Verítékezünk és könyvet veszünk

És még nincs vége a Szandi akciójának. Ó, jaj.
Igazság szerint nekem nincs annyira melegem, de ezzel le is zárnám a meteorológiai nyavalygást. Nézzük meg, milyen új könyveket gyűjtöttem a pockokra:

   
Hát ha egyszer szülinapom is volt, na.
A királynő olvast már újra is olvastam, olyan cuki és üdítően angol ez a pici könyv, nem lehet nem szeretni. A többinek is nagyon örülök, előbb-utóbb sorra is kerülnek.
Az előbb fedeztem fel, hogy idén még csak 23 könyvet szereztem be, rettenetesen büszke vagyok magamra, mert 24-re emlékeztem. Igen, tisztában vagyok a kijelentés nevetségességével.

Az olvasásban eléggé nekiduráltam magam, és, aminek nagyon örülök, idén szembetűnően képviseltetik magukat a régóta várakozó kötetek, az olvasmánylistának kb. a felét teszik ki. És, hála az égnek, a várólistacsökkentőkhöz is megjött a kedvem, bár így is erősen kétséges, hogy a maradék tízet lenyomom-e.
    
   
Az elvarázsoltak egyszerűen csodás volt. Féltem tőle, hogy nem nekem való és/vagy túl elvont lesz (néha még mindig egy kislány vagyok, aki szeret olvasni, de attól fél, hogy nem érti a Nagy Könyveket), de mintha rám hangszerelték volna. Volt két nagy bukta is, a Majd' kibújunk a bőrünkből - azaz teljesüljön egyik legnagyobb olvasós félszünk: nem tetszik az a könyv, amit szeretnünk kellene. Próbálok vele megbarátkozni. A Horzsolásoknál volt egy zsigeri megérzésem, hogy nem kellene, de adtam neki egy esélyt, mert azt mondják, mindenkinek jár. Remélem, örül neki, mert többet nem kap.
A Kegyelem volt a mumus az Ullmann-könyvek sorában, ehhez képest alig-alig fájt. A királynő olvassal sikerült az újraolvasás-programban haladni, és még mindig jól szórakoztam. Az Esték a cirkuszban esetében Theodora lökdösött előre, miszerint egy "Amadeás könyv" (jézusom, milyen az, a végén még kapok saját címkét), és önimádó disznó vagyok, de nem lőtt mellé.:)
A Nyárutóról most írtam, frissen, melegében. Jill Tomlinson mesekönyveit szeretem, ezt a Szandiban olvastam el, amikor a kedvesnek névnapi ajándékot vadásztunk. A Szellemírók a hónap legnagyobb teljesítménye volt az Esték a cirkuszban mellett; ezt is évekig pakolgattam ide-oda, még Nimától kaptam a hőskorban, amikor még volt pénzünk könyvekre, virágzott a postai csomagküldés és a könyvesbolti előjegyzések tömeges átvétele. Egy szó, mint száz, szerettem olvasni, bár az első történet majdnem kikergetett a világból.

A két fiaskó ellenére jó hónapot zártam. Úgy érzem, haladok is, csökken a vélt, valós, virtuális és a játékos várólista is, olvasok újakat, régieket, nőket, férfiakat. Persze a tökéletes arányoktól messze vagyok, de le van szarva, amíg szeretek olvasni. Hát még akkor, amikor utolsó szalmaszálként kapaszkodok a könyvek lapjaiba.

A többiek:
Katacita
PuPilla
Dóri
Nikkincs
Pöfivonat
Nita

A munka ünnepe

Joyce Maynard: Nyárutó

Jó néhány éve olvastam az írónő - akit ideje lenne már függetleníteni a Salingerrel való kapcsolatától - Baby Love c. regényét. Máig emlékszem, mennyire jóleső megdöbbenéssel töltött el a szókimondása; azon kevés könyvek egyike, amelyik kendőzetlenül mutatja be az anyaság árnyoldalát, főleg, ha a szülők fiatalok és felelőtlenek. Egész konkrétan az jut eszembe, hogy olyanok, mint az állatok, de ez egy sarkos és kissé megporosodott vélemény.
A Nyárutó szintén az érzelmek törékeny logikájával foglalkozik, bár egészen más környezetben; a főhős és elbeszélő a tizenhárom éves, erősen kamaszodó (értsd: kiszámíthatatlan) Henry, akinek dióhéjban az egész életét megismerjük, bővebben pedig a munka ünnepének hosszú hétvégéjét, amikor pár napra a feje tetejére állt a világ - magyarán, végre történt valami, ami megváltoztatta az életüket.
Valószínűleg Henry nem ilyen változásra vágyott, de az ember ne legyen finnyás - egy életre megtanulta, hogy a változás nem hordozza magában a boldogságot.

A hőségtől olvadozó Holton Millsben, ahol mindenki ismer mindenkit és mindenki beleüti az orrát mindenki dolgába - kevés dolgot rühellek annyira, mint ezt a számon tartást -, az áruházban Henryhez odalép egy sántító, vérző férfi és a segítségét kéri. Henryn kívül valószínűleg az egész univerzum tudja, hogy valami nem stimmel a férfival, de ő odavezeti az anyjához, és néhány villanykörte beszerzését követően az otthonukba viszik. Mármint nem a villanykörtéket, ill. nemcsak azokat, hanem a fickót is, akiről hamarosan kiderül, hogy szökött fegyenc.
Kicsit előreugrok. Bizonyos mennyiségű könyv elolvasása után sejteni lehet, mi fog ebből a szituációból kikerekedni, csak a befejezés drámaisága kérdéses. Ez egy instant (meglehetősen amerikai) regény, biztos hozzávalókkal, amiből egy rutinos író könnyen összedobhat egy könnyen fogyasztható, bizonyos mélységekkel bíró, de nem húsba vágóan eleven történetet. Valamennyire elgondolkodtat, de annyira nem fekszi meg a gyomrod, hogy habkönnyű, álviktoriánus lányregényekkel kelljen nyalogatni az okozott sebeket.
Emiatt lepett meg, hogy Frank és Henry-Adele találkozása mennyire súlytalan lett. Maynard kellően illusztrálja (és nem csupán leírja) Henry átmeneti állapotát, aki bizonyos tekintetben még nagyon gyerek, más szempontból viszont nagyon koravén, és veszélyesen ingadozik a két, összeegyeztethetetlen véglet között. Azt is tudjuk, milyen lelkibeteg Adele, az anyja - nincs konkretizálva a problémája, de valószínűleg súlyos depresszióban szenved -, de ez nem elég indok, hogy valaki szó nélkül hazavigyen az otthonába egy gyanús idegent, akivel rögtön egy hullámhosszra kerülnek, sőt... Az egész túl idilli, hogy igaz legyen. Még szerencse, hogy Henry személyes drámája és belső konfliktusai ellensúlyozzák ezt a hihetetlen boldogságot, különben nagy bajban lettem volna.
Joyce Maynard csodásan leírja, mennyi minden játszódik le a fiúban. Mint egy szép, színes kaleidoszkóp; az anyjával való kapcsolata, amelyben kénytelen felnőttként viselkedni és boldoggá tenni őt; az apja, aki legszívesebben hagyná a fenébe a régi családját, hogy mintaszerűen tökéletes életet éljen új feleségével és gyerekeivel; az érzés, hogy vele alaposan kicsesztek és nem ilyennek kellene lenni a gyerekkorának; nem találja a helyét, nincs egy barátja se, akire számíthatna. Veszettül kívánja a lányokat és szégyelli ezt a változást. Erre jön ez a szakállas fickó, aki imádja az anyját és boldogan levenné Henry válláról a terhet - amit részben ő úgy fog fel, hogy elveszi tőle. Ez aztán a szép, duplán emésztő kín.

Sokáig lehetne ennek a pár embernek a kapcsolatát boncolgatni, de hagyni szeretnék némi gondolkodnivalót annak, aki ezután dönt úgy, hogy elolvassa a regényt, plusz úgy érzem, a Nyárutó éppen ennyit érdemelt. Kellemes vasárnap délutáni nyammogás volt (csak adtak volna hozzá őszibarackos pitét), pont, amire számítottam. Néha kellenek az ilyen könyvek.

Eredeti cím: Labor Day
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2013
Fordította: Gyuris Norbert
Ár: 3000 Ft (most 700 Ft a Szandinál)

Ahol az ég és a föld összeér

"Gracie ugyanis arra lett figyelmes az elmúlt évben, hogy fekete parázsként izzik benne a gyűlölet, a megveszekedett gyűlölet a város lakói, a szomszédai, a családja, a barátai iránt, akik lelkesen élik mindennapjaikat, és a békés, normális élet látszata érdekében nem vesznek tudomást arról, hogy a városban minden borzalmas, szörnyűséges hazugságokra épül. Képesek voltak feladni a családtagjaik boldogságát, valamint kockára tenni a testi épségüket, sőt, saját maguk is önként lemondtak minderről, cserébe azért, hogy meglegyen a nyugalomban elfogyasztott reggeli kávé a vendéglőben, a fehérre mázolt, takaros házikó, a gondosan öntözött gyep és a drága, csillogó-villogó autó a garázsban."

Robert Jackson Bennett: Horzsolások

Úgy néz ki, hogy bizonyos, nálam a tinédzserkor hajnalán népszerű műfajok mostanában divatosak, mint mondjuk a gyilokszerű stratégiai játékokra hajazó krimik/thrillerek (Holtodiglan) és a thrillerbe oltott sci-fi-horror kereszteződések, mint a Horzsolások. Nem biztos, hogy a műfaji meghatározásaim helytállóak, azt viszont biztosan tudom, hogy az ilyesféle regények nem a patinás nosztalgia gyönyörébe burkolják a történetet, hanem a mocsármély, áthatolhatatlan unalom ködébe. Magyarán: nekem ezeket a poénokat már százszor lelőtték, rengeteg ócska és kevésbé ócska borzongós (vagy borzongatni vágyó) kötetet olvastam, kb. tizenhárom és tizenhat éves korom között, amikor zsinórban faltam a könyveket. Nem figyeltem olyan finom dolgokra, mint nemzetiségek, nemek egyensúlya, a műfajok aránya is hidegen hagyott, egész életműveket daráltam le. És 95%-ban az anyám könyvei tették ki az olvasmánylistámat (ő pedig szeretett borzongani, emiatt egy csomó horrorfilmet is láttam zsenge koromban), mert még nem alakult a saját ízlésem és gőzöm nem volt, mire van igényem, csak olvasni akartam. Kieg.megj.: olyan voltam, mint az angol királynő Bennett könyvének első felében.:)
Az emlékek miatt kicsit elkap a nosztalgia szele, de egyáltalán nem vágyom egy Jackie Collins vagy egy Dean R. Koontz újrázásra. Mert... elmúlt. És, hát, izé, valljuk be, gagyi.
Nekem a Horzsolások is gagyi volt - de ez a kisebbik gond. Unalmas volt. Ahogy a dicsérő értékelések is írják, Bennett, mint egy ószeres [ezt én mondom] összeszedte a létező összes klisét és megpróbálta egybegyúrni, ill. valami újat kihozni belőle. Volt, akinek ez tetszett és tényleg újszerűen hatott, de nekem nem. Annyira nem, hogy jóformán megundorodtam az olvasástól. Hatszáz oldal, az isten szerelmére.

[Igen, azért olvastam el, mert hangulatos képekkel társították néhány blogon, plusz olyan emberek szerették ezt a könyvet, akiknek adok a véleményére, de a keserű valóság rádöbbentett, hogy mindenben nem egyezhet az ízlésünk. Hogy miért olvastam végig? Mert reménykedtem benne, hogy legalább egy közepes élményt ki tudok hozni belőle és hogy az akciódúsnak mondott második fele felráz egy kicsit - és ha már végigkínlódtál 300 oldalt, nem hagyod félbe.]

Próbálok valami pozitív mozzanatot felidézni, hogy ne földbe döngölős post legyen, mert azt nem szeretem és utálok más kárára nevetni. Az utolsó pár oldal, ami RJB társadalomkritikájának esszenciája, egész jó volt. Felfogtam én az üzenetet, de ez a körítés... ne már. Próbáltam a hangulatba kapaszkodni, mint az utolsó reményszálba, de hiába a rózsaszín hold, vörös égbolt, hang nélkül cikázó villámok, titkokkal teli, tökéletesnek tűnő kisváros, nem tudtam megragadni. Szerintem iszonyatosan túlírt és nem, nem szép. Olyan, mintha Bennett szerelmes lenne a billentyűzet kopogásába, az utolsó padlódeszkáig feltérképezteti velünk Mona házát.
Jaj, itt van Mona, a kiégett, alkesz, vándorló exzsaru, akit darabokra szaggatott egy tragédia, szörnyű gyerekkora volt, ő a kisvárosba érkező idegen, és talán nem spoilerezek, ha elárulom, hogy ő a rejtély kulcsa, olyan ember, aki más, mint a többi. Sajnos eme rengeteg toposz mellé befért még, hogy rettenetesen butácska. Rendőr létére elég nehezen fedezi fel az összefüggéseket, az ominózus villámcsapásos megjegyzést pedig igazán kihúzhatta volna egy jóérzésű szerkesztő. Basszus, benne ül egy kislány a kádban, pancsolás közben belecsap a villám, hát persze, hogy nem esik baja, kedves Mona, csak kifolyik a szeme és lifeg a hús a csontjairól, de amúgy szuperál, és az HBO-t is fogja.
És ezek a hatásvadász, gyomorforgatónak szánt jelenetek, az elhagyatott kutatólabor a hegy tetején - hidegen hagytak, de ez már gusztus dolga. Jobban örültem volna, ha Mona szimplán megijed a sötétbe vesző lépcsőn, ahol tkp. nincs semmi, csak az ő homályba vesző félelmei. Ez a lépcsős jelenet volt az egyedüli, amitől kicsit megborzongtam, a többire sajnos csak fásultan néztem.
Sokan emlegették, mennyire megváltozik a stílus a regény második felében - érdekesképpen ezen nem akadtam fenn, mert a történet első fele sem bírt lenyűgözni. Itt átváltunk amcsi akcióra, a szálak összeérnek meg minden, Mona pedig egy női John McClane lesz, fehér atléta helyett sortban; káromkodik, lövöldözik és még humorizálni is van ideje, sőt, mintha az esze is megjönne. Legalább ő az előnyére változott. És nagyon szurkoltam, hogy a befejezés egy momentumánál RJB ellenálljon a giccsfaktor vonzásának, és hálistennek ezt megtette.

Hörr. Igazán próbáltam megszeretni a Hortyogásokat Horzsolásokat, de az istennek nem akartunk egymásra hangolódni. Olyan érzés volt, mint egy lagymatagon böködő mutatóujj mint újraolvasni valamelyik tinikori Dean R. Koontz-könyvemet, csak már tudatában vagyok, mi a (számomra) jó és rossz könyv. Ez sajnos az utóbbi volt.
Ui.: Nem véletlenül emlegettem ezt a szerzőt; a stílus nekem inkább őt idézte fel, mintsem Kinget, pedig Bennett még a zárójeles kurzív mondatokat is átvette. Emlegetik továbbá Lovecraftot is, de őt nem olvastam - és igazából nem is szeretnék, mert nem hiszem, hogy tetszene -, úgyhogy vele kapcsolatban nincs összehasonlítási alapom.

Eredeti cím: American Elsewhere
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2015
Fordította: Huszár András
Ár: 4280 Ft

Egy kapcsolat története

"Ott szoktam játszani, mert egyedül lehettem, és azt hittem, senki sem tudja, hogy ott vagyok. Egy szép napon, amikor elsős voltam, hazamentem az iskolából, kimentem a tisztásra, és ott voltál te.
 - Anyaszült meztelenül, és valószínűleg hánytam is.
 - Egészen higgadtnak látszottál. Emlékszem, hogy tudtad a nevemet, és meglehetősen látványosan tűntél el. Visszatekintve, nyilvánvaló, hogy jártál már ott korábban. Azt hiszem, számodra 1981-ben volt az első alkalom; tízéves voltam. Egyre azt hajtogattad, Jaj, istenem!, és csak bámultál rám. Meglehetősen ki voltál borulva a meztelenséged miatt, pedig én addigra már egészen természetesnek vettem, hogy megjelenik ez az öreg, pucér pasas a jövőből, és ruhát kér."

Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége

Henry DeTamble, a Deluxe Punk Könyvtáros.
Jaj, Henry, annyira sajnálom.

Nehéz lenne megmondanom, mit szeretek annyira ebben a könyvben, mi az, ami miatt hetek óta nem megy ki a fejemből, és ami miatt ugyanakkor képtelen vagyok összeütni róla egy normális blogpostot. Ennek most véget vetek, lesz, ami lesz, mert hat bejegyzéssel vagyok lemaradva, és ez a legrégebbi. Igazán tűrhetetlen állapot.
Régóta érlelődött bennem az elhatározás, hogy újra kellene olvasni Az időutazó feleségét. Még a blog is fiatal volt (hát még én), amikor az egyik olvasóm hatására megvettem a cipős kiadást - amit nemhogy nem lehet azóta kapni, még a kiadója is gajra ment - mennyire eltöröl-lerombol az idő bizonyos dolgokat... -, és teljesen belezúgtam.
Már nem emlékszem, miért ragadott annyira magával, csak egy-két jelenet és valami homályos életérzés maradt meg bennem, ezért kvázi olyan volt, mintha először olvasnám a történetet. Mivel gyakorlatilag hiányzott az "előtörténetünk", kicsit ideges voltam, hogyan alakul a viszonyunk. Az újraolvasás ugyanis olyan (is), mint egy számvetés vagy megmérettetés. Leltárba vetődik, mennyit változtunk mi, a jellemünk, az érzéseink, az ízlésünk. Nagyjából lehetetlen, hogy nyolc év változás nélkül teljen el, és a könyvvel együtt egy időkapszulában vészeljük át az eltelt időt. Nem lenne túl szerencsés.

Nos, milyen volt ez a könyv?
Veszettül szomorú.
Ugyan nem emlékszem az akkori érzéseimre, magamat ismerve valószínűleg le voltam nyűgözve Henry képességétől - ami már inkább tűnik átoknak vagy betegségnek, mint különleges dolognak. Irracionális, megmagyarázhatatlan, hihetetlen. Olyasmi, amit az ember akkor se hisz el, ha a a saját szemével látja. Ha pedig egyszerre két Henryt lát, arra gondol, kicsit sok volt a tegnap este elfogyasztott bor.
Ebben a regényben az időutazás nem a fantasztikumot jelenti, hanem életveszélyes problémát. Nem akarattal, egy különleges szerkezet segítségével megy végbe, nem lehet kiszámítani, Henry hova (és legfőképpen: mikorra) érkezik. A stressztől a tévéképernyő villódzásáig bármi kiválthatja, kicsit hasonlít egy epilepsziás rohamra; Henry pucéran, védtelenül találja magát egy idegen vagy ismerős helyen, egy kiadós hányás és némi sokk kíséretében. Nem tudom, mi lehet a rosszabb; egy vadidegen farmon találni magam, ahol a tulajdonos azt hiszi, hogy erotikus szándékkal kerültem a birkái közelébe, vagy századszor is végignézni, hogyan hal meg az anyám. Az egyik legnagyobb félelmem, hogy ismeretlen helyen találom magam, ahonnan nem tudok kikeveredni és senkivel nem tudok kapcsolatba lépni, vagyis: elveszek. Henry helyében valószínűleg öngyilkos lennék, de ő hatéves kora óta nagyjából akklimatizálódott - később énjei és pár beavatott segítségével -, és megpróbál normális életet élni, aminek része a lopás, a hazudás, a menekülés. Törvényen kívülivé válik, magányos farkassá, aki nem válhat a falka részévé. Minden alkalommal a levegőben van a lehetőség, hogy ezúttal nincs visszaút, nem lehet, még ha összeverve és sajgó tagokkal is, kereket oldani.
Persze az is kérdés, hogy meddig. El is felejtettem, hogy Henry fut (mint az én pasim - nyolc évvel ezelőtt a fene gondolta volna, bár kaptam volna egy kisebb idegösszeomlást, ha felvázolják a későbbi életem), pedig ezen tényleg az élete múlik. Meddig lehet így élni? Mi történik, ha egyszer egy úthenger előtt materializálódik? És ha megéri az öregkort, hatvanévesen hogyan menekül el a rendőrök vagy valami idióta elől? Az emberekből ugyanis elég hamar kihozza az agressziót, ha egy pucér pasast találnak ott, ahol egy perccel azelőtt még senki nem volt.

Clare.
Amint látható, a második olvasásnál (mert nem kizárt, hogy lesz harmadik is) Henry helyzete került fókuszba, de azért ne feledkezzünk meg arról, hogy ez egy szerelmi történet. Ízig-vérig romantikus regény, legalábbis az a fajta, amilyennek én szeretem a romantikus regényeket.
Azt hiszem, Clare helyében is öngyilkos lennék (nagyon szomorú könyv lenne - és nagyon rövid), tekintve, hogy a futóversenyeken már előre bestresszelek, hogy a cél utáni kavarodásban nem fogom megtalálni a kedvest.
Ha nagyobb távlatból tekintünk a regényre, akkor ez egy kapcsolat története. Egy kapcsolaté, aprócska hibával, ami nem kevés fűszerezést ad neki. Hihetetlenül fura lehet, ha valaki hatévesen megismeri a lelki társát, aki akkor még egy fura bácsi. Később már "csak Henry" lesz, aki olyan természetes része Clare életének, mint a szülei vagy a testvérei. De Henry részéről is furcsa lehet, amikor a felnőtt Clare mellől visszaugrik az időben, hogy francia igéket vagy szorzótáblát segítsen tanulni, vagy éppen a serdülő lány csábítási kísérleteinek álljon ellen. És aki féltékeny a feleségére.:)
Romantikus, biztonságos - ugyanakkor kicsit frusztráló is lehet ismerni a jövőt. Az pedig egyenesen falbaverősen frusztráló, amikor a két ember a valós időben találkozik, és Henry mákszemnyit nem ismeri Clare-t, ő viszont úgy ragyog, hogy a másik könyvtáros mindennek elgondolja szegény fickót. Ami nem kicsit helytálló, mert Henryt mindennek lehet mondani, de szentnek, annak nem. Amellett, hogy felőrli a barátnőit, még alkoholista is, amit kicsit hajlamos vagyok megbocsátani az időutazás miatt.
Azt hiszem, ez az egyetlen regény a világirodalomban, ami képes velem megetetni, hogy a szerelem megváltoztathat egy férfit.

Azt már le se merem írni, hogy a végén majdnem elpityeredtem, hiába tudtam, hogyan lesz vége. Ha úgy tetszik, nyolc év elteltével sokkal személyesebb élménnyé vált ezt a könyvet olvasni.

Eredeti cím: The Time Traveler's Wife
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2004
Fordította: Gálvölgyi Judit
Ár: 2980 Ft

Hárman egy kupacban

Mivel az idei olvasmánylistámon hegyekben állnak azok a könyvek, amelyekről még nem írtam, viszont kb. három értelmes mondat jut róluk eszembe, néhányukat összesűrítem egy kupacba.

"A beleikből készítünk kokárdát magunknak!"

Hahner Péter: Megszökött a király!
Őt már egyszer elkezdtem tavaly nyáron, de valamiért félbehagytam. Most újra felvettem a kesztyűt (ha mára Várólistacsökkentésbe is beleraktam) és végigvitorláztam rajta. A kötet nem az egész forradalmat tekinti át (és nem is Ádámtól-Évától indul), hanem tárgya a varennes-i szökés okai, következményei, és persze maga a Szökés, ez a hihetetlenül amatőr, minden ízében kudarcra ígért vállalkozás, ami jókora szöget vert a királyság koporsójába. Hihetetlen, hogy a királyi párnak milyen naiv elképzelései voltak a valóságról (az "erkölcsi infantilizmus" nagyon helytálló kifejezés), de még Fersen grófnak, a gyakorlatias agytrösztnek is elcsúsztak néhol a valóságról alkotott elképzelései.
Nagyon részletes és olvasmányos kötet, de egyben kicsit tömény volt, megkönnyebbültem, amikor befejeztem.

Kiadó: Kossuth
Kiadás éve: 1989
Ár: pár száz forinttól valószínűleg elérhető

"Sandoval képei erősen divatba jöttek. Önálló kiállítását maga Delorme, a miniszterelnök nyitotta meg, és az alturiai előkelő világ egyre-másra rendelt nála portrékat. Sokat keresett, és nagyon unatkozott. Kedvetlensége  kifejezésre jutott képei is: az arcképeken az ajkak egészen a nyakig lebiggyedtek, a szemek kiugrottak a fejből, és nyak helyett egy hosszú, riasztó nyélen ült az arc. A hosszú nyél azután uralkodó motívummá lett: házakat, fákat, hegyeket is hosszú nyéllel festett, és fölöttük egy külön kis nyélen ragyogott a hold vagy a nap. Nagy problémája volt, hogyan lehetne a tengert is nyelesen megkomponálni. A fiatal festők, akiket Sandoval forradalmár tekintélye elbűvölt, iskolává fejlesztették a nyélizmust, de a »civilek«, akiknek arcképét megfestette ebben az időszakban, mind öngyilkossági gondolatokkal kezdett foglalkozni."

Szerb Antal: VII. Olivér
Azt hiszem, nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy szeretem Szerb Antalt, legalábbis a stílusát és a műveit. A szökevény király Rejtőt idéző kalandjaival szintén belopta magát a szívembe, de, bevallom, A Pendragon-legenda, az Utas és holdvilág, valamint az elsőként olvasott A királyné nyaklánca is megelőzi.
Adott egy király, aki nem bírja gyönge vállain elviselni az uralkodás mázsás súlyát, ezért megszervezi a saját puccsát és felcsap szélhámosnak, hogy megismerkedjen az igazi élettel. Van itt minden, ármány és szerelem, cselszövés, féltékenység, rengeteg pénz, hamis festmények, kanárik, Saint-Germain (aki az eredeti Saint-Germain ükunokája, de a vér nem válik vízzé) és Sandoval, a királyi orcafestő, tolvaj, testőr, nőcsábász, futár, de leginkább széltoló csirkefogó. Valamiért úgy éreztem, ő az igazi főszereplő, aki minden kockázatos dologba fejest ugrik, mégis nevető sokadikként keveredik ki belőle.
Vicces, szórakoztató kis történet, fürdőzés mellé tökéletes volt.

Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 1982
Ár: pár száz forinttól (ez viszont biztos) elérhető

" Szergejre nézett és mosolyogni szeretett volna. Barátság? Ez az, ami neki bizonyára soha nem volt. Mint ahogy frakkja sem vagy valami igazi nagy szenvedélye. Élete betegesen sápadt volt, semmiféle örömöket nem tartogatott számára. Meg ez a Misa pingvin is, ez is valahogy olyan szomorú volt, mintha ő is csak ezt a sápadt, színtelen, érzelmek nélküli életet élné, amelyből hiányzik a lélek boldog csobogása meg az igazi örömök."

Andrej Kurkov: A halál és a pingvin
Ez egy olyan regény, ami egyszerre fura és nem fura. Mindjárt megmagyarázom, hátha akkor én is tisztábban látok.
Azt hittem, egy fekete humorral meghintett, kalandos-vicces történetet fogok olvasni egy pingvinnel. Ebből csak a pingvin volt meg  - nem értem, a borítóra miért nem királypingvint raktak, ha Misa ilyen fajta, de ez részletkérdés -, minden másban félrehordott az irányérzékem.
Nem az áll a középpontban, hogy Viktor, a főszereplő még eleven személyek nekrológját írja meg, akik aztán meg is halnak, hanem az őt körül fonó, áthatolhatatlan magánya (lásd idézet). Tipikusan sodródó ember, aki elhatározza, hogy saját kezébe veszi a sorsa irányítását és cselekedni fog, de mintha mély, iszapos vízben úszna - a mozdulataival csak felkavarja az üledéket és nem halad előre. Még akkor sem, amikor (ironikus módon) a munkája révén kapcsolatba kerül pár emberrel és akár normális életet is élhetne. Mintha üvegfal választaná el az embertársaitól.
A végére a valósággal is elveszti a kapcsolatát - én pedig a történet fonalát -, teljesen kicsúszik a lába alól a talaj, jön néhány hagymázas-látomásos jelenet, aztán a befejezés, ami nekem nagyon elüt a történet egészétől. Ennek ellenére ajánlom mindenkinek, az egészet belengi a közeli halál baljós jelenléte, jól meg lehet mártakodni a kelet-európai hangulatban, a teában és a piában pácolódni, miközben hallgatjuk Viktor ütemes kopogását az írógépen.

Eredeti cím: Smert' postoronnego
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2004
Fordította: Tompa Andrea
Ár: 1990 Ft (szerény személyem 330-ért vette)

A királynő olvas és élvezi

"– Ide hallgasson, a maga főnöke igencsak megfingatja az én főnökömet!
– Valóban?
– Valóban. Könyveket ad neki, és számon kéri, hogy elolvasta-e őket. Ezt teljességgel szabálytalan!
– Őfensége szeret olvasni.
– Én meg azt szeretem, ha leszopják a farkamat. Mégse kérem meg rá a miniszterelnököt."

Alan Bennett: A királynő olvas

2011-ben, a monitor előtt güzülve olvastam először ezt a finom humorú, könnyed kisregényt - nagyon szeretek könyvekről szóló könyveket olvasni -, és már akkor eldöntöttem, hogy egyszer lesz belőle saját példányom és akkor újraolvasom. Idén (némi ártatlan célozgatás hatására) megkaptam szülinapi ajándék formájában, és boldogan teljesítettem az ígéretemet. Sokkal könnyebben megy az újraolvasás, ha nem egy hatszáz pluszos nagyregényről van szó.
(Fogalmam sincs, mikor olvasom el ismét az Elfújt a szelet. Cirka 1000 oldal.)

A királynő olvasóénje öntudatra ébred, és átveszi az irányítást az uralkodói test és elme felett. Klasszikus esetet láthatunk; a kezdeti tanácstalanságot, miszerint mégis, mit kellene olvasni a rengeteg kötet közül, villámgyorsan felváltja a mohó, kíméletet és alvást nem ismerő Éhség, ami roppant demokratikus: címre, borítóra, szerzőre és műfajra való tekintet nélkül mindent el akar olvasni, még ha demokráciáról beszélni a királynővel kapcsolatban roppant sértő is.
Az olvasóén lassan beéri a valós én tapasztaltságát. A felséges asszonynak lassan határozott körvonalat kap az ízlése és saját stílusa alakul ki, ugyanis eléri a következő szintet: önálló gondolatai támadnak az olvasmányai kapcsán és a látásmódja is sokat árnyalódik. Sőt, ezeket a gondolatokat még le is írja! Ha belegondolok, hogy anno én is ezt az utat jártam be, egyrészt nagyon röhögök, másrészt veszettül röhögök, ahogy elképzelem, hogy a királynő a reggeli teája mellett megírja a legújabb blogposztját.
Azért is jó az újraolvasás, mert  - amellett, hogy rengeteg mindent elfelejtettem 2011 óta - össze tudom vetni a (tegyük hozzá, jócskán megkopott) élményem a mostanival. Például a szóba kerülő, ill. elolvasott szerzők sokkal többet mondanak nekem. Azóta olvastam Munrót*, el tudom helyezni a világképemben Nancy Mitfordot (szeee!), és a királynővel ellentétben nem vetem meg a fantasztikus irodalmat. Sőt, a történet eredeti címe* is értelmet nyert.
Azt is igazolja a regény, hogy a könyvek igenis gazdagítják az ember életét - furcsának tűnhet, hogy az angol királynő, aki háromszor látta a Niagara-vízesést, szolgált a hadseregnél, elfogyasztott tíz miniszterelnököt, az elszalasztott lehetőségek felett bánkódjon. De cselekvő típus, és nem hagyja, hogy a helyzet legyűrje őt, hanem felveszi a kesztyűt - a kötet végén kiderül, sikerült-t neki megnyerni a harcot.

Ui.: Nehéz elképzelnem, hogy államférfiak még csak nem is hallottak Proustról. Oké, én se olvastam Az eltűnt idő nyomábant, de legalább halvány segédfogalmam van róla.

* Fájdalom, a könyvben Munroe-nak írják a nevét.
** The Uncommon Reader. Virginia Woolf esszéjének címe pedig The Common Reader.

Eredeti cím: The Uncommon Reader
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2009
Fordította: Rakovszky Zsuzsa
Ár: 2490 Ft

Nappal világos, este sötét

"Minden csak úgy volt. Nem léteztek jelek. Nem állt titkos összeköttetésben a világgal, és a világ sem állt titkos összeköttetésben vele. A nap nap volt, az eső eső, a test test. A fájdalom fájdalom. És eljött az az idő is, amikor Johan összetette a kezét, és így suttogott: Miért? A válasz egyszerű volt: Csak."

Linn Ullmann: Kegyelem

Mindenkinek szüksége van kegyelemre - még Johan Slettennek is, akinek az élete egyenes, lapos út volt, vargabetűk és kacsakaringók nélkül. Az egyetlen kihágása egy jelentéktelen, alig olvasott recenzor plagizálása volt, egy jelentéktelen, 1500 előfizetővel bíró újság cikkéről, amely egy alig ismert, csodálatos lett regényről szólt. Meg az, hogy egyszer titokban követte a feleségét egy orvosi konferenciára, ám megcsalatásnak, drámának nyomát sem lelte.
Johan Sletten gyáva, pálcika alkatú ember volt. Hagyta, hogy a feleségét rondaságnak nevezzék a barátai és hogy a kutyájába belerúgjon egy bunkó izompacsirta. Az életében nem volt méltóság - de kegyelem igen, a második felesége, a fényes hajú, kislányos arcú Mai személyében. Amikor a betegsége elhatalmasodik rajta, és a küzdelem ellenére látszik, hogyan (és legfőképpen: mikor) fog véget érni Johan Sletten élete, a férfi az utolsó kegyelmet kéri a feleségétől - segítse át a halálba, amikor már nem lesz ura önmagának.

"A kórházban töltött pár hét után a főorvosnő úgy ítélte meg, hogy kiengedheti Johant. Meyernek hívták, és régebbről valamennyire ismerte Mait. Meyer egy balett-táncosra emlékeztette. Minden mozdulata olyan volt, mintha táncolna. A karjával, kezével, egész testével beszélt. Ezenkívül csinos is volt. Az orvosi köpeny alatt lengén öltözött, így jól látszott szép, kicsi melle.Általában bejött hozzá, és leült az ágya szélére. Mindig ráérős volt. Egy nap a következő történt:Dr. Meyer felállt, és az ablakhoz lépett. Johan zongorázást hallott... Vajon dr. Meyer is hallja? Csajkovszkij? ... Talán egy rész a Giselle-ből? Meg akarta kérdezni tőle. De egyszerűen nem tudta kinyitni a száját, nem tudta levenni a szemét a doktornőről, ahogy ott állt az ablaknál, a fényben. Dr. Meyer hirtelen lábujjhegyre állt és előrehajolt. A teste boltívbe feszült. Tökéletes, szép mozdulat. Johan nem egészen értette, amit látott, de amikor a doktornő újból felegyenesedett, megköszönte neki."

Úgy féltem ettől a könyvtől, mint a tűztől. Nagyjából húsz évig terveztem tologatni, de egy csábító könyvheti akció felülírta az elképzelésemet, és, ha már az ember megvesz egy könyvet, előbb-utóbb kénytelen elolvasni.
Egy újabb tektonikus változás figyelhető meg az ízlésemben és/vagy a dolgokhoz való hozzáállásomban; néhány könyv elolvasása, amiről azt hiszem, hogy tetszeni fog, katasztrofális eredménnyel zárul, a fájdalmasnak tűnőkről pedig kiderül, hogy feleannyira sem harapósak. A Kegyelem - talán terjedelménél fogva - sem lapított kétdimenzióssá, de volt pár dolog, amit előrángatott a szekrényből. Nem örültem neki, de az ember semmi jóra ne számítson, ha egy haldokló főhős utolsó gondolatairól olvas. Pláne, ha az írót Linn Ullmannak hívják.
Ismét kegyetlenül őszinte, tűélesen ábrázolja az emberi kapcsolatok mikroszkopikusan undorító darabkáit is. Hogy Johan, ha az első feleségét nem üti el egy autó, maga gázolta volna el és hogy mennyire utálja a saját gyerekét. Hogy Mai minden ok nélkül hazudik apró, jelentéktelen dolgokban. Hogy meg lehet halni anélkül, hogy az ember valami rendkívülit vitt volna véghez.
Maga a hatalmas szerelem, amit a fülszöveg emleget, szerintem háttérbe szorul. Nem holmi őrjöngő, lángoló szenvedélyről van szó, hanem egy tartós, de kopott fényű, bajtársiassággá-barátsággá hűlt kapcsolatról. Johan Sletten téved - Mai volt az élete íve, a sarkcsillaga. Sokaknak még ennyi sem adatik meg. Remélem, tudta, hogy nem élt hiába.

Az egyik legpokolibb érzés, amikor arra vársz, hogy az, akit egész életedben szerettél, meghaljon. És hogy akit most látsz, nem hasonlít erre az emberre. De még csak emberre sem. A te életed is leszűkül a kórházra, a nappali világosra és az este sötétségére. Utána pedig fogalmad sincs, mit keresel az élők között.
Soha nem felejted el.

Ui.: besz*rok! Linn Ullmann (akit eredetileg Karin Beatének hívnak) gyerekkorában balettozni tanult, Mai pedig zongorázni, és a wikis szócikkben majdnem szó szerint a regény egyik mondata szerepel: „…majdnem jó voltam, ezért hagytam abba. A táncban ugyanis, akárcsak a zenélésben, tökéletesnek kell lenni.”

Eredeti cím: Nåde 
Kiadó: Scolar
Kiadás éve: 2006
Fordította: Deák Sarolta
Ár: 2150 Ft (a Könyvhéten 500 volt)

Félévi pislogás

PuPillánál láttam egy érdekes listát (nem vagyok hajlandó tagnek nevezni), és a végén fedeztem fel, hogy jelölt is engem a kitöltésére, úgyhogy dupla örömszerzés fog történni.

1. A legjobb 2015-ös olvasmányod (olvasmányaid):
Kiegészítettem egy többesszámmal a mondatot, mert nem szeretek egy könyvet megnevezni. Eddig az Ötnegyed narancs, A néha Mr. Shakespeare, Az elvarázsoltak és az Óceán az út végén viszik a pálmákat. Igazából többen vannak, de tízet felsorolni még én is illetlennek éreznék.:)

2. A legjobb folytatás, amit 2015-ben olvastál:
Első reakció: mittudomén... nem vagyok sorozataddikt, de még jó, hogy idén olvastam A selyemhernyót, és be tudom ide írni - ugyanis ezen és mesekönyveken kívül idén még nem olvastam semminek a folytatását.

3. Friss megjelenés, amit még nem olvastál, de szeretnél:
Ők már többen vannak. Idővel szeretném elolvasni A gólem és a dzsinnt, a Horgonyhelyt, A katicák évét, stb. Könnyen lehet, hogy mire eljutok hozzájuk, már régi könyvnek fognak számítani.

4. Legjobban várt friss megjelenés az év második felére:
Ílion! És ha még idén kijön, akkor a Life after life és a The Luminaries.

5. Legnagyobb csalódás:
Idén meglepően sok szar könyvet olvastam, csak úgy dúskálok a lehetőségekben. De ami árulásként ért, az a Majd' kibújunk a bőrünkből; annyira vártam ezt a könyvet, a plafont majd' átszakítottam örömömben, amikor felfedeztem, hogy megjelent magyarul, ésa pincét, amikor befejeztem.
A másik csalódás, ami annyira nem lepett meg (az viszont igen, hogy mennyire dühített), az a Horzsolások. Nagy hortyogásokat csaptam alatta. A legnagyobb bűne az, hogy jóformán megundorodtam az olvasástól, mintha nem örömteli hobbiról, hanem kényszeresen végzett tevékenységről lenne szó. Brr.

6. Legnagyobb meglepetés:
Az Édes életünk Gavaldától  - ezer éve nem olvastam tőle, a Vigaszágról egyszer lefordultam. Úgy maradt meg bennem, hogy az Együtt lehetnénk tök jó, legalábbis anno tök jó volt, de, izé, azóta sokat változtam... de van, ami ugyanaz marad. Igen, közhelyes, giccses meg minden, de én szerettem őt.

7. Kedvenc új szerző (debütáló vagy számodra új):
Legyen Alastair Reynolds és Donna Tartt, meg Bartis Attila. A szuper barátaimtól megkaptam ajándékba a Jelenések terét (a Delta is nagyon szuper lesz, ha még az életben folytatja Reynoldsot), jövőre jön Az aranypinty a szuper Parknál, Bartist meg szuperül levadászom egyenként a könyvtárban. 

8. Legújabb könyves szerelem:
Nem értem pontosan, ez a kérdés mire vonatkozik, úgyhogy ez a mező üresen marad.

9. Legújabb kedvenc karakter:
Mmmm a Hempstock-lányok az Óceán az út végénből és Henry de Winter A titkos történetből. Meg a nagydumás-átejtős Pickleherring A néhai Mr. Shakespeare-ből.

10. Egy könyv, amin sírtál:
Nincs fölös könnycsatornám fiktív emberekre, túlságosan lefoglal az önsajnálat és a világban lévő szenvedés. [Még jó, hogy ezt nem a tükörnek mondtam, mert kénytelen lennék felpofozni magam.] De Az időutazó feleségének majdnem sikerült, mert ez az egyik kedvenc könyvem és már nekem is megvan a zéletem szerelme, aki kicsit hasonlít is Henryre - azért csak kicsit, mert ő nem időutazik, amiért én nagyon, nagyon hálás vagyok. Remélem, sose kap rá az extrémsportra.

11. Egy könyv, ami boldoggá tett:
Engem minden jó könyv boldoggá tesz. Az átkozott boszorkák és az Óceán az út végén pedig kifejezetten dorombolóssá.

12. Kedvenc filmes adaptáció, amit idén láttál:
Égő, de idén még nem láttam ilyet. Tervben van A felolvasó és Az órák (igaz, előbbit el is kellene még olvasni).

13. Kedvenc értékelés, amit idén írtál:
A közelmúltban telesírtam minden engem elviselő barátom vállát az ún. írásaim miatt - és nem azért, mert olyan zseniális vagyok, hogy az már elviselhetetlen -, úgyhogy ezt kihagyjuk.

14. A legszebb könyv, amit idén vásároltál (vagy kaptál):
Mikor eltűntek a galambok, A szenvedély és Majd' kibújunk a bőrünkből.

15. Melyik könyveket szeretnéd elolvasni az év végéig?:
Hihi, tényleg szerkesszek ide egy kb. százas listát? Kicsit tömörítsünk. Szeretném elolvasni az idén beszerzetteket, a maradék várólistacsökkentős könyveket (amikhez abszolút nincs kedvem), az újraolvasára várókat, és a kedvetekért írok egy listát, amelyen saját és nem saját könyvek menetelnek:
Potozky László: Éles
Szabó Magda: Régimódi történet
Katharina Hagena: The Taste of Apple seed
Terry Pratchett: Őrség! Őrség! vagy a Mauríciusz
Helene Wecker: A gólem és a dzsinn
Moskát Anita: Horgonyhely
Lev Grossman: A varázslók
Keresztury Tibor: Temetés az Ebihalban
Dániel András: A kuflik és a nagy eső
Susan Forward: Mérgező szülők
Robin Hobb: A király orgyilkosa
faszom
Paul Auster: Láthatatlan
Murakami Harukitól valami ( A köddé vált elefántot szeretném, de nincs meg a pasimnak)
Nick Hornby: Vájtfülűek brancsa (nincs meg a pasimnak)
Szívem, nem akarsz könyvet venni?
Sylvia Plath: Az üvegbura
Na, jó, elég volt. A hecc kedvéért ide írhatnám a Háború és békét, de nem fogom, mert azt idén nem akarom elolvasni.

16. Kiket jelölsz?:  
Senkit, mert már úgyis körbeért, aki pedig még nem látta, de szeretné, töltse ki.

 

Valahogy így

Gyűjtöm a profilomhoz passzoló idézeteket. Ma ez jött velem szembe:

"Ébren a jövőtől való félelem tartotta rettegésben. Álmában a múlt emlékei gyötörték. A kettő között a jelen kipergett kezéből, akár a homok, súlytalanul és színtelenül."

Dymphna Cusack: A megperzselt fa

Mi, bűnösök

"A könyvek fényt hoztak az életembe, és egyúttal megértést is: az élet egy történet."

Rene Denfeld: Az elvarázsoltak

Ballagok a metró felé, a lában alatt a beton vibrál a hőségtől. Arra gondolok, ha hazaérek, bejelölöm kedvenc könyvnek Az elvarázsoltakat. Bármilyen hihetetlenül hangzik, ezt a könyvet nekem írták, teljesen testre szabott és kompakt, egy betűt nem változtatnék meg benne.
Fájdalmasan gyönyörű, annyira, hogy újraolvastam egy-egy szót vagy bekezdést, hogy tovább ízlelgessem őket. Nemcsak a nyelvezete és a metaforái, hanem a benne feslő virágként kinyíló emberi érzések miatt is. A témával összevetve ez nagyon kontrasztosnak hat, de valójában nagyon is összeillenek; ebben a környezetben, ezen az elvarázsolt helyen nem marad más, mint az ember lényege. Nem kell tettetni, mórikálni, hamis képet mutatni - és nem is lehet. Az ősrégi falak lehorzsolják a külső rétegeket, és mindenki ott áll csupaszon, védtelenül, önmagával (legnagyobb ellenségével) összezárva. Az már más kérdés, hogy ebbe bele lehet őrülni. Igaz, sokan már azelőtt megőrültek, hogy ide kerültek volna.
De nem a fájdalmas szépség az, ami ennyire megfogott. Nem, Rene Denfeld ennél sokkal érzékenyebb és megragadta az engem alkotó két legerősebb érzést, mint egy vontatóhorgot: a félelmet és a szégyent. Borzalmas dolgok, tettek kerülnek szóba ebben a történetben, darabokra kellett volna, hogy szaggasson, mint minden jóérzésű embert, ehelyett olyan volt, mint hűvös gyógyír egy fájó sebre. Fáj. Mindig fájni fog, mindig ott lesz. Csak a halállal lehet tőle megszabadulni. De ez a könyv (legalább átmenetileg) segített egy kicsit könnyebben lélegezni. Olyasfajta "álfalhozvágós" könyv, mint A nyugalom vagy az Acél.

"Elfogadom a szégyened, gondolja. Te el tudod fogadni az enyémet?"

Az elbeszélő, a halálsor egyik lakója, szavakból épít magának várat. Megteremti a saját valóságát a valóságon belül - ahogy néha mi is tesszük. Ugyanúgy könyvekbe, történetekbe bújik bele, ahogy mi. Felmerül a borzongató kérdés: vajon miben különbözik ez a halálraítélt tőlünk? Mi szabadságban élő, tisztes polgárok vagyunk, ő egy föld alatti, sötét cellában van eltemetve, akitől az emberi érintést is megtagadták.
Néha nagyon, nagyon kevésen múlik, hogy ne erre a sorsra jussunk - nehéz eldönteni, hol kezdődik a tettes és az áldozat. Flipperjáték, hogy melyik sérült, bántalmazott gyerek képes ellenállni az örvénynek, és melyiket ragadja el az őt bemocskoló gyűlölet, hogy szörnyeteggé váljon, akikből kiszökött a lélek és minden szó. Bármennyire szörnyű, iszonyatos bűnöket követtek el az itt fogvatartottak, mivel róluk szól a regény, akaratlanul szánalmat érzünk irántuk, ahogy megismerjük a történetüket. Sajnálat, harag, értetlenség keveredik össze, olyan valódi, vegytiszta módon, ahogy az például Jodi Picoult-nak sosem fog menni. Jár-e ezeknek az emberi szörnyetegeknek a mosléknál jobb koszt, a napfény, az érintés, a kapcsolat luxusa? Megérdemlik-e Az Indák Kamráját, a tejfehér csöveket a vörös gombokkal? Jobb-e a "normál" börtön mindennapi pokla, mint a halálbüntetés?

Azt hiszem, ez egy olyan könyv, aminek meg kell adni az idejét, hogy felvehessük a ritmusát. Direkt egy csendes-magányos hétvégére tartogattam, hogy kifejtse a hatását; hagytam, hogy fekete felhőként telepedjen az álmaimra és mázsás súlyként a szívemre. Visszarepített a régi szép időkbe, a hajnalig tartó olvasás delíriumába – csak még ezt a fejezetet, csak még egy oldalt, most már jussunk el százig, aztán kettőkor nagy nehezen letettem, de nem tudtam elaludni (amiben a több napos migrénből is adódó, három órás délutáni szundikálás és némi kóla is szerepet játszott), a hölgy járt az eszemben és az a rengeteg gyomorforgató kegyetlenség, amiről nekünk nincs tudomásunk. Nincs, és ne is legyen, mert ezt emberileg nem lehet túlélni.
Nem merek utánanézni, hogy Rene Denfeld csak a foglalkozását és a külsejét kölcsönözte-e a regénybeli hölgynek. Ha az élettörténetét is, fejet hajtok előtte, és mindig rá fogok gondolni, valahányszor elkap az ember-és életundor.


Eredeti cím: The Enchanted
Sorozat: Fumax Irodalom
Kiadó: Fumax
Kiadás éve: 2015
Fordította: Kleinheincz Csilla
Ár: 3095 Ft

Már megint blogszülinap!

 Évről-évre, notóriusan elfelejtem a pontos napon közölni, de július végén lett a blog kilenc éves. Hihetetlennek tűnik, hogy jövőre lesz tíz éve, hogy megírtam az első tétova bejegyzésem. Hű.

További megjelenések

Lassan közeledik az ősz, sé vele szaporodnak az érdekesnek tűnő megjelenések.

A Molyon már mindenki összenyálazta a monitort Mary E. Pearson új regényének borítója miatt:

Mary E. Pearson: Az árulás csókja

Anno szerettem olvasni Az imádott Jenna Foxot, komolyabb hangvételű YA-ként emlékszem rá, de nem tudom, elég vonzóerő lesz-e a nosztalgia. A kiadó blogján találhattok bővebbe információkat a kötetről.

Az Agave három újdonsággal rukkol elő, mindegyik erősen birizgál; az első azért, mert Dan Simmonsról van szó és a Marsra helyezett Trójáról, a második azért, mert történelmiféle regény, a harmadik pedig komolyabb Moore-nak ígérkezik, nem olyan agyatlan idétlenkedésnek, mint mondjuk a Csak egy harapás. Bővebben itt olvashattok róluk.

Dan Simmons: Ílion

Manda Scott: Tisztítótűz

Christopher Moore: Bolond

Jön az Apok... öö, Ragnarök!

"Loki elutasítóan legyintett. - Istenek? Na ne nevettess. Bárkiből válhat isten, ha elég híve akad. Még hatalom sem kell hozzá. Az én időmben láttam színházi isteneket, gladiátor isteneket, sőt, mesemondó isteneket is, Maddy... ti, emberek, mindenhol isteneket láttok. Ez csupán ürügy, hogy ne kelljen a saját fejetekkel gondolkodnotok...
- De azt hittem...
- Isten csak egy szó, Maddy. Mint a Fúria. Vagy a démon. Szavak, amikkel az emberek olyasmiket jelölnek, amiket nem értenek. Fordítsd meg, és netsit kapsz. Az is megteszi."

Joanne Harris: Rúnajelek

A lelkiismeretemet (vagy annak helyét) nyomó súly ismét csökkent egy mikronnyit, és ismét hálás vagyok a Várólistacsökkentésnek (nem mikronnyi mértékben), amiért "elolvastatta" velem a Rúnajeleket, ami, könnyen lehet, hogy az egyik leghosszabb ideje várakozó olvasatlan könyvem. Bumm, ez is megvolt. Mint a világvége.
Az előzetes feltérképezések - khm, volt rá időm - alapján tudtam, hogy nem a Csokoládé-féle Harris-stílus várható, semmi boszorkányos rafinéria és háztáji mágia. Anno ez a visszatartott a regénytől, mert azt hittem, a fantasy annyira nem kenyere az írónőnek, de tévedtem.
Ennek a nőnek még ez is megy! Néhány könyv alatt sok arcát mutatta meg; a fent említett nőiesebb mellett van kifejezetten sötéten játékos oldala (ezt hívom dark Harrisnek - lásd Kékszeműfiú vagy Urak és játékosok), a fantasy-Harris - PuPilla írta valamikor, hogy az ebbe a műfajba tartozó könyveit most már Joanne M. Harrisként fogja jegyezni -, és most jutott eszembe, hogy talán maga a Szederbor (amikor Jo egy férfi fejébe bújik) és az Aludj, kislány is külön kategóriát érdemel, bár az utóbbit még nem olvastam, ill. egyszer belenéztem, de éppen nem voltunk kompatibilisek és visszatettem a polcra. Állítólag elég "beteg" könyv - hogy aztán ez a dark Harris-féle beteget jelenti, vagy valami egészen mást, azt nem tudom, de egyszer majd kiderül.

Most viszont nézzük a Rúnajeleket.
A regény a mostanában divatos északi mitológiába kalauzol minket, nem a Marvel-módi, trendi változatban, hanem az igaziban. Mondhatnám, hogy érződik a történeten, hogy Harris mennyire beleásta magát a témába, de annyira felületesen ismerem, hogy nincs pofám leírni. Később lapozgattam Arthur Cotterell Képes mitológiai enciklopédiáját - imádom ezt a könyvet, ámuló gyereknek érzem magam, ahogy lapozgatom a gyönyörű képekkel teli albumot -, és az olvasottak alapján úgy tűnt, Harris alaposan elmélyedhetett egy hasonló kötetben. Azt hiszem, ez a mondat felel meg az igazságnak.
Természetesen a mértéktelen locsogás mögött megbújó igazság az, hogy túl régen olvastam egy túl olvasmányos könyvet. Meglepődtem, mennyire magával ragadott, mennyire izgalmas, pedig az is visszatartott annakidején, hogy egy YA-ról van szó, de Harris a nagy klisét - a kiválasztott lányét, aki egyébként meghurcolt árva - is okosan kezeli, színt és életet visz bele. Azzal a régi trükkel is jól él, hogy egy fordulópontnál vált nézőpontot. Neki elnézem ezt a fogást, mert nem érzem hatásvadásznak, vagy csak szimplán érdekel a történet, és ilyenkor leszarom, ha valami hatásvadász.
A jellegzetes Harris-i motívum, akárcsak a többi regényében, itt is jelen van: az emberi rosszindulat kendőzetlen bemutatása. Elképesztő és undorító, hogy az emberi butaság, félelem és szűklátókörűség mekkora rombolást képes véghezvinni, és ezt mennyire gátlástalanul teszi. Ilyenkor felmerül bennem, hogy Rowlinghoz hasonlóan Joanne Harris se szereti annyira az embereket.

"- Helyes - mondta Szkádi. - Induljunk! És Loki...
 - Igen?
 - Ha valami trükkel próbálkoznál...
 - Kicsoda? Én?!"

De talán az isteneket se. Nagyon tetszett, hogy nem korlátlan hatalommal bíró, sebezhetetlen mindenhatókról van szó, hanem szinte emberi lényekről, akikben az átlagosnál nagyobb mágikus szikra van, de ami csupán szánalmas maradványa a korábbi ősi, végtelen erőnek - a régi isteneknek leáldozott, és egy új követeli magának a hatalmat? Sikerül-e megvédeni a világot, és felidézni a fénykort, vagy minden ismét összeomlik, és egy új világrend alakul ki, amiben nincs helye Odinnak és családjának, a koboldoknak, a tündéreknek?

Hogy mindez sziklaszilárdan kiderüljön, ahhoz szükségem lenne a folytatásra, a Runelights-ra, amit könnyen lehet, hogy kénytelen leszek angolul abszolválni, mert ez még akkor se akaródzott megjelenni, amikor az Ulpius még létezett, hát még most... azért remélem, hogy valamelyik kiadó folytatja Joanne Harris magyar kiadását, ha a sok junk book kaphatott esélyt, akkor neki is kellene. Nem mutogatok a Librire, áá, dehogy.

Ui.: ááá, összeesküvést fedeztem fel! Ugye emlékeztek, hogy a Kékszeműfiú és az Urak és játékosok egy Malbry nevű városkában játszódnak? Hát a Rúnajelek is! Hűű!

Eredeti cím: Runemarks
Sorozat: Rúnajelek 1.
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2008
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Ár: 4000 Ft

Júliusi mértékletesség

Már amennyiben ezt mértékletesnek lehet nevezni.

   


A beszerzések száma (hála az égnek - meg a lustaságomnak) nem változott a legutóbbi jelentés óta. Éppen otthon voltunk, és elég rossz kedvem volt, amiből egyenesen következik, hogy meg kell rohamozni az általunk favorizált debreceni antikváriumokat. Innen jött velem az Angyaltrombita és a VII. Olivér. Aztán ugye átruccantunk a Szandiba, a Nagy Akció első napján, ahol mindjárt vagy hét könyvet beledobáltam a kosárba, aztán szigorúan lecsökkentettem a számukat egyre, ez lett a Kleopátra.
Persze másnap vissza kellett menni a Franzenért, hiába voltam négy dögnehéz szatyorral lesúlyozva. A Trilógia és az Itt és most sztimi szülinapi ajándékai, nagyon-nagyon köszönöm őket neki.:)

Az olvasás terén már tudok újat mutatni:

  
    

Az már más tészta, hogy ezek közül még csak egyről írtam, de előbb-utóbb sorra kerülnek.
Az időutazó feleségét régóta szerettem volna újraolvasni és a hónap elején érett meg az elhatározásom. A Megszökött a király!-ba egyszer már beleszagoltam (talán tavaly nyáron), de valamiért félretettem. Mostanában abszolút nincs kedvem a várólistacsökkentős könyvekhez, de erőszakot tettem magamon, hogy legalább egy kicsit haladjak.
Továbbá, rájöttem, hogy béna vagyok. Abban a hitben éltem, hogy Nokedlivel már olvastuk a könyvtárban A kuflik és a nagy esőt, ezért az otthoni Szandiban boldogan leültem csemegézni a harmadik részt, ami zseniális. Utána fedeztem fel a tévedésem. Sebaj, aligha rontott a bálozó kuflik élményén.:)
Júliusban volt egy másik újraolvasásom is. A Megszökött a király! ugyan olvasmányos meg érdekes, de akkor nagyon nem erre volt szükségem és az agyam teljesen... kitikkadt. Kellett neki valami gyöngédség, valami ismerős, simogató, puha - nem is nyúlhattam volna máshoz, mint egy Hoffmanhoz. A VII. Olivér az egyik olyan júliusi beszerzésem, amit rögtön el is olvastam, a másik a Kleopátra, mindkettő abszolút megérte az árát.
A halál és a pingvinnel kicsit gondban vagyok, a befejezését még mindig nem tudom hova tenni, pedig olyan jól alakult a viszonyunk, attól eltekintve, hogy enyhén depressziós lettem tőle.
A hónap utolsó könyvére roppant büszke vagyok, ill. arra, hogy végre elértem hozzá, ugyanis három éve szereztem be, holott kedvem mindig volt A vérgrófhoz, csak... mások a háttérbe szorították szegénykét, na.

Jó kis hónapot zártam, bár úgy terveztem, hogy a szülinap után csak karácsonykor vándorolnak hozzám újabb könyvek - szép kis álom volt.:D

A többiek:
PuPilla
Katacita
Diamant
Dóri
Nita
Nikkincs