Marina

Carlos Ruiz Zafón: Marina

Mindenkit megvisel, ha rádöbben, hogy az ifjúságát elfújta a szél (bocs), hogy a fiatalság gondtalan évei végérvényesen köddé váltak, és nem lehet őket visszahozni. Egyesek magukra tetováltatják a keserédes felismerést és felnyíratják a hajukat, mások elhagyják a családjukat és vesznek egy menő sportkocsit, a pufók, kedves arcú spanyol szerző pedig ír egy sötétségben és fekete pillangókban tobzódó rémregényt, amitől a gyengébb idegzetűek éjféltájt az ágyukban fognak reszketni, és soha, soha nem fogják betenni a lábukat elhagyott, romos házakba és a csatornákba se szottyan kedvük alászállni.
Nos, Zafón már 52 éves, úgyhogy valószínűleg megbarátkozott a felnőttkorral, és maximum a képzeletében gyújtotta fel szeretett Barcelonáját és tömte tele az alagútjait vérző holttestekkel.

Majdnem kiugrottam a bőrömből örömömben, amikor kiderült, hogy Az elfeledett könyvek temetője újrakiadása után az Európa végre a Marinát is megjelenteti, ami a korábbi kötetekkel ellentétben nem érhető el 2-3 kiadásban. Tudom, hogy Zafónt divat szidni egyesek a lekicsinylésével akarják kinyilatkoztatni a jó ízlésüket jaj, de gonosz vagyok na, szóval tudom, hogy a szerzőnek vannak hibái, de tíz évvel ezelőtt (jézusom), amikor először olvastam A szél árnyékát, nagyon fogékony időszakomban voltam és CRZ végzetesen beoltott a szenvedélyével - úgy éreztem, ő képes összegyúrni és egy az egyben letenni elém azokat a hangulati elemeket, amiket én kimondatlanul, a tudtam-csak-nem-sejtettem-érzéssel annyira szeretek. Mint amikor valami ott van az orrotok előtt, de nem veszitek észre, csak ha valaki hókon csap.
Másként megfogalmazva, Zafón azon kevesek közé tartozik, akinek el akarom hinni a meséit, hogy megmentsenek az egyetlen valóságtól, ami létezik - és amit ő volt kedves ebbe a regényébe is belerakni.

Ami nem győzött meg.

A Marina kronológiai sorrendben nem a szerző legfrissebb regénye, hanem a sorban a negyedik; eredetileg 1999-ben jelent meg, két évvel A szél árnyéka előtt, és a motívumrendszer, amit az általam annyira kedvelt könyvében bemutat, a Marinában is jelen van, csak... kilóg a lóláb. Az én ízlésemnek túlontúl vázlatos volt, és, bár helyenként megcsapott az elmúlás, a falevelek és a füst illata, az élmény közel sem volt teljes. Azt se nagyon értettem, miért két, kissé koravén tinédzser a főszereplő - egyikük sem aszfaltzsivány utcagyerek, inkább elszigetelt, impulzusszegény életet élnek - azok az események, amelyeken keresztül mennek, felnőtt embereknek sem aquaparkos kiruccanások, de ezt még valahogy elrendeztem volna magammal. Azt már nem sikerült volna, hogy felnőttek és idős emberek, akik 20-30 éves, életveszélyes titkokat őriznek, miért nyílnak meg azonnal két gyereknek. Jóformán mindenki ajtót nyit, Óscarék mondanak valamit, aztán a delikvens a tűz felé fordul és beszélni kezd - ez a mondat többször visszatér a regényben. Ha Zafón még hozzácsap kb. 100 oldalt a könyvhöz, könnyebben elfogadom a redundanciát, hiszen azt is képes megetetni velem, hogy jóformán ugyanazt a történetet mondja el újra és újra.
Abban biztos vagyok, hogy nem a fiatal olvasók kedvéért rövid a regény. Azok közül, akik nálam hamarabb olvasták a Marinát, többen említették, hogy mennyire véres és ijesztő - tudom, hogy nem illendő elárulni, mennyire deviáns vagyok, de nekem ez fel se tűnt. Zafón soha nem volt egy kedves szerző, a történetei tele vannak sötétséggel, hihetetlen kegyetlenséggel, végtelen emberi nyomorúsággal és gyásszal. A gyönyörű részletek, a hangulatos leírások kontrasztelemek, hogy minden fájdalom ellenére mindig marad valamennyi szépség a világban, de néha csak festői díszletelemek - na, valahogy el kell adni a könyveket, és nem lehet mindenki érfelvágós, a kritikusok által elismert, de a széles közönség számára ismeretlen írómágus. Meg hátha megdobja a turizmust, mert Zafón minden könyvéből süt, mennyire imádja Barcelonát. Én is szeretnék egyszer az ő szemével végigcsászkálni a városon, csak vinnék magammal egy aknavetőt, két harapós kutyát és néhány testépítőt.
Visszatérve a Marinára: egy fantasztikus és horror elemekkel átszőtt, klasszikus gothic rémregényt olvashatunk. Igen, van benne fantasztikum, de olyan zafónosan, sötét kapualjasan, nehogy valaki csillogó-villogó űrhajót várjon. Tényleg véres? Igen, és sokaknak ijesztő lehet, de a regény vége felé egy sokkal nagyobb, sokkal prózaibb dráma bontakozik ki - a váltás nagyon éles és kiegyensúlyozatlan, hiteltelen lesz tőle a cselekmény, mintha Zafón se tudta volna, hogy biztosan azt akarja-e, amit már 85%-ban papírra vetett. De azt sikerült elérnie, hogy az én szívem is összeszoruljon - higgyétek el, a befejezés sokkal rémisztőbb, mint bármelyik rémalak, amit a fantáziátok a sötét sarkokba és az ágy alá vizionál - és mindenkit utolér.

CRZ nem győzött meg, hogy a Marina nagyon jó könyv - úgy tűnik, nekem A szél árnyéka és az Angyali játszma marad az etalon -, de minden cinizmusom és technikai-történeti hiányosság ellenére szerettem olvasni.

Eredeti cím: Marina
Kiadó: Európa
Kiadás éve:2016
Fordította: Tomcsányi Zsuzsanna
Ár: 2990 Ft
[Ez az angol borító - kattintásra megnő -, szerintem ez illik leginkább a történethez]

Könyváradat a zimankóban

Az előrehozott decemberi zárással kívánom megelőzni, hogy véletlenül se kerüljön idén hozzám több könyv, másrészt nyakamon az év végi zárás, úgyhogy nézzük, mik ragadtak hozzám az év utolsó hónapjában és mekkora hatékonysággal próbáltam stabilizálni a várólistámat.
Az évek és a rutin megtanítottak arra, hogy nem hülye ötlet néha könyvstopot hirdetni, és valóban, az októberi-novemberi nullákat követően sikerült annyi könyvet beszerezni, hogy három hónapra elosztva se számítana kevésnek:

   

   

  

Eddig nem számszerűsítettem, úgyhogy kicsit elkerekedett a szemem, hogy tizenegy könyvvel gazdagodtam. Aztakurva.
A szuper barátaim egy szuper karácsony keretében megajándékoztak; vicomte-tól kaptam A budapesti úrinő magánéletét és a Felnőni kiábrándítót, pontytól a Halálhegyet, Nitától a Ház a világ peremént, pattől az Augustust, sztimitől az Otthon a világbant és fezertől a Légzőgyakorlat fuldoklóknak c. könyvet. A karácsonyi dajdajozásról már megemlékeztem korábban, Siegfrieddel és sütikkel körítve, de ők bármennyi postot megérdemelnek.
Ám itt nem állt meg a menet! Michael Cunningham az idei év nagy szerelme lett - el ne felejtsem az év végi hacacáréban is megemlíteni -, mindkét idén beszerzett könyvét elolvastam, és amikor felfedeztem, hogy egy moly potom pénzért árulja a Jellegzetes napokat, nem haboztam. Ezek után végre felhasználtuk a 35%-os Book24 kuponunkat - amiből sikeresen kihagytam néhány könyvet, köztük egy ajándékba szántat -, így lett az enyém Az aranypinty (örülök, hogy kapott egy határozott névelőt a cím) és a Briliáns barátnőmet. A Marina sajnos már nem volt készleten, ahogy a Libriben se, úgyhogy nagy duzzogva megrendeltem a fő terjesztőnél, nekem Zafón kell, a kedvezmények az ő esetében nem érdekelnek.

Sajnos a Gyilkosság Deptfordban első 117 oldala dögunalmasnak bizonyult és félbehagytam, ezért összvissz öt könyvet olvastam el decemberben - nem igazán jó arány, de ez van.

   



Az év egyik első beszerzése volt az Otthon a világ végén, amiket valahogy mindig nehezemre esik elolvasni, nem tudom, miért. A paradigma megszakítására kihasználtam a pillanatnyi kedvemet, és gyorsan belekezdtem, hogy azonmód belebaharodjak. Annyira nekem való szerző, passzol az ízlésemhez, a lelkivilágomhoz - és persze Cunningham is olyan, mint sokan mások, hogy a magyar piacon nem tartozik a népszerű szerzők közé. A Vörösbegy két Várólistacsökkentésbe is bekerült, idén kihagytam, és nesze, sikerült elolvasni.:) A Széles Sargasso-tenger is elég régi szerzemény - még a Molyon sincs dokumentálva -, egyszer rápillantottam a polcra, és, gondoltam, miért ne. A Marinát muszáj volt azonnal elolvasni, nem is volt kérdés. A Briliáns barátnőmre is nagyon kíváncsi voltam már, ezért ezt hoztam haza karácsonyra - igazán vidám olvasmány - és a Gyilkosság Deptfordbant.

Egyedül a Sargasso volt az, ami nem igazán tetszett, a Cunningham és a Briliáns barátnőm volt a kiemelkedően jó, de remélhetőleg még idén sikerül összehozni pár beszámolót, amelyben részletesen fogom taglalni a könyveket. Istentelenül le vagyok maradva.:)

A többiek zárása:
Katacita
Niki
Dóri
Nita

Jövőre se maradok könyv nélkül

Amennyire nem az én kiadóm volt tavaly és az idei év első felében az Agave Könyvek, annyira beerősítettek 2016 végére - előbb-utóbb őket szeretném elolvasni: a Kilátás az erkélyről, a Nagyrészt halott, az Életed története, a Minden eltűnt lány, a Vesalius titka, Az ötödik évszak, a régebbiek közül még Don Winslow is érdekel, miután a hétvégén megnéztük a Sicariót -, és jövőre kifejezetten az én kedvemre akarnak tenni.

Ugye itt van Lehane, január 20-án érkezik Az éjszaka törvénye. A rajongók szörnyülködtek, hogy nem a Kenzie-Gennaro folytatódik (amit én is sajnálok), és egy új sorozat második része jelenik meg, de a kiadó dicséretére legyen mondva, hogy próbálkoznak.

 

Dan Simmons nem tudom, mennyire fogy, de, tekintve, hogy mennyire komplex és milyen irdatlan hosszú szövegei vannak, nem tűnik instant receptnek a kasszarobbantásra. És kettő is jön! Az Olympos az Ílion folytatása (remélem, nem felejtettem sokat belőle), Ilweran elmondása szerint már ősszel ki akarták hozni, csak megcsúsztak, a The Terror - a Franklin-expedíció egyik hajójának a neve - pedig 2017 második felében várható - nekem mindegy, mikor, csak jöjjön, az értő és érzékeny fordítás miatt bőven megéri várni.
További információk a jövő évi Agavékról: sff és a nem sff.

A Gabo SFF ügyosztálya már idén beharangozta Ian McDonald Luna - New Moon c. kötetét, de ezek után nem érkezett több hír róla - egészen mostanáig. A blogon lehet némi kedvcsinálót olvasni róla, a megjelenéséről egyelőre annyit írnak, hogy 2017 első felében érkezik.

Antoinette és mi

"Ha pokolra vezet az utam, hadd jöjjön hát a pokol. De a festett egekből elég. Elég a sok átkozott varázslatból. Gyűlölsz, és én is gyűlöllek. Majd meglátjuk, ki gyűlöl jobban. De előbb még összezúzom a gyűlöleted is."

Jean Rhys: Széles Sargasso-tenger

Nem is tudom, hogyan jutott eszembe pont ezt a könyvet elolvasni, amikor teli vagyok vadiúj, várhatóan fantasztikus könyvekkel, a Sargassót meg olyan régen vettem, hogy még a moly.hu adatbázisába se vezettem be a megszerzés idejét. De, ahogy mostanában, engedtem a hirtelen támadt sugallatnak, úgyis nemrég olvastam el másodjára a Jane Eyre-t.

Ismerjük meg Antoinette Coswayt, az egykori rabszolgatartó fekete hajú, szépséges félvér lányát, mielőtt az élete összefonódott az őrülettel és a tűzzel. Ismerjük meg Jamaica szigetét, ahol az ég valószerűtlenül, szikrázóan kék, a virágok éjszaka bontják szirmaikat és illatok súlyosan üli meg a párás levegőt, a hegyek bíborvörösek és mindent átitat a mágia kétarcú hatalma. Ismerjük meg a fiatal Rochestert, aki most még csak egy rémült ifjú, és olyan világban találja magát, ahol minden az ellenkezője annak, amit eddig ismert.
Az 1800-as évek közepe táján járunk, Jamaicán, a rabszolgaság betiltása (1834-38) után. Antoinette édesapja, aki szintén rabszolgatartó nagybirtokos volt, még a főszereplő gyermekkorában meghal, veszélyes, iszákos ember, aki a szóbeszéd szerint megőrült. Antoinette a második feleségével való házasságból származik, aki nem fehér bőrű, martinique-i szépasszony volt. Az apa halála után a család - anya, Antoinette és a születése óta ágyban fekvő öccse, Pierre - öt évig számkivetetten, szegényen él. A tekintély és a pénzforrás a családfő halála és a rabszolgafelszabadítás után megrendül, ill. elapad, Antoinette-ék a néhány megmaradt szolgával gúny és zaklatás céltáblája lesznek. Antoinette magányos gyerekként, két világ határán nő fel; se a fehérek, se a feketék közé nem tartozik, gyakorlatilag senki nem foglalkozik vele, kivéve az egyik szolgáló kétes törődését, Christophine-ét, akit fekete (obeah, ill. ahogy mi jobban ismerjük: vudu) mágiáért le akarnak tartóztatni, édesanyja minden törődést, amire képes, a beteg kisfiúra fordítja, az se érdekli, hogy a lányának nincs egy normális ruhája és madzaggal köti össze a haját, mert nem telik nekik szalagra. A szökőévente érkező látogatók előtt (is) szégyelli magát, mert nem igazi angol lány, de a hihetetlenül vegyes jamaikai népesség körébe sem tartozik, fehér niggernek vagy fehér svábbogárnak csúfolják. Talán nem csoda, hogy szegény lány teljesen össze van zavarodva, de ezután következnek az igazi katasztrófák, amelynek utolsó állomása egy fiatal angol nemes, Edward Fairfax Rochester személyében testesül meg.
Természetesen ez a Rochester még nem az a Rochester, akit mi ismerünk a Jane Eyre-ből; nem a goromba természetű, művelt, világlátott, ám megkeseredett és magányos férfi, a komor Thornfield Hall nyughatatlan ura, hanem egy... egy rémült, dacos fiatalember, aki karót nyelt angol modorába próbál kapaszkodni. Dühös a családjára, amiért jóformán rákényszerítik (nemcsak hajadon leányokra várt elrendezett házasság), hogy a pénzéért elvegyen egy vadidegen nőt, aki a titokzatos, mágiával átitatott egzotikus vidék szülötte. Az a szerencse, hogy nem királyi párról van szó, mert ez a kapcsolat legalább akkora katasztrófa, mint Marie Antoinette és XVI. Lajos házassága - annyi is lett volna az angol birodalomnak -, ha ugyan nem nagyobb. Két világ ütközik egymással, elkeseredett indulatok csapnak össze, magány, félelem, gyűlölet, bujaság találkozik ennél a két embernél, akik ennél nem is lehetnének különbözőbbek. Antoinette csak egy magányos, rettegő lány, a személyiségének nincsenek erős alapjai, Rochester szintén halálra van rémülve - talán van abban valami törvényszerűség, hogy a fiatal férfiak halálra rémülnek a feleségüktől -, és az egész Antillák idegenségét látja a feleségében, de egy tapodtat nem mozdul azért, hogy megismerje, helyette megteszi bűnbaknak, és egy perc alatt felül a szóbeszédnek, hogy a felmenői után hamarosan Antoinette is megőrül - át is kereszteli Bertha névre (a lány anyját hívták így), hogy még jobban eltávolítsa magától.

Ja, ezt mind magamnak raktam össze.
Maga a szöveg hihetetlenül... együgyű, nem tudok rá jobb szót kitalálni. Értem én, hogy kihagyásos technikával dolgozik, hogy a szereplők zavarodottságát akarja érzékeltetni, de majdnem kiszaladtam tőle a világból. Pár elkapott leírás, esemény az egész, tulajdonképpen egy délután alatt elolvasható. Szörnyen csalódott voltam, hogy ezt a remek (és egyben klisés) ötletet így valósították meg, a vége pedig még magához képest is borzasztóan összecsapott lett. Valószínűleg az a magyarázat, hogy egyrészt éretlen vagyok hozzá (megpróbálom nem elfelejteni, hogy tíz év múlva olvassam újra), másrészt tudom, hogy engem a túlburjánzó, részletes szövegekkel lehet elbűvölni - legalábbis erről próbálom meggyőzni magam. (Azt még valahogy csak-csak beveszem magamtól, hogy éretlen vagyok (!!) egy szöveghez, de a a minimalista prózától is képes vagyok eldobni az agyam, szóval...) Szóval próbálom magam meggyőzni, hogy jó ez, csak engem nem érintett meg. Ez az az eset, amikor lehet toporzékolni, hogy tényleg annyi minden van benne, amit belelátunk, vagy sokkal prózaibb a valóság.
Tudjátok, mi most a legerősebb érzés bennem? Hogy a fejemben egy sokkal jobb verzió íródott a regény, a saját fantáziám és az összeolvasott cikkek alapján, mint amilyen valójában a Széles Sargasso-tenger. Ez az emlék fog bennem rögződni - remélem, tíz év múlva eggyé válik a valósággal. Talán ezek az igazán jó könyvek.

Eredeti cím: Wide Sargasso Sea
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2007
Fordította: Tandori Dezső
Ár: 3000 Ft

Jane és mi

"- Nem vagyok én angyal - mondtam nevetve. - És nem is leszek, amíg meg nem halok. Én leszek, Jane Eyre. Ne várjon tőlem semmi földöntúlit, Mr. Rochester, mert azt hiába vár. Én sem várok magától semmi természetfölöttit.
- Hát mit vár tőlem?
- Azt hiszem, egy ideig - rövid ideig - ilyen marad, amilyen most. Aztán lassan lehűl, megint szeszélyes lesz és szigorú, és nekem ugyancsak igyekeznem kell, hogy magas tetszését elnyerjem. De aztán, ha összeszoktunk, talán megint kedvelni fog engem. Azt mondom: kedvelni, nem azt, hogy: szeretni. Úgy gondolom, hogy a szerelme fél év alatt, talán még rövidebb idő alatt elpárolog. Azokban a könyvekben, amelyeket férfiak írtak, a férjek szerelme legföljebb egy fél esztendeig tart. Mindazonáltal azt remélem, hogy mint élettársat és mint jó barátot sohasem fog megutálni."

Charlotte Brontë: Jane Eyre

Ez a bejegyzés eredetileg teljesen máshogy kezdődött - közbotrányokozás végett: A vadak ura c. nyolcvanas évekbeli fantasy filmopusszal -, írtam benne mindenről, aztán, mikor rátértem a lényegi részre, azaz a nevezetes regényre, nagy kínnal egy három soros, unalmas bekezdést tudtam magamból kiizzadni. Aztán az álomtól borzas hajjal lerogyott mellém Rochester a pasim, és elkezdtem neki mesélni a regényről. Azt már egyikünk se tudta megmagyarázni, hogy miért nem azt írtam le, amit elmondtam neki.
Ó, de még mindig nem a Jane Eyre-ről van szó, úgyhogy pofa lapos, és lássuk a lényeget.
Azért szeretem annyira ezt a könyvet, mert ellentétben más, rokonítható szerzőkkel - az eredeti pep talk végig nevén nevezett és csúnyán meghurcolt egy másik írói munkásságot, az ordas összehasonlítást most megpróbálom elkerülni -, a történet bizonyos elemeit, fordulatait nem számítva a valóságot mutatja be. Nem száll alá az égből a hamis, idilli szerelem rózsaszín köde, Thornfieldet látva senki nem lát kellemetesebbnek egy ablakon morc pofával kibámuló nemes ifjoncot, a főszereplők hangsúlyozottan nem gyönyörűek, nincsenek idétlen párbeszédek, közhelyek és felszínesség.
Mi van helyette?
Egy olyan főszereplő, aki a mai nőknek is példaképe lehetne - hát még a maga korában... -, színes, aprólékos jellemrajzot kapunk Jane-ről; a nélkülözés, szeretetlenség ellenére a düh nem mérgezi meg a lelkét, még ha a nagynénje és az unokatestvérei nem is így látják, képes a szeretetre, nagylelkű és szerény. Az ingerszegény, szűk környezetben élt rövid élet ellenére bőven bír józan ésszel - pedig sokat olvasni se volt lehetősége, az ellenkezőjére emlékeztem -, a megpróbáltatások nem tették nebáncsvirággá és nyivákolás helyett két lábbal áll a földön, habár önmagával szemben nagyon kíméletlen, ebben látszik, mennyire megtaposta az élet. Habár többször kihangsúlyozzák, milyen kicsi és sápadt, elképesztően szívós. Annak ellenére, hogy mennyire állhatatos és makacs, a tiszta szívű, erős személyiségek lenyűgözik, és készséggel áll a szolgálatukba. Ezen a tulajdonságán ámuldoztam, nagyon tetszik, hogy egy fiktív karakter nem kizárólag ilyen vagy olyan, ahogy a való életben is hajlamosak vagyunk a beskatulyázásra - és szerintem semmi szégyellnivaló nincs ezen, nem behódolás vagy gerinctelenség, csak egy tulajdonság. Jane igazi összetett személyiség, nem egy naiv, ijedős 19.-i századi tipikus hősnő, ahogy egyesek próbálják ábrázolni.
Pazar, ahogy megtanítja kesztyűbe dudálni azt a pokróc imádnivaló Rochestert. Ha jól emlékszem, Jane nem egyszer említi Rochester haragját - ne feledjük, egy nevenincs nevelőnő - alkalmazott és egy gazdag, régi névvel bíró nemes áll egymással szemben -, de nem hagyja, hogy megijessze és a fejére nőjön, sőt, a közel 20 év korkülönbség ellenére Jane viselkedik józanabbul. A hozzáállása kicsit sántít, mégis egy 18-19 éves lányról van szó, akinek ez az első szerelem az életében. Érzésem szerint Charlotte Brontë ennél a pontnál túlrajzolta a főszereplőt és egy idősebb nő tapasztalatával ruházta fel - sőt, olyan tapasztalattal, amivel elvileg ő sem rendelkezett... khm.:) De bánom is én, ha ilyen parázs, csipkelődő párbeszédeket olvashatok, amiken szívből lehet vigyorogni, és egy valódi, nehézségekkel teli kapcsolatról. Igen - egy tizenkilencedik századi, viktoriánus lányregényről beszélünk, ami olyan frissnek, formabontónak érződik, hogy majd' 170 évvel a megírása után is élvezet olvasni.

"- Ó, milyen jó magát látni és hallani! - kiáltott föl. - Milyen eredeti, milyen egészen más, mint a többi lány. El nem cserélném ezt a kis angol lányt a török szultán egész háremével!Ez a célzás a háremre megint fölbosszantott.- Én semmiképpen nem fogom a háremét helyettesíteni - mondtam-, az ilyen beszédet hallani se szeretem. Ha maga háremhölgyekről ábrándozik, akkor csak utazzék haladéktalanul Sztambulba, és fektesse rabszolganőkbe azt a készpénzt, amelyet itt, úgy látszik, nem tud ízlésének megfelelően elkölteni.- És maga mit fog csinálni azalatt, amíg én fekete szemű háremhölgyeket vásárolok?- Én elmegyek misszionáriusnak, hogy segítsek a rabszolgákat felszabadítani, többek között a maga háremhölgyeit is. Lázadást szítok a rabszolganők között, és velük együtt megbilincseljük magát, kegyetlen basa, és addig nem is engedjük szabadon, amíg írást nem ad, hogy nem zsarnokoskodik többé.- Csöppet sem bánnám, ha ki lennék magának szolgáltatva, Jane."

Az első olvasás óta hat év telt el, és a szempontjaimon erősen érződik, hogy inkább a szereplők ragadtak meg, nem a cselekmény, amit, valljuk be, nehéz lenne elfelejteni. Sajnáltam, hogy minden erőfeszítésem ellenére nem sikerült belehelyezkednem a hajdani sötét, depresszív (vagy az emlékeim alapján annak vélt) hangulatba, pedig az időjárás is nekem kedvezett - az esős őszi időtől mindig Jane Eyre-olvashatnékom van-volt, hiába kerül bőven szóba a tavasz vagy a nyár. Nos, az időjárás szükséges, de nem elégséges feltételnek bizonyult. Ettől függetlenül nagyon élveztem az olvasást - a szívélyes viszony köztem és a történet között nem tűnt el, csak átalakult. Vajon milyen lesz harmadik alkalommal?

Ui.: Tudtátok, hogy Jane-nek zöld szeme van? Úgy megbuktam volna egy szőrözős tanárnál, mint a huzat.

Ui2.: Életemben nem szenvedtem ennyit post írásával, négy napig vajúdtam vele, és még a második változat is szar lett, de nem kínlódok tovább vele. Semmi pénzért és körülhízelgésért nem lennék főállású író.

Eredeti cím: Jane Eyre
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 1970 [igen, ebből direkt régi példányt akartam]
Fordította: Ruzitska Mária
Ár: pár száz forinttól elérhető

Figyelnek minket

- Az a fiú nem edz, hanem állandóan telefonál! - fakadt ki hevesen a takarítónéni, miközben hevesen gesztikulált egy porronggyal - Az előbb a vécében beszélt, most meg lement és ott folytatja! Nem csinál semmit, csak telefonál!

- Téged is régen láttalak - mondta szemrehányóan a másik takarítóhölgy egy szőke lánynak, mire ő szabadkozni kezdett hogy újabban csak délután ért rá.

Szemmel vagyunk mi tartva, kérem, állapítottam meg, miközben igyekeztem láthatatlanná válni a kanapén. Azon se lepődnék meg, ha az összes sportos felsőm színét fel tudnák sorolni és azt, hogy mióta festem a hajam. Vagy azon, hogy automatikus nyakleves jár azoknak, akik kihagynak egy alkalmat.

Szép új Márquezek

Kakaskodó meglepetéssel tölt el a tény, hogy még egy magamfajta mániákust is érhet meglepetés, ha beszédeleg egy könyvesboltba.

 

Olyan szépek, hogy majdnem elkéstem miattuk egy könyvvételről.

Ui.: Ma akartam venni egy Marinát a Libriben (itt is elfogyott), és lófrálás közben szemtanúja lehettem az ajándékvásárlás szent folyamatának; egy idősebb nő tétován lóbálta a kezében a Maya naplóját, a csüggedten ücsörgő lányától várva tanácsot: - Ezt néztem ki neki, de nem tudom, mi van benne...
Szörnyű lehet az az érzés, hogy ott állsz a milliónyi könyv előtt, és nem tudod, mi micsoda. Néhányszor elképzeltem a következő életemet, amiben egy könyvesbolt és a könyvek teljesen közömbös tényezők, ja, könyvek, semmi különös. Borzasztó volt.

A karácsonyi bacchanália margójára

Avagy az, ami maradt belőle.

Nem kell aggódni, nem ugyanez a kép fog szerepelni majdan a havi zárás rovatban, ugyanis muszáj kihasználni a 35%-os, minden könyvre érvényes kupont, ami hosszú hónapok óta a hűtőn díszlik. Tudnék vagy tíz könyvet választani, a 35% már az, ahol a fösvény énem is elkezd mocorogni, és nagyon sok érdekes könyv jelent meg mostanában, de valahol muszáj egy vonalat húzni, hogy a világ egyensúlyban maradjon.

A képeken Rókus Siegfried látható az ajándékba kapott könyveimmel. A vezetéknevével a vendégül látott illusztris társaság ajándékozta meg, úgy érzem, így már bátran szembenézhet az élet megpróbáltatásaival, Nita még a vállára is ültette és kijelentette, ő az igazi, akire egész életében várt. Akarhat-e ennél többet egy plüssróka? Ja, vigyorogva seggelni a könyvespolcon.
Legalább annyira ravasznak érzem magam, mint ő, mert a kapott könyvek közül hármat is olvastam korábban; az Otthon a világban (sztimitől kaptam) és a Légzőgyakorlat fuldoklóknak (fezer ajándéka) könyvtári olvasások voltak az év során, és annyira tetszettek, hogy szerettem volna belőlük egy saját példányt. A Felnőni kiábrándító (vicomte vol. 1) végiglapozását -és röhögését kikönyörögtem, fene bírta volna ki karácsonyig.
Kaptam egy Augustust pattől, kíváncsi leszek, hogyan passzol majd John Williams hangneme az ókori császárhoz, és hogy milyen képet fest róla - a korábbi olvasmányaim alapján sose kedveltem ezt a fickót, de itt az ideje, hogy ő is megkapja a maga portréját. A Ház a világ peremén Nitától érkezett; a megjelenése óta kíváncsi vagyok rá, és hát egy Rochester a szerzője!:) A budapesti úrinő magánélete az én látásmódom szerint hiánypótló kötet a piacon; jól jön egy ilyen non-fiction azoknak, akik szeretnek történelmi környezetben játszódó krimiket, regényeket olvasni, és a történelemnek egy olyan szegmensét mutatja be, ami az utálatot kiváltó töriórákon nem szokott előkerülni. Igazából még nyáron csaptunk le erre a kötetre, a kedvessel leboltoltuk, hogy ki mit kap karácsonyra, így kihasználtunk egy nagyon kedves akciót, mérsékeltük a beszerzések számát, és a kecskék is jóllaktak. A Halálhegy is egy non-fiction, amit pontytól kaptam - évekkel ezelőtt végigsöpört az online körünkben a konteóblogos bejegyzés, és néhányan kicsit megzizzenve nézegettük, tárgyaltuk, mi lehet a rejtély kulcsa. Az akkori eszmecserébe nem nagyon folytam bele, de sokat gondolkodtam az eseten - kíváncsi vagyok, a szerző milyen következtetésre jutott.
Jó, oké, utána olvastam, szerinte mi a megoldás, most mi van.

Habár az alábbi képek alanyai nem élték túl az estét se, én helyet adok nekik, mert az aznap reggeli fejvesztett rohanásban zökkenőmentesen megsültek és finomak lettek, a keksz pedig megrepedezett és megpirult az én gyönyörködtetésemért. Nem szoktam bonyolult, eszméletlenül szép ételeket készíteni, mert a konyhai hobbizás hátul kullog a preferenciáim között, de eddig mindenki túlélte gyomorrontás nélkül az alkalmakat.:)

Köszönöm mindenki a csodás ajándékokat és az összejöveteleket!:)

Ami miatt elbukik a január

Pontosabban: ami miatt nem lesz nullás hónap.

2017. január 10-én fog megjelenni magyarul a Live by Night, Az éjszaka törvénye címmel. Sőt, hogy még jobban eldobjuk magunkat a gyönyörtől, a kiadó szintén jövőre kiadja a Since We Fellt is. Úúúgy kicaplatok értük a Zuhatag sorra, mint a huzat.

Örülök, hogy az Agave küzd azért, hogy a magyar olvasók minél több Lehane-t olvashassanak magyarul. Én imádom ezt a pasast, nem tudom megérteni, hogy a krimiimádók széles köre miért nem kattant rá - hátha a Since Well Fellnek több esélye lesz, mint a Kenzie-Gennaro - sorozatnak, annak egy nő a főszereplője, most ez a divat.

Mikor lesz végre megint olyan, amilyen sosem volt

"Piros meg sárga rózsák feseltek épp, a nagy virágágy üveggolyós karói izzón tüzelték vissza tarkai színeikkel a déli nap hevét, a kertkapu felől malacok sivítoztak éhesen az ólban, és szállt az érett málna erjedt aromája, s a szemétdomb fülleteg, meleg párái reszkettek enyhe hullámokban a forró levegővel."

Kaffka Margit: Színek és évek

Nőnek lenni szar, szar volt és szar is marad.

Nagyon döcögősen indult a kapcsolatunk Pórtelky Magdával; az "idős" (ötvenéves) asszony a zsebkendőnyi kertjében üldögélve tekint vissza az életére, egy hihetetlenül szép leírásokkal tarkított, merengő, elmélázó, lassúdad gondolatfolyam keretében. Nagyon, nagyon sok türelemre volt szükségem, hogy felvegyem a narrátor tempóját, aztán egy reggel nekiveselkedtem és túljutottam a holtponton. Számomra az volt a titka, hogy nagyobb falatokban fogyasztottam; ez nem olyan regény, amiből a metrón pár megálló alatt elolvasunk egy fejezetet, aztán majd este folytatjuk. Ha adunk neki időt, egy eleven, színes-szagos világ bontakozik ki előttünk, korhű, hiteles forrásból, avagy jé, milyen érdekes világ volt Magyarországon, nem haltam bele az unalomba.

Magda ahhoz a generációhoz tartozik, amihez az én korosztályom a jelenben; már nem gyerekként, de még nem felnőttként ketté töri örökölt világát, szokásait a változás. Divatjamúlt jelenség, a múlt poros, funkciótlan kísértete lesz a polgáriasodó dzsentrivilágban, ahol neki kellene lefektetnie a szabályokat magának és az utána jövő generációknak. Gondolom, sok olvasó felrója Magdának, hogy ne szerencsétlenkedjen már annyit, hanem szedje össze magát, de abban a bizonytalan körvonalú pillangóbáb-formában, amiben ő van, nem könnyű szarvasbogárrá változni - pláne nőként. Az egész életét megkeseríti, hogy mindenkori helyzete a férfiaktól és/vagy a családtól függ, nem tud a saját lábára állni, de illusztris, vendégkényeztető háziasszonyként, vidéki úrilány-feleségként prímán megállja a helyét - nincs mit tenni, ez az ő "csavarmenete", úgy is mondhatnánk, hogy az ő képességei csak ebben a körben tudnak kibontakozni.
Ne higgyétek, hogy Magda nincs tudatában a korlátainak és a kiszolgáltatott helyzetének, nem szenvelgő, selyemruhás primadonna, még meg is lepett a nők helyzetéről alkotott haladó szellemű meglátásaival. Nagyra becsültem benne, hogy a saját lányait arra tanította, hogy törjenek ki a pillangóbábból, mindent megtett azért, hogy tanulhassanak és függetlenek legyenek. Magda típusa a mai napig létezik; mindannyian ismerünk olyan nőket, akiket alaposan elnyűtt az élet és magukat nem kímélve azt tartják szem előtt, hogy az ő gyerekeiknek jobb lehetőségeket biztosítsanak, miközben ők benn ragadnak egy tönkrement házasságban, ahol az egykori szerelem hamvaiból már csak a gyűlölködés szikrázik fel. Ez a probléma persze nem korszaktól vagy társadalmi osztálytól függ, mindig létezett (és létezni is fog), iszonyú tudatosság szükséges ahhoz, hogy egy kapcsolat 21-30 éven át ép maradjon, de most nem ez a téma.

Eddig csak Magdáról beszéltem, Margitról - állítólag az anyjáról mintázta a hősnőjét - nem. Nagyon szerettem a stílusát, annyira idegen, annyira más, mint én vagy az általam preferált könyvek, hogy szinte egzotikusnak hatott. A hangneme kicsit öregasszonyos, kicsit nagyasszonyosan dámás, de nem idegesítően, és a hangulata fantasztikus, áthatja az aranyos fényű, az elmúlástól patinás nosztalgia.

Klisé, de előbb-utóbb biztosan fogok még Kaffka Margittól olvasni - még mindig sikertelenül próbálkozom azzal, hogy több magyar szerzőt építsek be az olvasmánylistámba -, csak vegyem rá magam.

Kiadó: Osiris
Sorozat: Milleniumi Könyvtár
Ár: eredetileg 500 Ft volt, én 600-ért jutottam hozzá a ceruzás bevésés alapján:)

Napi öröm

Észleltek olvasás közben, Cunningham Otthon a világ végén c. kötetével:

"Egy szőke hajú, cica sapis leányzó olvassa a 8E buszon (Budapest) éppen most. :)"

[Az észlelő kilétét nem fedem fel, lehet, hogy nem szeretné itt viszont látni a nevét.]

Még jó, hogy indulás előtt az előzetes terv ellenére mégis kisminkeltem magam, huh. Steppelt kabátban, kötött sapkában rendkívül fontos dolog ez.

Átmeneti üresedés

"- Fontos megbeszélés - elmélkedett Carl, és rászánt egy pillanatot, hogy elképzelje.
 - Nem igazán... inkább csak a jövőről fog szólni, azt hiszem."

Zadie Smith: A szépségről

A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.

Nem tudom, hol kezdjem. Harmadjára futok neki a postírásnak, de nem tudom összefogni a szavakat ahhoz, hogy kifejtsem, miért is szeretem annyira az ilyen típusú könyveket. A semmi különös, ám számomra leírhatatlanul érdekes-hétköznapi emberek nem-életéről szóló, spirálisan kígyózó érzelmekről, a féltékenységről, irigységről, az átmeneti boldogságról és a szüntelen állóháborúról szóló nem-regényeket. Nem lehetünk állandóan harcos hercegnők vagy szörnyölő, vándor hősök.

Zadie Smith regénye elvileg két családra fókuszál, de a Belsey-klán többet mocorog a mikroszkóp alatt, mint az egzisztenciálisan jobb, de ellenszenvesebb Kipps-família. Két szemlélet, két beállítottság ütközik össze, amikor a pimasz sarjak Rómeó és Júlia módjára összegabalyodnak - ami szerencsére senkinek nem okozza a halálát -, és, mire véget ér a regény, valószínűleg megállapítható, hogy egyikük sem jobb a másiknál. Azért "valószínűleg", mert a családfő Montague Kippstől és a fiától mélységesen undorodtam, ahogy általában szoktam a vallásos ájtatosság szoknyája alá bújtatott nyerészkedéstől és kapzsiságtól. Howard se példamutató ember; lapít, hazudik (rosszul), bocsánatot kér (rosszul), megcsillogtatja az elbűvölő énjét (kiválóan), de alapvetően jó ember, aki nem akar rosszat, csak 50+-os létére mélységesen össze van zavarodva. Elég rémisztő, hogy egy ember ennyi idős korában sem találja a helyét és sorozatban hülyeségeket csinál, miközben körömszakadtáig ragaszkodik a mindenki számára fárasztó elveihez.
A többi szereplő sem volt szimpatikus - de ez abszolút nem befolyásol egy könyv megítélésében -,

Zadie Smith
forrás

Zora Belsey-től gellert kapott az agyam; az a törtető, hangoskodó, valójában önbizalomhiányos és rettegő típus, amit a valóságban is ki nem állhatok. Kippsék lánya, Victoria is a félelmeit takargatja, de legalább magának nem hazudik és néhány embernek meri megmutatni a törékeny énjét. Egyedül Kikivel tudtam szimpatizálni, és az ő segítségével jöttem rá, hogy ebben a történetben mindenki mélységesen magányos, főleg Kiki, a háromgyerekes, férjezett nő. Nem volt nehéz ezt a mintázatot a valóságra is kivetíteni, mert Zadie Smith élethű helyzeteket mutat be, az apró mozdulatokig kísértetiesen ismerős képeket fest. Howard látogatása az apjánál annyira tűpontos, hogy még én is zabos lettem tőle. Annyira valódi, annyira igazi - és borzasztó. Nehezen tudom a szépség fogalmát társítani ehhez a regényhez, túl sok ronda dolog esik meg, és a felbukkanó szépség istenes kalamajkába keveri a szereplőket.

"- Kérlek! Ez nem Amerika! Asziszed, ez Amerika? Ez játékváros! Én ezen a földön születtem, nekem elhiheted. Mész Roxburybe, mész Bronxba, akkor látod Amerikát. Az utca. - Levi, te nem Bronxban laksz - magyarázta Zora ráérősen -, te Wellingtonban laksz. Az Arundelbe jársz. A neved bele van vasalva az alsóneműdbe. - Nem tudom, hogy én utca vagyok-e... - elmélkedett Howard. - Még mindig egészséges vagyok, van hajam, herém, szemem, satöbbi. Príma herém van. Igaz, hogy fölötte állok a szubnormális értelmi szintnek - de, ismétlem, tele vagyok tűzzel és trutymóval. - Ne!
 - Apu - mondta Zora -, lécci, ne mondj ilyet, hogy trutymó. Soha. - Nem lehetek utca? - Nem. Miért kell neked mindig mindenből viccet csinálnod? - Én csak utca akarok lenni. - Anyu! Szólj neki, hogy hagyja abba! - Lehetek testvér. Ellenőrizzétek! - Azzal Howard elkezdett mindenféle izomszakasztó kézmozdulatot és testtartást produkálni. Kiki visított, és eltakarta a szemét. - Anyu! Én isten bizony hazamegyek, ha még egy másodpercig csinálja ezt, isten bizony...Levi reménytelenül próbálta eltakarni a csuklyájával perifériás látásának azt a szeletét, amelyben Howard makacsul kitartott. Ez bizonyosan egy másodperccel az előtt történt, hogy Howard recitálni kezdte az egyetlen rapszámot, amelyre emlékezett. Rejtélyes módon erre az egyetlen sorra emlékezett a dalszövegek tömegéből, amelyeket Levi naphosszat dünnyögött: - A gatyámban gyorstüzelő löveg van - kezdte Howard. A család megbotránkozott sikongatásban tört ki. - Mert nekem a farkamban is eszem van!
- Na most elég! Elmentem.
Levi flegmán előreügetett, és elbújt a park kapuján behömpölygő tömegben. Mind nevettek, még Jerome is, és Kikinek jólesett látni, ahogy nevet. Howard mindig vicces volt. Mikor először találkoztak, már akkor azt gondolta róla, hogy az a fajta apa lesz, aki meg tudja majd nevettetni a gyerekeit."

Szóval, nagyon igazmondó, élethű, de nem megy át önmarcangolásba, olvasás után nem úgy éreztem magam, mint akit megrágtak és kiköptek a mocskos járdára, Smith meghagyja nekünk a következtetéseket és a lelkiismeret néma hangjait, kezdjünk vele, amit akarunk - maradhatunk annál, hogy egy jó kis könyvet olvastunk, de mi egyáltalán nem ilyenek vagyunk (hát persze), vagy elismerhetjük, hogy mi is így botorkálunk; megbotolva-elvágódva, de többnyire makacsul kapaszkodva.

A fordítás mellett nem tudok szó nélkül elmenni. Nekem alapvetően nincs gondom Sóvágó Katalin munkáival, általában kevés farkasordító hiba marad a fordításaiban - vagy a történet jótékony homálya elrejti őket előlem -, de ez botrányos volt. Rögtön pofán vág azzal, hogy "Köszönetmondás", annyira rondán néz ki, hogy majdnem elvette a kedvem a könyvtől. Sajnos a történet elején elég sok bicegő mondat van, a Belsey-ház leírása iszonyatos, pedig látni a szépségét. Szerencsére később normalizálódik a helyzet (csak a "füligszáj mosoly"-t és a "tátott szem"-et tudnám feledni) - a szlengbe nem fogok belekötni, mert azt úgyse lehet átültetni egy másik nyelvre -, de előfordulnak olyanok, hogy "nem akarok részes lenni ebben", bántóan kiugranak a szövegből ezek a sántikáló kifejezések, mondatok, kizökkentettek az olvasásból. Nem akarok ebben részt venni, nem akarok ebben résztvevő lenni, én ebben nem veszek részt, én ebből nem vállalok részt, annyi variáció létezik rá, nem igaz, hogy pár betűt nem bírt a szerkesztő vagy a korrektor arrébb pöccinteni. És Tulp doktornak mióta "anatómialeckéje" van, "Tulp doktor anatómiája" helyett?

Ui.: nagyon szeretem az ún. "városjáró" könyveket, amelyek hétköznapi, csip-csup dolgokat írnak le a városokról, ahol játszódnak. Ez is ilyen.

Eredeti cím: On Beauty
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2007
Fordította: Sóvágó Katalin
Ár: 2900 Ft, de A Nagy Nyári Szandi Akcióban pár száz forintért hozzá lehet jutni

Hogy mi, már vége a novembernek?

Ahogy bambán görgettem az rss-t, észrevettem, hogy kezdenek elszaporodni a novemberi summázós bejegyzések... igen, mert december elseje van. Baszki.

Novemberben nem vettem egyetlen könyvet se, nagyon büszke vagyok magamra, hogy a nagy dajdajozásban sikerült egymás után két üres hónapot összehoznom - tekintve, hogy karácsonyra hét könyvet kapok ajándékba, a beszerzős polc meghálálja majd a hosszú böjtöt. Ráadásul van még egy 35%-os Book24 kuponunk, ami könyvenként jelent ennyi kedvezményt, nem csupán a végösszegből vonódik le. Hm, Aranypinty. Hm, Marina. Briliáns barátnőm. Őrülten boldog?
Nem is nézem tovább a kívánságlistát, inkább azt vizslassuk meg, miket olvastam ebben a hónapban!

Mi, tíz könyv? Csupa meglepetés ér ma.:D

   

   

 

Akárhogy számolom, ez tényleg tíz.
A tigris asszonyáról már írtam, a kezdeti döcögés után nagyon hamar egymásba szerettünk, csak az állatkerti tigris ne jutna annyiszor eszembe... Üdítő élményként lezavartam egy másféle tigrises könyvet, egy újabb Kázmér és Huba-képregényt. A szépségről nagyon jó élmény volt, már majdnem kész van a postja, aki szereti a társadalmi-emberi kapcsolatokat taglaló könyveket, annak számot tarthat az érdeklődésére. A Színek és évek grátisz VCs volt, eléggé kínlódtam vele, aztán egy délután alatt sikerült belerázódni a ritmusába és nem bánom, hogy végre sorra került.
A Jane Eyre egy évek óta ígérgetett újraolvasás volt. A vacak idő abszolút kedvez ennek a regénynek - már szép tavasz is bőven akad benne -, a borongós, esős időhöz valahogy mindig őt társítom (ahogy a vonatozáshoz Sherlock Holmest és az edzőteremhez a Kenzie-Gennaro-sorozatot).
Két kölcsönkért könyvet is olvastam ebben a hónapban; az első a kedvesé, Martintól A jégsárkány... nagyon szomorú volt és a kiadói marketing eléggé félrevitte az éneket, ugyanis nem Westerosban játszódik. A másik kakukktojás a Szívtelen, amit a mindig szívélyes Ilwerantól kaptam, néha jólesik ilyen csajos könyvet olvasni - ezt és a Kázmér és Hubát kivéve nem tobzódtam vidám olvasmányokban.
A The Resurrectionist régi vétel volt a Bookdepóról. Többször nézegettem már a "metszeteket" az olyan bizarr, mesebeli lényekről, mint a sellő, kiméra, hárpia, de eddig nem vettem rá magam, hogy a valójában nem túl terjedelmes szöveget is elolvassam. A Legyek Ura szintén régi adósság volt, és, ha már beszereztem az Európa új kiadását - ami Gy. Horváth László újrafordítását is jelenti -, igazán ideje volt elolvasni. Nem viselt meg annyira, de jólesett utána gyilkos teáskannákról és színpompás térdnadrágokról [Szívtelen] olvasni.
Az ikert tegnap éjszaka fejeztem be, örülök, hogy a Líra akciójában beszereztem, jó kis könyv. Jó kis introvertált, és eléggé férfi könyv. A kertészkedés és az írás tényleg hasonló munka.:)
Volt egy félbehagyásom is, Mihail Siskintől a Levélregény. Nagyon akartam szeretni, de nem bírom az első szerelemmel járó blődségeket, mint például ezt:
„Megmosolyogtat, a szádban bonbonnal aludtál el, a csokoládé leve vékony patakban folyik ki ajkad közül.”

Fúúúj. És hogy a fenébe lehet csokival a szájban elaludni?
 
Az írás terén sajnos nem remekeltem, elég hajtépősre sikerült ez a hónap is, de tegnap nagy kínnal összehoztam A szépségről szösszenetjét, ha lenne haja egy értékelésnek, azt mondanám, annál fogva rángattam ki. Nem lett jó, de ennél többre nem vagyok képes most.

Néhányan írtak olvasási terveket az év hátralévő részére, én nem fogok, mert szeretnék a pillanatnyi kedvem után menni. Bánki Éva Esővárosát és a Mikor eltűntek a galambok c. Oksanent szeretném még sorra keríteni, hogy az összes (18), VCs-be válogatott könyv ki legyen pipálva, de, ha nem jön össze, nem fogok a kardomba dőlni.

A többiek novembere:
Nita
Katacita
Nikkincs
Dóri
Nokedli