A térkép szélén

"Már egyikőnk se fiatal, de ami épp most lezajlott, az megtörténhetett volna, amikor tizenhat vagy húsz- vagy huszonöt éves voltam. Fölserdültünk, és egyszer csak megdermedtünk: megrajzoltuk a térképet, és azóta meghagytuk a határokat pontosan úgy, ahogy akkor voltak. És hogy miért izgatja Barryt annyira, hogy Dick jár valakivel? Mert nem akarja, hogy mozi előtt rámosolyogjon egy kapafogú, anorákos pacák; mert izgul, hogy mi lesz az életével; mert magányos, és a magányos embernél nincsen keserűbb."

Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi

(Nagyrészt női szemszög-mese.)

Baromi őszinte ez a könyv. Nem tudom, milyen lehetett megírni, szerintem nehéz, nekem legalábbis az lenne egy ilyen szintű kitárulkozást (még ha csak fiktív is) papírra vetni és az emberek elé rakni, nesztek, csajok, mesélek nektek a férfilélekről. Ellentmondásos élmény volt olvasni; egyszerre váltott ki belőlem együttérzést és vörös ködös, fogcsikorgató dühöt; értem az elcseszettség-elkésettség érzését, a hogy-jutottam-észrevétlenül-idáig keserű tüzét, hogy mintha egy pillanat alatt lenullázódott volna az élete a jól-elvagyok-szintjéről a semmire, ugyanakkor nem hiszem el, hogy lehet valaki ekkora pöcs; attól semmi, semmi nem lesz jobb (és az önsajnálatnak is van egy határa), ha azokkal baszunk ki, akik számunkra érthetetlen módon szeretnék minket és tényleg segíteni akarnak. Attól se, ha melegítjük magunk körül azt az emlékpocsolyát, amikor még minden jó volt, és ragaszkodunk az illúziók és a képtelenül nagyra növesztett elvárások balga halmához. Azt hittem, hogy olyan lesz. Hát nem, nem lesz olyan. Az élet kurvára másmilyen, mint egy kamaszfantázia. És mind a kettő elmúlik, csak az előbbié sokkal fájdalmasabb, ha nem vigyázunk.

Ahogy egy röpke két órás beszélgetés során megvilágosodtam - na, jó, olvasás közben is -, pont erről szól ez a könyv. Olyan hamis képek, többszörösen torzító tükrök zavarták meg az elvárásainkat, hogy nagyon nehezen tudunk kommunikálni és még nehezebb elengedni a média, a popzene, a csillogó magazinok (tudattalan) hatását - és sok éve együtt élő pároknak is képes beszélgetésalapot szolgáltatni. Rob Flemingnek 36 évesen jön el az a pillanat, amikor úgy érzi, talán képes lesz túlélni a kisfiúkori ábrándok elengedését. 

A folyamatos "nőj már fel, bazmeg"- reakcióm ellenére az idei év eddigi legkellemesebb olvasmánya volt (mondtam, hogy ellentmondásos). Néha jólesik más kínlódásában tapicskolni és megkönnyebbülten, kéjesen sóhajtgatni, hogy legalább ilyen problémám nincs, vagy hogy legalább ezt nem basztam el / máshogy basztam el / igen, elbasztam, de tanultam belőle és nem kérek belőle soha többé. Olyan nyavalyám biztos nincs, hogy a női fehérneműk láttán egy világ omlott össze bennem. Nem hittem volna, hogy valaha leírom ezt a mondatot, de örülök, hogy több gyakorlati érzék szorult belém, mint Rob Flemingbe, és nem annyi idősen jövök rá, mint ő (jó nagy külső rásegítéssel), hogy attól, hogy valakinek nincs 1200 bakelitlemeze otthon, nem biztos, hogy egy megvetendő lény. Igen, minden empátiám és deviáns* vonásom ellenére nehezen tudom túltenni magam ezen a fickón. És éppen ezért olyan megragadó ez a könyv; nem szépít semmit, nincsenek aranyfénnyel keretezett, átformáló fordulatok, csak egy fickó élete, aki szeretne végre kiverekedni magának egy zugot az életben.

*deviáns vonás: nincs Hamupipőke vagy királylány-effektusom, nem érdekelnek a kocsik és a hideg ráz a "vigyél el valahova" intézményétől stb.

Eredeti cím: High Fidelity

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2000

Fordította: M. Nagy Miklós

Eredeti ár: 1200 Ft