Érdekes, hogy bizonyos esetekben mennyire eltérő egy könyv a véleményem olvasás alatt és olvasás után. A Verebecske menet közben nagyon lekötött, még a feleslegesnek érzett jeleneteket is szívesen olvastam, de, most már, miközben már egy másik regény vége felé járok, inkább közepesnek érzem, mintsem lenyűgözőnek.
A legnagyobb gondom az volt, hogy a vállalkozás - befogunk egy másik bolygóról érkező rádiójelet, amelyről kiderül, hogy egy közös éneklés töredéke, nosza, ez isteni jel, uccu neki! - hihetetlenül naiv. Az isteni gondviselés jelének tekinteni, hogy a misszió útjából minden akadály elhárul - SPOILER igaz, hogy az utazás egyik jelöltje a stresszteszt során szívrohamot kap, de mit számít az? SPOILER -, amely problémákról jóformán nem tudunk semmit, csak azt, hogy nagy titokban eladnak néhány felbecsülhetetlen értékű műtárgyat, a Jézus Társasága fű alatt vásárol egy aszteroidát (?!), és mindenki rém izgatott, meg fél - kb. ez volt az egyetlen reális érzelem. Talán én, az olvasó voltam az egyetlen szkeptikus a társaságban. Szerintem egyáltalán nem jobb bármilyen hiba miatt utazás közben meghalni - márpedig erre nem kevés esély van -, mint egy jelentéktelenebb, békés életet leélni a Földön. És mi van, ha az idegen civilizáció tagjai elevenen megsütik és megeszi őket? Ráadásul az akció szigorúan titkos, így még egy lábjegyzet sem jut nekik a történelemkönyvekben.
Tudom, hogy ez nagyon gunyoros hozzáállás, de szerintetek kinek lett igaza?
Nem tudom, hogy a főszereplő lelkivilágának megértéséhez szükséges lett-e volna egy adag (vallásos) hit, de mivel nem hívő olvasók is nagy lelkesültséggel díjazták a regényt, a "nem" felé hajlok. Értem én, hogy ez a regény Emilio Sandoz hitének tűzpróbája, az ő privát kálváriája, de a sajnálaton kívül semmilyen érzést nem váltott ki belőlem. Ja, és igen, az elborzadást - a meglepetést viszont nem. Képtelen vagyok felfogni, a szereplők miért hitték azt, hogy egy idilli, tökéletes világba csöppentek, ahol képesek egy többé-kevésbé normális életet kialakítani?
Ráadásul ez a regény nem igazán sci-fi, a műfaj csupán egy díszlet. Olvasás közben nem nagyon zavart, mert a történet sodrása elfedte a hiányosságokat, de némi tudományos megközelítés az általánosságokon túl hitelesebbé tette volna ezt a képtelen vállalkozást. Nem véletlenül szeretem Reynolds és Simmons regényeit - náluk (számomra) megfelelő arányban elegyedik a fizika, a csillagászat, a teológia kérdések, az irodalmi utalások és toposzok, és a cselekmény regényessége.
"Ha akadt volna valaki, akinek esetleg megfordul a fejében, hogy Emilio Sandoz netán nem Isten dicsőségén meditál, vagy nem azon töpreng, hogyan lehetne elkészíteni a ruandzsa nyelvtan új, végletekig leegyszerűsített és logikus modelljét, és az illető nyíltan megkérdezi tőle, mégis mire gondol éppen, az atya valószínűleg habozás nélkül a következő választ adja:Mary Doria Russell mégis tud valamit, ha a regénye képes volt több mint 500 oldalon keresztül lekötni; nagyon szerettem a szereplők humorát - meglepett, mennyit viccelődnek, még a jezsuita papok is -, és az írónő jól ábrázolta Sandoz lelki vívódásait. Úgy érzem, ez elsősorban lélektani regény, nem sci-fi. Hogy a Rakhaton mi történt, cseppet sem lepett meg - szánakoztam, undorodtam, dühös voltam, néha pedig azt kívántam, intézzék el az egészet egy Scalzi-féle megoldással (nagy csinadrattával lőjék atomjaira az egészet).
- Arra, hogy most tényleg jólesne egy sör..."
Minden negatív észrevételem ellenére azt mondom, megéri elolvasni. És azt is vegyétek figyelembe, hogy a finnyás kisebbséghez tartozom, mert a legtöbb olvasó szerette ezt a könyvet.
Sorozat: The Sparrow 1. (A Children of God magyar kiadása valószínűleg veszett fejsze nyele)
Kiadó. I.P.C.
Kiadás éve: 2013
Fordította: Szántai Zsolt
Ár: 3600 Ft
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése