"Julia és Valentine Poole szerettek korán felkelni." Hetekig ez a mondat visszhangzott a fejemben - nem pontosan, mert ahhoz túl régen olvastam a könyvet, de a lényege, és a hozzá tartozó miliő szirénéneke addig csábítgatott, míg megadtam magam a késztetésnek és harmadjára is elmerültem ebben a füst-és alkonyillattú történetben, amelyet az elmúlás áttetsző párája burkol magába.
Ha van regény, ami számomra elmúlhatatlanul összekapcsolódik egy évszakkal, akkor az A Highgate. Úgy idézi meg számomra a kékesszürke, komor esős napokat, a korán gyűlő, sötét árnyékokat és a sárgán világító ablakokat, mint semmi más. Az élet törékenysége, az elmúlás antik dekadenciája lengi be, összekapcsolva a viktoriánusok sötét jóslatával és alvilági félelmeivel. Megszólít bennem valamit, ami azonos ezzel a világgal, nem bánva, hogy maga a történet közel sem tökéletes, de kinézem Niffeneggerből, hogy ez volt a szándéka - annyira fájón hétköznapian gyarlók a szereplői, hogy óhatatlanul beindítják az olvasóban a "bezzeg én" reflexét -, mintha a mi életünkben nem találnánk olyan döntéseket, mozzanatokat, amelyek szinte egyenértékűek a szereplők apró hülyeségeivel.
A korábbi olvasások esetében nem tűnt fel, hogy Marijke kivételével milyen rettenetesen diszfunkcionálisak a szereplők; ha a szerző nem írna olyan ellenállhatatlanul, már 2010-ben falhoz vágtam volna a kötetet és többé felé se néztem volna. Elspeth és Edie, akik annyira magasan funkcionáló, de olyan ostoba pszichopaták, hogy ilyen viselkedés-és gondolkodásformát csak kitalálni lehet. Robert, aki egy zsinórjait vesztett bábu és keserves árat fizet a gyengeségéért. Jack, aki szintén az ikrek bűvkörébe került és nem csapott az asztalra igazi, amerikai tuskómódon (amire szükség lett volna), hogy elég ebből a hülyeségből. Ironikus módon Martin volt közülük a legszimpatikusabb, aki tökéletesen tisztában van a betegsége természetével és azzal, hogy annak valami kifacsart módon része, hogy a beteg ne akarjon meggyógyulni, mert van, aki még életében szeretné megjárni a purgatóriumot, van az önbüntetésnek egy kéjes ízű mellékhatása. A Julia iránti érzéseim leptek meg a legjobban; kispórolták belőle az összes, egyénekre kiszabott érzelmi-szociális intelligenciát, az előzékenységet, udvariasságot és mindet megkapta az ikertestvére, Valentina, akin a hiperérzékenysége olyan vastag héjat képez, amit szinte lehetetlen felkalapálni.
Andalító, megkapó emberi pillanatok, a mesés, titkokkal terhelt, baljós Vautravers-ház, és a regény valódi főszereplője (vagy inkább irányítója), az élettől lüktető Highgate-temető, amelyben a viktoriánusok valamennyi elszabadult őrült gondolata, sóvárgása testet öltött. Megkönnyebbülés volt olvasni, hiába ismerem a fő fordulatokat, egy pillanatig sem untam és biztos vagyok benne, hogy nem most olvastam utoljára.
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2010
Fordította: Gálvölgyi Judit
Eredeti ár: 3490 Ft
Ah, valamikor újra kell olvasnom! :) ♥
VálaszTörlés