A futás öröme (igen, az)

Bármilyen hihetetlen, nem paradoxon. Én is nehezen hiszem el, de van ilyen.

Ha már Murakamiról gagyogtam az előző bejegyzésben és Heloise-t elfogta a lelkesedés:D, arra gondoltam, írok egy szösszenetet a mozgás okozta szellemi-lelki előnyökről - elsősorban a futásról, mert szerény tapasztalataim szerint minden mozgásforma másfajta örömet-önbizalmat ad, bár az intenzitásbeli hasonlóság talán halmazokba rendezheti őket. Emlékszem, milyen büszke voltam magamra, amikor először letekertem a Budapest-Szentendre távolságot oda-vissza, pedig bringás szempontból elég lassú voltam és két kiló mocsok volt rajtam (nem vicc, a fürdővíz szürke lett:D). Hasonlót érzek futás után, bár maga az élmény más és a seggem se fáj olyan irgalmatlanul.

Az izmozás megint más a maga lassú, döngő lépteket eredményező büszkeségével, ahogy nézed, hogy a bicepszed kirajzolódik terhelés közben. Ebben se döntök rekordot - főleg, hogy a terem hónapok óta nem látott - hiányzik, de per pillanat jobban vonz a friss levegő, mint a mindennel együtt három órás izzadás egy levegőtlen, tesztoszteronban fürdő konditeremben -, sőt, be kell látnom, akárhogy erőlködöm, nem vagyok az a kifejezetten izmos alkat, hanem az, aki... nos, igen, aki leginkább soványnak néz ki. Lehet, hogy ebben... hülye vagyok, nyilván szerepe van a futásnak, de a rendszeres súlyemelgetés mellett se emlékeztettem a testépítőkre (más kérdés, hogy nem is akarok).

Motivációs maszlag, hogy legyen kép
(Naná, hogy a Pinterestről)

Szóval, az a lényeg, hogy egyik általam űzött sportban se vagyok kimagasló - talán nem meglepetés, hogy a futásban sem. Sőt, kifejezetten lassan fejlődöm és elég nagy nehézségekkel kell-kellett szembenéznem. Újra kellett tanulnom lélegezni. Járni. Még jó, hogy írni nem kell futás közben, bassza meg. Irgalmatlanul visszaütött a rengeteg szar cipő, az, ha nem megfelelően ettem. Ha fejben nem készültem-készülök rá, hogy most futni fogok, ha nem tudtam bezárni egy dobozba a gondjaimat. Fura ez. Egyszerre kell figyelni és fejben üresnek lenni. 

Lehet, hogy én vagyok selejtes. Egyszer még a pasim is azt mondta, hogy hagyjam abba a futást. De rettenetesen, önsorsrontóan makacs vagyok (ezt is ő mondta), az a fajta hülye, aki nem hiszi el, ha valami nem megy. Olyan nincs, hogy annyi idióta képes futni, én meg nem! Ráadásul szartam a különféle edzéstervekre, és nulla előismerettel - a futók nézegetése nem ér -, a pasim régi terepcipőjében kezdtem neki.

Tényleg hülye vagyok, lássuk be.

De.

Hihetetlen önbizalmat és tartást ad, hogy képes voltam legyőzni magamat, a mérhetetlen lustaságomat. Ezt csinálom minden egyes nyavalyás futásnál. Nem az a lényeg, hogy mennyit vagy milyen gyorsan tudok futni, hanem az, hogy elmentem és mindent megtettem, ami tőlem telt. [Nem csak úgy tessék-lássék, hanem tényleg.] Nem szabad arra gondolni (legalábbis nekem), hogy mások mennyivel ügyesebbek, mert ezzel a felfogással mindenki lefeküdhet a földre sírni. Ha viszonyítgatni akarsz, inkább gondolj arra, hogy hányan vannak, akik életükben egyszer nem mozogtak normálisan. Hah, micsoda elégtétel, amikor vasárnap délután, a szitáló esőben mi hősiesen teperünk a Köves úton, és mindenki más bent döglik a tévé előtt. És utána milyen jó bezabálni a maradék brownie-t, mert megérdemeljük!

Úgyis csak kb. 10 lány olvas
(Innen.)

Ó, igen, a jutifalat, azt nem szabad kihagyni. Ha futok egy órát, mindent megérdemlek. Odáig vagyok magamtól. Ezt a bejegyzést azért tudom megírni, mert tegnap este elmentünk és elkapott a flow-élmény, a futás Nirvánája. Minden tökéletesen működik (majdnem). Nem fáj semmi. Nem fogy el a levegőm. Emelkedő esetén se. Nem érzem úgy, hogy meghalok (ez egy másik fajta Nirvána). Csak szép lazán, nyugodt, de félig figyelő elmével futok. Sokakat lehagyok. Más engem hagy le. Szőkébb a haja, hosszabb a lába. Gyönyörű a cipője (imádom a színes futócipőket). Ilyenkor próbálok arra gondolni, amit Murakami ír, hogy mindenki más szakaszban van. De leginkább arra gondolok, hogy én bezzeg nem csámpázok és biztos, hogy tovább bírom. (Aha.)

Vannak még olyan járulékos előnyök, mint az egészség, a szebb lábak, a boldog sejtek. Legalábbis kurvára remélem, hogy boldogok, miközben egészemben azt érzem, hogy szívatom magam. Úristen, azok a nyári melegek. Amikor este fél nyolckor is olyan volt kilépni az ajtón, mintha egy sárkány lehelne a világra.

Szóval, valami ilyesmi. Ha szeretnél a futás lelki oldaláról olvasni, ajánlom Murakami Haruki Miről beszélek, amikor futásról beszélek c. rövidke memoárját - akkor is, ha mint írót nem szereted őt. Közérthető, visszafogott, végtelenül szerény, mégis humoros ember. Nem a fitnesznáci típus, aki megmondja, mit csinálj és hogyan, és ha nem megy, egy senki vagy.

Ha pedig a fizikai hogyanról, edzéstervekről meg technikai részletekről szeretnél olvasni, előtted az internet végtelen könyvtára. Erről nem tudok vakerálni, mert minden egyén más és annyira introvertált vagyok, hogy egy pulzusmérő órától is fellép nálam a megfigyelői paradoxon. Csak annyi elvárásom van magammal szemben, hogy fussak egy huzamban egy órát - minden más az örömről szól.

Ui.: Szerintetek a lyukas felsőrészű cipő indokolja egy új megvételét? Meggypirosat szeretnék. Jó lenne a piros vagy a meleg árnyalatoknál maradnom, mert menne az új sapimhoz (amiben úgy nézek ki, mint egy muszlim hitre tért fehér lány - vagy mint egy falusi...). Vagy vehetek teal színűt, fantasztikusan rikítóak együtt.

Ha már csak 10 lány - átengedem nekik, engem egy liter szörp várjon
(Innen.)