Macskák és teák

Jejzusisten, hogy én milyen álmos vagyok! Azt hiszem, nem leszek olyan öregasszony, aki hajnal ötkor kipattan - bocsánat, kikászálódik - az ágyból, hat-nyolc között elrongyol a piacra és este nyolckor már az igazak álmát alussza. Az én órám egyszerűen késik, és hajlamos még arrébb tiktakolni, hajnal négykor azért már bennem is megszólalt a jó érzés, és visszatessékeltem, de csak háromig. Hajnaltól reggel tízig olyan jóízűt lehet aludni, hogy az csoda. De a péntek délutáni szunyókálásokat élveztem a legjobban, még gimis koromban: ledobtam a táskát, széthajigálva levetettem a ruháimat, csináltam egy többfogásos uzsonnát, közben és utána olvastam, majd elvágtam magam a kanapén, és a franciacsíkos, nagyon puha, nagyon meleg plédet magamra húzva összekucorodtam, nagyot sóhajtottam és édesdeden alukáltam.

A sütit kevesellem:)
Kép innen

Most is úgy szeretnék macskamód összegömbölyödni, de nem lehet, mert mostanában fitneszkelés van, azaz hét-nyolc között, kisebb visszaesésekkel, nyögésekkel és kimeredt szemmel tarkítva nagy nehezen felülök, és várok, amíg a rendszer töltődik. De amíg nem iszom meg az első csésze teát, addig agyilag totál zokni vagyok. Ma málnás teát hörbölök, de hajnalban Irish Breakfast ment, akkor nem elég holmi gyümölcsös finomkodás, de csak módjával, mert szétkalapálja a szívem.

És találkoztam Leilával, a zsemlefejű, tömpe orrú lánymacskával, aki a ránk merőleges utcában lakik, ott kuporgott egy piros keretes ajtó előtt. Egy néni azt mondta, nem Leilának hívják, de hát mit érdekel az engem, a gazdája milyen hülye nevet aggatott erre a jószágra (amikor az általam Aysénak elkeresztelt fehérségről kiderült, hogy Mercédesz, totál kiábrándultam a világból)! Ő Leila, és kész. Miután illő módon köszöntöttem, nyekergett egyet és farokfelvágva hozzám szaladt - amióta megvendégeltem némi langyos hekk halacskára, fölöttébb jóban vagyunk -, vagy tíz percig örültünk egymásnak, vakargattam a hasát, a pöttyös állacskáját és nagyon sokat gügyögtem neki (senki nem hallotta). Nagyon édesen két lábra állt, és eljátszotta, hogy ő nem tud felugrani a kerítés tetejére, de ez nem baj, egyszer az utca végéről kellett visszatuszkolnom a helyére, a villamosra mégse vihetem fel.

Kép innen

Nagyon hiányoznak a macskák. Nem az az elharapózott káosz, ami már otthon van - higgyétek el, van az a macskamennyiség, ami már nekem is sok -, hanem a csendes jelenlétük, ahogy bölcsen (bambán) az asztalon ülnek, ahogy alvás közben melléd gömbölyödnek. És az a hang. A macskadorombolás talán a legmegnyugtatóbb számomra, teljesen kikapcsolja a gondolataimat és csak a ritmikus dörmögés van a fejemben, mielőtt elalszom. Szeretem a puhaságukat, ha felugranak az ölembe, és addig törleszkednek jóformán az arcomba, amíg meg nem nyugszom - ezért tudom nagyon is átérezni, hogy adta vissza egy macska Romain Gary életerejét A virradat ígéretében, még ha némi sütimorzsa is szerepet játszott a történetben. Imádom, ahogy a karomba gömbölyödnek, zöld csúfondárossággal a szemükben, mintha kinevetnék az egész világot.
Mondjuk, azt utálom, hogy sokan afféle mitikus lényeknek tekintik őket, akiknek tényleg kilenc élete van. Egy nagy szart. Láttam, fogtam megnyomorított, szétroncsolt testeket. Az egyik macskámra, amikor először láttam, azt hittem, egy rongydarab van a járdán. Csak vonszolta magát a mellső lábaival, a hátsó magatehetetlenül lógtak. Sérve volt és három golyó a beleibe gyógyulva. A söréteket nem tudták kioperálni, három évvel később daganatot okoztak és meghalt. Annyira vad volt, hogy sose tudtam megsimogatni.

Ui.: Rájöttem, hogy egyre kevésbé tolerálom a hülyeséget, nincs hozzá türelmem. Még jó, hogy a gondolataim nem lebegnek a fejem fölött és hogy a monitor nem tud árulkodni.

Januári zárás

Tudom, hogy holnap kellene megírnom ezt a postot, de fene nagy büszkeségemben majd' elszállok magamtól, ugyanis ezeket szereztem be ebben a hónapban:

SEMMIT.

Igen, semmit! Nem vettem, nem kaptam, nem cseréltem, még új recikönyvem sincs! Sőt, 2012 december eleje óta nem vásároltam könyvet, a Mandragóra utca 7. volt az utolsó az Európa Könyvmaratonban, amelyet már el is olvastam, leközöltem roppant fontos véleményem, úgyhogy akkora superwoman vagyok, hogy mindjárt elküldtök a fenébe a nagy arcommal. Igazából nem hittem volna, hogy valaha is összejön egy üres hónap, remélem, nem egy orgiázó karnevál fogja követni. Talán csekély aggodalomra ad okot, hogy valamelyik éjszaka egy bizarr antikváriummal álmodtam - mondjuk, nekem melyik álmom nem bizarr -, tegnap éjjel pedig Szabó Magda-kötetekkel, volt egy csomó angol is, nagyon picike méretben.

Még tavaly rendbe raktam a várólistámat, már kizárólag azok a kötetek szerepelnek rajta, amelyek a saját tulajdonomban állnak és olvasatlanok. Jelenleg 304-en vannak, ami bődületes szám. Az új beszerzések mindig ezt a listát terhelték, és azok a könyvek, amelyekre régóta kíváncsi vagyok, mind tovább búsultak a polcokon, mert valami mindig eléjük tolakodott. Ennek igyekszem véget vetni, mert száz százalékos mókuskerék volt, hogy tavaly 102 könyvet olvastam, de 145-öt (ill. 144-et, mert a Cindert Heloise-nak ajándékoztam) pakoltam fel a várólistára - ráadásul ennek a 102-nek csak a töredéke származik innen, volt közte villanyos, könyvtári, kölcsön. Tehát azt a puritán utat kell járnom, hogy nem szerzek be új könyvet, nem járok könyvtárba, nem olvasok e-könyvet (ami Panni miatt elég nehéz lesz) és nem kérek kölcsön (szintén nem könnyű, tekintve a kedves impozáns könyvállományát), és nem a családi polcokról kapdosom le az olvasmányaimat. Csak és kizárólag az enyémeket. Persze, arról nem ábrándozom, hogy ezt sikerül addig tartani, amíg üres pusztasággá nem változik a várólistám, az egyenlő a lehetetlennel, de nagyon szeretném, ha év végére 250-re csökkenne, új beszerzésekkel, kölcsön-és villanyolvasásokkal, stb. További számokat nem nagyon merek kitűzni célul, pl. hogy max. mennyi könyvet szeretnék idén beszerezni, mert a fene tudja, milyen könyvek jelennek meg idén, mi iránt fogok olthatatlan vágyat érezni - és főleg, hogy meddig tart ez a derűs cölibátusom, mert ez nemcsak a lányoknak furcsa, hanem nekem is. Lehet, hogy a rosszaságom átköltözött a kedvesbe, mert ő már kilenc könyvnél tart (muhaha!), az ő s(z)pártaisága meg belém.

Amúgy idén 12 könyvet olvastam eddig (de volt közte könnyű meg vékony, úgyhogy nem nagy szám, és különösebben nem is érdekel), a férfiak egyenlőre többen vannak, mint a nők, van négy magyar, egy görög, több kanadai, brazilok, egy színművek-kötet, egy non-fiction, egy napló, egy angol nyelvű, egy verseskötet, úgyhogy ügyes jány vagyok.

Ui.: Utáltok, mi? Nem tudjátok az én bűnözésemmel nyugtatni a lelkiismereteket!:P

Elkalandozások

Postásgumi van a hajamban, mint Tonie (ejtsd: Tonje) Sinkelnek a Szennyből az Angyalban. Igaz, nincs kistányérnyi, kék szemem, se olvadt csokoládészínű hajam, de mentségemre legyen mondva, nem vagyok annyira szétszórt, mint Tonie. Csak oly mértékben, hogy a fürdőköpeny zsebében felejtsem az úszószemüvegem. Neki annyi köze van a postásgumihoz, hogy azt hittem, a hajgumimnak is búcsút inthetek - érdekes, az úszószemüveg sokkal értékesebb és időtállóbb tárgy, mint egy darab rugalmas textil (vagy miből vannak ezek a vackok), tegnap este viszont, amikor rádöbbentem a hiányukra, a hajguminak sokkal nagyobb szükségét éreztem. Az egykor derékig érő, iszonyat vastag hajam már vállig kurtult és kb. a felére vékonyodott - mint Tonie-é, hehe -, de még így is tekintélyes súlyt és zavaró tényezőt képvisel, frissen mosva meg főleg elemében van, előre bukik, az arcomba, szemembe hull és úgy érzem, lehúzza az agyamat és nem tudok tőle gondolkodni. A kedvest különösen szereti, főleg ha az orrát kell csiklandozni alvás előtt (jelzem, a hajamnak jó ízlése van, én is odavagyok eme nemes darabért).
De kb. egy órája megtaláltam a hajféket az utazótáskám oldalzsebében és azóta egy kis hurok vidáman mered az égnek. A szemüvegért azért fáj a szívem - elsősorban nem is azért, mert drága volt és jó állapotú (mivel kora tizenéves korom óta nem úsztam rendszeresen), hanem mert utálok elveszteni valamit, még a padban felejtett, rózsaszín körzőmre is emlékszem (nemröhög, tizenegy évesen egy rózsaszín papírszurkáló teljesen elfogadható), meg az olcsó, semmi kis ezüstgyűrűmre. Előbbi egy másik gyerek táskájában végezte, utóbbi a lecsúszó kesztyűnek köszönhetően a hóban. A tárgyak elvesztése mindig felzaklatott, talán mert az emberekkel ellentétben kevesebb fájdalmat okoznak (azért egy sövényollót óvatosan ölelgessünk).

Amúgy majd hozom a tisztességes könyves postokat is, csak kicsit elrándultunk egymást ünnepelni, és a virtuális létet háttérbe szorítottam. Most fejeztem be A borostyán hárfát és a Brazília üzent (végre verseket is olvastam idén), hogy mit kezdek el, azt még nem tudom. De illendőbb lenne összerakni az agyam és működni, mert még a betűk is kifolynak az ujjaim közül, nemhogy az idő.
Ja, észleltünk egy Felhőatlaszt (eztisakaromolvasni!), egy Pál utcai fiúkat, egy Róma történelme III-t (valami ilyesmi volt a címe, nem láttam tisztán), egy Vass Vircsit, sok újságot és még több fura embert. Korábban láttam, hogy egy agyon szőkített hajú nő A szél árnyékát olvassa a villamoson, olyannyira megmelengette a szívem, hogy legszívesebben megkérdeztem volna, hogy tetszik neki, minden antiszoc vonásom ellenére.

Ui.: ugye, hogy Mogorvának sötét szeme van, és nem kék?

Vaspipőke

"- Mit gondolsz, vírusos? - csücsörített Cinder.
 - Lehet, hogy ő is annyira belezúgott Kai hercegbe, hogy tönkrement a processzora.
 - Lehetne, hogy egy kicsit ne beszéljünk a hercegről? - hőkölt vissza Cinder.
 - Szerintem az nem fog menni. Elvégre az ő androidján dolgozol. Képzeld csak el, hogy ez a robot milyen dolgokat láthatott... - Iko beszéde érezhetően felgyorsult. - Szerinted láttad meztelenül is?"


Marissa Meyer: Cinder
Értékelés: 3 villáskulcs az 5-ből
Kedvenc karakter: Dr. Dimitri Erland

126 évvel járunk a negyedik világháború után, helyszín: Keleti Nemzetközösség, Új Peking. Az alapvetően jól működő országot két dolog bénítja meg; az egyik a letumózis (más néven kékláz vagy pestis), a járvány kitörése óta az orvosok képtelenek megtalálni az ellenszert, már "önkéntes" kiborgokon végeznek kísérleteket, akik ugyanúgy meghalnak, ahogy a többi beteg. A másik fenyegetést a Hold jelenti, azoknak a lényeknek a fenyegetése, akik képesek mások gondolatait manipulálni - ha nem sikerül egyezségre jutni velük, Levana királynő háborút indíthat ellenük.
Cindernek látszólag semmi köze ehhez: tizenhat éves, árva kiborg, akit a társadalom nagy része megvetéssel kezel, a mostohaanyja és idősebb nővére szintén. Egyedül a húga, Peony és egy android, Iko szereti tiszta szívből őt. A lány a város legjobb szerelője, ezért viszi el hozzá a koronaherceg, Kai a meghibásodott robotját - Nainsi létfontosságú információkhoz juttatott hozzá, mielőtt megsérült. Aztán történik egy borzalmas esemény, és Cinder élete gyökeresen megváltozik, és minden, amit valaha igaznak vélt.

Miután becsuktam a könyvet, szörnyen mérges lettem magamra. Már megint belenyúltam egy gagyi YA-ba, szép kis hülyeséggel búcsúztattam az óévet és kezdtem az újat. Nem volt olyan szörnyű, mint például a Lélektolvajok, de semmi nyomot nem hagyott bennem. Időpocsékolás.
Az vonzott benne - legalább a hype-ot ki tudtam zárni magamból -, hogy a jövőt keresztezi egy régi mesével. Nos, a jövő csak hányavetin fel van kenve; ahhoz képest, hogy Cinder műszerész és a történet a negyedik világháború (!) után 126 évvel játszódik, elég kevés technikai részlet van nekünk odabökve (sose hittem volna, hogy hiányolni fogom Dan Simmons fegyver-és gépmániáját), és nem értem, a rohadt nagy fejlettség közepette a haldokló betegeket miért lepukkant raktárakban helyezik el, ahol egy normális szellőztetőrendszer sincs és az ágynemű a lehető legócskább? Kai herceg állandóan több támogatást adna dr. Erland kutatásaira, de ezek a szerencsétlenek nem érdemelnek egy olyan helyet, ahol normál körülmények között tölthetik utolsó napjaikat?  Mi váltotta ki a két világháborút, hogyan hatott az országok egymás közötti viszonyára, hogyan jöttek létre a jelenlegi szövetséges államok? A mesének pedig csak morzsái lelhetők fel a történetben, a hangulata se hozza vissza.
A szereplők nem túl izgalmasak - mondjuk, nem is vártam olyan plasztikus jellemzéseket, mint amilyenek pl. a Vándorünnepben vannak -, de legalább Cinder nem első látásra szeret bele a rézbarna szemű Kai hercegbe. Egyedül Cinder és dr. Erland vannak úgy-ahogy kidolgozva, Kai totál papírmasé, kedves, jóképű, stb., és persze jó uralkodó akar majd lenni.
És ami a legrosszabb: a fő csattanó annyira átlátszó, hogy remélni mertem, lesz még benne valami plusz csavar, mert ez így baromi kevés - nem volt, részben emiatt lettem dühös az olvasás végén.

Még sokáig taglalhatnám, de nem akarom vele az időmet tölteni; a Cinder egy szimpla YA, annyira közepes, hogy nemsokára totálisan elfelejtem és nem ennyiben hagyom, nem fogom elolvasni a többi részt. A borítója a legjobb az egészben.

Ui.: nem akarok gonosz lenni, de Meyer a Sailor Moonból írt fanficeket?


Eredeti cím: Cinder
Sorozat: Holdbéli krónikák 1.
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2012
Fordította: Bujdosó István
Ár: 3500 Ft
Az írónő honlapja

Képes post a Szalamandrához

Régen a Polyvore-on készítettem montázsokat néhány olvasott könyvhöz (kicsit sajnálom, de az agyamra ment, hogy amikor kerestem valamit, mindig ruhákat meg cipőket dobott ki találatnak - nem, az oldalon nemcsak ilyen összeállításokat lehet készíteni:), de jó ideje már csak a neten szedek össze képeket.
A Szalamandra nagyon érdekes, különleges olvasmány - tudom, egyem meg ezt a semmitmondó leírásomat, de egyelőre nem tudom mihez hasonlítani és olyan élményt ébreszt bennem, amelynek kell némi idő, míg szavakat kap.
Úgyhogy szavak helyett egyelőre képek és idézetek jönnek:

Kép innen

"Ez nem egy kastély, ez egy rendszer. A papok és az őrültek az álmokból alkotnak rendszert. Az írók, mint a mi abbénk is, a szavakból. Én ezt a rendszert, az én rendszeremet kőből és fából, fémből és üvegből alkottam."

"Könnyű vagyok - szavalta a gróf -, de elég erős, hogy elragadjak egy férfit. Kicsi vagyok, de sokaság alszik bennem ébredésre várva. Néma vagyok, ám szavaim messzeségeket járnak be, és sosem fáradnak el."

Kép innen

"Irena kinyitotta a belső könyv fedelét, és ott egy üreget és egy még kisebb könyvet talált, abban pedig egy még annál is kisebbet; azokra az egymásba rakható babákra emlékeztette, amiket a környék falvaiban készítettek. A legbenső kötet puha bőrfedele kissé felkunkorodott, s kényelmesen elfért a tenyerében, akár egy apró kagyló. Csak egy nagyító segítségével tudta kisilabizálni az egyetlen mondatot, mely a legkisebb könyv egész tartalmát kitette.

A nagyok igenis felfalják a kicsiket."

Kép innen

"A kastélyban töltött harmadik napon Flood a gépe mellett járkált fel-alá, és összeírta az általa ismert könyvkötési módokat:
- kézzel
- cérnával
- hajjal
- ruhával
- csonttal és ínnal
- fával
- ragasztóval
- más könyvvel
- foggal
- reménnyel."

Kép innen

Kép innen

Kép innen

Kép innen

Kép innen

"Készíttetett trompe l'oeil ajtót, falakra ablakokat festetett. Termeket töltött meg szokatlan órákkal és más csodás csecsebecsékkel és érdekességekkel: fénytörő kristályok és varázslámpák, miniatűr daruk és vízikerekek, ötletes csapdák egereknek és más rágcsálóknak. Annak a maroknyi vacsoravendégnek, aki az évek folyamán betévedt a kastélyba, találós kérdést kellett megoldani, hogy enni kapjon:

Légies kis lények vagyunk

Különbözik arcunk, hangunk

Egyikünk üvegbe zárták

Másikunkat gőzben látnád

Harmadikat meg épp ónban

Negyediket egy dobozban

Keresnéd az ötödiket

Belőled ő el nem szökhet

Szolgákat fogadott, akiket ember-talányoknak nevezett. Hatalmas állkapcsú  óriások, meghatározhatatlan korú vagy nemű törpék, csont nélküli gumiemberek, torz vagy fölös végtaggal született szerencsétlenek. A kastélyban a mindennapi teendők zömét mégsem ők, hanem ötletes masinériák végezték, melyeket Európa különböző szögleteiből származó feltalálók helyeztek üzembe. Osztrov gróf olyan kastélyról álmodott, amelyben egyáltalán nincs élő szolga, ám sajnos sokszori nekifutásra sem sikerült olyan szerkezetet terveztetnie, amely úgy tudta volna elkészíteni a roston sütött pacsirtát, ahogy azt ő szereti."

Kép innen

"Minden könyvben ott bújik meg a semmi egy könyve. Nem érzi, amikor egy szavakkal zsúfolt oldalt olvas? A betűk törékeny hálója alatt a semmi irdatlan áramát? Maguk a betűk szellemvoltát? Ez kölcsönöz életszerűséget dolgoknak és embereknek, akik valójában semmik. Abszolút semmik. Nem, végül megértettem, hogy csak az olvasás számít, nem pedig, hogy a lapok nyomtatottak vagy üresek. A mohamedánok szerint az olvasással töltött időt a paradicsomból lopjuk el. Ezt kiegészítve azt mondom, az írással töltött idő pedig ízelítőt ad az embernek abból a másik helyből."

Kép innen

Kép innen

"- Talán valójában minden egyszerre történik. Mi van, ha az idő olyan, mint az eső? Átmegyünk rajta, pár csepp megérint, és ezt nevezzük életnek. De ha el tudnánk siklani a cseppek között, vagy összegyűjteni mindet, mint vizet a kútban..."

Kép innen

"Visszaváltoztatom életté a halált."

Kép innen

Kép innen

Hiszti

Az elmúlt néhány napban - csak tegnap nem jutottam internethez, ehhez képest egy hétnek érzem - elcsendesültem, aminek elég konkrét oka van: jelenleg elfehéredett ujjakkal markolom az asztallapot (tudom, hogy paradoxon, mert nem egy idomított macska gépel helyettem, és nem azért paradoxon ez, mert a macskákat nem lehet idomítani), mert ki tudnám kaparni a bal szememet, annyira viszket. A szemgyulladás és a herpesz nálam kicsit gyakoribb vendégek a kelleténél, és úgy reagálok rájuk, akár ördög a tömjénfüstre: iszonyat idegbeteg leszek. Utálom, hogy az amúgy sem túl mutatós külsőm még tökéletlenebbé válik és szinte leprásnak érzem magam - hopp, újabb lehetetlenség, szerencsére -, továbbá az efféle kicsiny nyavalyák okozta kényelmetlenségeket is utálom. Most például azt, hogy homályosan látok, mert a Tetran egy csoda, de elhomályosítja a látást, ezért ajánlatos éjszaka használni, de nekem ez nem elég, mert nem áll rendelkezésemre Az Élet - és Komfortérzetmentő Szemcsepp. De, mondhatnátok, csak az egyik szemed gyulladt, hát mire való a másik? Jobb Szem úgy döntött, empatizál Bal Szemmel, ezért néha szisztematikus pacát vetítenek elém.
Hát persze. Nem tudok olvasni. Igen, ez a fő bajom. Pedig tök jó a Magánélet Mátyás király korában és a Szalamandra, előbbiben megveszek a kódexlapokért, említettem már, mennyire szeretem a kódexlapokat? Elemiben imádtam a középkorral kapcsolatos rajzórákat, szerettem iniciálékat rajzolni, félénk leányzó létemre elkunyeráltam az operaénekesnői tanárnőtől a fénymásolt papírjait, hogy otthon is ezzel foglalatoskodhassak.

A Szalamandra pedig egy csoda. Mármint annak tűnik kb. negyven oldal után, majd pötyögök róla idézeteket is, ha végre abbahagyom a nyűglődést.

Nem értem, miért veszik meg az emberek a fenyőfát karácsonyra, ha néhány napra rá kidobják. Ott hevernek a járda mentén azok a gyönyörű örökzöldek, a világnak eme szépséges teremtményei, mint a lemészárolt áldozatok. Igazán tetszik az, hogy néhány kereskedőnél lehet venni, ill. kölcsönözni cserepes változatot, aztán az ünnepek tovaillantával visszavinni.
Fura vagyok. Még a kedves is megmondta, pedig ő elég jól tolerálja a hülyeségeimet. Az évek múltával nemhogy erősödnék, még érzékenyebb leszek. És vannak gyerekes szokásaim, amit azzal magyarázok, hogy még nem kopott ki belőlem a gyermek, de bármilyen éretlennek is tűnök ezért mások szemében, ezt nem sajnálom. Szeretem, hogy rácsodálkozom apró, látszólag jelentéktelen dolgokra, például, hogy milyen szép a porcukorhóval borított sövénysor, hogy szeretem pl. a babszemek közé mártani az ujjaimat, mint Amélie, hogy hülye szavakat használok, hogy imádok gombokat nyomogatni (képzelhetitek, mennyire letargiába döntenek az érintőképernyők), könyveket szagolgatni. Hóesésben még a nyelvem is képes vagyok kinyújtani. Piros, kötött sapkát hordok, pedig köztudott, hogy a felnőttek nem hordanak sapkát. Színes zoknikat hordok és a fehérneműim is elég széles színskálán mozognak. Nem szeretem az alkoholt. Naplót / határidőnaplót vezetek, amelybe hajlamos vagyok mindenféle emléket gyűjteni. A felszolgált italból kihalászom a citromkarikát és héjastól megeszem. Rojtos csizmában járok, kockásfülű nyúllal alszom és akit szeretek, az iránt nem habozom kimutatni a szeretetem, némi visongás, puszi és ölelés kíséretében. Ja, és szeretnék egyszer álarcos jelmezbálba menni. Koronát viselnék, pedig csak a kis szobám és kb. ezer könyv királynője vagyok.
De ezektől nem érzem magam kevesebbnek másoknál, sőt, még ezen érzéseimbe se gázolt ma senki, csak szokás szerint eluralkodott rajtam az éjszaka delírium.

Sok éve trolin utaztunk. Volt ott egy kövér, fekete ruhás nő, nagyon sírt, a troli a temetőnél is megállt, valószínűleg oda tartott. Azóta is sajnálom, hogy nem fogtam meg a kezét. Nem tudom, miért jut eszembe időről-időre ez a nő, talán azért, mert mindig sokat sírtam és egész életemben arra vágytam, hogy valaki mellé kuporodjon és simogassa a hajamat, még jó, hogy ezt a sebemet kezdik behegeszteni.

Mondtam már, mennyire utálom a lassú internetet?!

Ui.: herpeszkenőcs reklám a tévében:) Ja, nálam a túlélőkészlet szerves része. Két toll (mert egy toll nem toll, Homérosz és Baráth Kata is megmondta, másrészt fő a biztonság), füzet, könyv (vagy inkább Kindle), kockásfülő, kispárna, málnás piskótatallér.

Ui2.: kifelejtettem, hogy mennyire imádom a nyúlós sajtot. Igen, úgy, hogy húzni. Nem, nyilvánosan már nem csinálom, ennyi civilizációt azért sikerült anyámnak belém verni.
Ui3.: kisebesedett belül a szám, k* jó.

Isten teremtményei / Szomorú vasárnap / Előttem az élet

Kicsit megtévesztő a hármas cím, hiszen nem három különálló történetről van szó, hanem egyről, de mindegyik annyira illik hozzá, hogy egyikről se tudtam lemondani. A tárgy egyébként A Hold színe.

"Az a fa - cseresznyefa - ott állt a dohányföld határán. Volt ott egy csillag is, amely alig pislákolt az égbolt szempillája alatt. Egy derült márciusi éjjelen a cseresznyefát elfogta a félelem. Ágait az ég felé tárta, és mélyen felsóhajtott. A csillag a szemébe nézett és rámosolygott. Erre az összes tündér meg manó belekapaszkodott az éjszaka szoknyájába, majd táncra perdültek. A szelek - úgy északon, mint délen - vették a harmonikájukat és énekeltek. Amerről csak szél fújhat, részegségtől kipirult szellő kapott az éjszaka hajába, a száját csókolva. Egész későig tartott a mulatság, mígnem feltűnt a hajnalcsillag, és becsukta az égbolt utcájának kapuját."

Ha egy regény így kezdődik, az ember lánya harmonikusan mosolyog, hogy milyen szép kis könyvet szedett ki a szekrényből - igen, Pesten a szekrényben tárolódik az a néhány könyvem -, ez majd gyöngéden simogatja a lelkét és kellemesen elringatja.
Aha. Megjelenik a másik szál, a tulajdonképpeni fősodor, és az fáj. Nemcsak ebben a könyvben olvashatunk egy szegény családról, amelyet egymásután érnek a nyomorúságok, de éppen az érzékletes leírások, bemutatások azok, amelyek annyira szívfájdítóvá teszik Fotiszék történetét. De a regény nem emiatt volt számomra falhozvágós, hiszen tragédiáktól, sorscsapásoktól szenvedő emberek nagyon sok könyvben szerepelnek, hanem a személyes vetülete miatt. Végigperzselte a lelkemet, mint a tűz, megbántott, felingerelt, olyannyira, hogy összeszorított foggal olvastam tovább, arra gondolva, hogy mit képzel magáról ez a csávó nő, cseresznyefa meg csillag, persze, közben meg nagy okoskodás közepette kitépkedi a lelkemet, utállak, te átkozott, miért csinálod ezt velem?! Észrevétlenül a történet részévé váltam, rettegtem a befejezéstől, hogy a szereplők megkapják-e a feloldozást - és hogy én megkapom-e, vagy életem végéig szaggatni fog ez a kín, ellopja a könnyeimet, megmérgezi az álmaimat és ízetlenné tesz mindent.

Restellés nélkül bevallom, örültem, hogy a könyv mindössze 148 oldal, nem bírtam volna ezt ki, mondjuk, 600 oldalon keresztül. Nagyon szépek a különféle költői képek, a regény mondanivalóját már sok más könyvben olvastuk, láttuk filmeken, színdarabokban - vagyis megértem, ha másoknak nem olyan nagy szám, mint nekem. Fénybe és virágillatba szőtt tengernyi fájdalom. Hozzám közel áll, mert nekem is ősz van a szememben és körömmel kaparom a sötétséget.
Mi a boldogság? Egy masni a hold színével...

Készítek egy idézetes aloldalt (lásd a fejléc alatt, a "Versek" felirat mellett), de ide is bevések néhány mondatot:

"Azután az éjszaka édesen elaludt. Az egyik kezében egy darab ottfelejtett krumplival, a másikban egy tasak karamellával." (38. oldal)
"A vén Gedeon! Azzal a sötétkék szemével. Két háborgó tenger, amely táncolva várta a hajnalt." (39. oldal)
"Tudod, ki van egyedül? Az, aki egyre halmozza magában a csendet." (39. oldal)
Készítek egy idézetes aloldalt (lásd a fejléc alatt, a "Versek" felirat mellett)
"Gyakran megesik, hogy az ember fájdalma nagyobb az Isten haragjánál - válaszolta a fa." (80. oldal)
"Elmondom, mint olvastam, Nikosz. Amikor úgy érzed, hogy trágyadombon vagy, ültess szamócát!" Változata a Montgomery-féle limonádénak:D (105. oldal)
"Ő az a lány, aki a szelekbe kapaszkodik. Ajkán aszfodéloszból vett virágpor. Nyakában hosszú sálat visel, szakadt szárnyakból. Ő az a lány, aki megrészegíti az éjszakát...
 - Egy parányi konyhában ő az a lány, aki a fénybe néz. Sajtot reszel a metélthez.
 Sárga szoknyát visel. És az arcvonásaiból szép lassan előtűnik a telihold.
 Ő az a lány, aki megrészegíti az éjszakát..." (143. oldal)

Eredeti cím: TO XPΩMA TOΨ ΦEΓΓ AΠIOΨ
Kiadó: Kairosz
Kiadás éve: 2001
Fordította: Donáti István
Ár: 1680 Ft

Szisz-szösz

Mert rám tört a közléskényszer.

- Sütni akarok. Most. Sokat. Trinity blogja kész horror ebből a szemszögből, kb. minden receptjét ki szeretném próbálni, jelenleg ezeken akadt meg a szemem:
Málnás brownie
Túró rudi torta málnazselével
Túrós pogácsa
Epres pite (kit érdekel, hogy most nincs eperszezon...)
Túrós pite barackkal, ribizlivel (de legalább mirelit ribizli van, nem mintha jelenleg lenne lehetőségem a sütéshez, sebaj)
Asszem, készítek a fejléc alá egy oldalt az elkészítendő receptekről.

Itt kezdtem el kegyelemért könyörögni a fészekrakó énemnek, hogy csukjuk be az oldalt.

- Mit is akartam még írni? Ja, megvan, azt a fontos információt szerettem volna közölni, hogy a tegnapi napsütés után itt megint borongós hidegség van, és olyan szinten zombi vagyok, hogy csak levelezésre vagyok képes Nimával meg Nokedlivel (meg sütikre gondolni), legszívesebben bekucorodnék a kanapé sarkába és induljon a betűmaraton.
Mit olvassak a Királyné lettem után? Valami listamentes olvasmányra vágyom, legyen Ginny néni?

Rémségek kicsiny háza

"Gyerek kezébe nem való a lejárt szavatosságú varázsszer. Főleg ha az a gyerek éppen Tamara."

Szécsi Noémi: Mandragóra utca 7.
Értékelés: 4.7 pármai sonka az 5-ből
Kedvenc karakter:


Még tavaly olvastam ezt a könyvet, és ahogy könnyen, gyorsan olvasható regénykék esetében lenni szokott, mire a gép elé keveredek vele kapcsolatban, az élmény nagy része kiszáll a fejecskémből, úgyhogy ez a post se a kilométeres hosszúságáról lesz ismert.
Amikor először találkoztam a regénnyel - pontosabban csak a címével -, tökre megörültem neki, aztán felfedeztem, hogy gyerekeknek szól és egyből parkolópályás csalódottságra került. Nem tudom, mi nálam ez a néha még előforduló, zsigerből jövő elutasítás, lehet, hogy az agyam egy része azt feltételezte, valami bugyuta izéről van szó, amit egy huszon... úristen, idén negyedszázados leszek, de mielőtt belezuhannék az identitásválságom jól ismert mocsarába, inkább folytatom a mondatot. Szóval azt hittem, ilyen idős létemre nem élvezhetném a történetet, pedig rengeteg ifjúságit olvastam már. Vén bolond.
A középpontban a kissé félénk Ida (hívja még valaki Idának a gyerekét?) és a szilajabb Tamara áll. Gyermeki fantáziájuknak ideális táptalaja a Mandragóra utcai ház és némileg a környéke, hiszen csakis természetfeletti magyarázata lehet, hogy a közlekedési lámpa mindig akkor vált zöldre, amikor már biztosan elkésnek az iskolából, a környéken grasszáló kóbor kutya fölöttébb furcsán viselkedik, a házinéni pedig hótt biztos, hogy boszorkány, a földszint 1.-ben pedig elvileg nem lakik senki, a jelek mégis másra utalnak.

A mesés keret mellett érdekes megfigyelni az ezzel összeolvadó valóságot, és hogy mennyi és milyen gyerekek tűnnek fel a regényben; Idának külföldön van az apukája, az anyukája sokat dolgozik és egy idegen bácsival feltűnően sokat beszélget mostanában (a pasas ellenséges státuszának köszönhetően roppant gyanús); Tamara két öccse problémákkal küzd, ráadásul bébiszittert kapnak, mert az ő szüleik is sokat dolgoznak. Perpétua családja is érdekes, kicsit átestek a ló túloldalára a hiperegészséges életmódjukkal, Atilla agresszivitása mögött meg szintén konfliktusok rejlenek. Érdekes ezt így megfigyelni, gyerekként nem nagyon gondoltunk bele, mi lehet a feltűnő rosszalkodás vagy a sok rossz jegy oka.

Kép innen

Kicsit féltem a csalódástól, de annak ellenére, hogy mély nyomokat nem hagyott bennem, kellemetesen elszórakoztatott a történet. Azt hiszem, szeretem Szécsi Noémi stílusát (ez a második olvasmányom tőle, az első a Finnugor vámpír volt), a humorát itt is megcsillogtatta:

"- Képzeld, nagyon ijesztőt álmodtam.
– Mi volt benne?
– Vámpír. Az a sápadt arcú fiú, aki a könyvesboltokban van. Felébredtem a torokfájásomra, és a szobában minden csupa rózsaszín volt a hajnali fénytől. Ez a Pattinson meg a gangról bemászott az ablakon.
Tamara szája tátva maradt. Mindig is ezt szerette volna álmodni, de az ő szobájának nem a gangra nyílt az ablaka."

És van hozzá rajz is, állati:D

Ezt meg @pat-nek karcoltam be:
Tanár néni aláírása:
D. Agatth Dalma
A többi könyvére is sort kerítek - remélem, egy befér az idei tervembe, mondjuk a Nyughatatlanok -, egyedül a Kommunista Monte Cristótól húzódozom. A rajzok pedig nekem tetszenek, nem szépek, de az én debil figyelmemet felkeltették annyira, hogy rögtön lecsapjak rá az Európa akcióban. Egyébként ez a legutóbbi vásárolt könyvem, 2012. december elején akciózott a Szandi, azóta nem vettem semmit. *napszemüveg*


Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2012
Illusztrálta: P. Szathmáry István
Ár: 2900 Ft
Az írónő honlapja

Az idei év első pár érdekes regénye

A "pár" általában kettőt jelent, de ennél több izgalmas megjelenés várható - és még csak január közepe van...

Gaura Ágnes sorozatának második része 2013-ra csúszott át, de már nem kell sokáig várnunk Bori következő kalandjaira.

Az infót Shanarának köszönhetem - a saját érdekemben nem nagyon nézegetem a kiadók és a könyváruházak oldalait, nehogy bűnbe essek -, a karcában további linkek találhatók.

Megjelenés: január 22. 

A kiadónál már előrendelhető, bolti ára 2990 Ft lesz.

Az Ad Astra ismét arra utazik, hogy romlásba döntsön, miért tudnak ők velem mindent megetetni?!

Megjelenés: 2013 február

(A Moxyland borítóját Sánta Kira tervezi, az ő munkája az Átkozott balszerencse képe is.)

Szintén februárban jön John Scalzitól A szellemhadtest. Az előzményét, a Vének háborúját még nem olvastam, csak egy részletét, de nemsokára sorra fog kerülni. Legalábbis remélem.

Az Agave másik nagy meglepetése China Miéville lesz (miért ír ez az ember is féltéglákat?), a Konzulvárossal. Itt lehet róla bővebben olvasni.

Megjelenés: 2013. március

Az Agave további kiadványairól itt olvashattok.

A végére hagytam a legjobban várt kötetet: a Galaktika folytatja Marina és Szergej Gyacsenko Metamorfózis-sorozatát. A következő rész címe Brevis est, nagyon remélem, hogy normális címet és tisztességes borítót kap, és nem lesz tele nyomdahibával.

Megjelenés: 2013

OKK Start

Egy hétig lehetett szavazni az összemazsolázott könyvekre, és Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére c. regénye nyert hat szavazattal. A titkos történet és a Ne bántsátok a feketerigót! kapott még hármat-hármat, nem tudom, a rájuk szavazók akarnak-e most közösen olvasni - én A titkos történetre szavaztam, de nem tudok rögtön nekiugrani, a többiek mit szeretnének?

A kakkusok pedig állapodjanak megy egy határidőben, ha jól emlékszem, egy hónappal számoltunk általában.

Joey és lindsey az egy hónapra szavaz, tehát február 15.-re.

A háború istenei

"Sándor megborzongott.
 Szörnyű történeteket hallott a darwinista teremtményekről: tigris- és farkas-félvérek, életre keltett mitológiai szörnyek, állatok, amelyek emberként beszélnek és gondolkodnak, de nincsen lelkük. Azt mondták neki, hogy amikor ezeket az istentelen lényeket megalkották, démonok szellemei szállták meg őket - testet öltött, színtiszta gonosz mindegyik.
 Természetesen azt is tanították neki, hogy a császár bölcs és kegyes, az osztrákok szeretik, és a németek a szövetségesei."

Scott Westerfeld: Leviatán
Értékelés: 4.8 szemgolyó-fagyasztó tél az 5-ből
Kedvenc karakter(ek): Dr. Barlow, Volger vadgróf

Karácsony környékén jelent meg a 2012-es év kedvenc kiadójának várva várt regénye, a Leviatán. Scott Westerfeldet sokan ismerik a Csúfok sorozata révén, de a rajongás legnagyobb tárgya ez a steampunkba öltött alternatív történelmi regény, amely elsősorban a fiataloknak szól, de a nagy, komoly felnőttek is sok örömüket lelhetik benne, mint a Harry Potter-széria esetén.

Az 1914-es évszám az, amelyet a történelmet szívből rühellő emberek is ismernek; az első világháború küszöbén állunk, az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösét, Ferenc Ferdinándot és feleségét, Zsófiát meggyilkolják, ám a valósággal ellentétben a szerb anarchisták kísérlete kudarcba fullad és éjszaka, méreg végez a házaspárral. Fiukat, Sándort (aki szintén az írói fantázia szüleménye) még aznap éjszaka megszökteti Ferenc Ferdinánd néhány hűséges embere egy kétlábú lépegető segítségével.

A tigris-farkas koholmány.
Kép innen.

Dominószerű konfliktusok bontakoznak ki az elkövetkező napokban és hetekben, ám ezt a háborút Scott Westerfeldnél nem csupán lőfegyverekkel és bombákkal vívják; a különféle gépezeteket pártoló barkácsok és a manipulált állatfajokat létrehozó darwinisták állnak egymással szemben. Bevallom, engem ezek a lények jobban érdekeltek, mint a cirkálók, hidroplánok meg ilyesmik, mert imádom az állatokat, akkor is, ha egy kutyának két orra és hat lába van, meg ha egy ökoszisztematikus bálna lebeg az égen léghajó gyanánt (és akarok egy erszényes farkast), és nagyon haragudtam a barkácsokra, hogy lehet egy állatot bántani?! Nem, nem érdekel, mekkora és milyen veszélyes, elfogult vagyok, na.
A barkácsokat Sándor, a darwinistákat Deryn Sharp szemszögén keresztül ismerhetjük meg. Deryn fiatal, skót lány, akinek szenvedélye a repülés, ezért bátyja segítségével, fiúnak álcázva magát aeronautának jelentkezik. Nagyon vagány, mégis felelősségteljes fiú, pardon, lány, aki imádja a "szörnyecskéket", ahogy a fajzatokat nevezi és igen, lehet röhögni, de a feléjük tanúsított gyengéd viselkedése miatt lopta be magát a dilis szívembe, aki egy lebegő, rusnya medúzaszerűséget is cirógat meg beszél hozzá, csak szeretni lehet. De a jelleme miatt inkább Sándort éreztem közel magamhoz, bár én nem vagyok osztrák herceg, de csendes, fegyelmezett viselkedése, amellyel a fájdalmát palástolja, nagyon is ismerős volt. A kedvenceim a gunyoros, ravasz, játékosan pökhendi Volger (imádom azt a szót, hogy "vadgróf"), aki fölényessége ellenére minden erejével a fiatal herceg mellett áll, és Dr. Nora Barlow, ő alighanem minden feminista érzeletű nő rokonszenvét elnyeri majd. Humoros észkombájn, csúfondáros intelligenciája lenyűgöző.
A cselekménnyel kapcsolatban azt szerettem a legjobban, hogy Westerfeld nem torzított sokat a történelmi tényeken, hiszen például Ferenc Ferdinánd, közrendű szerelme és haláluk tényleg léteztek és megtörténtek, akárcsak az a borzalmas háború. A halál, a fájdalom és a gyűlölet minden párhuzamos valóságban és kitalált történetben ugyanaz, ugyanolyan kitörölhetetlen kísérői az emberiségnek, mint a DNS elemei az "életfonalakban". Olyan, mintha az író csupán beleszőtte volna a saját elképzelését ebbe a végtelen szőttesbe és a történelem kapott volna némi csillogó árnyalatot. Ráadásul az Utószóban, amit én mindig elolvasok, mert betűileg fixált vagyok, a szerző kifejti, mit költött hozzá a megtörtént eseményekhez - tehát vajmi kevés az esély, hogy egy gyerek azt felelje órán, nyilakat tojó denevérek röppentyűztek le német repülőket:)) -, és ebből az is kiderült számomra, mennyire felkészült az író erre a feladatra, konkrétan a zsebórás malőrről beszélek, amellyel kapcsolatban kifejezem kútmély értetlenkedésemet, miért nem tanítják az iskolákban?

A sivatagszáraz törikönyvek viszont nem képezik eme irkálás részét, úgyhogy áttérek, ill. folytatom az ömlengést, ezúttal a kiadás külalakjával kapcsolatban. Hogy ez milyen szép! Bevallom, kicsit fájlalom, hogy a kiadó nem tudta ezt a borítót átvenni, de Hanna felvilágosított az okáról (őt tessék zaklatni a kérdéssel, mert nem tudom, mennyire nyilvános). Az itt látható térképbe, ami természetesen a kötetben is szerepel, bele vagyok zúgva, sokszor nézegettem olvasás közben. Kattintásra nagyobb lesz:

Kép innen

A védőborítós, keményfedeles kivitelezést és Keith Thompson illusztrációit már meg sem említem.:) Tökéletes karácsonyi ajándék volt az Ad Astrától, remélem, sokaknak díszlett a fa alatt.

A Leviatán kiváló ifjúsági regény, talán az a legnagyobb erénye, hogy nem nézi hülyének a célközönségét, nem akarja butaságokkal teletömni az olvasók fejét, ehelyett azt nyújtja, amit ígér: üdítő, szórakoztató élményt. Tudom, hogy ezek már lyukas frázisok, de itt tényleg erről van szó.

A könyvet köszönöm az Ad Astra Kiadónak!

Ui.: nézzétek meg a magyar nyelvű trailert és itt játszani is lehet, és ha nyersz, Ad Astra-csomagot kapsz elismerésül.
A sorozat következő része pedig tavasszal jön, ő a Behemoth.

Eredeti cím: Leviathan
Illusztrálta: Keith Thompson 
Sorozat: Leviatán 1.
Kiadó: Ad Astra
Kiadás éve: 2012
Ár: 3500 Ft
Az író szuper honlapja

Drakula a pararománcia karjaiban

"Ismét a lábaim között éreztem, és, akár egy muréna vagy orsóhal, a szájába vett, mintha egész valómat el akarná nyelni."

Karen Essex: A szerelmes Drakula
Értékelés: 2 istennyila az 5-ből
Kedvenc karakter: -


Szerintem a fenti idézet önmagában elegendő, hogy eldönthessük, kell-e nekünk ez a könyv vagy sem, de a tisztesség kedvéért, ill. bocsánat, azért, mert időt vett el más, értékes könyvektől, átvitt értelemben csakazértis páros lábbal fogok ugrálni rajta. Igaz, hogy a mérgem javarészt már elpárolgott - tavaly ősszel olvastam a könyvet -, de talán sikerül felizzítani.
Én vártam ezt a regényt. Ne röhögjetek, tényleg vártam. Azt hittem, Karen Essex valami újat lehel ebbe a történetbe, mert az én fejemben ő úgy élt, mint egy olvasmányos, szórakoztató köteteket jegyző írónő. Ekkor követtem el azt a hibát, hogy nem vettem figyelembe az idő múlását; még a blog indulása előtt (azaz legalább hat évvel ezelőtt) olvastam a Kleopátrát és A fáraót, majd a Leonardo hattyúit. És nekem néhány hónap alatt is gyorsan észlelhető változás állhat be az érdeklődésemben, a megítélésemben, elég annyi, hogy elolvasok egy darab könyvet, és gondolatban máris néhány vagy sok másik fölé helyeződik és azok átértékelődnek. Ennek ellenére nem szörnyülködtem egy sort, hogy milyen izéket olvastam én néhány évvel ezelőtt, mert ilyenekre is szükség van, meg miért ne lehetne olvasni, de ez egy másik történet.

Elragadó leány

Azt vártam, hogy Essex fogja a Drakulát és a történetet Mina szempontjából mutatja be - hát, ez nem ez történik, sőt, csupán nyomokban hajaz az eredeti sztorira. Pl. Jonathan Harker Stájerországba utazik ügyet intézni, ahol kicsit nyoma vész és valami szántóföldön bolyong, miután kikeveredik Drakula kastélyából, ahol annak három unokahúgával gyűrte masszív módon a lepedőt, Van Helsing, aki itt Von Helsinger néven szerepel, elborult elmeorvos. Ezekkel még nem lenne bajom, sőt, a történet két szála nagyon tetszett; az egyik a viktoriánus nőkép a korabeli Angliában, a másik a lélekkel, tudatalattival való foglalkozás. Az első szálat három barátnőn keresztül ismerhetjük meg: itt van Mina, az akkoriban ideális nő: szolid-szelíd, halk szavú, illedelmes teremtés, aki egy leányiskolában tanít; ám a finom külső mögött félelem húzódik. A lány nem véletlenül került Miss Hadley intézetébe, a kor normái szerint nagyjából ez volt az utolsó lehetősége, hogy a társadalom ne vesse ki magából, ugyanis kislánykorában láthatatlan pajtásokkal játszott, éjszaka alva járt, állítása szerint értette az állatok beszédét - mindez bőven elegendő, hogy valakit nevelés céljából gyakorlatilag agyba-főbe verjenek vagy tébolydába csukjanak. A gyermekkorban tapasztalt jelenségek megszűntek és Mina minden nap hálát ad az égnek, hogy sorsa rendeződött és Jonathan által - aki rangon alul házasodva szinte a megmentő szerepében tetszeleg - esélye nyílik a normális, rendezett családi életre. Ám reményei hamar szertefoszlanak, amikor egy éjjel idegen helyen találja magát és csak egy rejtélyes ismeretlen közbelépésének köszönheti, hogy megmenekül a nemi erőszaktól. Mina élete egyre jobban összekuszálódik, rájön, hogy az idegen férfival már gyerekkorában is találkozott, de erről majd később.
Mina mellett megismerjük az úttörő feministát, Kate Reedet, aki nemhogy kíséret nélkül és nadrágban jár, de újságíró és egyik kollégája a szeretője; valamint Lucy Westenrát, a gazdag örökösnőt, akit rangja és vagyona révén zsarnokoskodó édesanyja érdekházasságra akar kényszeríteni. A lány lázongó természetével szét akarja rúgni korlátait, de Kate-el ellentétben nincsenek meg hozzá az eszközei, így ki van szolgáltatva a környezetének. Egyetlen reménye a szeretője - a szerző ügyesen eljátszadozik a kérdéssel, hogy pontosan milyen szeretőről is van szó: Lucy lassan csont és bőr lesz, éjszaka kiszökik a házból, furcsa tűz ég a szemeiben, megszállottként viselkedik és furcsa zúzódások vannak a testén. Ideges zaklatottsága miatt az édesanyja felkéri az elmegyógyintézetben dolgozó Dr. Sewardot - az ő kollégája Von Helsinger -, hogy kezelje a lányát.

A fentiekből kiolvasható az eredeti Drakula néhány eleme, és nekem tetszett ez a szemszög, főleg a Lucy "vámpírrá válásának" bemutatása, nagyon érdekes kérdéseket vet fel.

Ez a borító illik a történethez

Jön a feketeleves, innentől SPOILERes, csak azok olvassák el, akik kínjukban röhögni akarnak.

Az a rohadt misztikus, vagy inkább pararománc szál. A regény felénél kerül hangsúlyosan előtérbe, és utána végig uralja a terepet. Miért, miért kellett ez bele?! E szerint a gróf - aki mindig csak "gróf", szegénynek nincs neve, csak világító, kék szeme és parancsoló természete, na meg hatalmas vagyona - és Mina közös múlttal rendelkezik, mert egyek valami éteri síkon, ennyit írtam fel a jegyzetbe [amit csodával határos módon ennyi idő alatt nem hagytam el], ezért jelenik meg állandóan Mina életében, aki egyébként szintén természetfeletti lény, de hogy micsoda, az nem derül ki. Valami nagy erőről van szó, és a gróf sincs konkrétan vámpírnak nevezve. Bepisiltek a röhögéstől, de amikor a gróf elkezd Minának mesélni az előző életükről (!!), amikor a gróf még keresztes lovag volt, találkozott egy tündérkirálynővel, akik angyalok leszármazottai. Hogy a főhősnő hogy lesz halhatatlan vagy mi, már nem emlékszem, de rettenetesen szép, a hollófekete haja, a bársonyos, fehér bőre és a viridiánszeme (!). A viridián talán egy kő, de hiába kerestem rá, csak egy viridiánzöld rózsát találtam.

A kedvencem természetesen a Gróf és Mina kapcsolata, nem értem, a nők mit esznek ezen, megártott az emancipáció és vissza akarnak menni száz évet? Hiába adja Mina a nagy ellenkezőt, azt teszi, amit ez a faszi mond neki, utasítja, hogy egyél, Mina, mert még nem épültél fel, és Minácska eszik. Aludj, Mina, még nem szexelhetünk, Mina, mert még gyenge vagy, öltözz fel, figyelj rám, vááá!!! 

Az egész kalamajka okozója

Jonathan meg egy balfasz, akit a kefélésen kívül semmi nem érdekel, azzal, hogy Minát a két orvos kezelésére bízza, gyakorlatilag halálra ítéli. Vízkúrát kap, azaz órákon keresztül jeges vízzel locsolják és itatják, az orvosok molesztálják és férfi vérét akarják neki beadni, mert a pasik erős vére kiűzi a nők gyengeségét. Vércsoportok, fertőtlenítés finoman szólva nem volt, minden kezelt beteg meghalt. Minát az menti meg, hogy a Gróf farkas alakjában elragadja a vérátömlesztés előtt. Ez a nő se normális, a könyv végén visszamegy Harkerhez, ehhez az idegbeteg állathoz, mert az ő gyerekét várja, nem mintha a Grófnak erkölcsi aggályai lennének (csak a maga primitív módján, mi az, hogy az ő nője egy másik hímtől terhes), és amúgy érzi a gyerek rezgését, itt már szolidan téptem a hajamat.

A többit nincs erőm szövegbe foglalni, vannak itt még lamiák (ezek Drakula unokahúgai), Lucy banshee lesz, Bram Stoker is feltűnik a könyvben, mint ronda, eszelős, hazudós író, van itt még olyan mondat, hogy "Tárd szét a lábad!", meg "A véredet akarom az ereimben érezni. A vér-szerelmesed akarok lenni, és mindörökre veled élni."

Nem kell tovább ecsetelnem, miért volt ez a könyv a 2012-es év legrosszabb olvasmányélménye. Még vár a polcon az Athéné elrablása, de nemigen fogom a közeljövőben elolvasni.

Ui.: itt egy jó cikk a viktoriánus kor nőképével kapcsolatban.

Eredeti cím: Dracula in Love
Kiadó: General Press
Kiadás éve: 2012
Fordította: Bánki Vera
Ár: 3500 Ft
Az írónő honlapja

Kérem, boncoljanak fel!

"- Azt hiszem, bár lehet, hogy a megfogalmazásommal nem értene egyet: az ön küldetése megmenteni az emberiséget egyfelől a nihilizmustól, másfelől az illúziótól.
 Újabb bólintásféle Nietzsche oldaláról.
 - Nos hát: kezdje ezt e a megmentést velem! Kísérletezzen velem! Én vagyok a tökéletes alany. Megöltem Istent. Nem hiszek a természetfelettiben, viszont elmerültem a nihilizmusban. Nem tudom, miért éljek! Nem tudom, hogyan éljek!"

Irvin D. Yalom: Amikor Nietzsche sírt
Értékelés: 5 nietzschei mamutbajusz az 5-ből
Kedvenc karakter: -

Breuer doktor rövid szabadságát tölti Velencében, amikor valósággal lerohanja Lou Salomé, aki arra kéri a nagy presztízzsel rendelkező bécsi orvost, gyógyítsa meg Friedrich Nietzschét, a német filozófia jövendőbeli géniuszát. Az orvost elbűvöli az orosz lány impulzív szépsége és elvállalja a pácienst. Nietzsche kezelése többszörös összeesküvés útján jön létre, ezenfelül maga Josef Breuer is csapdába akarja csalni - egy üzletet ajánl fel neki: elméletének kísérleti alanyi lesz, az orvosi kúráért cserébe. Egy idő után felcserélődnek a szerepek és Breuer olyan dolgokat árul el a filozófusnak, amelyeket szinte magának is alig mer bevallani.

Egy ideje kerülgetem ezt a könyvet, azért, mert - ha már a lelki szennyes kiteregetéséről olvastam - féltem a filozófiai vonatkozásaitól, hogy nem vagyok hozzá elég érett, ugyanis nem tartom magam különösebben okos embernek, de az utóbbi időkben változott annyit az ízlésem, hogy bele is lapozzak a kötetbe, és gondolatban megrójam magam, hiszen könnyen követhető a gondolatmenete és közel nem olyan nyakatekert a nyelvezete, mit amilyenre számítottam.
1882-t írunk, a pszichológia tudománya ekkortájt alakul ki. Sigmund Freud, Breuer tanítványa saját elméletét dolgozza ki, amelyet később pszichoanalízisnek nevez el és élénken érdeklődik a tudattalan és az álmok iránt. Nietzsche még nem írta meg fő művét, az Imígyen szóla Zarathustrát (vagy Így szólott Zarathustra), súlyos migrénrohamok, álmatlanság, görcsök gyötrik. Nagyon szeretem az olyan regényeket, amelyek akkor foglalkoznak a történelem nagyságaival, amikor még csak emberi, nagyon is emberi lények, s a nagy felfedezések is gyerekcipőben járnak.

A nevezetes bajusz

Érdekes ember ez a Josef Breuer. Látszólag mindene megvan - pénz, pozíció, presztízs, gyönyörű feleség, egészséges gyerekek, negyvenévesen a csúcson van. Ám úgy érzi, a csúcsról már csak lefelé vezet az út, sikerei, javai nem boldogítják, felesége iránt bűntudatot és nem szerelmet érez, és többet foglalkozik a betegeivel, mint a gyermekeivel. Úgy érzi, a kultúrája, a társadalmi elvárások gúzsba kötötték, nem azt az életet éli, amelyet szeretett volna és rémülten veszi tudomásul az öregedés tényét ("az idő mindent felfaló állkapcsát"), emellett rögeszméjévé válik az egyik betege, a fiatal, vonzó Bertha, képtelen szabadulni a vele kapcsolatos erotikus képektől.
Érdekes volt olvasni, hogy ásnak a problémák mélyére a "bizánci terápia" során, milyen akadályokon ugrik át vagy bukik fel a doktor,  nekem leginkább egy masszív kapuzárási pániknak tűnik az orvos problémája, de nem vagyok szakértő. De nemcsak ez Breuer gondja - az az empatikus érzékenység, ami annyira hasznos a pácienseivel szemben, többszörösen visszaüt, "az önmagának okozott pszichés gyötrelmektől szenved" (ebben a tekintetben nagyon hasonlít rám, gyónás part 2.), ezzel függhet össze az álmatlansága és egy különös rémálma (megint én: mindig voltak rémálmaim, az utóbbi hónapokban elég sokszor, de a vasárnap éjszakai annyira kiütött, hogy nem akartam visszaaludni).

"A kétségbeesés az az ár, amit az ember a tudatosságért fizet."

Nietzsche sem könnyű eset; a pozitív érzelmeket, pl. a barátságot a másik feletti hatalomgyakorlásnak és pusztán önérdeknek tartja, ezért rettenetesen mizantróp. Egyszerre ünnepli és szenvedi a magányt ("Mindig is egyedül voltam, egyedül is maradok."), az Istennek kapcsolatos elméletét pedig mindenki ismeri. Sok dologban nem értek egyet vele, például az első ponttal, de mivel az érdeklődésemnek is mindent felfaló állkapcsa van, fogok tőle olvasni (ez az, amit soha nem hittem volna, hogy én, én Nietzschét fogok olvasni) valamit.
Breuer és Nietzsche egyfajta érzelmi sakkjátszmát folytatnak, szinte harcolnak egymással. A doktornak nincs ínyére ez a vetélkedés, szerintem neki jóval gyengédebb partnerre lett volna szüksége, aki megértéssel hallgatja a panaszát és úgy tompítja el "a halál szirénhangját", hogy egyben meg is nyugtatja Josefet, mert túl szigorú magához. Izgatottan vártam, mi lesz a terápia eredménye. Nietzsche teljesen az uralma alá vonja a doktor elméjét? Vagy az orvos van annyira erős hozzá, hogy javára fordítsa a hallottakat, de ne ne veszítse el önmagát a gondolatok súlya alatt? Annak ellenére, hogy viszonylag tapasztalt olvasó vagyok, Yalom ügyesen megvezetett és  elégedetten csuktam be a könyvet.

Ui.: a regény fikció - de megtörténhetett volna; Friedrich Nietzsche egyik barátja arról ír egy levélben, hogy a professzort Bécsbe kell küldeni, egy bizonyos Josef Breuerhez! A találkozó azonban csak az író fantáziájában jött létre. Biztosan dilis vagyok egy kicsit, de a szerzői utószót legalább annyira szerettem olvasni, mint a történetet, mert így elválaszthattam a valós eseményeket a meg nem történtektől, vagyis okosodtam egy sort.:)

Nagyon köszönöm a könyvet a Park Kiadónak!

Eredeti cím: When Nietzsche Wept
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2012
Fordította: Varga Benjámin
Ár:
A pszichológia története (csak Wikipédia, mert közönséges elme vagyok)
Friedrich Nietzschéről röviden
Az író honlapja

Lehet szavazni (OKK)

Javasoltunk könyveket, lett egy épeszű listánk, most már csak választani kell.

Ki melyiket szeretné olvasni?

• Donna Tartt: A titkos történet - I I I
• Isabel Allende: Kísértetház - I
• Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére - I I I I I I I
• China Miéville: Perdido pályaudvar, végállomás - I
• Harsányi Zsolt: Ecce homo
• Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót! - I I I

A saját és szeee szavazatát már bevéstem. Mondjuk, gondolom, mindenki arra fog voksolni, amelyiket javasolta, de voltak már olyanok, akik egy konkrét listára vártak, hát tessék:)

Dili

És most mindenki imádkozzon, hogy holnap ne hozzak ki semmit a könyvtárból. Mármint könyvtermészetű dolgokat.

UPDATE: sikerült!:D De kicsit szomorú voltam.

Ja, és csak halkan jegyzem meg, hogy tavaly decemberben vettem utoljára könyvet, azaz több, mint egy hónapja. És más forrásból se szereztem be könyvet. *napszemüveg*
Ez pedig az én egyedi stílusjegyem, nem ér csak úgy napszemüvegezni:P

Szonyecska

"Az utolsószülöttet Ivánnak, azaz Vanyecskának keresztelték. Már csak egy »i« hiányzott, hogy a gyerekek nevei kiadják a Tolsztoj nevéből alkotott betűszót: »szilami«, azaz »erővel«. A fiúk nevei így jöttek sorba: Szergej, Ilja, Lev, Andrej, Mihail és Ivan. A lányoké - Tatyjana, Mása és Alexandra a »tma« szót formázták, ami »sötétséget« jelent. Ivánnal egészült ki a mondat: »Erővel hódítjuk meg a sötétséget.«"

Alexandra Popoff: Szofja Tolsztaja élete
Értékelés: 5* naplóbejegyzés az 5-ből

Nagy hatással volt rám ez a kötet, annak ellenére, hogy nem kitalált történetről, hanem életrajzról van szó. Habár valamennyire ismertem a Tolsztoj család extrém módon szokatlan életét, hitetlenkedve olvastam a különféle eseményekről. Elképesztő. Borzalmas. Mire a könyv végére értem, néhány fokkal elsötétültek a házassággal kapcsolatos gondolataim (sokkal jobban, mint a Marija Morevna és a Halhatatlan után). Valószínűleg jól mondta F. Nagy Angéla: a zseniket olvasgatni kell, nem velük élni.
És ha valaki, hát Tolsztoj zseni volt - elsősorban a szépirodalmi műveire gondolok (marha nagy a szám, még csak egy könyvét olvastam...), hogy spirituális vezetőként mit alkotott, nem érdekel, magánemberként meg egy nagy nulla volt.
Meglepődtetek, mi? Hát még én! Ha nem lenne 44 oldalnyi bibliográfia a kötet végén, amelynek a tetemes részét a házaspár levelei teszik ki, azt is hihetném, Alexandra Popoff egy habzó szájú vérfeminista, aki be akarja feketíteni Lev Tolsztojt. De a levelek, beszámolók, egyéb dokumentumok nem ezt a képet mutatják.

Szofja 18 évesen, amikor T. felesége lett.
Ez az író kedvenc képe róla.

Rettenetesen dühös voltam, hogy ezt a kivételes nőt tönkretette a Tolsztojjal folytatott élet - hihetetlen akaraterő rejlett benne, amely átsegítette a hosszú élete alatt megtörtént számtalan krízisen. Vasakarata hihetetlen energiával (ha jól emlékszem, tizenhatszor volt terhes, 13 gyereket szült, ebből nem egyet eltemetett), intelligenciával és kreativitással párosult; varrt (jelmezeket, gyerekruhákat, ingeket a férjének stb.), tanított, nevelte a szakajtónyi gyereket, gyógyította a parasztokat, vezette a háztartást és a birtokot, vigyázott Tolsztojra és óvta szellemi hagyatékát, fordított, könyvkiadóként megjelentette a műveit és mindent maga korrektúrázott, bajba került híveiért közbenjárt, festeni, zongorázni, olaszul és fényképezni tanult, írt, fordított, olvasott, az önéletrajzán dolgozott, számtalan jótékonysági akcióban részt vett. Csodálom ezt a nőt a kitartásáért, azért, hogy számos viszontagság ellenére ember tudott maradni, és hogy akkor is szerette Tolsztojt, amikor ő már elfordult a családjától, lemondott a magántulajdonról és csak az eszmerendszere foglalkoztatta. Cserébe Szofja csészényi hálát, rengeteg fájdalmat, becsmérlést kapott, valamint az utókorra hagyott negatív képet, amelyet Tolsztoj fő tanítványa, Csertkov alakított ki - nem tudom, hogy tényleg ő-e a főgonosz ebben a történetben, nem szeretem a végletes szembenállásokat, de elvileg ő volt Szofja Tolsztaja legnagyobb ellensége, kihasználva az idős Tolsztoj romló egészségi és szellemi állapotát megszerezte az író naplóit és a feleséget becsmérlő részekre figyelve lemásolta a bejegyzéseket, ő akart lenni T. szellemi örököse, szellemi hagyatékának kizárólagos kezelője, és persze a jogdíj is vonzotta. Könyvet is írt és sokáig az általa festett Szofja-kép állt az irodalomtörténészek rendelkezésére, emellett az asszony saját feljegyzéseit és memoárját visszatartotta-tartották a kutatók elől.
Alexandra Popoff ezt a hamis képet akarta kiradírozni és helyette megmutatni az igazi Szofja Tolsztaját - aki nélkül valószínűleg nem lenne Háború és béke vagy Anna Karenina. A másoláson túl, amelyet Szofja lelkesen művelt, élvezve Tolsztoj tehetségének megmutatkozását, az életrajzi eseményeket is értem alatta, hihetetlen, hogy "Ljovocska" mennyi mindent merített a saját életükből. Pl. az a jelenet, amikor az Anna Kareninában Levin megkéri Kitty kezét, szinte egy az egyben Lev Tolsztoj leánykérése, a Háború és békében pedig Rosztovékat Szofja családjáról mintázta, Natasa meg Szofja és húga, Tánya elegye. Erről eszembe jutott, Tolsztojék mennyire a nyilvánosság előtt élték az életüket, a regényeken túl nem voltak ritkák az egymáshoz intézett nyílt levelek, általában rengeteg vendég tartózkodott náluk, családtól kezdve a híres művészekig, és persze a seregnyi tolsztojánus, akiket szintén Szofja látott el. A tetemes mennyiségű írás is elképeszt, naplók, levelek, jegyzetek, vázlatok, könyvelések, másolatok, mindent kézzel írtak, Szofja csak idős korára éli meg, hogy írógéppel örökítheti meg férje műveit.

Az utolsó kép. T. mereven előre néz, Sz.
odaadóan felé fordul.

Részben csodálom Szofja önfeláldozását, részben értetlenkedem felette. És sajnálom. Sajnálom, hogy ez a kivételes nő ezt a rabszolgalétet élte. Az olvasottak alapján számomra Tolsztoj egy nagyra nőtt gyerek, akit éppen az aktuális mániái érdeklik, cipőt varr, közkinccsé akarja tenni a műveit (az nem érdekli, hogy a gyerekeit akkor nem tudná miből etetni, azon túl, hogy megcsinálta őket, nem foglalkozott velük - annak ellenére, hogy a Kreutzer-szonátában elveti a testi szerelmet, Szofja még negyvenhat évesen is teherbe esik...), lovakat tenyészt, iskolát alapít. Megveti a magántulajdont és pocskondiázza a feleségét, amiért a pénzzel foglalkozik és azért, mert ezzel őt alázza meg - közben pénzt kér, hogy szétoszthassa vagy valami új hülyeségre pazarolja. T. egy zsarnok, feltétlen engedelmességet vár Szofjától és mélységesen "csalódik"
 benne, hogy az asszony nem valósítja meg az ideális családeszményét - Szofja ugyanis gyulladás miatt nem tudta szoptatni az első gyerekét, iszonyatos fájdalmai voltak. Elvárta a teljes kiszolgálást, és azt akarta, a felesége szívesen mondjon le minden szórakozásról.
És Szofja kisebb-nagyobb lázadásokkal tűr. Tűr és szeret, negyvennyolc évig, nem tudom, mi tartja benne a hitet ez iránt az önző, éretlen és szerintem bolond ember iránt. Vallásos imádattal adózik Tolsztoj tehetségének, teljesen alárendeli magát neki, hűségesen szolgálja - és szinte semmit nem kap érte.

Nagyon elszomorodtam Szofja életén. Butaság, de remélem, valahol tudja, hogy végre valaki elismerte a munkásságát és az áldozatát. Bármennyire is lehangolt, fantasztikus olvasmányélménnyel búcsúztattam a 2012-es évet. Olvassátok ezt a könyvet, nagyon érdekes, olvasmányos, informatív és szívszorító, még képek is vannak benne.:) Feltétlenül elolvasom a házaspár egy kötetben kiadott műveit, a Kreutzer-szonáta / Ki a bűnös? című kötetet, utóbbi Szofja válasza Tolsztoj sokat vitatott művére, amelyben T. az anyai ösztönt állatinak nevezi, a testi szerelmet pedig "disznó szenvedély"-nek és bűnnek tekinti. Továbbá tervezem levadászni Szofja naplóit (valószínűleg csak angolul fogok hozzájutni...) és Pelevintől a T-t, ami enyhén kilóg a sorból, mert Tolsztoj gróf szuperhős benne.:) Ja, és persze a Feltámadás is tervbe van véve, jövőre pedig a Háború és béke. Az idei tervem túlzsúfolt, bocsi.
Ui.: meg a Nyár Badenbent, ami Dosztojevszkijékhoz kapcsolódik, de hát ők többször előkerülnek a kötetben, továbbá Turgenyevtől az Apák és fiúkat, ugyanezen okból. Hogy fok így a várólistám csökkenni...

Ui2.: írtam három karcot, képekkel, idézetekkel, meg lesz sok idézet, ezek alapján szerintem mindenki el tudja dönteni, érdekli-e a könyv. Az tuti, hogy nekem kell belőle egy saját példány.

Eredeti cím: Sophia Tolstoy
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2012
Fordította: Rácz Judit
Ár: 3200 Ft
A szerző honlapja