Mikor olvasol?

(Főleg mese.)

Ez egy nagyon jó kérdés.

Tinédzserkorom hajnalán, amikor rákaptam a rendszeres olvasásra, gyakorlatilag mindent elolvastam, ami a kezembe akadt. Komplett életműsorozatokat (öhmm, Jackie Collins, nem vagyok rá büszke...) daráltam le zsinórban, és nem untam meg a szerzőt. Alighogy befejeztem egy könyvet, rögtön az elejéről kezdtem olvasni  - Fable: Sárkánykönny; emlékszem, a régi házunk ebédlőasztalánál kezdtem el és elsőre nem ragadott magával, de tudatosan eldöntöttem, hogy csakazértis végigolvasom, és a nagyanyámnál fejeztem be, ahol az olvasáson és a délutáni sorozatok bámulásán kívül nem nagyon lehetett mást csinálni. Na, jó, a lucernában heverészni a kutyákkal és a poros úton rohangálni, mert még nem volt lebetonozva. Biciklizni. Az internet még a fasorban se volt, ill. a mezei felhasználóknak még nem épült be alapszinten az életébe.

Vagy A három testőr. Nyári délután, a szüleim dolgoznak, én meg a hátamat a kanapénak vetve (miért is nem porszívóztam ki a szőnyeget...), halálra váltan aggódom Buckingham herceg életéért. Lenyűgözött a nagyívű történetszövés, ahogy a szálak összeérnek, képtelen voltam elszakadni a könyvtől. 2012-ben már a hajamat téptem a Monte Cristo grófjától, legszívesebben kivágtam volna belőle 200 oldalt és képmutatónak találtam a főhőst. Ezt már biztosan elmeséltem legalább egyszer a tizenkét év alatt, sőt, a téma is előkerülhetett, de remélem, hogy nem emlékeztek rá.:D Mert én a konkrét bejegyzésre nem.

Hiányzik a 100%-os figyelem, amikor ténylegesen el tudtam veszni egy könyvben, órákig kucorogtam a kanapén, az udvaron, a lépcső tetején a macskákkal. A Stilisztika és A vak bérgyilkos örökre összefonódik az emlékezetemben... mennyire rühelltem azt az ocsmány tankönyvet, amiért elszakított attól a nagyszerű könyvtől.

Ma már nagyon kevés könyv képes magába szippantani. Még ha jót olvasok is, a történeten kívül folyamatosan beúszik a tudatomba mindenféle zavaró tényező; fel kell hívni XY-t, meg kell nézni, mikor járnak le a könyvtári könyvek, ki kell mosni az ágyneműt, venni kell gyümölcslevet, bentre vizet. A rosszabbik eset, amikor egy konkrét probléma emészt és nem tudok koncentrálni a könyvre. Ilyenkor kerül elő a telefon.

Az az átkozott telefon.

Amikor a munka végeztével még tele van a fejem, egyszerűbb a ballaszttartalmat pörgetni, mint elővenni a könyvet. Amikor nem akarok gondolkodni, nem bírok gondolkodni, egyszerűbb egy öt perces videót bámulni a pumákról, hogyan lyukasztják ki a felfújható medencéjüket. Csak pár percig ne kelljen lennem, csak egy kicsit bújhassak el a lét irtóztató súlya alól. Különösen skizofrén érzés a Nem tudják, mit cselekszenek borús jövő- (vagy jelen-) képét olvasni, elborzadva elhajítani és a telefonért nyúlni, amikor a könyv pont az állandó digitális jelenlét posztapokaliptikus következményeit ecseteli.

Oké, esetemben talán annyira nem súlyos a helyzet, a Fb-tól kiütést kapok, az Instára nem akarok regisztrálni, mert nem akarom azt a plusz kényszert és szorongást az életembe, hogy valamit muszáj kitenni. Kevesen tudják megmondani, hol voltam nyaralni, mennyit futottam a héten, mit ettem reggelire - a pasimmal dacosan ellenállunk a kajafotós trendnek és barbár módon szimplán megesszük az ételt -, és senki nem lát ezekről képet, mert igen kevés van. Nézegetni bezzeg szeretek, ezzel vannak problémáim.

Emlékszem még egy freeblogos fotóblogról egy képre: macska hever a homályba borult kanapén, az összehúzott függöny résén betűz egy napsugár. Azt hiszem, az volt a címe, hogy Vasárnapdélutánfélöt. 

Szóval nincs bajom a képekkel meg az internettel, csak az zavar, hogy magamhoz képest mennyi időt rabol el a telefontaperolás a könyvektől és hogy mennyire (negatív értelemben) más élmény az olvasás, mint a felfedezésem hajnalán. Nem Jackie Collinst sírom vissza.:D A tanulás is eléggé igénybe vette az agykapacitást meg az órák számát, mégse a nyári szünetre korlátozódott le ez a hobbim. Felnőttként nem bírok pár óráig nyugton maradni, zavarnak az elvégzetlen feladataim vagy csak azért teszem félre a könyvet, hogy csináljunk valami mást.

Az elolvasott könyvek száma is brutálisan lecsökkent, ami részben természetes, dolgozom, háztartást vezetek, párkapcsolatban élek, sportolok és próbálom kialudni magam. (Meg persze rohangálok a kis dolgaim után. Az ember el se hinné, mennyi időbe kerül egy normális táskát találni.) Tízórás alvásigényem van, nulla éves koromtól változatlanul, hétvégén kell behoznom a lemaradást. Bizonyos emberek olvasmánylistáját már meg se merem nézni, mert szeptember elején 100 feletti olvasásnál járnak. Hogy csinálják? És nekem miért nem megy?

Nem pánikolok ezen, csak morfondírozom rajta, a változásokon, ill. próbálok rajta változtatni.