriverre, az előbbinek a befejezését mérhetetlenül tönkretette egy iszonytatóan ótvaros megoldással, az utóbbi regényt pedig úgy, ahogy van, nem értem, teljesen méltatlan a kvalitásához.

Peter Buwalda: Bonita Avenue - emlékszem, egy rövid wellnessre vittem magammal és boldogan fetrengtem vele a nyugágyon. Az összes societypunk közül ez a legdekadensebb, a leginkább polgárpukkasztó, néhol egyenesen groteszk, az érzékenyebbeknek gyomorforgató.

Nathan Hill: Nix - szintén wellness olvasmány volt, az ilyen féltéglányi mestermunkáknak kipihent elme és teljes figyelem jár. Sajnos csak töredékek villannak fel a tartalmából, de annakidején egész tisztességes bejegyzést hoztam róla össze.

Jonathan Franzen - ironikus módon a sokak által favorizált szerző nálam rendre vesztesen kerül ki az összehasonlításokból; nem olyan komplex, mint Nathan Hill, nem megy olyan mélyre, mint Buwalda és nem olyan gyilkos, mint Shriver. Az Erős rengés tetszett tőle a legjobban. A Diszkomfortzóna alapján rettenetesen megutáltam, egy gondosan kialakított szerepben tetszelgő pozőrnek tűnt, aki még a madarak közül se szereti mindet (cöhh) és még a szemüvege is művi rajta.

Zadie Smith: A szépségről - nem olyan összetett, mint a fentebb felsorolt regények, de nálam megállja a helyét, annak ellenére is, hogy a borító és a kezdetben döcögő fordítás sokat tesz azért, hogy elvegye az ember kedvét. A mai napig ez a kedvencem Zadie Smith-től.

Ben Lerner: Az iskola Topekában - szintén határeset, nem pályázhat az amerikai nagyregény címére, de a fülszövege alapján reméltem, hogy csatlakozhat a kedvenceimhez. Sajnos a vágyam nem teljesült, majd megpróbálok róla hosszabban értekezni.