Rosszul leplezett hazugságok

Therese Anne Fowler: Rendes környék

 Ahogy az tudott, a könyvek képesek összehozni az embereket. Ildikó (@t_ildiko a Molyon), amellett, hogy megmentett némi felesleges pénzkiadástól, megajándékozott egy ingyenes olvasmányélménnyel és egy kellemes beszélgetéssel az Örs fövő katlanjában - és azt még nem is meséltem neki, hogy a villamos visszafelé ment -, bár erre az örömre a várható csalódás árnyéka vetült, ugyanis Ildikót ígéretes volta ellenére a Rendes környék alaposan felbosszantotta, és a hasonló ízlésünk alapján nem sok jóra számítottam - de talán a diszkontszintre leszállított elvárásaim miatt -, nekem nem okozott akkora csalódást ez a fülszöveg alapján ígéretesnek tűnő societypunk.

A koncepció egyáltalán nem rossz, a felvetett témák érdekesek, szerintem még a karakterek és a köztük lévő kapcsolatok, konfliktusok is működőképesek, a probléma a kivitelezéssel van; Therese Anne Fowler nem elég jó író ahhoz, hogy "felszikráztassa" ezt a robbanóképes anyagot - ezt mondom, ha kicsit gonosz akarok lenni. Ha annyira nem, akkor azt, hogy kellett volna egy erősebb kezű szerkesztő, aki kiveri belőle, hogy ásson a felszíni ripacskodás alá és 100 oldallal megtoldva a regényt igazi ínyencséget tálaljon az olvasók elé.

Gyönyörűen ki lehetett volna bontani a feketékkel szembeni előítéletet Xavier ügyével - amire lehet mondani, hogy lerágott csont, de az írónő elég jól építi fel ahhoz, hogy fenntartsa az érdeklődést -, hát még ezzel az álszent, keresztény értékekkel leplezett mohó kapzsisággal szemben, amit Brad Whitman képvisel, akkora pöcs, hogy bárki tűsarkút húzna azért, hogy jól tökön rúgja. Annyira hemzseg a kiaknázatlan lehetőségektől ez a történet, hogy még bírósági per felé sem kellett volna kanyarítani, pedig egy rutinos, biztos kezű író abból is olyan tűzijátékot írt volna, hogy még én is fetrengtem volna a gyönyörűségtől, pedig Jodi Picoult egy életre elvette a kedvemet a tárgyalótermi drámáktól.

Valerie karakteréből többet ki lehetett volna hozni, ismét gonosz leszek, de engem sokkal jobban érdekelt a társadalmi helyzete, mint a munkája, amire annyira rágörcsölt, mint egy elsőéves biológiaszakos, aki görcsösen próbálja definiálni magát a választott szakmáján keresztül, csak ez egy bizonyos kor felett marha idegesítő. Lehet, hogy az esetében a szerzői szándék jól sült el - vagyis, ha az volt a cél, hogy felpaprikázzam magam rajta -, mert legszívesebben a hajánál fogva húztam volna a virágágyásaiba, amikor kárhoztatja a műanyag strandlabdát, miközben a fiával mindkettejüknek autója van és a búbánatos isten szerelméért, miért nem Whitmanék építkezése előtt csinált valamit, hogy megvédje a tölgyfát, amit annyira szeret? És hogyan juthatott eszébe, hogy a kártérítés milyen jól jön majd a fia egyetemi tanulmányai kapcsán? A fia tizennyolc éves, miért most gondol a taníttatása költségeire? És hogyan fér össze ez az újkeletű anyagiasság az ökovezérelt aktivista gondolkodásmódjával?

Ellenben Therese Anne Fowler fogja ezt a lavinaként hízó feszültséggombócot és ocsmány módon kilapítja. Miért ide kellett ezt kifuttatni, mi értelme volt ennek a megoldásnak? Szentségtörés ilyet művelni!

A lezárás is egy vicc, olyan, mintha a szerző kifutott volna a határidőből vagy a rendelkezésre álló lapok számából és igyekezett volna gyorsan lezavarni a hátralévő munkát. Minden, amit a történet végén leír, teljesen hiteltelen, minden cselekedet karakteridegen, csak csóváltam a fejem ezen a trehány munkán. El lehet olvasni, mert eteti magát (sőt, még a telefonpróbát is kiállta), de a közelében se járt annak, amit egy hasonló tematikájú regénytől elvárok.

Eredeti cím: A Good Neighborhood

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2021

Fordította: Schultz Judit

Ár: 4200 Ft

Csokoládé 2. kör

"Álmokat árulok, könnyű kis vigasztalást, édes és ártalmatlan kísértéseket, hogy a szentek fancsali képpen pottyanjanak a magasból a pralinés és nugátos tálcák közé." 

Joanne Harris: Csokoládé

Sokan ismerjük azt az érzést, hogy amikor már kora reggel 25 fok van, locsolják a villamossíneket és nincs olyan lenge ruha, ami megóvna a patakokban folyó izzadtságtól, hogy bizonyos könyvek nem csúsznak, vagy maga az olvasás se megy. Amint beköszönt a kánikula, megjelenik a könnyedség iránti vágy. Mi menti meg a hőségtől és a munkától [továbbra is igazságtalanságnak tartom, hogy a felnőtteknek nem jár nyári szünet] elcsigázott elmét? Az enyémet nem Ben Lerner és nem Toni Morrison. Ide valami ismerős kell, valami nem túl megerőltető, nem lelki mélységeket és poklot szántó, briliáns írás, azt hagyjuk meg a hosszú téli estékre.

Ide a játékos, de felkavaró-nyugtalanító szél kellett, az apró francia falucska a fehéren világító templomtornyával és az örömtelenségnek fityiszt mutató csokoládébolt a bűnös élvezetekre csábító, csillogó kirakatával és a mindent átjáró fahéj-szegfűszeg-és marcipánillatával.

Természetesen teljesen más volt most olvasni a könyvet, mintt 2009-ben (úristen), sokkal kevésbé kerültem a hatása alá és bizonyos momentumai inkább megmosolyogtattak, mintsem elbűvöltek. Mai mizantróp énemnek hihetetlennek tűnik, hogy léteznek olyan emberek, akik ennyire adni akarnak másoknak, ennyire bírnak adni és nem émelyíti el őket a hétköznapi nyomorúságok végtelen sora.

Persze, Vianne-nak is vannak sötét gondolatai és az élete minden, csak nem fenékig tejfel, hiszen egyedülálló anya, nem Madame, hanem Mademoiselle Rocher, nem jár templomba, színes ruhákat hord és a nagyböjt idején csokoládéboltot nyit - ezek közül egy is bőven elég lenne ahhoz, hogy kivívja egy apró, konzervatív közösség ellenszenvét, hát még amikor elkezdi maga köré gyűjteni eme alattomos nyáj számkivetettjeit és nem átall arra törekedni, hogy a földi boldogság felé terelje őket a mennyek üdvözlete helyett.

Minden ember rengeteg traumát hordoz magában, még Vianne Fekete Embere, Reynaud atya, akit a gondolatai alapján inkább szánni lehet, mintsem gyűlölni, bár azt az első olvasás óta sem bocsátottam meg neki, hogy szerinte egy állatnak nincs lelke.

A további kötetek ismeretében érdekes megfigyelni, hogyan változik Harris stílusa; emlékeim szerint a Csokoládécipő sokkal sötétebb hangulatú és annakidején az volt a kedvencem, a Csokoládés barack eléggé vízízű volt, Az epertolvaj - ezt 2019-ben olvastam, tehát sajnos friss az élmény - meg egyenesen csalódottá tett: meglepett a Vianne-t uraló (szándékos vagy akarattalan írói szándékból fakadó) keserűség, az ellenfél pedig fájóan sematikus, minden harrisi varázslat hiányzott belőle és csak az ordító manírok maradtak helyette. Persze 20 év még regényidőt tekintve is sok és még a regényszereplők is megöregednek, de minden józan észérvem dacára úgy éreztem, ez a történet már nagyon kifáradt a negyedik kötetre és Harris nem az a szerző, aki egy ötletéből él meg - itt muszáj megjegyeznem, hogy aligha van még egy olyan adaptáció, ami annyire beskatulyázta volna az írót, mint a Csokoládé c. film -, hiszen minden könyve más és eddig minden alkalommal meglepett.

Minden változás dacára jólesett újra elmerülni a Csokoládé világában. A fókusz a mágikus realista elemekről áttevődött a földhözragadtabb témákra, de a szkepticizmusom ellenére hagytam (és örültem neki), hogy Harris elvarázsoljon és a hűvös lakásban jólesően elnyúlva élvezettel nyammogtam a sorokon. Hogy folytatom-e az újraolvasást? A második kötet erejéig valószínűleg igen, amikor nagyon elegem lesz mindenről és érezni akarom a szél hívó szavát.

Ui.: Igen, nekem a Csokoládé tipikusan kabátkönyv.

Eredeti cím: Chocolat

Kiadó: Ulpius-ház

Kiadás éve: 2007

Fordította: Szántó Judit

Eredeti ár: 3000 Ft

A tikkasztó júniusi zárás

 A múlt hónapban rám tört a könyvvásárolhatnék és miért ne alapon bedobáltam pár kötetet a kosárba; volt köztük olyan, aminek vártam a megjelenését, mást hirtelen felindulásból vagy pozitív vélemények hatására választottam.

Júniusban a negyedik kötet megjelenése alkalmából újraolvastam a Monstress első három részét - és ez fog történni minden hátralévő darab esetén -, szépen meg is dobta az idei olvasmányaim számát. Meglepően jólesett olvasni a Farkasbőrbent és a Csak egy pestist, de sajnos sikerült sorozatban három olyan regényt is előkapni, amelyek nem találtak meg; a Hol vagy, Madison Culver? nekem mélyrepülés volt Az elvarázsoltakhoz képest, Az iskola Topekában és a Könyörület esetében nem tudom, mi csúszott félre. Talán az, hogy egyik stílusát se érzem annyira a magaménak, és persze a hőség.

A csalódásoktól és a nyűgösségtől menekülve elmerültem a Csokoládéban és talán Joanne Harrisnek köszönhetően nem idegelt ki annyira a Rendes környék, mint amennyire számítottam rá.

A többiek júniusa:

Nita - aki tizenkét beszerzéssel ünnepelte a nyarat

PuPilla - aki viszont csak egy könyvet szerzett be (de aktivitását a hőség sem töri le)

Dóri - aki jól balanszolja a beszerzés-olvasás libikókáját

Katacita - akinek az agya szintén ledobja a könyveket nyáron

Tematikus post: societypunk

 Megvan az a (rossz?) szokásom, hogy a könyveket különféle apokrif, összegyetemes paradigmán kívüli kategóriákba sorolom be. Kabátkönyv. Háztáji mágia. Tartalmas szórakoztató. Műfajmix. Vörös Oroszlán, stb. És vannak az ún. "társadalomkritikai" regények, amelyek tulajdonképpen olyan családregények, amelyek túl tekintenek a (társadalom egy szeletét alkotó) család három-vagy több generációnyi keretén és azon keresztül, amellett az emberiséget vizsgálják, olyan aktuális, a közt foglalkoztató kérdésekkel, amelyek érintik a politika, az orvostudomány, a környezetvédelem, a művészet, a (közösségi) média, bármi témáját, és ezt a sok részelemet szerves egésszé fonják össze.

 

Biztos van rájuk egy tisztességes műfajmegnevezés - néha irigylem az SFF-szekta hagyományos irodalmi műfajokon kárörvendő antimeghatározásait a mindenféle alzsánerbe menő és keresztező -punkjával -, de ahogy végigkattintgattam néhány kedvencem adatlapját, nem találtam egységes megnevezést, szóval, mi lenne, ha csak úgy magamban ők alkotnák a societypunk skatulyáját? Látom magam előtt, hogy a volt irodalomtanáraim végképp kiátkoznak az irodáik negyvenéves por leheletét árasztó irodáikban, de hát már amúgy sem tudtak mit kezdeni egy olyan eretnek bölcsésszel, aki szakadár módon számokra cserélte a betűket.

Végigböngészve az olvasmánylistámat, arra a megállapításra jutottam - amellett, hogy mennyi istentelenül szörnyű könyvet olvastam -, hogy nem olvastam még sok societypunk könyvet, de azokat roppant lelkesen fel fogom sorolni.

J.K. Rowling: Átmeneti üresedés - a mizantróp énem egyből kárörvendő mosolyra fakad, amikor eszünkbe jut, hogy a sok kis naiv HP-rajongó, aki más könyvet soha életében nem vett a kezébe, mennyire pofára esett, amikor szembesült ezzel a nagyon kíméletlen, az emberi gyarlóságot a húsa legalsó rétegéig levetkőztető szörnyeteggel. Ja, kérem, az életben nincs semmi varázslatos és Rowling istenesen belenyomja az orrunkat.

Jussi Valtonen: Nem tudják, mit cselekszenek - érdekes, hogy mindig emlékszem, ezeket a könyveket hol és mikor olvastam, mindig tudok tér-és időkoordinátát hozzájuk kapcsolni. Ezt egy futóversenyen várakozva olvastam, különösen embergyűlölő hangulatban - rühellek hétvégén korán kelni -, igazán illett a könyv tematikájához, a baljós cím előrevetíti, hogy ez a történet nem happy enddel végződik.

Lionel Shriver - az ő esetében nem sorolok fel címeket, mert mindegyik könyve lazán beilleszthető ebbe a kategóriába. Nekem a Beszélnünk kell Kevinről az első számú kedvencem tőle, amely jóval több egy iskolai mészárlás krónikájánál; elevenen falja fel az embert és olyan témákat rángat elő a sötétség mélyéről, amelyekről nagyon, nagyon nem szeretünk beszélni.

A Születésnap után a másik lieblingem, amelyben Shriver egy nagyon érdekes kísérletet hajt végre; a főszereplő két, alternatív jövőjébe nyerünk betekintést, amely attól függ, melyik férfit választja. Aki nem ismeri Shrivert, látom, hogy a szemöldöke a hajvonaláig szökken, de én csak mosolygok magamban. 

A Nagytestvér és A Mandible család miatt nagyon haragszom Shriverre, az előbbinek a befejezését mérhetetlenül tönkretette egy iszonytatóan ótvaros megoldással, az utóbbi regényt pedig úgy, ahogy van, nem értem, teljesen méltatlan a kvalitásához.

Peter Buwalda: Bonita Avenue - emlékszem, egy rövid wellnessre vittem magammal és boldogan fetrengtem vele a nyugágyon. Az összes societypunk közül ez a legdekadensebb, a leginkább polgárpukkasztó, néhol egyenesen groteszk, az érzékenyebbeknek gyomorforgató.

Nathan Hill: Nix - szintén wellness olvasmány volt, az ilyen féltéglányi mestermunkáknak kipihent elme és teljes figyelem jár. Sajnos csak töredékek villannak fel a tartalmából, de annakidején egész tisztességes bejegyzést hoztam róla össze.

Jonathan Franzen - ironikus módon a sokak által favorizált szerző nálam rendre vesztesen kerül ki az összehasonlításokból; nem olyan komplex, mint Nathan Hill, nem megy olyan mélyre, mint Buwalda és nem olyan gyilkos, mint Shriver. Az Erős rengés tetszett tőle a legjobban. A Diszkomfortzóna alapján rettenetesen megutáltam, egy gondosan kialakított szerepben tetszelgő pozőrnek tűnt, aki még a madarak közül se szereti mindet (cöhh) és még a szemüvege is művi rajta.

Zadie Smith: A szépségről - nem olyan összetett, mint a fentebb felsorolt regények, de nálam megállja a helyét, annak ellenére is, hogy a borító és a kezdetben döcögő fordítás sokat tesz azért, hogy elvegye az ember kedvét. A mai napig ez a kedvencem Zadie Smith-től.

Ben Lerner: Az iskola Topekában - szintén határeset, nem pályázhat az amerikai nagyregény címére, de a fülszövege alapján reméltem, hogy csatlakozhat a kedvenceimhez. Sajnos a vágyam nem teljesült, majd megpróbálok róla hosszabban értekezni.

A nyomkereső

Rene Denfeld: Hol vagy, Madison Culver? 

Azt hiszem, az író előző regénye, Az elvarázsoltak nem népszerű könyv, ill. nem széles körben ismert; az olvasó emberek sovány szubkulturájának egy szelete áhítattal adózik neki, de ezt a kicsiny, lelkes rajongótábort leszámítva valószínűleg kevesen ismerik nálunk Rene Denfeld nevét. 

Ha így van, ha nem, ez a pár ember hallatlanul izgatott lett, amikor kiderült, hogy a szerzőnek új regénye jelenik meg. Ahogy már megszokhattuk, a magyar cím és a borító professzionális múltra visszatekintő, már-már hallatlan precizitással történő félrepozicionálása már előre a domestic noir és az ócska, könnykisajtolásra kiélezett gyerekrablós krimik közötti senkiföldjére dobta szegény könyvünket.

Rene Denfeld nem kalandozik messze Az elvarázsoltak világától; nagyon fájdalmas, tabunak számító, borzalmas dolgokat hoz felszínre, amelyeknek soha nem lenne szabad megtörténniük, mégis nap mint nap megesnek. Olyan dolgokat, amelyekre nem akarunk gondolni, amelyekről azt gondoljuk, kizárhatjuk a világunkból, kizárják az otthonaink falai, a biztonsági ajtók, a pénz a bankszámlánkon, a szorosan betartott határidők, amelyek szilárd pontokként tapasztanak minket a világhoz; hogy mi nem veszhetünk el. Nem veszhetünk el kisgyerekként, nem veszhetünk fel felnőttként, nem mosódnak el a való világ kontúrjai, nem lépünk ki a testünkből és veszítjük el az irányítást, mert a testünk egy olyan traumára emlékszik, amire az elménk nem akar.

A regény főszereplője, Naomi is küzd a saját tragédiájával; az eltűnt gyerekekre specializálódott magándetektív maga is elveszett gyermek volt, az emlékei eltűntek és senki nem jelentkezett érte, nevelőszülő vette magához. Naomi minden ügyet elvállal, ezért nem riad vissza Culveréktől sem, akiknek a kislánya három éve tűnt el nyom nélkül Oregon végeláthatlan, fagyos vadonjában.

Természetesen van valami az ügyben, ami arra kényszeríti a főszereplőt, hogy szembenézzen a saját tragédiájával, engedje magát emlékezni és induljon el felderíteni, kicsoda valójában és honnan jött, hogy abbahagyja a menekülést a múltja és a fájdalom elől, hogy végre engedje, hogy megtalálják - vagy legalább megtalálja saját magát.

Rene Denfeld, amellett, hogy író, hivatásos nevelőszülő és nyomozó is, aki az elesetteken és a társadalmon saját vagy önhibáján kívül rekedt embereken segít. A munkája erősen érezteti a hatását a regény stílusán is, olyan, mint egy szentencia, egy példamese/-történet azoknak, akiknek szüksége van rá (vö. a mesék gyógyító ereje, ami magában a regényben is megjelenik). 

Sajnos akármennyit gondolkodom rajta, inkább a nem tetszés felé hajlok. Ez tulajdonképpen nem regény, nem irodalmi alkotás, hanem egy terápiás történet; mintha minden csak díszlet lenne Denfeld tulajdonképpeni mondanivalójához, ami szinte fanatikusan izzó hitet takar és ami végig nagyon zavart.

Naomi csak egy ostoba bábnak tűnik, egy papírmasé figurának, aki a szerzői utasításnak megfelelően ide-oda megy és kimond néhány fontos tételmondatot - ami egy traumatizált embernek, de nem egy regényolvasónak fontos. Nem győzött meg a szerző, hogy egy professzionális detektívvel van dolgunk - attól nem kel életre a karakter, hogy leírja, egy visszavonult mexikói bokszolótól tanult önvédelmet és elvégzett néhány tanfolyamot. Jerome úgy, ahogy van, csak egy kellemes háttér, szükséges kulcselem egy gyógyulás-történetben, de nemhogy pasi, ember nem létezik, aki ilyen lenne. Ilyen totális elfogadásról álmodozik minden traumatizált ember, egy tulajdonképpeni gyengéd apa-mindenhatóról, akinek elhihetjük, hogy minden rendben lesz és nincs semmi baj, aki megvéd minket a világ éles sarkaitól. De egy pasi, akit szintén nevelőszülő nevelt fel és a fél karját elvesztette a háborúban? Kizárt.

Madison szemszögében sokkal jobban összesimulnak a motívumok, és kidomborodik az, amiben Denfeld erős; minden szenzációhajhászás (ami nagyon ordít Jodi Picoult-nál) nélkül mutatja meg, hogy valaha a szörnyeteg is ember volt és nem is olyan mélyen még mindig az. Hogyan lehet feloldani ezt az iszonyatos kettősséget - mit lehet kezdeni egyén-és társadalomszinten egy olyan emberrel, aki tulajdonképpen egy halálra kínzott kisgyermek, akit mindenki cserben hagyott és nem volt elég kapaszkodója, hogy felülemelkedjen a démonokon, míg végül maga is azzá vált?

Habár hat éve olvastam Az elvarázsoltakat és (ami a tartalmat illeti) az emlékeim gyakorlatilag szilánkosra koptak, nekem ez nagyon messze van attól az extázistól, amire viszont nagyon is emlékszem Rene előző regénye kapcsán.

Az értékelésem alapján rosszabbnak hangzik, mint amilyen a valóságban, mert könnyen, gyorsan olvasható, leköti az embert, de hát túl magasan volt a léc és egyre nehezebb engem (és más, sokat olvasott könyvmolyt is) úgy igazán, térdbicsaklósan lenyűgözni. Még Zafónnak se sikerült mindig, na, Denfeldnek is elnézhetjük.

Azt hiszem, az író előző regénye, Az elvarázsoltak nem népszerű könyv, ill. nem széles körben ismert; az olvasó emberek sovány szubkulturájának egy szelete áhítattal adózik neki, de ezt a kicsiny, lelkes rajongótábort leszámítva valószínűleg kevesen ismerik nálunk Rene Denfeld nevét. 

Ha így van, ha nem, ez a pár ember hallatlanul izgatott lett, amikor kiderült, hogy a szerzőnek új regénye jelenik meg. Ahogy már megszokhattuk, a magyar cím és a borító professzionális múltra visszatekintő, már-már hallatlan precizitással történő félrepozicionálása már előre a domestic noir és az ócska, könnykisajtolásra kiélezett gyerekrablós krimik közötti senkiföldjére dobta szegény könyvünket.

Rene Denfeld nem kalandozik messze Az elvarázsoltak világától; nagyon fájdalmas, tabunak számító, borzalmas dolgokat hoz felszínre, amelyeknek soha nem lenne szabad megtörténniük, mégis nap mint nap megesnek. Olyan dolgokat, amelyekre nem akarunk gondolni, amelyekről azt gondoljuk, kizárhatjuk a világunkból, kizárják az otthonaink falai, a biztonsági ajtók, a pénz a bankszámlánkon, a szorosan betartott határidők, amelyek szilárd pontokként tapasztanak minket a világhoz; hogy mi nem veszhetünk el. Nem veszhetünk el kisgyerekként, nem veszhetünk fel felnőttként, nem mosódnak el a való világ kontúrjai, nem lépünk ki a testünkből és veszítjük el az irányítást, mert a testünk egy olyan traumára emlékszik, amire az elménk nem akar.

A regény főszereplője, Naomi is küzd a saját tragédiájával; az eltűnt gyerekekre specializálódott magándetektív maga is elveszett gyermek volt, az emlékei eltűntek és senki nem jelentkezett érte, nevelőszülő vette magához. Naomi minden ügyet elvállal, ezért nem riad vissza Culveréktől sem, akiknek a kislánya három éve tűnt el nyom nélkül Oregon végeláthatlan, fagyos vadonjában.

Természetesen van valami az ügyben, ami arra kényszeríti a főszereplőt, hogy szembenézzen a saját tragédiájával, engedje magát emlékezni és induljon el felderíteni, kicsoda valójában és honnan jött, hogy abbahagyja a menekülést a múltja és a fájdalom elől, hogy végre engedje, hogy megtalálják - vagy legalább megtalálja saját magát.

Rene Denfeld, amellett, hogy író, hivatásos nevelőszülő és nyomozó is, aki az elesetteken és a társadalmon saját vagy önhibáján kívül rekedt embereken segít. A munkája erősen érezteti a hatását a regény stílusán is, olyan, mint egy szentencia, egy példamese/-történet azoknak, akiknek szüksége van rá (vö. a mesék gyógyító ereje, ami magában a regényben is megjelenik). 

Sajnos akármennyit gondolkodom rajta, inkább a nem tetszés felé hajlok. Ez tulajdonképpen nem regény, nem irodalmi alkotás, hanem egy terápiás történet; mintha minden csak díszlet lenne Denfeld tulajdonképpeni mondanivalójához, ami szinte fanatikusan izzó hitet takar és ami végig nagyon zavart.

Naomi csak egy ostoba bábnak tűnik, egy papírmasé figurának, aki a szerzői utasításnak megfelelően ide-oda megy és kimond néhány fontos tételmondatot - ami egy traumatizált embernek, de nem egy regényolvasónak fontos. Nem győzött meg a szerző, hogy egy professzionális detektívvel van dolgunk - attól nem kel életre a karakter, hogy leírja, egy visszavonult mexikói bokszolótól tanult önvédelmet és elvégzett néhány tanfolyamot. Jerome úgy, ahogy van, csak egy kellemes háttér, szükséges kulcselem egy gyógyulás-történetben, de nemhogy pasi, ember nem létezik, aki ilyen lenne. Ilyen totális elfogadásról álmodozik minden traumatizált ember, egy tulajdonképpeni gyengéd apa-mindenhatóról, akinek elhihetjük, hogy minden rendben lesz és nincs semmi baj, aki megvéd minket a világ éles sarkaitól. De egy pasi, akit szintén nevelőszülő nevelt fel és a fél karját elvesztette a háborúban? Kizárt.

Madison szemszögében sokkal jobban összesimulnak a motívumok, és kidomborodik az, amiben Denfeld erős; minden szenzációhajhászás (ami nagyon ordít Jodi Picoult-nál) nélkül mutatja meg, hogy valaha a szörnyeteg is ember volt és nem is olyan mélyen még mindig az. Hogyan lehet feloldani ezt az iszonyatos kettősséget - mit lehet kezdeni egyén-és társadalomszinten egy olyan emberrel, aki tulajdonképpen egy halálra kínzott kisgyermek, akit mindenki cserben hagyott és nem volt elég kapaszkodója, hogy felülemelkedjen a démonokon, míg végül maga is azzá vált?

Habár hat éve olvastam Az elvarázsoltakat és (ami a tartalmat illeti) az emlékeim gyakorlatilag szilánkosra koptak, nekem ez nagyon messze van attól az extázistól, amire viszont nagyon is emlékszem Rene előző regénye kapcsán.

Az értékelésem alapján rosszabbnak hangzik, mint amilyen a valóságban, mert könnyen, gyorsan olvasható, leköti az embert, de hát túl magasan volt a léc és egyre nehezebb engem (és más, sokat olvasott könyvmolyt is) úgy igazán, térdbicsaklósan lenyűgözni. Még Zafónnak se sikerült mindig, na, Denfeldnek is elnézhetjük.

Eredeti cím: The Child Finder

Sorozat: Naomi Cottle 1.

Kiadó: Libri

Kiadás éve: 2020

Fordította: Varga Bálint

Ár: 4000 Ft

Farkasbőrben

"Végül is a dologból nem lett semmi. Mary talán tévesen hitte magát várandósnak, vagy csupán rosszmájú pletyka volt az egész; a Boleynek kétségkívül kihívták maguk ellen az emberek rosszindulatát. Vagy csakugyan gyermeket várt, de elveszítette. A történet végkifejlet nélkül marad, lassan el is felejtődik. Nincs gyerek. Mint a bíboros tündérmeséiben, ahol a természet törvényei eltorzulnak, és a nők kígyó alakjában tűnnek fel és el, tetszésük szerint.

Katalin királynénak is volt egy gyereke, aki eltűnt. Az esküvőjük utáni évben egyszer elvetélt, az orvosok azt mondták, ikreket hord a szíve alatt, és a bíboros még emlékszik rá, hogy meglazított fűzővel, rejtélyes mosollyal járt-kelt az udvarban. Végül visszavonult a szüléshez; egy idő után újra megjelent, szoros fűzőben, lelappadt hassal, gyermek nélkül.

Afféle Tudor sajátosság ez, úgy látszik.

Később megtudja, hogy Anna gyámságot vállal az unokaöccse, Henry Carey fölött. Vajon mi a szándéka vele? Megmérgezi? Vagy csak megeszi?" 

Hilary Mantel: Farkasbőrben

Eredetileg nem állt szándékomban elolvasni ezt a regényt; amikor a könyv-és filmvilágon végigsöpört a Tudor-láz, igen hamar elértem a csömör legmagasabb fokát és rá se bírtam nézni semmilyen könyvre vagy sorozatra, ami a témával foglalkozott. Nemrég azonban cikkeket olvasgattam a szerzőről - akitől már olvastam a Margaret Thatcher meggyilkolása című kis könyvecskét - és annyira felcsigáztak az olvasottak, hogy beleugrottam ebbe a közel hatszáz oldalas monstrumba.

Ami meglepően szórakoztatónak bizonyult.

A témával szembeni undorom leküzdésében sokat segített, hogy nem az a szerencsétlen Henrik és a feleségei a főszereplők, hanem egy olyan ember, aki kívülállónak született és hiába kerül egyre közelebb a hatalom szívéhez, sose lesz ennek a viperafészeknek (az angol királyi udvarnak) igazán a része; Thomas Cromwell egy erőszakos patkolókovács fia - aki úgy veri a gyerekeit, mint a formálódó vasat -, nincs nemesi címe, és, habár ezt naponta a szemére vetik, valójában az előnyére szolgál. Hiányzik belőle egy főúr öntudatlan gőgje, aki azt hiszi, felette áll a mindennapok megpróbáltatásain, a mocskon, a betegségeken, az adókon és a halálon is. Cromwellt nem táplálja az érinthetetlenség illúziója; nagyon mélyről küzdötte fel magát és anyagi háttér, kapcsolatok és cím híján csupán az eszére és a könyörtelenségére támaszkodhatott.

Ezen a ponton Cromwell minket is megpróbál becsapni; a családtagjai és az általa támogatott emberek körében ő egy ravasz, ám tisztességes ember, aki gyengéden bánik a nőkkel és a gyerekekkel - abban a korban, amikor teljesen normálisnak számít egy gyereket megkorbácsolni, a nők pedig csak arra valók, hogy széttegyék a lábukat. A rosszakarói és a riválisai persze gyűlölik az egykori katonát és gyapjúkereskedőt és van, aki az ördög megtestesülésének tartja, más szentül hiszi, hogy Cromwell még az élve kizsigereléstől sem riadt vissza, mielőtt a titkos tanács tagja lett. Ezek közül az első biztosan nem, a második valószínűleg nem igaz, de, miközben elméjének labirintusában bolyongunk, nem szabad elfelejteni, hogy egy hétpróbás manipulátor - ő a bábmester, aki az árnyékba húzódva mozgatja a szálakat, hogy nagyszabású tervei megvalósuljanak. Egyik kezével ad, a másikkal elvesz, a keserű pirulát cukorral édesíti meg, hogy a kiszemeltje ne erőszakkal, hanem szabad akaratából legyen a lekötelezettje.

Valójában nem összefüggő történetet, hanem töredékeket olvashatunk, gondosan elhelyezett és feldátumozott mozzanatokat, szilánkokat Cromwell és környezete életéről, amelyet egyre jobban elural Henricus Rex - kérdés, hogy Cromwell képes-e ezt az utolsó, legnagyobb figurát is a bábszínházába helyezni, képes-e a saját és mindenki érdekében megakadályozni, hogy Anglia oroszlánja megismerje a saját hatalmát.

Nem bölcs dolog minden lapot egy törékeny női testre feltenni.

Kellemesen meglepett, hogy a száraz, szikár hangnemet nem is ritkán humor pettyezi, ill. hogy Mantel hihetetlen módon fantasztikus (vagy inkább rémmesei) elemeket (!) is beleszőtt a szépirodalmi regényébe. Továbbá rengetegszer szóba kerül a könyvelés, ami minden lényeges dolog mozgatórugója és ezt Cromwell is tudja.

Ezek után nem kérdés, hogy a folytatás, a Holtaknak menete és a mindent lezáró, október 5-én megjelenő Tükör és fény is sorra fog kerülni.

Eredeti cím: Wolf Hall

Kiadó: Cartaphilus

Kiadás éve: 2010

Fordította: Megyeri Andrea

Eredeti ár: 3490 Ft

Zivataros májusi zárás

 Az időjárás biztos a kedvemben akart járni A Highgate miatt, hiába szitkozódtam minden egyes esős reggelen, amikor felrángattam magamra a csizmámat és a kabátomat.

Májusban csak a Monstress sorozatot szereztem be a negyedik rész megjelenése alkalmából, mert minden egyes alkalommal újra kell olvasnom, vagy legalább át kell lapoznom ezeket a szemet gyönyörködtető műalkotásokat képregényeket, valahányszor új kötet jelenik meg. A történet bonyolultsága jól tükrözi a történet képi világát (vagy fordítva), kömyvmoly legyen a szárnyán, aki ekkora időbeli kihagyásokkal emlékszik a megelőző történésekre.

Az olvasást tekintve kicsit felemásra sikerült a május. Elolvasgattam az Egy házasság helyzetét Hornbytól, de nem ez lesz a kedvenc kötetem tőle, a férfi főszereplőt legszívesebben addig csapkodtam volna a Shakespeare összessel, míg bírom szusszal, a Gentleman Jack a korrajztól eltekintve számomra érdektelen volt - talán a sorozattal teszek egy próbát -, viszont a Torzók meglepően fogyasztható volt Beukes provokatív stílusához képest. Zadie Smith Sugallatait elnyammogtam egy álmos hétvégi délutánon, de egy-két találó leírástól eltekintve nemigen fog sokáig megmaradni az emlékezetemben.

A többiek májusa:

Pilla - aki kifogyhatatlan energiával bír

Dóri - aki velem ellentétben már beszerezte és elolvasta a Fenegyerekeket

Katacita - akinek majdnem sikerült nem vennie könyvet

Nita - aki 10 könyvet harácsolt össze

Rettentő szimmetria (Highgate 3.0.)

 

Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei

"Julia és Valentine Poole szerettek korán felkelni." Hetekig ez a mondat visszhangzott a fejemben - nem pontosan, mert ahhoz túl régen olvastam a könyvet, de a lényege, és a hozzá tartozó miliő szirénéneke addig csábítgatott, míg megadtam magam a késztetésnek és harmadjára is elmerültem ebben a füst-és alkonyillattú történetben, amelyet az elmúlás áttetsző párája burkol magába.

Ha van regény, ami számomra elmúlhatatlanul összekapcsolódik egy évszakkal, akkor az A Highgate. Úgy idézi meg számomra a kékesszürke, komor esős napokat, a korán gyűlő, sötét árnyékokat és a sárgán világító ablakokat, mint semmi más. Az élet törékenysége, az elmúlás antik dekadenciája lengi be, összekapcsolva a viktoriánusok sötét jóslatával és alvilági félelmeivel. Megszólít bennem valamit, ami azonos ezzel a világgal, nem bánva, hogy maga a történet közel sem tökéletes, de kinézem Niffeneggerből, hogy ez volt a szándéka - annyira fájón hétköznapian gyarlók a szereplői, hogy óhatatlanul beindítják az olvasóban a "bezzeg én" reflexét -, mintha a mi életünkben nem találnánk olyan döntéseket, mozzanatokat, amelyek szinte egyenértékűek a szereplők apró hülyeségeivel.

A korábbi olvasások esetében nem tűnt fel, hogy Marijke kivételével milyen rettenetesen diszfunkcionálisak a szereplők; ha a szerző nem írna olyan ellenállhatatlanul, már 2010-ben falhoz vágtam volna a kötetet és többé felé se néztem volna. Elspeth és Edie, akik annyira magasan funkcionáló, de olyan ostoba pszichopaták, hogy ilyen viselkedés-és gondolkodásformát csak kitalálni lehet. Robert, aki egy zsinórjait vesztett bábu és keserves árat fizet a gyengeségéért. Jack, aki szintén az ikrek bűvkörébe került és nem csapott az asztalra igazi, amerikai tuskómódon (amire szükség lett volna), hogy elég ebből a hülyeségből. Ironikus módon Martin volt közülük a legszimpatikusabb, aki tökéletesen tisztában van a betegsége természetével és azzal, hogy annak valami kifacsart módon része, hogy a beteg ne akarjon meggyógyulni, mert van, aki még életében szeretné megjárni a purgatóriumot, van az önbüntetésnek egy kéjes ízű mellékhatása. A Julia iránti érzéseim leptek meg a legjobban; kispórolták belőle az összes, egyénekre kiszabott érzelmi-szociális intelligenciát, az előzékenységet, udvariasságot és mindet megkapta az ikertestvére, Valentina, akin a hiperérzékenysége olyan vastag héjat képez, amit szinte lehetetlen felkalapálni.

Andalító, megkapó emberi pillanatok, a mesés, titkokkal terhelt, baljós Vautravers-ház, és a regény valódi főszereplője (vagy inkább irányítója), az élettől lüktető Highgate-temető, amelyben a viktoriánusok valamennyi elszabadult őrült gondolata, sóvárgása testet öltött. Megkönnyebbülés volt olvasni, hiába ismerem a fő fordulatokat, egy pillanatig sem untam és biztos vagyok benne, hogy nem most olvastam utoljára.

Eredeti cím: Her Fearfum Symmetry

Kiadó: Athenaeum

Kiadás éve: 2010

Fordította: Gálvölgyi Judit

Eredeti ár: 3490 Ft

Ki öli meg Evelyn Hardcastle-t?

 Stuart Turton: Evelyn Hardcastle 7 halála

Ha létezik időutazó sorozatgyilkos, lennie kell testrabló nyomozónak is.

Az utóbbi egy-két évben alkalomadtán és rendkívül szeszélyesen vásárolok könyveket. Ezek évi pár alkalmat tesznek ki, de akkor nagy tételben vadászok és olyan könyveket is bedobálok a virtuális kosárba, amik túlmutatnak az olvasási komfortzónámon (amúgy a komfortzóna jó dolog is tud lenni). Az Evelyn Hardcastle 7 halála is egy ilyen hirtelen felindulás eredménye; a Maxim kínálatát nem érzem közel magamhoz, a magyar borító se ébresztett bennem bizodalmat, egyedül a fülszövegre támaszkodtam, amikor megrendeltem a könyvet.

Imádom a kellemes csalódásokat. Ritka élmény, de amikor bejön, annál emlékezetesebb. Stuart Turton könyve is ilyen volt.

Olyan az egész, mint egy nyomozós, egyszerre kooperatív és szemétkedő társasjáték regény formában; adott a főszereplőnk, akinek meg kell oldania egy gyilkosságot - úgy, hogy mindennap másik testben ébred; akad köztük rokkant főkomornyik, drogüzér orvos és túlsúlyos, éleseszű bankár is, ráadásul a gazdatestek szellemi és fizikai tulajdonságai hatással vannak csóró főszereplőnkre. Nem lenne társasjáték színezete a történetnek, ha a főszereplőnek nem volna egy kedves segítőtársa, a cselédlány Anna, akinek szintén megvannak a maga titkai, és ellensége, a titokzatos inas, aki a gazdatesteket akarja likvidálni. A játékmester egy pestisdoktor jelmezt viselő férfi, aki látszólag véletlenszerű, de mégis fontos pillanatokban jelenik meg és instrukciókkal próbálja ellátni a főszereplőt, de többnyire csak tovább frusztrálja. Emellett a többi szereplő is űzi a maga kis játszmáit, amelyek mintha mind egy-egy dominó lennének abban a sorban, amelynek az eldőlése minden este Evelyn halálához vezetne.

Az események az elhanyagolt, félig romos Blackheath-házban és a környező erdőben zajlanak [igen, engem már a helyszín megvett magának], a birtokot nehéz megközelíteni, mindentől távol esik. A Hardcastle család álarcosbált szervez, amely kezdettől fogva katasztrófára van ítélve - már csak azért is, mert az összejövetel napján van Thomas Hardcastle halálának 19. évfordulója, akit gyerekkorában kegyetlenül meggyilkoltak.

Blackheath olyan, mintha a régmúlt tragédia elátkozta volna és a falai között a legsötétebb emberi indulatok szabadulnak el - kapzsiság, gyűlölet, irigység, féltékenység -, és nem Evelyn az egyetlen, akinek féltenie kell az életét. Blackheath mérgező levegője/atmoszférája Aidenre is hatással van, és ahogy haladunk előre a történetben, az író egyre több kártyáját fedi fel és kiderül, hogy az akkori bűntény szálai mennyire messze ágaznak szét és milyen sok életet képes tönkretenni.

Tulajdonképpen nem egyszerű olvasmány, az elején kicsit lassan indul be, aztán elképesztően szövevényessé válik, ami miatt túlmutat a délutáni nyammogós olvasmányokon, de szerintem lehet úgy is olvasni, hogy az ember hagyja, hadd sodorja magával a történet, hiszen minket nem akar az inas felkoncolni. Habár egyre nehezebb engem lenyűgözni, szeretem hagyni, hogy megvezessenek - ha az író képes rá. Stuart Turton esetében már az elején a lovak közé dobtam a gyeplőt és szimplán csak élveztem ezt a halálos, bonyolult dans macabre-t, amit a szereplők járnak.

Eredeti cím: The ​7½ Deaths of Evelyn Hardcastle

Kiadó: Maxim

Kiadás éve: 2020

Fordította: Őri Péter

Ár: 3800 Ft

 

Áprilisi zárás

 Öö, izé... már tényleg május van? 

Az április több okból is egy szempillantás alatt eltűnt, de legalább egy könyvet sikerült zsákmányolni:

A CBA-ban vettem észre sorbanállás közben, és érdekelt annyira, hogy kiálljak miatta a sorból. 19. század, hőség, himlőjárvány (miért is ne..., berakom Ulickaja Csak egy pestis és Zahide Smith Sugallatok című könyve mellé), mi kell még? Ja, egy szexi borító. Csak A szobát olvastam az írótól, jóformán két szuszra, de nem tartozik életem kiemelkedő olvasmányai közé, kíváncsi vagyok, mire képes egy nem szenzációdús történet esetében.

Az olvasásokat teljesen eluralta a Zavaros vér (éljenek a zavarba ejtő könyvcímek). Imádtam. Már a negyedénél rettegtem, hogy nemsokára végzek vele és akkor mi lesz velem? Túléltem, de nehezen, bánatomban öngyilkos merényletre készültem A Roccamatio családdal. Jézusom, hogy az első írás mennyire fájt...

Mindenkinek ajánlom az Evelyn Hardcastle hét halálát. Nem szeretek ilyet kijelenteni, de ez a regény annyira kellemes meglepetés volt, hogy az írót legszívesebben összepuszilgatnám, mert átsegített egy nehéz időszakon (és mert Stu sok teát iszik). A borítótervezőt pedig nagyon szeretném hókon csapni, mert nagyon félrepozicionálja a könyvet - én is félve rendeltem meg -, ez nem egy széplányos enyelgős könyv, hanem egy nagyon bonyolult, logikailag gyilkos krimi, régi házzal (!!), titkokkal és egy olyan főszereplővel, akinek minden nap másik testben ébredve kell kiderítenie, ki Evelyn Hardcastle gyilkosa. Bár teljesen más a két könyv, ugyanolyan mértékben szerettem, mint a Zavaros vért.

A Highgate temető ikrei (Her Fearful Symmetry, az Atheneumot meg a címválasztás miatt ráznám meg) tipikusan őszi könyv, de hetek óta hívogatott, és áprilisban megadtam magam a szirénénekének. Habár az elmúlt hónap extrán szeszélyes volt, bezzeg akkor nem esett, amikor ezt a könyvet olvastam, de ez semmit nem vont le az élményből.

A többiek áprilisa:

Nita - aki menő citromos felsőben pompállik

Dóri - aki buzgón támogatta a könyvkereskedőket a 17 beszerzésével

Katacita - aki újra ír és nem volt elragadtatva az Ahol a folyami rákok énekelnektől

PuPilla - majd valamikor:)

Macskaszem

"- Meg kell tanulnod kiállni magadért - teszi hozzá anyám. - Ne hagyd, hogy parancsolgassanak neked. Ne légy gyenge! Gerincesebbnek kell lenned. - A tésztát a formába kanalazza.

A szardíniákra gondolok, a gerincükre. Az ő gerincüket meg lehet enni. A csontok szétporladnak az ember foga alatt - elég egy érintés, és szétesnek. Az én gerincem is ilyen lehet: szinte alig van. Ami történik velem, az én hibám, mert nem vagyok gerincesebb."

Margaret Atwood: Macskaszem

Egy este vergődtem a könyvespolc előtt, hogy mit olvassak, és a tartalékolt Atwoodokra esett a pillantásom. Atwood mindig jó, Atwoodot szeretjük, legyen akkor a Macskaszem, mert a fülszövege alapján ez tűnt barátságosabbnak.

Ahha. Atwood, akinek ezer arca van, minden (általam olvasott) könyve ámulatba ejt és sose egy megszokott látásmódot kínál, minden, csak nem barátságos... látszik, hogy régen olvastam tőle.

 Az első kb. tíz oldal alatt olyan intenzíven tört rám a rettegés, hogy nem akarok megöregedni, nem akarok vénasszony lenni, nem akarom a reszkető, göcsörtös kezeket, a lógó bőrű csirkenyakat, a homályos látást, hogy már most masszívan tartok az öregedés felé, és hogy ami elmúlt, sose jön vissza, örökre elmúlt és elpazaroltam az időmet olyan dolgokra, amik nem számítanak. Ültem a buszon és reszkettem a félelemtől. Öreg leszek és ronda és senki nem fog rám nézni, senkinek nem fogok számítani.

És akkor még csak reggel fél nyolc volt.

Iszonyatosan kínlódtam az első száz oldallal és életemben nem utáltam még annyira várost, mint a negyvenes évekbeli Torontót, pedig sose jártam ott - figyeljük meg a jó író hatalmát: úgy tud érzéseket kelteni egy idegen emberben egy helyről, egy adott időszakban, hogy az valóságosnak éli megt a leírt szavakat és jóformán saját emlékként épül be az emlékezetébe - és nyilván nem is fogok. Nem akartam ezt a nedves gyapjú-és állott linóleumszagú, sivár poklot, amiben a kislány Elaine él, ami olyan kiábrándító, mint az összetapadt, nedves falevelek halma a jeges novemberi esőben.

Sokakat Elaine kilencéves korában elszenvedett kínzásai ragadnak meg - persze régen minden jobb volt, az iskolai bántalmazás a dekadens 21. század elkényelmesedett gyerekeinek agyszüleménye, hát hogyne -, engem inkább az foglalkoztatott, hogy a későbbi viselkedésmintáiban milyen nyomot hagyott ez az időszak, a felnőtt nőkkel való kapcsolataiban, a lányaihoz [a helyében biztosan úgy éreztem volna, szórakozik velem az univerzum] való viszonyulásban. Rejtőzködik a nők között, lebénul a köztük kavargó nüansznyi indulatoktól, amelyek olyan változékonyak. Mennyire megnyugtatóan egyszerűnek tűnt az ő szemszögéből a fiúk világa - miközben tudjuk, hogy ők is rettenetes sérüléseket tudnak egymásnak okozni - és milyen csapdákkal telinek a nők közötti kapcsolatok! Se a nők, se férfiak pártjára nem akarok állni, de, valljuk be, a nők egészen kifinomult formában űzik a verbális bántalmazást és természetesen férfiként sokkal könnyebb volt akkor (és sajnos most is) boldogulni.

Azt is érdekes megfigyelni, hogyan változik az ember személyisége; szerintem lenyűgöző, hogy egy félénk, terrorizált kislányból csípős nyelvű, mindennel szembemenő tinédzser lesz, ahogy az is, hogy tényleg ekkora pálfordulások történnek. A változás folyamatos, de felnőttkorban általában már finomodik (avagy sose vagyunk biztonságban magunktól).

Annyira komplex ez a regény, annyi mindent magába foglal, ami egy nőt érinthet; a lányokat a fiúktól elválasztó társadalmi konvenciókat, a látható és láthatatlan elvárásokat, az ikerszettben kapható pulóvereket, a vasárnapi ebédet, a vétélést, hogy ha egy nő fest, akkor az összes kérdés a női mivoltára vonatkozik és nem a műveire, milyen mintákat adunk át a lányainknak, a szorongást, hogy elárultuk a feminizmust, mert néha jó érzés átadni a bevásárlószatyrokat és elfogadni, hogy egy férfi kicseréli a beszakadt deszkát a tornácon.

 (Az is egy mekkora ordas, belénk csontosodott elvárás, hogy a nőknek mindent ki kell bírni, nem látszhat rajtunk semmi.)

Ui.: Továbbra is nagyon hálás vagyok a Jelenkornak, amiért a szerzőhöz méltó életműkiadásban hozza el nekünk az eddig kiadatlan Atwood-regényeket, szép köntősben, példás szöveggondozással. Csonka Ágnes fantasztikus, érzékeny fordítása külön köszönetet érdemel.

Eredeti cím: Cat's Eye

Kiadó: Jelenkor

Kiadás éve: 2020

Fordította: Csonka Ágnes

Ár: 4500 Ft

A szeszélyes március

 Hiába van már április ötödike, fejben én még mindig március végén járok..

A múlt hónapban egy beszerzésem volt, ill. kettő, de az egyik villámgyorsan távozni is fog tőlem; Amy Schumer 999 Ft-ra leakciózott könyvébe éppen csak beleolvastam egy reggel a buszon és az első pár szösszenet után azon kaptam magam, hogy sokkal szívesebben bámulom az ezerszer végigvizslatott háztömböket, ez meg tudjuk, hogy mit jelent.

A másik beszerzésem a Zavaros vér volt, szégyen vagy sem, de kissé türelmetlenül vártam, hogy befejezzem a Macskaszemet és belevessem magam ebbe a majd' ezer oldalnyi tömör gyönyörbe, Rowling igazán iparkodott, hogy, amennyire tőle telik, boldoggá tegyen engem. Nem mondhatnám, hogy végigfőztem volna az elmúlt négy napot.

Whoaaa, mi történt, hogy a négy olvasás közül háromról már írtam is?! [A Macskaszem 7-én startol.] Ráadásul csupa jó könyvet olvastam, a Vezércsel nagyon magába húzós, gyorsan olvasható guilty pleasure, A láthatatlanok úgy skandináv, hogy nem akar oldalanként megölni, ellentétben a Hideg nyomonnal, ami újraolvasás volt - ez a krimi az, ami összetör. A Macskaszemmel nagyon megkínlódtam az elején, de, miután helyreraktam a saját nyűgeimet - vagy inkább praktikus szempontoktól vezérelve átpakolgattam őket -, már tudtam élvezni.

A március vezérmotívuma (teljesen véletlenül) a gyermekszemszög és a gyermekbántalmazás volt. Megütődve állapítottam meg, hogy A láthatatlanok főszereplőjének, Ingridnek volt a legboldogabb gyerekkora egy északnorvég fjordon, ahol télen olyan hideg van, hogy jégkristályok képződnek a dunyha tetején és a saját ennivalójukat adják az állatoknak, nehogy éhen haljanak és nincs folyó víz a házban; senki nem molesztálta, a társai nem terrorizálták és az altatókra sem szoktatták rá.

A többiek márciusa:

Dóri - aki szintén a Zavaros vért olvassa

Nita - aki már 6 könyvet elolvasott a Várólistacsökkentéshez

PuPilla - aki már 8-nál jár! (Nagyon le vagyok maradva...)

A láthatatlanok

 "... a sziget megtartja azt, amije van, minden erejével." 

Roy Jacobsen: A láthatatlanok

Nehéz az élet Barrøyán, az Úr eme rémbirodalmában, ahol a szelek játszi könnyedséggel döntenek le félkész épületeket, a téli éjszakákon megcsillan a hold fénye a dunyhákon képződött miniatűr jégcsapokon, ahol a világ nemlétező helynek tűnik, hiszen mi az, ami számít a szigeten kívül, ami olyan erősen horgonyoz a tengeren, hogy semmi nem tudná kibillenteni a helyzetéből?

Barrøyán az öttagú névadó család él. Szívós, szűkszavú emberek, akik a hallgatásukkal többet mondanak el, mint a szavaikkal, megszokták, hogy az élet nem azt adja, amit várnak és hogy azzal a kevéssel kell beérniük, amit ki tudnak sanyargatni a makacs földből és saját elgyötört testükből.

A szigeti emberek mások, mint a szárazföldiek. Két lábbal a földön kell állniuk, sarkukat a földnek vetve és a földet, az eget és a tengert figyelni, hogy tudják, mire számítsanak. A főszereplő Ingrid is szigeti ember, aki megismerkedik a szárazfölddel és érzi annak a csalogató varázsát. De valami visszahúzza Barrøyára, valami eltéphetetlen kötelék, ahogy a nagynénjét, Barbrót is. Azt lehetne hinni, hogy egy ilyen ritkán lakott, kicsiny világban nem történik semmi, de a sziget tele van titkokkal, amiket a kislány Ingrid nyiladozó elméje megérez és hosszasan töpreng felettük. Neki miért nincs testvére, míg más szigeti gyerekeknek öt-tíz is akad? Mi az a rejtélyes hely, amit az édesanyja emlegetett, de végül nem ment el oda és soha többé nem beszéltek róla? Miért nem akarja az apja Barbrót a szárazföldön hagyni, hogy szolgáló legyen?

Nehéz megmondani, hogy miben áll a Láthatatlanok varázsa; sokáig ódzkodtam az olvasásától, mert ebben a lelkileg megterhelő időszakban sok mindenre vágyom, de az irodalmi élveboncolás nincs közöttük [néhány könyvvel később mégis belefutottam, hála Atwoodnak]. Szerencsére ez a könyv nem tipikus skandináv regény, én legalábbis nem akartam meghalni az olvasása közben, pedig van benne küszködés, sötét, hó, hideg, de még kánikula is meg döglött ló, ki érti ezt?

Delejező volt. Felszálltam a buszra, de valójában egy hajóról léptem le Barrøya szigetére. Habár alaposan megismerjük a szigetlakók egyszerű, de küzdelmes életét, főleg Ingrid fejében vagyunk, aki igyekszik megérteni a világot azzal a szűk eszközkészlettel, amit útravalóul kapott, de kevésnek érez, és küszködve próbálja értelmezni a családtagjai között pányvaként feszülő ellentéteket és azt a fajta csendet, ami olyan sűrű, hogy elakad tőle az ember lélegzete.

Nem egyhamar fogom olvasni a folytatást, a Fehér tengert, de tudom, hogy Barrøya türelmesen vár, partjait a tenger nyaldossa, a festett házon átsüvít a szél és Ingrid a messzeséget kémleli.

Eredeti cím: De usynlige

Kiadó: Scolar

Kiadás éve: 2018

Fordította: Pap Vera-Ágnes

Ár: 3750 Ft