Szóval ez megint olyan zagyva, rövidkés post, méltatlan a két könyv színvonalához, de vannak dolgok, amiket tudni kell elengedni.
Több mint egy hónapja hever ez a félbehagyott post a piszkozatok között, és még annál is régebben olvastam a könyvet... annak örömére, hogy közel tíz év után új regény jelenik meg Rose Tremaintől magyarul, megpróbálom összekaparni a gondolataimat a Színaranyról.
"De továbbra is nyugtalanította, hogy csak hajszál választja el attól, hogy megöregedjen, ott áll már az öregség partján. Ezért is vágyott annyira az aranyra: hogy mikor végül elérkezik az öregség, és ott kell hagynia a vadont, és menedéket kell találnia, meg is legyen az a menedék.
Nem akarta, hogy a menedéke nagyon nagy legyen, mert minden megnyilvánulásában utálta a nagyzolást. Mikor eszébe jutott, hogy Viktória királynő hány gigantikus palotában lakik egyszerre, a legszívesebben beledöfött volna egy kést a tejfehér keblébe. Úgy képzelte, hogy az a bizonyos hely csak egy kunyhó lesz. Talán lesz egy kékre festett ajtaja. De az ajtóhoz vezet ösvény mellett semmiféle virág, csak kavicsból, hínárból meg kövekből a kert."
Sikerült elolvasnom egy 2011-ben beszerzett - a benne felejtett blokk szerint, amit azóta elhánytam valahova, pedig szeretem megőrizni az ilyesmiket - könyvet, jeee! (Van ott még, ahonnan ez jött.)
A Színarany nagyon szép, realista, szomorú regény. Kisemberek az aranyláz árnyékában. Tulajdonképpen nem tudom, miért találom szépnek, mert az embernek a természettel és az életben maradásért folytatott küzdelme minden, csak nem szép. Mocskos. Keserves, kínlódós, összedőlő házas, elhulló állatos, kifakult rongyos, remegő kezes, nagyrészt állatias-ösztönös dolog. Na, mindegy.
A lényeg az, hogy a szereplők a maguk részletessége, esendősége lenyűgöző. Érdekes, hogy Joseph-et a valóságban nagy ívben elkerülnénk (legalábbis én), míg a regényben valósággal élvezettel figyeltem, ahogy egyre mélyebbre süllyed a belső poklában. Joseph Blackstone újdonsült feleségével és idős anyjával érkezik Angliából Új-Zélandra, hogy megcsinálja a szerencséjét, azaz aranymosásból gazdagodjon meg - és természetesen azért, hogy a múlt bűneit ugyanúgy hátrahagyja, mint az óhazát. A férfi önbizalomhiányos, magányos, elveszett ember, egyetlen vágya, hogy bizonyítson az anyjának és végre elnyerje annak elismerését. Borzasztóan torz a lelke, a démonai teljesen szétforgácsolták az erejét. Ha nagyon őszinte és kérlelhetetlen akarnék lenni, azt mondanám, ez az ember egy féreg - ha az adósod, a világért ne fordíts neki hátat.
Csak olyan emberek mellett érzi magát "jól", akik megalázzák és folyton belé törlik a lábukat, talán ezért nem tudja megbecsülni és szeretni a feleségét, Harrietet, akit az isten is a kemény életre teremtett; testileg-lelkileg piszok erős, úgy dolgozik, mint egy igavonó barom és a jég hátán is megél. Minden farmer és vadonnal hadakozó ősmacsó álmai asszonya. A lelkivilága nem olyan (groteszkül) szemet gyönyörködtető, mint a férjé, de jólesett egy normális emberről olvasni a kétségbeesés völgyében.
Gyorsan lehet vele haladni, leköti az embert, de a végére kicsit megfeküdték a gyomromat az embertelen küzdelmek, a veszteségek és a lelki fájdalmak.
*******************
Ha már gagyi post, mellévágtam a Felhőatlaszt is, három hónap után nem tudok érdemi bejegyzést rittyenteni róla.
"A könyvekkel nem lehet igazán elmenekülni, de megakadályozhatják, hogy az ember elméje véresre vakarja magát."
Őt áprilisban olvastam el. Mindig irigyeltem egy kicsit a pasimat, aki egy éve olvasott könyvekről is hosszú, igényes értékeléseket ráz ki a csuklójából, én meg pár semmitmondó sorért vért izzadok.
Annak ellenére, hogy évekkel ezelőtt, moziban néztük meg a filmet, sok minden bevillant, a szereplők arca rendre a színészekét vette fel, amit nagyon nem szeretek. Talán a film az oka annak is, hogy kicsit hatásvadásznak és sokkal vizuálisabbnak láttam ezt, mint a Szellemírókat, az utóbbi valahogy intellektuálisabb, bensőségesebb élmény, nem voltak annyira az orrom alá dörgölve az összefüggések. Persze a film és a könyv közé most sem lehet egyenlőségjelet tenni, a történeteknek más a kifutása és kevésbé szájbarágós. A Loccsogó-gázlón kívül mindegyiket szerettem olvasni - úgy éreztem, sikítani fogok, ha még egyszer azt olvasom, hogy "á-á" -, olyan, mint valami Reader's Digest Deluxe válogatás, hat regény egy kötetben. Jaj, nyekereghetnék a történetmesélésről, hogy micsoda stílusbravúrt hajt végre Mitchell, meg ilyesmik, de nem megy, mert a fentebb részletezett, halvány csalódottságon kívül az maradt meg bennem, hogy isteni volt ezzel a könyvvel a kanapén fetrengeni hétvégente. Úgy szép, hogy közben izgalmas. Ráadásul engem kilóra meg lehet venni a hosszú, cizellált mondatokkal, a Felhőatlasz pedig nem szűkölködik bennük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése