A 2018-as év zárása

Ma séta közben találkoztunk Ducival, a hordó alakú, rendkívül tömör testű, kaján mosolyú cirmos macskával, aki csábos idomait illegetve rendszeresen belerondít a futásaimba, vagyis muszáj megállni simogatni és jóleső szuszogását hallgatva a járdán görgetni őfenségét. Úgy érzem, Duci jelenése megkoronázta az év utolsó, amúgy napsütéses, meleg napját.

(Ha már hagyományosan eltérek a tárgytól a postjaimban, miért ne legyen ez most is így.)

Haladjunk a havi zárások mintájára, azaz nézzük először a beszerzéseket:

Harminchét kötetet vettem vagy kaptam ajándékba, ami "ér", azaz fel kell tüntetni a havi zárásban - ezen felül hozzám került A szolgálólány meséjének és A vak bérgyilkosnak az új kiadása, a duplikátumok nem érintik a pénzügyi műveletek ráfordításait nem számítanak új beszerzésnek.

A fentiek közül összesen húszat olvastam el, ami nem rossz arány, és képzeletben megdicsérem magam, amiért sok beszerzést szinte azonnal elolvasás követett - bohémebb könyvmoly koromban mindig is erre vágytam, és ezt a törekvést óhajtom a jövőben maximalizálni, amennyire lehet.

Az olvasás terén messze elmaradok a korábbi évektől... illetve nem, ezt most veszem észre; 2017-ben 75, idén 71 elolvasott könyvvel zárom az évet - nagy megkönnyebbülésemre felmenthetem az új, a korábbiaktól gyökeresen eltérő munkahelyemet -, az éves bontásokat visszanézve szinte folyamatosan csökkenő tendenciát mutatok. Már sokan, sokszor kiveséztük, mik lehetnek ennek az okai, Dórinál a laikusok jó tippeket is találhatnak arra, milyen, elsőre fel se tűnő üresjáratokat lehet találni, de én most elintézem egy nagyvonalú legyintéssel: az emberek változnak, más a fontossági sorrend, az élethelyzetek. 

Ami fontosabb, hogy kevés igazán idegőrlő vagy szar könyvet olvastam. Volt pár, amitől többet vártam, de nem éreztem azt, hogy lopta az értékes időmet, és sok jóleső, nagyon jó történetet ismertem meg - nekem ez az, ami igazán számít.

Mindig izgalommal olvasom mások toplistáit, és én is úgy szeretnék egy rendes sorrendet felállítani, de alkatilag képtelen vagyok rá. Minden jó olvasmányomat másért szeretem és igazságtalannak érzem őket versenyeztetni, de egy kicsit megerőltettem magam - és összejött egy tizenhetes lista. Nem, nem tudok már belőle kettőt lefaragni és így is csaltam egy kicsit.

Tehát az én idei, szedett-vedett toplistám:

1. Paul Auster: Láthatatlan
2. Elizabeth Strout: Kisvárosi életek
3. Lucia Berlin: Bejárónők kézikönyve
4. Sarah Perry: Az essexi kígyó
5. Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi
6. N.K. Jemisin: Az obeliszkkapu és A megkövült égbolt
7. Carol Shields: Norah, gyere haza!
8. Toni Morrison: Nagyonkék
9. Imogen Hermes Govar: A hableány és Mrs. Hancock
10. Jussi Valtonen: Nem tudják, mit cselekszenek
11. Kazuo Ishiguro: Napok romjai
12. Neal Stephenson - Nicole Galland: A D.O.D.O. felemelkedése és bukása
13. Eleanor Catton: A fényességek
14. Gail Honeyman: Eleanor Oliphant köszöni, jól van
15. Elena Ferrante: Aki megszökik és aki marad
16. Virginia Woolf: Egy jó házból való angol úrilány
17. Leïla Slimani: Altatódal

A sorrend viszonylagos, az első három igazából együttesen terpeszkednek a pulpitus tetején, és mindenki beláthatja, hogy Az essexi kígyót nem lehet összehasonlítani a Nagyonkékkel, a D.O.D.O-t Virginia Woolffal, vagy Ishigurót Ferrantéval. Nem egy pályán játszanak - és nem is egymás alattikon, hanem párhuzamosakon.

A rosszakról, a közepesekről, a csalódást okozókról nincs kedvem megemlékezni. Azt viszont meg kell jegyeznem, hogy sajnálom, hogy ennyire szórványosan tudtam az utóbbi időben bejegyzéseket írni - még mindig a magam öröméért, nem a látogatottság végett -, de gondolom sokan éreznek számítógépundort egy monitor előtt töltött nap után, én se vagyok kivétel (ugyanez az oka annak, hogy rémes levélíró vagyok - bocs mindenkitől, fogok válaszolni, bár már nem idén).

Mi van még? Ja, igen, a Várólistacsökkentést teljesítettem és jelentkeztem a következő évire; nem frissítettem az idei teljesítetteket tartalmazó post időpontját, mert csak egy könyvvel bővült az eredeti közzététel óta a lista (Emily St John Mandel: Tizenegyes állomás).

Elkezdtünk a mágikussá vált ágyneműtartóba pakolni és emiatt elhatároztam, hogy azokat a könyveket, amik nélkül tudok élni (vagy egyenesen utálok), elajándékozom a könyvtárnak. Kell a hely, hadd adják a helyüket arra érdemesebbeknek.

A többiek évzárása:

Ilweran

shizoo

Dóri

Nima

Katacita
Tícia

Mit olvassak jövőre? - Várólistacsökkentés 2019

Nem felejtettem el a logót, hah!

Nyilván ennél többet szeretnék, de a 12 darab alapkövetelményen túl nem szeretnék jóslatokba bocsátkozni. Évek óta nem veszek részt más könyves kihíváson, mert az élet egyébként is elég határidőfüggő és szabálykövető, nem vágyom ennél több tervezgetésre az egyik hobbimban.

A lassan aktuálissá váló listában nincs különösebb szervezőelv, csak végigpörgettem az elmúlt évek beszerzős polcait és a legtöbb olvasatlant kigyűjtöttem. Magamhoz képest kicsit megalkuvó a válogatás, van rajta Elizabeth Strout, Zadie Smith, egy Baricco, amelyeket a VCs ereje nélkül is elolvasnék, de miért ne kössem össze a kellemest a hasznossal.

Volt, amit nem mertem felpakolni a polcra - fogalmam sincs, mikor fogom elolvasni Zafóntól a Lelkek labirintusát vagy Katherine Mansfield naplóit-levelezését -, de egyszer majd csak elolvasódnak. Ez a játék az arányérzékről és az önismeretről is szól, ha kicsit fellengzős akarnék lenni; annak ellenére, hogy "csak" 12 könyvről van szó, és az átlagmoly ennél többet olvas egy évben, nem ajánlatos csupa évek óta halogatott nincskedvemhozzá-típusú kötetet összeszedni rá - persze van, aki már januárban elkészül.:)

Szokatlan módon 24 darab könyvet válogattam össze - magyarán hagytam elég menekülési útvonalat -, hát, van itt minden:

• Elizabeth Strout: Maradj velem 
• Michael Cunningham: Mire leszáll az éj 
• Radclyffe Hall: A magány kútja 
• Lionel Shriver: A Mandible család 
• Halász Margit: Bergengóc balladák
• David Gemmell: A Kísértetkirál
• David Gemmell: A Hatalom utolsó Kardja
• Zadie Smith: Fehér fogak 
• Donnie Eichar: Halálhegy
• Margaret Atwood: Fellélegzés 
• Jhumpa Lahiri: Egy ismeretlen világ 
• Alessandro Baricco: Harag-várak 
• Sylvia Plath: Az üvegbura 
• Truman Capote: Az éjszaka fája
• Virginia Woolf: Az évek 
• Szergej Lukjanyenko: Világok őre 
• Ljudmila Ulickaja: A mi Urunk népe
• Simone Schwarz-Bart: Eső veri, szél fújja Csoda-Télumée-t 
• Susan Forward: Mérgező szülők
• Félix J. Palma: Az ég térképe
• Antonia Fraser: Marie-Antoinette
• Isabel Allende: Elmosódó önarckép
• Sabina Berman: Én, én, én
• Véronique Olmi: Tengerpart

A többiek:
Heloise
PuPilla

Decemberi zárás

Mivel idén már nem szándékozom könyvet beszerezni, közzé teszem az e havi új könyveimet, amelyek nagy része ajándék volt:

    

  

Az elsőt rögtön magamtól kaptam, úgy éreztem, szükségem van erre a könyvre, és tényleg így volt, ugyanis nagy örömmel már el is olvastam. A többi könyv a pat-fezer-vicomte-Nita-sztimi-ponty-kvzs kör ajándékai, szép változatosak lettek - és a Timiével ellentétben nem süt az akut érfelvágás róluk:D -, köszönöm szépen őket!

    

 

A hónapot nagy nyűgösen rögtön egy újraolvasással kezdtem, az Urak és játékosok nagy kedvencem Harristől. A maga csendességében megjelent a Patrick Melrose-sorozat második kötete, amire rögtön lecsaptam és azon melegében el is olvastam, akárcsak az említett A hableány és Mrs. Hancockot - amúgy az igénytelen kiadásokon tengődő magyar olvasóközönségnek különösen szemet gyönyörködtetőek a 21. Század Kult kötetei, ez is nagyon szépre sikerült, akárcsak a Melmoth. A Cicikrisztus könyvtári zsákmány - Hornby kezd kabátszerzővé válni -, a Kázmér és Huba-kötetek ideális olvasmányok betegség és az ezzel járó csökkent agyi tevékenység idejére. Ráadásul a mi ablakunk előtt is tanyázott egy vérszomjas hómutáns, de nem kellett semmilyen olvasztóeszközt bevetni a likvidálására.

A többiek zárásai:

Nita

Pilla

Dóri

Niki

Heloise

Talán még nincs vége az életnek

"Mégiscsak nagy kihívásnak tűnt, hogy Samuel egyedül, otthonról álljon neki kiépíteni az ország új energiatermelő, tengeri fuvarozási és tengerbiztonsági infrastruktúráját. Különben is már idős, 19 éves, a nagy tudományos felfedezéseket fiatalon szokták véghezvinni. A szép, de öntelt, a barna haját lófarokban viselő trafikos eladókislány is levegőnek nézte. Ha még a trafikban sem veszik észre, hogyan fogja megmenteni az egész bolygót?"

Jussi Valtonen: Nem tudják, mit cselekszenek

Egy fiatal, elveszett finn lány beleszeret egy sármos amerikaiba. Úgy döntenek, túllépnek az egyéjszakás kaland határán, összeházasodnak, gyerekük születik. A szülők elválnak, az apa visszaköltözik Amerikába, ahol új családot alapít. Finn fiával nem tartja a kapcsolatot.

Nem tudják, mit cselekszenek.

Az apa munkahelyén tudományos kutatási céllal állatkísérleteket végeznek, amelyekről két fiatal lánya mit sem tud. A nagyobbik lány részt vesz egy nagy cég kampányában, amelynek keretében egy új, az agyhullámokra hangolódó készüléket használ.

Nem tudják, mit cselekszenek.

A finn anya (és az amerikai apa) nem válaszolja meg a házasságukból született fiúban felmerülő kérdéseket. Az anya is újra megházasodik, születik még két gyereke, emellett könyvet ír a nőkről, amelyet egyre jobban felkapnak.

Nem tudják, mit cselekszenek.

Szinte mágikus ereje van a címnek, úgy lüktetnek a szavai, mint egy emberi szív. Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek - magába foglalja az egész emberi élet hiábavalóságát, a csipcsup szarságoktól a mindent megváltoztató, végzetes döntésekig.

A regény szereplői is ilyenek; nem képesek sem szembenézni, sem kezelni a felelőtlen viselkedésük következményeit - főleg nem években-évtizedekben gondolkodva -, mert semmi más nem érdekli őket, csak a pillanatnyi helyzetük és az egójuk. Egyetlen ember se volt, akivel szimpatizáltam volna, sőt, a nézőpontváltással még inkább irritálóvá vált az adott szereplő. Valtonen remekül játszik az érzésekkel, az emberi előítéletekkel, a pillanatnyi benyomások mérgező hatásával - hiszen az olvasót is a kényelmes kis szemellenzője, a prekoncepciók halmaza vezérli. Aztán tíz oldallal később pofán csap az önutálat, amikor rájössz, hogy milyen kényelmesen belesétáltál az író csapdájába.

Soha nem gondolunk bele, mi lesz a könnyelműségünk ára.

A kommunikáció és az empátia hiánya, a sértődöttségünkhöz való görcsös ragaszkodás, a sérelmek dédelgetése, a másik szavainak kiforgatása lassú tűzként dolgoznak. Nincs óriási füst, narancsszín lángok, csak valami baljós ropogás a háttérben, ami túl halk ahhoz, hogy figyelmeztessen.

Ez nagyon dantés-főkötősen, pokol bugyrait idézően hangzott, szóval megpróbálok kicsit tárgyilagosabb lenni: Valtonen szépen egybeszövi az emberi kapcsolatok minden nyavalyáját nemzetközi és honi szinten is, a kísérleti antidepresszánst, a több ezer dolláros telefont (IAm, becézve ájcsi a neve - szerencsére a Westendben csak bizsuboltot találunk ilyen néven), hogy tizenegy évesek pucér képeket raknak fel az internetre, a hagyományok csalafinta természetét, az állatkísérletek nagyon kényes témáját, hogy tényleg olyan fasza dolog-e a biopamut póló, olyan élő jellemrajzokkal kiegészítve, hogy teljesen komfortos-boldog élmény volt ősszel egy kőlépcsőn kuporogva olvasni ezt a könyvet. Akkor és ott nem kellett semmi más, ez az igazán jó könyvek ismérve - ami kicsit ellentmondásos azzal, hogy ez a regény pont azt mutatja be, mennyire nem komfortos-boldogan élünk, mennyire reményvesztett dolog az információk tengeréből kikanalazni valami igaz meggyőződést, miközben tönkretesszük egymást és a bolygót. 

Hiperkorrektség helyett talán elég kicsit basszameg-korrektnek lenni.

Ui.: nem tudom, gonosz vagy összekacsintós fricska-e a Franzen nevű tanár, de úgyis minden olvasónak eszébe jut az amerikai kartárs, nekem pedig az, hogy Jussi Valtonen könyve pont annyira kompakt, mint amennyire Franzentől elvártam volna. 

Eredeti cím: He eivät tiedä mitä tekevät

Kiadó: Cser

Kiadás éve: 2017

Fordította: Patat Bence

Ár: 4000 Ft

Novemberi könyvek

A hónap utolsó napjaiban kedvem támadt könyveket rendelgetni, mégse maradhatok olvasnivaló nélkül az év hátralevő részére, és van olyan, ami kell, és kész. Sarah Perry. Patrick Melrose. Meg Ferrante is, már vár engem a Blahán, az ő megjelenése mindig ünnep.

   

A Blacksadet szokás szerint a páromtól kaptam, a Mars klub csak úgy bemászott a virtuális kosárba a régen vártak mellé.

Olvasás:

    
 

Kemény egy hónap volt. A Szombat törvénytisztelő Perowne-ját néha megtapostam volna, ellenben a drogos, önelégült, élhetetlen Patrick Melrose-t kedveltem a metsző cinizmusa miatt. Az egyik tipikus jóllakott proli fejben, a másik látja a fátyol mögötti világot és ezért inkább elpusztítaná magát.

A képregényekkel még mindig hadilábon állok, állandóan betolakszik a fejembe az az eretnek, ám tipikus könyvmoly gondolat, hogy mennyire jó lenne ez rendes regényben. A Halállal nem nagyon tudtam mit kezdeni, nem éreztem át a szellemiségét, a Blacksad - Amarillo nyilván könnyebben csúszott.

A Tizenegyes állomás nekem a semmi különös kategóriájába esik, túl kérges vagyok ahhoz, hogy megpendítsen bizonyos húrokat bennem. A hókirálynőre ugye dühös voltam, ellenben A Meztelen Juliet abszolút kisimító élmény volt.

A többiek didergése:

Dóri

Pilla

Nita

Nikkincs

Heloise

Semmi nem jó

Didergés és durcáskodás. Térdig gázolok egy közepes méretű olvasási válságban, mely hasonló kaliberű náthába ékelődik.

Nem is tudom, mikor hagytam félbe ennyi könyvet egymás után; volt ugye az Ede a levesben, ami egyébként érdekes kötet, de annak okán abszolút hidegen hagyott, hogy kisgyerekkoromtól undorodtam a tipikus magyar ételektől. Nem érzek forró hálát a disznótoros iránt a kebelemben, pörköltöt pedig... nagyjából hét éve nem főztem.

Az Árvák hercegét évek óta tologatom, a Várólistacsökkentés örökös tagja a játék indulása óta. A tizenkilencedik századi abortuszok részletes taglalásánál - nem az ablakon kidobott, megkínzott macska után, figyeljetek! - kidobott magából. Igazi oldschool, szinte dickensi kaliberű történet, de nem megy, pedig hívogat.

A Lolitát olvastuk Teheránban szintén öregdiák nálam. Nagyon szerettem az irodalmi elemzések és a nők helyzetének analógiáját, igazi bölcsészcsemege, de A nagy Gatsynek rendezett bírósági tárgyalásnál elfogyott a türelmem és a maradék életkedvem. Nem bírok ilyesmiről több száz oldalon keresztül olvasni. Megpróbálom szakaszokban, néhány napja beiktattam egy szünetet - meg két másik könyvet -, aztán meglátjuk, mennyire lesz kedvem hozzá.

Lekaptam a polcról gyógykönyvnek Cunninghamtől A hókirálynőt, mert Michael Cunningham jó, szép, érzékeny a prózája, és személyem elleni kibaszásnak éreztem, hogy ez a könyve egy óriási bullshit volt. Úgy éreztem magam, mint amikor a nagyapámtól nem a színes cukorkákkal teli üveget kaptam, ami a falu gyerekeinél a non plus ultra nyári sláger volt, hanem egy sima jégkrémet. Amikor megláttam a sápadtkék csomagolást kikandikálni a nadrágja zsebéből, keserű csalódás fogott el. Felnőttszemmel nézve már megmosolyogtató, jelentéktelen dolog, de pont ez az emlék jutott eszembe a könyv olvasásakor; izgatottan számítasz egy kellemes élményre, és helyette annak karikatúrája fogad.

Végletes duzzogásomban elővettem egy régi kedvencet, Joanne Harris Urak és játékosokját, hogy kisimítsa összezavarodott idegeimet. A módszer egyelőre működni látszik, bár magától értetődően nincs akkora hatással rám, mint az első olvasás idején, mert emlékszem az összes ízes blöffre és megbotránkoztató zoknira, de ezáltal csodálhatom Harris stílusát és ravasz technikáját.

Meg vettem néhány könyvet is, ha már nincs itthon semmi érdekes, de erről a következő postban.