Életbevágó semmiségek

Katherine Mansfield: Egy csésze tea

(Egy könyv ilyen címmel csak jó lehet, jegyezte meg a kedves. És tényleg.)

Lehet, hogy az öregség jele, de egyre jobban értékelem az antikváriumokban meglapuló gyöngyszemeket, és Shirley Jackson kötete után abban reménykedem, hogy más, ehhez hasonló bitang erős olvasmányokat fedezek fel.
Mint amilyen Katherine Mansfield - ugyan nem volt olyan erőteljes, mint a Sóbálvány, de Mansfield nem is a meghatározhatatlan - elementáris félelemre épít, ennélfogva nem érdemes őket összehasonlítani. Az első írás légiessége miatt eszembe jutott még Virginia Woolf, aztán szépen magunk mögött hagytuk a többi szerzőt és elmerültem Katherine világában.

Ha lehetne használati útmutatót írni bizonyos könyvekhez, ehhez azt mellékelném, hogy ne utazás közben, zajban kezdjük el - hanem otthon, egy csésze tea mellett -, mert elmélyülést, figyelmet kíván, és cserébe nagyon sokat ad a rá fogékonyaknak. Katherine Mansfield világa apró, sokszor láthatatlan rezdülésekből-reakciókból áll, balsejtelmekből, olyan gondolatokból, amiket igyekszünk az agyunk hátsó zugába száműzni. Néha az olvasónak támad rossz érzése, mint a Gyerekes, de természetes esetén, vagy A kis nevelőnő utazása olvastán, ezek akár Shirley Jackson kötetében is helyet kaphatnának.
Több írásban olyan események állnak a középpontban, amelyek a külső szemlélő számára lényegtelennek tűnnek, de azok, akik átélik, sosem felejtik el; az alapműként számon tartott A garden party nagyon erős írás, de nekem a Miss Brill volt a legemlékezetesebb - annak ellenére, hogy milyen csekélységről van szó, jó erősen a szívembe döfött. Mansfield nagyon jól érzékelteti a szívet átjáró-szétmaró szégyen érzését, azt, hogy miközben valahogy tartani akarjuk magunkat (hogy ne rúgjanak belénk még egyszer) legszívesebben elbújnánk a világ keménységet követelő és mindent látó tekintete elől.

Vannak még lassú, elmélázó történetek, mint az Előjáték és Az öbölben, amelyekben ugyanaz a család szerepel. Tulajdonképpen nem történik semmi különös, eget rengető dolog; senki nem fullad a vízbe, nincs napvilágra kerülő, mindent megváltoztató titok, a családtagok még csak össze sem vesznek, csupán a folyamatosan fennálló, de még szőnyeg alatt tartható problémákról, elfojtott, de a robbanástól messze álló érzésekről olvashatunk - például a férj valamiért nem mondja el a feleségének, hogy az új kesztyű vásárlása közben rá gondolt. Vajon miért teszünk / nem teszünk ilyeneket? Miért félünk attól, aki elvileg a legközelebb áll hozzánk?
A nagy öntépések között feltűnnek meglehetősen vicces írások (A báró, A Progresszív Hölgy), amelyekben az írónő megcsillantja kissé maró, gunyoros, kifigurázásra hajlamos humorát, hát, csókolom a kezét, Miss Mansfield, vagy inkább fogadja cinkos mosolyomat, mert én is nő vagyok, és, ha már ilyen jól belejöttünk, jöjjön el hozzám teára, van egy csodás új keverékem a Kasléder Teaházból.

Nagyon sokat lehetne még példálózni meg elemezgetni a társadalmi és emberi különbségekről, a címadó novelláról, ami a Miss Brill mellett az egyik (sokadik) kedvencem, de ehelyett bevetem azt az ócskaságot, hogy inkább olvassátok el a könyvet, mert megéri.

Ui.:Volt pofám egy másik gyűjteményes kiadás borítóját berakni, igen. Az Egy csésze tea borítói nem túl bizalomgerjesztőek.

Eredeti kiadás: Collected Stories
Kiadó: Kriterion
Kiadás éve: 1975
Fordította: Szőllőssy Klára
Ár: antikváriumokban kb. 1000-1500 Ft-ért fellelhető