Az angyal, aki csak egy lány

"Az egyetlen lény a környéken, akit láthatóan nem kavart fel az esőzés elmaradása, nagyanyám volt. Emilienne nem az északnyugati partvidék szülötte volt, és nem is nárcisz. Emilienne inkább egy petúniára emlékeztetett. Szüksége volt a vízre, de jól megvolt pocsolyák és elázott zoknik nélkül is. Egyáltalán nem vágyott rá, hogy szürke égboltra sandítva merengjen. Őszintén szólva, őt amúgy is zavarta az a sok eső."

Leslye Walton: Ava Lavender különös és szépséges bánata

A kedvenc könyvek változásáról szóló postban említettem - még piszkozatban hever, ezért nem tudtok róla semmit, de majd fogtok -, hogy az Alice Hoffman-féle háztáji mágikus stílus (a mágikus realizmus lightosabb verziója) közel tíz év alatt sem kopott ki az olvasói repertoáromból. Azért az ő nevével kapcsolom össze, mert tőle olvastam először ilyen könyvet, és teljesen elvarázsolt. Ez a varázs a mai napig megmaradt, kicsit tompítja a hétköznapok éles széleit, elringat, beburkol - tényleg olyan, mint belebújni egy egy pihe-puha kabátba.
Ezek a könyvek nem özönlötték el a piacot, mint a YA-k vagy a pararománcok, de azért lehet párat olvasni, a legújabb köztük Leslye Walton regénye.

A narrátor a címbeli Ava Lavender, a pöttyös szárnyú fiatal lány, akit sok mindennek tekintenek - angyalnak, torzszülöttnek, érdekes genetikai mutációnak, pedig ő csak egy lány, aki még csak repülni se tud - holott mi másért lenne szárnya, nem? Avának nagyon rosszul esik, hogy afféle béna madárnak tekintik, ő sose a repülés eszközét látta a szárnyaiban, csupán két plusz végtagnak, aminek az egyik felével betakarja az orrát, hogy kényelmesen tudjon aludni. Kalitkája a magány, amit az anyja lakatol rá, hogy megóvja a külvilágtól, de ő, mint minden emberi lány, társaságra, barátokra, szerelemre, életre vágyik. De nemcsak ő a főszereplő, hanem az egész Roux-Lavender család anyai ága, akiknek tragédiával végződött vagy tönkrement az élete, melynek oka a szerelem, ami egy mottóban körvonalazódik: A szerelem bolonddá tesz.
Nem igazán értem, a kiadó miért nem reklámozza ezt a könyvet; nekem csak azért tűnt fel, mert emlékeim szerint Hanna kétszer is olvasta, és az általában a magyar kiadás gyanúját vetíti az adott könyvre.:) Nikkincs olvasta elsőként és nem igazán tetszett neki, de volt olyan kedves, hogy kölcsönadja nekem. Ava Lavender nálam kedvezőbb megítélést kapott, de vannak problémáim vele.

"A eshetőség, hogy talán arra csábíthatja egyszer Marigold Pie-t, hogy elveszítse minden önuralmát, arra késztette Emilienne-t, hogy egyre fantasztikusabb édességekkel gyarapítsa a pékség menüjét: karamellizált crème brûlèe-vel, háromszögletű napóleonkákkal, almás tarte tatinnal. Igazán beteges szokás volt, és évekkel korábban fel kellett volna már hagynia vele.

(Forrás)

Az utolsó esős napon Marigold szokása szerint nagy dérrel-dúrral vonult be a pékségbe, hogy szipákolva végignézze a kagylóforma madeleine-ekkel, cukormázas palmierkkel, falatnyi kis túrótortákkal megrakott tálcákat, így téve próbára akaraterejét. Emilienne még mindig a tortabevonót kevergette, és a pékség végéből nézte, ahogy szomszédja mogorván mered a fahéjas tekercsek ragacsos halmára, dacol a citromos meringue pite krémes hullámaival, és megrovón tekint végig a petits fours glacés-szal teli talon. Mindig is a vevők kedvence volt ez az aprócska sütemény: halványzöld, rózsaszín, sárga cukormázzal leöntve, cukorrózsával vagy más, édes dísszel megkoronázva olyan volt, mint egy ínycsiklandó, pompás születésnapi meglepetés."

Az látszik, hogy Leslye Walton elég sok Hoffmant és Joanne Harrist olvasott, legalábbis nekem rendre az ő regényeik, az ő stílusuk köszönt vissza a regényben; a család nőtagjainak furcsa és varázslatos élete, a ház központi szerepe, a pékség, a kis közösség dinamikája, mintha az írónő a másik két szerző jellegzetességeit szerette volna összegyúrni, de az eredmény aránytalan lett.
Walton azt felejtette el, hogy a két szerző között jelentős különbségek vannak; igen, mindketten női szerzők, az olvasóközönségük is főleg nőkből áll (bár szerintem Harris egyáltalán nem nőies író, a Csokoládé filmfeldolgozása rettenetesen előnytelenül beskatulyázta) Alice Hoffman lágyabb-nőiesebb, könnyedebb regényeket ír, mint Joanne Harris. Lehet, hogy szentségtörés, de Harris a komplexebb, nagyobb volumenű szerző; a könyveinek mélysége van, és másféle mágiát használ:D, mint Hoffman. Keményebb, sötétebb, erőteljesebb a stílusa, amihez remekül passzolnak az emberi kegyetlenségek, Hoffmanhoz viszont nem, és Lesley Walton könyvéhez se, főleg az, ami a végén történik - még én is meglepetten pislogtam éjszaka, hogy ezt miért így kellett kihozni. Kilógott a lóláb, nem illett a kedélyes-szomorkás hangvételhez és Avához se. Mintha Walton vagy a szerkesztője rosszallóan csóválta volna a fejét, hogy Leslye, ez így nem jó, túl idilli, túl jó, dráma kell bele. Talán tényleg kell, de nem így. Egyszerűen hülyén néz ki.
A legeslegvége elég talányosra sikeredett, remélem, nem azt jelenti, amire rémületemben először gondoltam. Sokat dobott bennem a regény megítélésén, hogy sikerült elérnie, hogy aggódjak egy szereplőért.:)

Persze, az is lehet, hogy a szerző még csak keresgéli a saját stílusát, és majd sikerül kiegyensúlyoznia a saját meglátásait és az őt ért hatásokat. Tudom, hogy az jön le ebből a bejegyzésből, hogy az Ava Lavender nem igazán jó könyv, de ez nem igaz - csak elragadott a frazeológiám meg az irodalmár hajlamaim -, mert jólesett olvasni a ház történetéről, a pékségről, Ava gondolatairól, a tavaszi esőkről. Aki szereti a gyengédebb mágikus regényeket, annak érdemes elolvasnia.

Ui.: Kicsit fájt szikkadt lépcsőházról meg arról olvasni, hogy márciusban cseresznyemagvakkal dobálóznak a varjak. Ejnye.

Eredeti cím: The Strange and Beautiful Sorrows of Ava Lavender
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2016
Fordította: Körmendi Ágnes
Ár: 2990 Ft