Még mindig nem vagyok rajongó

"Mire azt mondta, hogy - Az apád megöl engem, ha a rendőrséghez fordulok. - Szó szerint ezt mondta. Meg azt is mondta, hogy nem akar meghalni, mert az öreg Jack megmondta neki, hogy mi lesz a következő életében. Azt mondta neki, hogy kaktuszként fog újjászületni, ő pedig nem akar kaktusz lenni, és ezért nem akar meghalni."

Jonathan Franzen: Erős rengés

Az a fixa ideám, hogy minden ízlésbeli csillagállás szerint imádnom kellene Franzen könyveit, ezért küszködtem végig a legjobbnak tartott Javításokat - amelyben az egyik szál abszolút hidegen hagyott -, vettem meg az Erős rengést egy találó idézet alapján, és még a Diszkomfortzónát is beszereztem egy akcióban, mert szeretem az önéletrajzi jellegű esszéket-elgondolásokat, és Franzen hátha kinyög ebben a kötetben valamit, amitől végre hasmánt elterülök a gyönyörűségtől.

Az első kb. 50 oldal után nagyon meg kellett erőltetnem magam, hogy tovább olvassam. Minden, a magam és a szerző iránt érzett empátiámra szükség volt, hogy adjak neki még egy esélyt; mintha egy láthatatlan falat próbálnék áttörni, ami elválaszt attól, hogy minden mondata a vesémig hasson. Nos, örülök, hogy újra nekimentem a falnak, erős rengések repedések (juuj) keletkeztek rajta.

Tulajdonképpen minden egyben van ahhoz, hogy szeressem ezt a regényt; szinte feredőzni lehet az emberi mocsokban, a pitiáner hétköznapi szinttől a globális, mindent megváltoztató nagypályás suskusig. Az anya, aki felfoghatatlan örökséghez jut és rögtön Ferragamo cipőben parádézik, de a gyerekeinek egy lakást sem vesz belőle. A másik anya, aki az adományázásra kiszelektált ruháit nem adja oda a lányának, mert nem akarja az emlékeit rajta látni. A nő, akinek "csak" egy nyolc hónapos gyerek jutott, nem pedig egy csecsemő. A lány, akihez képest egy kiéhezett mocsári aligátor EQ-titánnak számít. A pasi, akiről a kollégák életét megkeserítő és vérnyomásemelő seggfej szobrát élethűen meg lehetne mintázni. És a főszereplő, aki annyira idegesítő, hogy az már az én olvasásomat is kikezdte, pedig sokakkal ellentétben nem a cuki, jófej szereplők alapján döntök egy könyv megítéléséről. Imádom a szenvedő, rosszindulatú, önző karaktereket, a kicsinyes családi játszmákat - hiába, az irodalomnak nem az a kizárólagos funkciója, hogy édibédi rózsaszín kispárna legyen. Fájnia kell, hogy két napig beteg legyél utána és jajongva kapj egy édibédi rózsaszín kispárna-kötet után (milyen fasza árukapcsolás lenne). Vigyorogva állapítottam meg, hogy az abortuszellenes, demagóg vallási vezető a legkiegyensúlyozottabb személyiség.
Nekem ez a könyv nem fájt, de nagyrészt elgyönyörködtetett - tehát az összbenyomásom pozitív -, Louist, a főszereplőt kivéve. Az összes felsorolt mihaszna szemétségében lubickoltam, de vele nem tudtam mit kezdeni. Borzasztóan passzív, aki csak azért merészkedik elő a rákpáncéljából, hogy az ollóival belecsípjen az egyetlen emberbe, aki normális érzéseket táplál iránta. A kritikus kirohanásaiban van valami iszonyatosan irritáló önzés, ahogy kicentezi az emberek általa értékesnek vélt tulajdonságait, de képtelen elviselni, hogy saját magának is vannak hibái, amit viszont mindenkinek fényesre kell dörgölnie és csodálnia. Bár a szülei elhanyagolták, nem tudtam vele együtt érezni, egy sodródó, akarattalan, unalmas, önző pöcsnek láttam.
Talán Renée volt az egyetlen pozitív beállítottságú szereplő, akiről üvölt a magány, a nem-találom-a-helyem érzés. Riadt, bizonytalan nő - és egészen biztos, hogy korábban bántalmazták -, ami bizonyos férfiakból kiváltja a védelmező reflexet. Kérdezhetnék, hogy ebben mi a fene a pozitív beállítottság:), hát az, hogy Renée nem rosszindulatú és önző. A problémáit nem a környezetére vetíti, hanem saját magán torolja meg, amit valószínűleg észre sem vesz. Nagyon furcsa volt, ahogy Louis-zal viselkedett, minden nonverbális reakciója azt mutatta, hogy a fiú (ha jól emlékszem, Louis 22, Renée 30 éves) taszítja, mégse küldi el a búsba. Kicsit olyan érzésem volt, mintha a személyisége nem követte volna a testi fejlődést és valójában még 18-20 éves, önmagát kereső lány.

Nagyon szerettem a leírásokat olvasni - soha nem hittem volna, hogy ilyen szépen, érdekesen lehet írni egy magányos gépteremről. Tulajdonképpen az ilyesmik is a túlírtság részei, de én szívesen olvasok a "semmiről", ha tetszik az író stílusa és a szöveg mögé bújtatott mondanivaló. Vagy ha egy mosómedve a nézőpontkarakter. Sajnos a regény elején voltak olyan részek, amik nem ebbe, hanem a simán unalmas kategóriába estek és ki lehetett volna dobni a francba, hogy kicsit gördülékenyebb legyen a szöveg.

A könyv másik vérző sebe a fordítás. Nem vagyok különösebben érzékeny rá, de az olyan szavak-kifejezések, mint az "ulibuli tárgy" "bodicsek" - ezek nekem totál ismeretlen szavak voltak -, "divatosan egérrágta haj" és a "szőke parketta" nagyon nem illettek a szövegbe, majd' kibökték a szemem, miközben érződött, hogy ez egy folyékony, harmonikus szöveg szeretne lenni. Az is érdekes, hogy  nyáron mindenki garbót visel, még fürdőnadrág felett is.

Nemrég olvastam Zadie Smith-től (annyira örülök, hogy megjelenik magyarul az NW) A szépségről c. könyvét, és mintha ő szebben, elegánsabban fésülné össze kerek egésszé a különböző témákat, de lehet, hogy én vagyok telhetetlen az írókkal szemben, és a finnyásságom az a kategória, amit Rudman mond Renée-nek, miszerint "Hogy a büdös kurva anyjába képzeli ezt maga?". Érdekes, hogy a társadalom-család-emberkritikus könyvek női szerzők tollából jobban tetszenek, még ha a könyvek, témák nem is "nemspecifikusak". Franzen legalább ebben tükröt tartott elém. Jobb, mint a semmi, na.
Biztosan feltűnt annak, aki végigolvasta ezt a hosszas gagyogást, hogy a földrengésről egy szót nem írtam - ez is roppant érdekes szál, de engem inkább a szimbolikus volta és az emberekre gyakorolt hatása érdekelt, akik valósággal örültek, hogy szörnyülködhetnek és sérelmezték a természettől, hogy nem száz halálos áldozatnyi, kilences erősségű rengést produkált.

Annak ellenére, hogy a Javítások letisztultabb, elegánsabb szöveg,  jobban szerettem olvasni az Erős rengést (de lehet, hogy a Javítások idején elszenvedett bárányhimlő az oka, nem voltam túl empatikus hangulatban), minden összevisszaságával és lehetetlen főszereplőjével együtt. Franzen most se nyert meg magának - intellektuális tisztességet érzek iránta, de a szerelmes rajongástól Jeruzsálem-messzeségben vagyok. Per pillanat úgy érzem, nem szükséges a Tisztasággal folytatnom a fal áttörési kísérletét. Tisztelem, valamennyire elismerem az "isteni Jonathant", de nekem nem megváltó szerző, inkább kicsit túlértékelt és túlhype-olt - annak ellenére, hogy két ember is megkérdezte, mit olvasok, az egyikük jóformán belelógott a könyvembe, és egyikük se ismerte - szerző, a könyvei pedig kissé túlírtak.

Ui.: De lehet, hogy csak azért nem kedvelem, mert nem szereti a macskákat. Bírom a madarakat és mindig megmentem őket, de a macskák, azok macskák.

Ui2.: Miért pont rózsaszín? Nem hiszem, hogy Franzen értékelné a borító belső színét. A meztelen női sziluettet inkább, bár nála sose lehet tudni.

Eredeti cím: Strong Motion
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2013
Fordította: Bart István
Ár: 4500 Ft, de a mostani mizériában féláron simán ki lehet fogni