Nem tudom, melyikünk félt jobban kettőnk közül, én vagy a könyv. Egy este bőszen kapaszkodtam a telefonomba, miközben lapos pillantásokat vetettem oldalra, ahol a könyv félénken megbújva hevert társai között. Végül vettem egy nagy levegőt és érte nyúltam...
Ha 600 oldalnyi műhiszti várt volna rám, biztosan félbehagytam volna és nem rágom magam rajta végig, mint a Tízezer ajtón (pedig a papírforma alapján fordítva kellett volna alakulnia - ennyi olvasás után még mindig érnek meglepetések). De nem így lett.
Hogy milyen volt? Kellemesen eltapicskolós, nyammogós. Az a fajta könyv, ami nem terheli meg túlságosan az agyat, de ügyesen ellavírozik a szórakoztató és a gagyi végzetes határmezsgyéjén. Megfelelő társ volt egy különösen fárasztó héten, sose vált terhessé, nem tett fel kérdéseket, csak kérés nélkül a rendelkezésemre állt, és legyőzte a telefont, ami hatalmas plusz pont.
Ettől függetlenül Victoria Schwab nagyon hálás lehet a napi kilenc óra megfeszített munkáért, mert kipihent állapotban sokkal kritikusabban viszonyulnék Addie LaRue-hoz, mert kellemes volta ellenére erről a könyvről üvölt, hogy bizonyos formulák alapján optimalizálták.
A főszereplő lány szép és csinos, arcán csillagképként fénylő, hetes darab szeplővel, mert annyira dívnak mostanában, hogy külön szeplőrajzoló termékeket gyártanak és már kötelező elemei egy Instagram-sminknek. Addie 2014-ben, New Yorkban (hol máshol...) az utcán sétafikál divatos leggingsben és pulcsiban, vintage-t idéző, puha, kopott bőrkabátjában, kávéval és muffinnal felszerelkezve. Amíg nem adta el a lelkét, nagyon szeretett rajzolni, jelen formájában pedig rajong az olvasásért és a művészetekért (közben óhatatlanul néhány művész titokzatos múzsája lesz), mert mi másért érné meg alkut kötni az ördöggel és háromszáz éven keresztül egyik napról a másikra élni?
Mi az, amivel még egy huszon-harmincéves lány-nő azonosulni tud? Kell bele macska, az egyértelmű. Könyvek és könyvesbolt, mert az érzékeny lányok szeretnek olvasni és igazából az is trendi.
Kell egy érzékeny, fájdalmas titkokat hurcoló fiú, lehetőleg szemüveges, mert a jólelkű srácok mind szemüvegesek. A fiú szintén New Yorkban él, nem igazán tudja, mihez kezdjen az életével, ezért egy könyvesboltban vegetál, ahol legfőbb társa Gutenberg, a vén sárga macska, aki szeret a könyvek mögött, a polcokon szunyókálni. Természetesen Addie betér Henry, a spleenes srác könyvesboltjába - és itt már egy hatnapos csecsemő is tudja, mi következik -, némi bonyodalom és kávékortyolgatás után belobban közöttük a művi kémia és akkora szerelem tör ki köztük, hogy ihaj, ugyanis Henry emlékszik Addie-re, amire 300 év alatt nem volt példa.
Henry a modern civilizációs betegségek és komplexusok tárháza, csak a piacra ne menjen el vásárolni, mert pocsék alkudozó. Értem én a "nem vagyok elég", a folyamatos kudarc perzselő fájdalmát, az érzést, hogy valami, valahol végzetesen kisiklott és nem tudod, hogyan hozd helyre, csak azt érzed, hogy mélységesen eleged van mindenről és legszívesebben lefeküdnél, hogy örökre elaludj, de...
... de nem lehet örökké az alkohol fátyla és a kis rózsaszín esernyők alá bújni.
Nem Henry volt, amire azt mondtam, oké, én szelíd olvasó vagyok, velem bármit meg lehet etetni, ha jól tálalják - mert Schwab ír annyira jól, hogy a megértő bólogatás és a viszkető tenyér közül az előbbi felé billenjen a mérleg nyelve -, hanem a sötétség, az ördög, az az árnyakban kavargó entitás, aminek Addie eladta a lelkét, pontosabban a köztük lévő kapcsolat. Ennél a szálnál, főleg a regény vége felé, nagyon, de nagyon kilógott a YA retkes lólába, annak minden kötelező kellékével: gyönyörű, árnyalatváltó zöld szem, hollófekete, göndör fürtök, menő, fekete ruhák. Abuzív, egyszerre csábító és romboló, évszázadokon átívelő szerelem, a nagy hatalmú férfi és a kiszolgáltatott, gyenge nő dobozszerű toposza, annak minden nyavalyájával (mellkas, aminek falevelek zörögnek, istenem). Ez egy archetípus, a legszebben, vagy inkább a legelfogadhatóbb formában a Marija Morevna és a Halhatatlanban lehet róla olvasni. A lányok szeretik a veszélyt, vonzza őket a sötétség, mint pillét a láng, de ez a kockás hasfalba csomagolt regényekbe való ábrázolás és érzésem szerint az írónő nem ezt a célcsoportot célozta meg.
Úgy érzem, kicsit igazságtalan vagyok a regénnyel, mert minden hibáját felhánytorgatom, de nem szeretem, ha ócskaságokat akarnak lenyomni a torkomon, ha be akarnak skatulyázni és meg akarják mondani, hogy mit szeressek. Ennek a könyvnek minden sejtje termék és azért vagyok dühös, mert a bóvli kirakat mögött ott pislákol a jobb verziója, ami lehetett volna, és amitől minden lábujjam reszketett volna a gyönyörűségtől - de el kell fogadnom, hogy ilyen könyvek is kellenek, amik kellemesen elúszkálnak a felszínen. És nekem is jólesik néha úszkálni és nem a mélységet taposni.
Aki idáig elolvasta az irkálmányom, lehet, hogy legszívesebben sikítva menekülne a regény elől. Ezer bocsánat, senkinek nem akarom elvenni tőle a kedvét, de nem is való mindenkinek, az álmodozó (vagy fáradt) női olvasók kezében tudom elképzelni. Tudjátok, hogy lehet a legegyszerűbben összefoglalni? Pontosan olyan, mint a borítója - ne magyarázzunk bele többet.
Ui.: A Moly szerint ez volt az 1600. olvasmányom, igazán ügyes vagyok, hogy ezzel sikerült átlépnem ezt a szép határt.:)
Ui2.: Gratulálok a kiadónak az igényes kiadásért, szerintem a magyar borító a legszebb mind közül, tökéletesen tükrözi a regény szellemiségét és Ballai Mária még mindig egy istennő.
Kiadó: Agave
Kiadás éve: 2021
Fordította: Ballai Mária
Ár: 5980 Ft
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése