"Én fel akarom vállalni az identitásom, de nem akarok nevetséges lenni" - mondta tegnap este egy nő az IC-n. Van benne valami.
Amúgy igazán meghitt utazás volt, állandóan elment a világítás, a kedves telefonnal világított magának, én félig a folyosóra lógva kepesztettem a Mindenemmel, még jó, hogy ezt a bazivastag, nagy könyvet sikerült kiválasztanom a MÁV eme gerillaakciójára.
2014. november 10., hétfő
2014. november 8., szombat
Nágy áckió egy jó kis könyvre
2014. november 6., csütörtök
Tematikus post - Régi könyvek
Az antikvarium.hu blogversenye adta azt az ötletet, hogy az egyik tematikus post a régi kötetekről szóljon. A versenykiírásban az szerepelt, hogy legalább tíz éves, már csak antikváriumban kapható könyvekről írjunk, én kicsit kijjebb toltam a határokat; nem egy könyvet lazán be lehet szerezni bármelyik könyvesboltban, viszont régen íródott, más nem annyira régi, de én egy porszagú, rongyos példányt olvastam és ennyi elég volt, hogy helyet követeljen magának.
Elég hosszú (pedig mennyit kihúztam...) és vegyes lista lett, ezért bocsi, de nem fogok borítóképeket berakni, mert még délután háromkor is ezzel bíbelődnék.
Egy megjegyzés a versenyhez: Lobo, az egyik zsűritag írt egy postot erről, akit érdekel, tóduljon oda beszélgetni meg olvasgatni. Kommentben kifejtettem a becses véleményem, ezért (meg azért is, mert ennek a postnak nem a verseny a tárgya) csak annyit mondok, hogy ha nem shizoo nyerte volna a versenyt, nagyon igazságtalannak tartanám a világot és kicsit színvonaltalannak a versenyt. Örülök, hogy még vannak olyanok, akik a színvonalat értékelik, és nem azt, hogy kinek hány feliratkozott olvasója van. Ne sértődjön meg senki, nagyon jó írásokat küldtek be, de Zoli kilométerekre lehagyja az egész mezőnyt meg könyvesblog-érát. Aki nem tudja, miért, menjen művelődni.:)
Arto Paasilinna: Az akasztott rókák erdeje - nem kell félni, egy darab halott róka nincs benne. Humoros, tulajdonképpen idilli történet három emberről, meg egy Ötszázas nevű kis rókáról.
(Post)
Aszlányi Károly: Sok hűhó Emmiért - patinás, szép emlékű magyar regény egy szeleburdi lányról.
Bókay János: Bohémek és pillangók - Giacomo Puccini olvasmányos életregénye. Elég régen olvastam, de odáig voltam érte.
Carson McCullers: A Szomorú Kávéház Balladája - az egyik (sznobok által lefitymált) egyetemi órán olvasta fel a tanár. Nincs benne semmi különös, de baromi erős a hangulata - hiszen az amerikai Délen játszódik!
Choderlos de Laclos: Veszedelmes viszonyok - azon kevés könyvek egyike, ami kora ellenére nem vesztette el aktualitását. Mivel erről írtam az egyik versenypostom, nincs kedvem róla még itt is nyökögni. De annak örülök, hogy az olvasás után írt semmi kis bejegyzésem felülírhattam ezzel.
Elizabeth Barrett-Browning: Portugál szonettek - Elizabeth-et úgy imádom, ahogy van, a regényes szerelmével, kalandos életével és a gyönyörű szonettjeivel. Kardos László fordítása sokkal szebb, mint Czike Sándoré, inkább azt olvassátok.
Ernest Hemingway: Vándorünnep - Hemingway elfeledett gyöngyszeme. Gyönyörű, idilli képet fest párizsi életükről, annyira hangulatos, hogy aki időutazó, feltétlenül látogassa meg Hash-t és Hemet.
Paula McLain finom, érzékeny tükörregényét írta meg a párizsi éveknek Hadley Richardson, az első feleség szemszögéből.
(Post)
Françoise Gilot - Carlton Lake: Életem Picassóval - azt hiszem, a Túlélni Picassót egyik port.hu-s kommentjében olvastam erről a könyvről. A párizsi feleséghez hasonlóan a feleség (ill itt élettárs) szemszögéből mutatja be a művészt, bár itt első kézből értesülhetünk az eseményekről.
G. Szabó Judit: Megérjük a pénzünket! - talán ez volt az első könyv, amit, nagy szüneteket tartva, de elolvastam. Néhány éve újra elővettem és döbbenetes, mennyire megváltozott a nézőpontom; a fókusz a humorról átkerült arra, hogy mennyire idiótán viselkednek a szülők és arra, hogy milyen nehézségei vannak a családnak. Kiábrándító dolog felnőni.
Henrik Ibsen: Nóra - az infantilis, elkényeztetett fiatal hölgyről kiderül, hogy egészen más.
Homérosz: Odüsszeia - ezt lehet boltban kapni, de azzal senki nem vitatkozhat, hogy nem régi.:) Érzelmes viszony fűz hozzá, másfél nap alatt kétszer olvastam el (nem a rajongás, hanem az iskolai kényszer hajtott), azon kevés könyvek egyike, amit vittem magammal a kádba és ronggyá olvastam. Ilyen szoros együttélés szükségszerűen hozza magával az intimitást, na.
Jean Webster: Nyakigláb Apó - nekem ez az édibédi, pihe-puha olvasmányom, ami másoknak az Anne-sorozat.
Joyce Carol Oates: Bellefleur - hosszú, szövevényes, de élvezetes regény, pont olyan, amilyennek elképzelek egy kísérteties kastélyról, és egy régi, néha őrülteket felvonultató családról szóló könyvet.
(Ez volt a másik, versenyre beküldött post)
Kathleen Winsor: Amber - szeretnél egy olyan kiállhatatlan, talpraesett nőről szóló vadregényes könyvet olvasni, mint amilyen Scarlett? Tessék!
Kosztolányi Dezső - nem kell ám fintorogni az iskolában tanult magyar írókra-költőkre! Kosztolányi regényei a mai napig élvezetes olvasmányok, a nyelvezete nem avíttas, a témái nem idejétmúltak. Én még csak az Édes Annát és a Pacsirtát olvastam tőle; nagyon erős atmoszférájú, kicsit falhozvágós történetek.
Lev Tolsztoj: Anna Karenina - a klasszikus, amitől nem kell félni. A közhiedelemmel ellentétben a regény nem csupán Annáról, az ellentmondásos megítélésű fiatal nő házasságtöréséről szól, látleletet kaphatunk a korról, Tolsztoj gondolatairól és a többi szereplő lelkivilágáról is.
Margaret Atwood: A vak bérgyilkos - Atwoodot szeretni vagy utálni lehet, szerencsére én az első csoportba tartozom, bár még csak két könyvét olvastam. Ezt szeretem jobban, mert hihetetlenül komplex, és az összetett, csavaros, átejtős regények a gyengéim.
(Post)
Mariana Alcoforado: Portugál levelek - ez a picike, öt levélből álló könyv kész rejtély. Elvileg egy portugál apáca szerelmének története az 1500-as évekből, valójában az se biztos, hogy létezett-e ilyen nevű nő, és valószínű, hogy egy korabeli francia férfi írta a leveleket. A naiv, mégis szép stílus és Szabó Magda fordítása sokat lendít a történeten, ami, valljuk be, kicsit banális - igen, a francia hadnagy elhagyja a nőt.
Molnár Ferenc: Liliom / Az üvegcipő / Játék a kastélyban - a 2012-es karácsonyra kaptam Andiamótól a MF három színművét tartalmazó kötetet, azóta is jó szívvel gondolok rá. Mindegyik jól árnyalt, elgondolkodtató történet és érdekes, hogy a "falhozvágó szint" egyre csökken, az utolsó darabon hangosan röhögtem, kicsit se néztek hülyének a vasúti kupéban.
(Post)
Német László: Iszony - egy friss olvasmányom. Nem mondom, hogy nagyon fáj, de megterhelő, aprólékos olvasmány, kíméletlenül pontos látlelet egy rossz kapcsolatról.
(Post)
Nyikolaj Vasziljevics Gogol: Holt lelkek - azt hinné az átlagember, hogy ez egy hótt unalmas, túl régi könyv, de nem, roppant érdekes, és nagyon meglepő, de humoros könyv.
Paul Éluard: Éluard versei - a műfaj felé bátortalanul tapogatózó embereknek tökéletes kezdés, gyönyörű versei vannak.
Pierre La Mure: Moulin Rouge - az indoklásom ugyanaz, mint a Bohémek és pillangóknál; szeretem a regényes életrajzokat.
Ráth-Végh István: A könyv komédiája - Ráth-Végh a végtelen emberi hülyeség hű krónikása, ebben a kötetben a könyvekkel kapcsolatos hóbortokat, hajmeresztő eseteket meg ilyesmiket gyűjti össze. Könyvmolyoknak tényleg ajánlott.
Susan Kay: A fantom - ha uncsi volt Az operaház fantomja, ez tetszeni fog. Kay nem csupán leporolta és friss világításba helyezte a párizsi Operaház eseményeit, hanem a fantom egész életét megírta.
Szerb Antal - az "új" magyar felfedezettem. Szerb Antalnak nagyon változatos a stílusa, a humora, és ami a fő, a hangulatteremtése (ami nálam sokat számít) kiváló.
Utas és holdvilág
A Pendragon legenda
Vaszary Gábor: Ketten Párizs ellen + Hárman egymás ellen - nagyon régen olvastam ezeket a könyveket, de sírva röhögtem a két-három srác balatoni és párizsi idétlenkedésein.
Világszép Vaszilisza - tegyünk be egy mesekönyvet is. Az alcíme Orosz tündérmesék, szerintem ez sok ínyenc könyvmoly szívét megdobogtatja. A meséket Bilibin gyönyörű illusztrációi díszítik.
Elég hosszú (pedig mennyit kihúztam...) és vegyes lista lett, ezért bocsi, de nem fogok borítóképeket berakni, mert még délután háromkor is ezzel bíbelődnék.
Egy megjegyzés a versenyhez: Lobo, az egyik zsűritag írt egy postot erről, akit érdekel, tóduljon oda beszélgetni meg olvasgatni. Kommentben kifejtettem a becses véleményem, ezért (meg azért is, mert ennek a postnak nem a verseny a tárgya) csak annyit mondok, hogy ha nem shizoo nyerte volna a versenyt, nagyon igazságtalannak tartanám a világot és kicsit színvonaltalannak a versenyt. Örülök, hogy még vannak olyanok, akik a színvonalat értékelik, és nem azt, hogy kinek hány feliratkozott olvasója van. Ne sértődjön meg senki, nagyon jó írásokat küldtek be, de Zoli kilométerekre lehagyja az egész mezőnyt meg könyvesblog-érát. Aki nem tudja, miért, menjen művelődni.:)
 |
| Kép innen |
(Post)
Aszlányi Károly: Sok hűhó Emmiért - patinás, szép emlékű magyar regény egy szeleburdi lányról.
Bókay János: Bohémek és pillangók - Giacomo Puccini olvasmányos életregénye. Elég régen olvastam, de odáig voltam érte.
Carson McCullers: A Szomorú Kávéház Balladája - az egyik (sznobok által lefitymált) egyetemi órán olvasta fel a tanár. Nincs benne semmi különös, de baromi erős a hangulata - hiszen az amerikai Délen játszódik!
Choderlos de Laclos: Veszedelmes viszonyok - azon kevés könyvek egyike, ami kora ellenére nem vesztette el aktualitását. Mivel erről írtam az egyik versenypostom, nincs kedvem róla még itt is nyökögni. De annak örülök, hogy az olvasás után írt semmi kis bejegyzésem felülírhattam ezzel.
Elizabeth Barrett-Browning: Portugál szonettek - Elizabeth-et úgy imádom, ahogy van, a regényes szerelmével, kalandos életével és a gyönyörű szonettjeivel. Kardos László fordítása sokkal szebb, mint Czike Sándoré, inkább azt olvassátok.
Ernest Hemingway: Vándorünnep - Hemingway elfeledett gyöngyszeme. Gyönyörű, idilli képet fest párizsi életükről, annyira hangulatos, hogy aki időutazó, feltétlenül látogassa meg Hash-t és Hemet.
Paula McLain finom, érzékeny tükörregényét írta meg a párizsi éveknek Hadley Richardson, az első feleség szemszögéből.
(Post)
Françoise Gilot - Carlton Lake: Életem Picassóval - azt hiszem, a Túlélni Picassót egyik port.hu-s kommentjében olvastam erről a könyvről. A párizsi feleséghez hasonlóan a feleség (ill itt élettárs) szemszögéből mutatja be a művészt, bár itt első kézből értesülhetünk az eseményekről.
G. Szabó Judit: Megérjük a pénzünket! - talán ez volt az első könyv, amit, nagy szüneteket tartva, de elolvastam. Néhány éve újra elővettem és döbbenetes, mennyire megváltozott a nézőpontom; a fókusz a humorról átkerült arra, hogy mennyire idiótán viselkednek a szülők és arra, hogy milyen nehézségei vannak a családnak. Kiábrándító dolog felnőni.
Henrik Ibsen: Nóra - az infantilis, elkényeztetett fiatal hölgyről kiderül, hogy egészen más.
Homérosz: Odüsszeia - ezt lehet boltban kapni, de azzal senki nem vitatkozhat, hogy nem régi.:) Érzelmes viszony fűz hozzá, másfél nap alatt kétszer olvastam el (nem a rajongás, hanem az iskolai kényszer hajtott), azon kevés könyvek egyike, amit vittem magammal a kádba és ronggyá olvastam. Ilyen szoros együttélés szükségszerűen hozza magával az intimitást, na.
Jean Webster: Nyakigláb Apó - nekem ez az édibédi, pihe-puha olvasmányom, ami másoknak az Anne-sorozat.
Joyce Carol Oates: Bellefleur - hosszú, szövevényes, de élvezetes regény, pont olyan, amilyennek elképzelek egy kísérteties kastélyról, és egy régi, néha őrülteket felvonultató családról szóló könyvet.
(Ez volt a másik, versenyre beküldött post)
Kathleen Winsor: Amber - szeretnél egy olyan kiállhatatlan, talpraesett nőről szóló vadregényes könyvet olvasni, mint amilyen Scarlett? Tessék!
Kosztolányi Dezső - nem kell ám fintorogni az iskolában tanult magyar írókra-költőkre! Kosztolányi regényei a mai napig élvezetes olvasmányok, a nyelvezete nem avíttas, a témái nem idejétmúltak. Én még csak az Édes Annát és a Pacsirtát olvastam tőle; nagyon erős atmoszférájú, kicsit falhozvágós történetek.
Lev Tolsztoj: Anna Karenina - a klasszikus, amitől nem kell félni. A közhiedelemmel ellentétben a regény nem csupán Annáról, az ellentmondásos megítélésű fiatal nő házasságtöréséről szól, látleletet kaphatunk a korról, Tolsztoj gondolatairól és a többi szereplő lelkivilágáról is.
Margaret Atwood: A vak bérgyilkos - Atwoodot szeretni vagy utálni lehet, szerencsére én az első csoportba tartozom, bár még csak két könyvét olvastam. Ezt szeretem jobban, mert hihetetlenül komplex, és az összetett, csavaros, átejtős regények a gyengéim.
(Post)
Mariana Alcoforado: Portugál levelek - ez a picike, öt levélből álló könyv kész rejtély. Elvileg egy portugál apáca szerelmének története az 1500-as évekből, valójában az se biztos, hogy létezett-e ilyen nevű nő, és valószínű, hogy egy korabeli francia férfi írta a leveleket. A naiv, mégis szép stílus és Szabó Magda fordítása sokat lendít a történeten, ami, valljuk be, kicsit banális - igen, a francia hadnagy elhagyja a nőt.
Molnár Ferenc: Liliom / Az üvegcipő / Játék a kastélyban - a 2012-es karácsonyra kaptam Andiamótól a MF három színművét tartalmazó kötetet, azóta is jó szívvel gondolok rá. Mindegyik jól árnyalt, elgondolkodtató történet és érdekes, hogy a "falhozvágó szint" egyre csökken, az utolsó darabon hangosan röhögtem, kicsit se néztek hülyének a vasúti kupéban.
(Post)
Német László: Iszony - egy friss olvasmányom. Nem mondom, hogy nagyon fáj, de megterhelő, aprólékos olvasmány, kíméletlenül pontos látlelet egy rossz kapcsolatról.
(Post)
Nyikolaj Vasziljevics Gogol: Holt lelkek - azt hinné az átlagember, hogy ez egy hótt unalmas, túl régi könyv, de nem, roppant érdekes, és nagyon meglepő, de humoros könyv.
Paul Éluard: Éluard versei - a műfaj felé bátortalanul tapogatózó embereknek tökéletes kezdés, gyönyörű versei vannak.
Pierre La Mure: Moulin Rouge - az indoklásom ugyanaz, mint a Bohémek és pillangóknál; szeretem a regényes életrajzokat.
Ráth-Végh István: A könyv komédiája - Ráth-Végh a végtelen emberi hülyeség hű krónikása, ebben a kötetben a könyvekkel kapcsolatos hóbortokat, hajmeresztő eseteket meg ilyesmiket gyűjti össze. Könyvmolyoknak tényleg ajánlott.
Susan Kay: A fantom - ha uncsi volt Az operaház fantomja, ez tetszeni fog. Kay nem csupán leporolta és friss világításba helyezte a párizsi Operaház eseményeit, hanem a fantom egész életét megírta.
Szerb Antal - az "új" magyar felfedezettem. Szerb Antalnak nagyon változatos a stílusa, a humora, és ami a fő, a hangulatteremtése (ami nálam sokat számít) kiváló.
Utas és holdvilág
A Pendragon legenda
Vaszary Gábor: Ketten Párizs ellen + Hárman egymás ellen - nagyon régen olvastam ezeket a könyveket, de sírva röhögtem a két-három srác balatoni és párizsi idétlenkedésein.
Világszép Vaszilisza - tegyünk be egy mesekönyvet is. Az alcíme Orosz tündérmesék, szerintem ez sok ínyenc könyvmoly szívét megdobogtatja. A meséket Bilibin gyönyörű illusztrációi díszítik.
2014. november 4., kedd
Mesék, amelyek rosszul végződnek
Felvidultam, amikor láttam, hogy a Gabo A Manderley-ház asszonya után (igazán megérdemelt egy új kiadást) a szerző elbeszéléskötetének is bizalmat szavaz, pedig nem valószínű, hogy elkapkodják majd az emberek. Nagy, kövér piros pont jár érte.
Du Maurier fura szerzet, akár bizarrnak is mondhatnám. Ahogy kezd bennem leülepedni az élmény és elrendezem az eddig olvasott könyvek szövedékében, egyre erősödik bennem az érzés, hogy hiába közepes színvonalú elbeszéléskötet - a Manderley-nek a közelében sem jár -, mégis érdemes elolvasni.
Az első két mű, a Madarak és a Monte Verità még nem ezt igazolta. Az első elbeszélésből készült a legendás Hitchcock-film, és valószínűleg a megkergült madarak garmadája az egyetlen megmaradt közös vonásuk. Ez a novella vállrándítósan "És aztán?"-élmény volt, nem volt benne annyi feszültség, hogy érdekeljen, miért akarják kiiktatni az embereket a madarak. A stílusa egyszerű, tükrözi az E/1-es elbeszélő, a majorban dolgozó Nat személyiségét; ez a férfi valószínűleg nem túl okos (bár, ahogy a szomszédok gyanakodva megjegyzik, "könyveket olvas meg minden"), kicsi a világa, de rendíthetetlenül megoldja a feladatokat, felszínre törnek a háborús tapasztalatai és ezek viszik előre. Tulajdonképpen igaza van, háború zajlik, csak nem ember-ember ellen.
A Monte Verità volt a számomra legérdektelenebb történet, egy falba vájt sziklakolostorban élő, a Napot és a Holdat imádó vallási (?) rendről szól egy kívülálló szemszögéből, meg persze a babonás emberekről.
Itt ütök egy entert, mert kezdődik a jó részek szakasza.
A morcosságomat elfújta Az almafa, amelyben egy férfi álszenvedő, mártírkodó felesége egy almafában születik újjá. Szegény fickó, némi bűntudattal, de élvezni kezdené az életet; senki nem mered rá szemrehányóan porszívóval a kezében, amiért ő a napsütötte kertben sétál vagy este pipázgatva elmerül egy jó könyvben. Erre jön ez a dög fa, a görnyedt vállra emlékeztető ágaival és a tweedszoknyára hajazó rátekert dróttal.
Megcsillan az, amiben Du Maurier annyira jó: a sejtetés. Nem tudjuk, hogy tényleg egy fában reinkarnálódott-e a halott Midge, vagy csak a férje (akinek nem tudjuk meg a nevét, akárcsak a második Mrs. de Winterét) lett paranoid, de ez egy paranoid elbeszélés. Ugyanerre az érvre épül Dino Buzzati: Hét emelet c. novellája. Habár szeretem ezt a trükköt, pardon, szeretek róla olvasni, mégis megkönnyebbülök, amikor vége van a történetnek.
Ennek a történetnek már van mélysége, lehet rajta gondolkodni. Biztos vagyok benne, hogy a férj nem vette észre a jeleket (ahogy erre csak a pasik képesek), amik ebbe az irányba vitték a feleségét, hanem egyszer felnézett, és egy összeszorított szájú, besavanyodott apácát talált maga mellett, és biztos benne, hogy huszonvalahány évvel ezelőtt nem ezt a nőt vette feleségül. Kíváncsi lennék Midge szemszögére. Az egyik dolog, amit felnőve meg lehet tanulni, az, hogy mindenkinek megvan a saját története; régen mindenki jó lelkű fiatal volt, sebekkel, de elhatározták, hogy ők nem lesznek olyanok, mint a szüleik, a kettővel alattuk lakó nő vagy az idősebb munkatársuk. Aha.
A kis fényképész volt a kedvencem a kötetből. Tudom, hogy jóval később játszódik, de az unatkozó, szép márkiné alakja rokokó mintákat varázsolt a kerevetre, őrá fehér, rizsporos parókát és fűzős selyemruhát. Egy kibontakozó liezont figyelhetünk meg, melynek másik tagja a címadó fényképész, aki egy tengerparti városban találkozik a gyerekeivel és az angol nevelőnővel ott nyaraló márkinéval. Eszembe jutott egy film és belőle egy mondat, de spoileres lenne, helyette ismétlem az előző bejegyzésem szavait: a sötétség mindenkiben fellelhető.
A Csókolj meg még egyszer, idegen! főszereplője kicsit Natre emlékeztet, bár jóval fiatalabb; egyszerű, naiv, kedves fiú, aki beleszeret a vörös hajú jegyszedőbe a moziban. Amikor az írás végére értem, bevillant egy mondat, ami a lány szájából hangzik el és ami előre mutat a későbbi eseményekre. Émelyítő volt, le merem fogadni, hogy Du Maurier direkt ezt a hatást akarta elérni. Elég rövid, megdöbbentő történet, ami egy csomó utóiratot vonna maga után, de ez sokkolóan hiányzik és akárcsak az előzőeknél, ismét a motivációkon kattogott az agyam.
Az öreg. Az írónő az orromnál fogva vezetett. Ez is egy közismert írói trükk; elhitet veled valamit, amiről a végén kiderül, hogy egyáltalán nem az, aminek látszik. A jó tollú írók fantasztikus dolgokra képesek, pár, lapra mázolt festékpöttyel kifordíthatnak az egész világodból. És én jóízűen fogadom a beetetést, mert imádom a katarzisokat, amiket a könyvek váltanak ki belőlem. Részben ezek tesznek élő (érző) emberré.
Eme hosszú, fecsegős post végén pedig elárulom, mi az, ami közös a novellákban és ami miatt érdemes őket elolvasni: mindegyikben jelen van egy sötét, baljós hangulat, és az az érzés, hogy a történetnek rossz vége lesz, egyre fokozódik. Nincs megoldás vagy feloldozás. Az alaktalan félelemtől kiszárad a szád, hogy a megszokott, kényelmes kis életed bármikor a feje tetejére állhat. Én átéltem, amikor valósággá válik az elképzelhetetlen - ezt a mindent kiforgató érzés idézték fel bennem az elbeszélések.
Ui.: Az előbb hallottam valami fura hangot és majdnem befostam, de csak a takarító söpri fel a folyosót.
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2014
Fordította: Bihari György (tapsoljuk meg!)
Ár: 3490 Ft
2014. november 3., hétfő
"... ránéztem és az ördögöt láttam."
"-... Micsoda egy alak volt az apám.
- Él még?
- Nem. Három éve meghalt. Cukorbeteg volt, és szép lassan ráment a szíve. Amikor magam alatt vagyok, arra gondolok, hogy megszakadt a szíve, amiért a fiai azok lettek, amik. Ő egy építészt meg egy orvost szeretett volna, ehelyett kapott egy alkoholistát meg egy drogdílert. De nem ez ölte meg. Hanem az étrendje. Cukorbeteg volt, és huszonöt kiló túlsúlyt cipelt. Lehettünk volna mi Petey-vel Jonas Salk és Frank Lloyd Wright, az sem mentette volna meg az apámat."
Lawrence Block: Sírok között
Ördögök tényleg léteznek. New Yorkban pedig, a nyolcmillió halál városában szinte törvényszerűen nyüzsögnek. Matt Scudder, a félillegális magánnyomozó és gyakorló antialkoholista ismét ördögökkel kerül szembe - ami elsőre szimpla emberrablás-váltságdíj-ügynek néz ki, kiderül, hogy utazás a sötétség mélyére, két gyomorforgató, szadista sorozatgyilkos lelkébe.
Blocknál mindig előfordultak az emberi tűréshatárt és ingerküszöböt feszegető jelenetek, de zsinórban ez a második könyv, ami ilyen... khm, darabolós elkövetőkkel foglalkozik. Persze az is lehet, hogy rosszul emlékszem és valójában minden kötetben szétdarabolt hullák vannak, eléggé összefolynak az emlékezetemben a különböző részek eseményei.
Ezúttal két kéjgyilkosról van szó - azt hiszem, nyugodtan rájuk aggatható ez a címke -, akik elrabolják a diszkrét, fair play-játékos drogüzér, Kenan Khoury feleségét. Váltságdíjat követelnek, Khouryt majdnem az őrületbe kergetik azzal, hogy keresztül-kasul bejáratják vele a várost. Végre létrejön a csere - de a zsarolók nem tartják be az ígéretüket, Francine holtan és darabokban kerül vissza a férjéhez.
Mattet Khoury béreli fel, hogy találja meg a gyilkosokat. Innentől Matt járja a szokásos Canossát; az utcákat rója, embereket kérdez ki, AA-gyűlésekre ül be, telefonál, pénzt csúsztat. Apró, nehezen összekapart információkból próbálja kirakni a képet, néha sehova nem vezető nyomokat követ (avagy a nyomozói munka szívás), egy ponton majdnem kiszáll, aztán történik valami, ami finoman szólva új lendületet ad a könyvnek, és ami miatt a képzeletbeli körmeimet rágva olvastam végig a történet utolsó száz oldalát.
Persze szokás szerint sok téma felmerül, a rasszizmus, az önbíráskodás - utóbbi kapcsán Block szereplői nem az egyetemes becsületkódex szerint járnak el. Nem angyalokról van szó, hanem emberekről, és a sötétség mindenkiben fellelhető. Valamennyire mindenki megmerítkezik a mocsokban.
Hogy milyen volt? Durva. Fájdalmas, néha émelyítő, amit tovább erősít a szikár stílus. Tulajdonképpen a Scudder-kötetek is őszi könyvek, de nem az aranypászmás, füstillatú fajtából, hanem a tél és a halál közelségét hirdető, rideg, sötét őszt idézik, amikor a talaj keményre fagy és a színek eltűnnek a világból.
Ui.: Igazán bájosan retró a könyv (1992-ben íródott), de akárcsak a krumplira, a telefonfülkékre se fogok tudni ugyanúgy nézni, ahogy olvasás előtt.
Ui2.: Értem én, hogy marketing meg minden, de a könyvmoly szívem vérzik a borító miatt. Szörnyen ki fog lógni a többiek közül. Hüpp.
A könyvet köszönöm az Agave Könyveknek!
Eredeti cím: A Walk Among the Tombstones
Sorozat: Matt Scudder 10.
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2014
Ár: 3380 Ft
- Él még?
- Nem. Három éve meghalt. Cukorbeteg volt, és szép lassan ráment a szíve. Amikor magam alatt vagyok, arra gondolok, hogy megszakadt a szíve, amiért a fiai azok lettek, amik. Ő egy építészt meg egy orvost szeretett volna, ehelyett kapott egy alkoholistát meg egy drogdílert. De nem ez ölte meg. Hanem az étrendje. Cukorbeteg volt, és huszonöt kiló túlsúlyt cipelt. Lehettünk volna mi Petey-vel Jonas Salk és Frank Lloyd Wright, az sem mentette volna meg az apámat."
Ördögök tényleg léteznek. New Yorkban pedig, a nyolcmillió halál városában szinte törvényszerűen nyüzsögnek. Matt Scudder, a félillegális magánnyomozó és gyakorló antialkoholista ismét ördögökkel kerül szembe - ami elsőre szimpla emberrablás-váltságdíj-ügynek néz ki, kiderül, hogy utazás a sötétség mélyére, két gyomorforgató, szadista sorozatgyilkos lelkébe.
Blocknál mindig előfordultak az emberi tűréshatárt és ingerküszöböt feszegető jelenetek, de zsinórban ez a második könyv, ami ilyen... khm, darabolós elkövetőkkel foglalkozik. Persze az is lehet, hogy rosszul emlékszem és valójában minden kötetben szétdarabolt hullák vannak, eléggé összefolynak az emlékezetemben a különböző részek eseményei.
Ezúttal két kéjgyilkosról van szó - azt hiszem, nyugodtan rájuk aggatható ez a címke -, akik elrabolják a diszkrét, fair play-játékos drogüzér, Kenan Khoury feleségét. Váltságdíjat követelnek, Khouryt majdnem az őrületbe kergetik azzal, hogy keresztül-kasul bejáratják vele a várost. Végre létrejön a csere - de a zsarolók nem tartják be az ígéretüket, Francine holtan és darabokban kerül vissza a férjéhez.
Mattet Khoury béreli fel, hogy találja meg a gyilkosokat. Innentől Matt járja a szokásos Canossát; az utcákat rója, embereket kérdez ki, AA-gyűlésekre ül be, telefonál, pénzt csúsztat. Apró, nehezen összekapart információkból próbálja kirakni a képet, néha sehova nem vezető nyomokat követ (avagy a nyomozói munka szívás), egy ponton majdnem kiszáll, aztán történik valami, ami finoman szólva új lendületet ad a könyvnek, és ami miatt a képzeletbeli körmeimet rágva olvastam végig a történet utolsó száz oldalát.
Persze szokás szerint sok téma felmerül, a rasszizmus, az önbíráskodás - utóbbi kapcsán Block szereplői nem az egyetemes becsületkódex szerint járnak el. Nem angyalokról van szó, hanem emberekről, és a sötétség mindenkiben fellelhető. Valamennyire mindenki megmerítkezik a mocsokban.
Hogy milyen volt? Durva. Fájdalmas, néha émelyítő, amit tovább erősít a szikár stílus. Tulajdonképpen a Scudder-kötetek is őszi könyvek, de nem az aranypászmás, füstillatú fajtából, hanem a tél és a halál közelségét hirdető, rideg, sötét őszt idézik, amikor a talaj keményre fagy és a színek eltűnnek a világból.
Ui.: Igazán bájosan retró a könyv (1992-ben íródott), de akárcsak a krumplira, a telefonfülkékre se fogok tudni ugyanúgy nézni, ahogy olvasás előtt.
Ui2.: Értem én, hogy marketing meg minden, de a könyvmoly szívem vérzik a borító miatt. Szörnyen ki fog lógni a többiek közül. Hüpp.
A könyvet köszönöm az Agave Könyveknek!
Eredeti cím: A Walk Among the Tombstones
Sorozat: Matt Scudder 10.
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2014
Ár: 3380 Ft
Hülyeségek
1. Tegnap - hála az ékes novemberi időnek - nem volt kedvünk kimozdulni, mozogni viszont kellene, ezért nekiálltunk vicomte három kilós súlyzóival idétlenkedni. Egyik se esett a lábamra és az alattunk lakó nappalijába se, úgyhogy a kísérletet sikeresnek nyilvánítom.
Kedves személyi edzőm azt mondta, nem merem kiírni, hogy a seggízületeimre edzettem. Hát itt van, nesze, ha a tizenéves sirámaimat kibírta az internet, ezt is ki fogja. Sőt, azt is elmondom, hogy gyakoroltuk a kitöréseket, azaz bal kézzel a ruhaszárítóba kapaszkodtam, jobb kézzel fogtam a súlyzót, vicomte meg a lábamat igazgatta.
De a legjobb az volt, ahogy vicomte súlyzókkal kitárt karral, teli torokból énekeltea szovjet himnuszt az Internacionálét. Kalapáccsal és melegítőnadrág helyett hetyke lepellel hitelesebb lett volna, de legalább a szomszéd sportkommentátor elhallgatott. Ha egyszer elmegyek pszichológushoz, az lesz a második mondatom, hogy meg akarom ölni a szomszédomat.
2. Múlt héten megvettem az első zacskó szaloncukrot, egy szolid zselést. Hú, remélem, idén is lesz citromos-túrós!
Azt hiszem, anya szaloncukor-mániája az én testembe költözött.
(Ezért sokan köpni fognak rám, de szerintem totál gáz számolni a karácsonyig hátra lévő napokat, pláne október közepétől.)
3. Csütörtökön varjakat is etettem, valamiért nagyon szeretem ezeket a jószágokat. Az egyik leejtett egy félig feltört diót, összetapostam nekik, a dióbelet meg szétszórtam. Remélem, immár még többen tartanak idiótának.
Kedves személyi edzőm azt mondta, nem merem kiírni, hogy a seggízületeimre edzettem. Hát itt van, nesze, ha a tizenéves sirámaimat kibírta az internet, ezt is ki fogja. Sőt, azt is elmondom, hogy gyakoroltuk a kitöréseket, azaz bal kézzel a ruhaszárítóba kapaszkodtam, jobb kézzel fogtam a súlyzót, vicomte meg a lábamat igazgatta.
De a legjobb az volt, ahogy vicomte súlyzókkal kitárt karral, teli torokból énekelte
2. Múlt héten megvettem az első zacskó szaloncukrot, egy szolid zselést. Hú, remélem, idén is lesz citromos-túrós!
Azt hiszem, anya szaloncukor-mániája az én testembe költözött.
(Ezért sokan köpni fognak rám, de szerintem totál gáz számolni a karácsonyig hátra lévő napokat, pláne október közepétől.)
3. Csütörtökön varjakat is etettem, valamiért nagyon szeretem ezeket a jószágokat. Az egyik leejtett egy félig feltört diót, összetapostam nekik, a dióbelet meg szétszórtam. Remélem, immár még többen tartanak idiótának.
2014. november 2., vasárnap
Marsbéli krónikák
"Fogtam a szent vallási ereklyéjét, és egy fogóval meg egy csavarhúzóval hosszú szálkákra vagdostam. Ha van Isten, a helyzetre való tekintettel csak elnézi nekem a dolgot.
Ha pedig az egyetlen rendelkezésre álló vallási ikon tönkretétele miatt sebezhetővé váltam a marsi vámpírok számára, akkor így jártam, vállalnom kell a kockázatot."
Andy Weir: A marsi
"Erre rábasztam.
Ez a jól megfontolt véleményem.
Rábasztam."
Így kezdődik Andy Weir közőrjöngésnek örvendő regénye. Igazi epic kezdőmondat, fel is jegyeztem a legjobb kezdőmondatokat tartalmazó piszkozatomba.
De én is rábasztam, mert már megint elszórtam valahova a jegyzetem, szóval kénytelenek lesztek beérni a kósza gondolataimmal. Nem mintha nem írtak volna le már mindent vele kapcsolatban, de ahogy Mark lesz valószínűleg az első ember, aki meghal a Marson, én leszek az első, aki nem lesz rajongó.
Tulajdonképpen innentől tökmindegy, mit fogok írni, mert úgyis csak ennyi marad meg mindenkiben.:P De azért koptatom a billentyűket (a "tépem a számat" ezúttal téves kifejezés lenne), mert ez a kedvenc hobbim.
Ez egy korrekt könyv. Scalzinál írtam egyszer, hogy baromi nehéz lehet ilyen... kiegyensúlyozott könyvet összehozni. Legyen könnyű, pörgős, vicces, de legyen mondanivalója és mélysége is, meg ne papírmasé figurák rohangáljanak benne. Ez a drága Andynek is sikerült, sőt, Scalzinál jóval több tudományt vagy mit szuszakolt a könyvébe, tehát az ínyenc sci-fi imádóknak is tetszhet (sőt, tetszik), nemcsak a műfajszüzeknek.
Ahogy az tudott, szegény Mark nem elég, hogy ott ragad a Marson, képtelen kapcsolatba lépni a csapatával és a Földdel is. Mit csinálna ilyen esetben egy átlagos ember? A sárga földig leinná magát, utána szép lassan éhen halna. Ezért nem küldenek átlagembereket az űrbe meg egy másik bolygóra. Helyette kilövik Markot, aki a mindenféle kiképzés és amerikaisága mellett még pluszban is... optimista? Túlélő típus? Igen, meg makacs. Néhány okos ember azt mondja, Mark nagyon is depressziós, ezért tűz ki maga elé célokat. Tuti így van, meg az asztronauták a világon meg azon kívül mindenre fel vannak készülve, de azért jólesett volna a pesszimista lelkemnek egy kis nyilvános nyűglődés. Ha valahol, hát a Marson igazán jót lehet nyafogni, a porszemeket aligha zavarja.
Igen, tudom, genya vagyok, miért akarom, hogy ez a fickó szenvedjen, elég fejtörést okoz neki, hogy ne robbantsa fel magát / ne haljon éhen vagy szomjan addig, amíg a következő expedíció oda nem ér. Ha jól emlékszem, ez négy éves marsi üdülést jelent. Egyedül, némi diszkózenével és az A.C. összessel felszerelkezve. Úristen.
(Arra még mindig nem bírtam rájönni, miért akar valaki űrhajós lenni. Csak szívás lehet a vége.)
Hogy kinyögjem végre, mi bajom van: ja, már mondtam. Túl amerikai. Mindenkiolyan laza, mint egy éppen kinyúlt gumibugyi, hangos, káromkodik, viccesen riposztozik. Amivel nincs baj, csak nekem nem jön be.
A másik dolog (ha a gumibugyi után nem, ezek után biztos jönnek a kövek postán): kiderült, hogy ez a könyv a határom a sci-fiben, vagy ez a fajtája, ha úgy tetszik.
Itt kiteszem a pontot, mert ha valamivel nem vagyok kompatibilis, azon nem szeretek hosszan rugózni. Nem passzol a lelkivilágomhoz, de rajtam kívül tényleg mindenki imádja, tehát miattam senki ne tartóztassa meg magát. És még azt is megtudjátok, hogyan kell hidrazin segítségével vizet előállítani, meg pisivel rakétaüzemanyagot, és a plutónium tulajdonképpen tök jó dolog.
Eredeti cím: The Martian
Kiadó: Fumax
Kiadás éve: 2014
Fordította: Rusznyák Csaba
Ár: 3495 Ft
Ha pedig az egyetlen rendelkezésre álló vallási ikon tönkretétele miatt sebezhetővé váltam a marsi vámpírok számára, akkor így jártam, vállalnom kell a kockázatot."
"Erre rábasztam.
Ez a jól megfontolt véleményem.
Rábasztam."
Így kezdődik Andy Weir közőrjöngésnek örvendő regénye. Igazi epic kezdőmondat, fel is jegyeztem a legjobb kezdőmondatokat tartalmazó piszkozatomba.
De én is rábasztam, mert már megint elszórtam valahova a jegyzetem, szóval kénytelenek lesztek beérni a kósza gondolataimmal. Nem mintha nem írtak volna le már mindent vele kapcsolatban, de ahogy Mark lesz valószínűleg az első ember, aki meghal a Marson, én leszek az első, aki nem lesz rajongó.
Tulajdonképpen innentől tökmindegy, mit fogok írni, mert úgyis csak ennyi marad meg mindenkiben.:P De azért koptatom a billentyűket (a "tépem a számat" ezúttal téves kifejezés lenne), mert ez a kedvenc hobbim.
Ez egy korrekt könyv. Scalzinál írtam egyszer, hogy baromi nehéz lehet ilyen... kiegyensúlyozott könyvet összehozni. Legyen könnyű, pörgős, vicces, de legyen mondanivalója és mélysége is, meg ne papírmasé figurák rohangáljanak benne. Ez a drága Andynek is sikerült, sőt, Scalzinál jóval több tudományt vagy mit szuszakolt a könyvébe, tehát az ínyenc sci-fi imádóknak is tetszhet (sőt, tetszik), nemcsak a műfajszüzeknek.
Ahogy az tudott, szegény Mark nem elég, hogy ott ragad a Marson, képtelen kapcsolatba lépni a csapatával és a Földdel is. Mit csinálna ilyen esetben egy átlagos ember? A sárga földig leinná magát, utána szép lassan éhen halna. Ezért nem küldenek átlagembereket az űrbe meg egy másik bolygóra. Helyette kilövik Markot, aki a mindenféle kiképzés és amerikaisága mellett még pluszban is... optimista? Túlélő típus? Igen, meg makacs. Néhány okos ember azt mondja, Mark nagyon is depressziós, ezért tűz ki maga elé célokat. Tuti így van, meg az asztronauták a világon meg azon kívül mindenre fel vannak készülve, de azért jólesett volna a pesszimista lelkemnek egy kis nyilvános nyűglődés. Ha valahol, hát a Marson igazán jót lehet nyafogni, a porszemeket aligha zavarja.
Igen, tudom, genya vagyok, miért akarom, hogy ez a fickó szenvedjen, elég fejtörést okoz neki, hogy ne robbantsa fel magát / ne haljon éhen vagy szomjan addig, amíg a következő expedíció oda nem ér. Ha jól emlékszem, ez négy éves marsi üdülést jelent. Egyedül, némi diszkózenével és az A.C. összessel felszerelkezve. Úristen.
(Arra még mindig nem bírtam rájönni, miért akar valaki űrhajós lenni. Csak szívás lehet a vége.)
Hogy kinyögjem végre, mi bajom van: ja, már mondtam. Túl amerikai. Mindenki
A másik dolog (ha a gumibugyi után nem, ezek után biztos jönnek a kövek postán): kiderült, hogy ez a könyv a határom a sci-fiben, vagy ez a fajtája, ha úgy tetszik.
Itt kiteszem a pontot, mert ha valamivel nem vagyok kompatibilis, azon nem szeretek hosszan rugózni. Nem passzol a lelkivilágomhoz, de rajtam kívül tényleg mindenki imádja, tehát miattam senki ne tartóztassa meg magát. És még azt is megtudjátok, hogyan kell hidrazin segítségével vizet előállítani, meg pisivel rakétaüzemanyagot, és a plutónium tulajdonképpen tök jó dolog.
Eredeti cím: The Martian
Kiadó: Fumax
Kiadás éve: 2014
Fordította: Rusznyák Csaba
Ár: 3495 Ft
2014. november 1., szombat
Szolid október
Ez a hónap közepesre sikerült; a három könyv ugyan nem sok, de nem is nulla.:)
A Sírok között és a Patkánykirály recenziós példányok az Agavétól - az elsőt már el is olvastam, remélhetőleg hamarosan a post is sorra kerül -, a The Remains of the Day pedig megkésett szülinapi ajándék by Heloise, köszönöm neki.
Az olvasás elég színesre sikerült:
A Kreutzer-szonáta / Ki a bűnös? még tavalyi zsákmány volt. Egyik kisregénytől se voltam elragadtatva, mindkettő a maga módján dühített fel. Mint látható, voltunk Nokedlivel könyvtárazni, ami meseolvasást jelent. A kuflik, ezek az édi nemtudommicsodák nagyon bohókásak, a Russell inkább lapozgató, de az is cuki, a Macskameséket meg nem hagyhattam ki.:)
Az Apró Dolgok Istene várólistacsökkentő olvasmány volt, emellett sűrű, igazán beleveszős szöveg. A marsiról még nem írtam, jó kis könyv, de nekem túl amerikai volt. A félős baglyot kivételesen egyedül olvastam, ha már a könyvtár környékén sündörögtem, imádom Jill Tomlinson meséit. Az Őfelsége pincére voltamról tegnap nyökögtem össze két szót, a Sírok között még vár a sorára, de annyit elmondok, hogy a rajongók nemigen fognak benne csalódni. A The Raven Boys - A hollofiúk Nita tavalyi karácsonyi ajándéka, négy nehéz történet után úgy ellocspocsoltam benne, mint egy kád meleg vízben. A Highgate temető ikrei hirtelen dac eredményezte újraolvasás volt, bármilyen beteg is tulajdonképpen, még mindig imádom. A Madarakat tegnap este a vonaton sikerült befejeznem, jesszusom, még egy véleményezésre váró könyv.
A többiek:
Nita
zakkant
PuPilla - az abszolút királylány a nulla könyvvel:D
Dóri
A Sírok között és a Patkánykirály recenziós példányok az Agavétól - az elsőt már el is olvastam, remélhetőleg hamarosan a post is sorra kerül -, a The Remains of the Day pedig megkésett szülinapi ajándék by Heloise, köszönöm neki.
Az olvasás elég színesre sikerült:
A Kreutzer-szonáta / Ki a bűnös? még tavalyi zsákmány volt. Egyik kisregénytől se voltam elragadtatva, mindkettő a maga módján dühített fel. Mint látható, voltunk Nokedlivel könyvtárazni, ami meseolvasást jelent. A kuflik, ezek az édi nemtudommicsodák nagyon bohókásak, a Russell inkább lapozgató, de az is cuki, a Macskameséket meg nem hagyhattam ki.:)
Az Apró Dolgok Istene várólistacsökkentő olvasmány volt, emellett sűrű, igazán beleveszős szöveg. A marsiról még nem írtam, jó kis könyv, de nekem túl amerikai volt. A félős baglyot kivételesen egyedül olvastam, ha már a könyvtár környékén sündörögtem, imádom Jill Tomlinson meséit. Az Őfelsége pincére voltamról tegnap nyökögtem össze két szót, a Sírok között még vár a sorára, de annyit elmondok, hogy a rajongók nemigen fognak benne csalódni. A The Raven Boys - A hollofiúk Nita tavalyi karácsonyi ajándéka, négy nehéz történet után úgy ellocspocsoltam benne, mint egy kád meleg vízben. A Highgate temető ikrei hirtelen dac eredményezte újraolvasás volt, bármilyen beteg is tulajdonképpen, még mindig imádom. A Madarakat tegnap este a vonaton sikerült befejeznem, jesszusom, még egy véleményezésre váró könyv.
A többiek:
Nita
zakkant
PuPilla - az abszolút királylány a nulla könyvvel:D
Dóri
2014. október 29., szerda
"... vajon mi lesz egyszer énbelőlem?"
"... a győzelem érzése a legfontosabb, mert ha az ember kishitűvé válik, vagy hagyja, hogy elcsüggesszék, akkor élete végéig ilyen marad, és sohasem szedi össze magát..."
Bohumil Hrabal: Őfelsége pincére voltam
Két apró kis tény, amely miatt ilyen sokáig kerülgettem ezt a könyvet:
1. Totemizált alapmű;
2. A pasim kedvenc könyve.
És egy apró kis tény, amiért végre elolvastam:
1. A pasim, a gonosz, ezt javasolta nekem a kis játékunkban - olyan könyveket ajánlunk a többieknek elolvasásra, amelyeket a kezükbe nem vennének, pedig sanszos, hogy nekik is tetszene.
Nem volt több halogatás, találkoznom kellett őfelsége pincérével. Hálistennek a föld nem nyílt meg alattam (azaz tetszett), de hogy mit fogok róla írni, fogalmam nincs. Néhány könyvet baromi nehéz megfogni; átélem és befogadom a történetet, de nehéz róla komplett értékelést írni. Talán azért, mert annyira teljes és kompakt, hogy nehéz bármit hozzátennem vagy fecserésznem róla.
Azt hiszem, az sugárzik belőle, hogy az élet egyszerre gyönyörű és rettenetes. Olyan, mintha valaki leülne melléd egy kőpadra, valaki, akin láthatóan áthömpölygött az élet, és pár nagy lélegzetvételű monológban elhadarná neked, milyen dolgok estek meg vele.
Annyira fontos, milyen benyomások érik az embert, kikkel találkozik élete során - főleg egy gyerek esetében, aki mellett nincs egy állandó, bölcs felnőtt, hanem emberek garmadája firkálja tele a tiszta lapját, mint egy szállodai vendégkönyvet. Talán mind ilyenek vagyunk - a minket ért impressziók, tapasztalatok végtelen, aprólékos halmaza, a rádöbbenés, az öntudatra ébredés elementáris, szörnyű erejével. Mindenki megharcol saját magával. Tulajdonképpen végtelen állóháborút vívunk a tükörképünkkel.
Felszabadító érzés önmagamnak lenni, ismerni a létezésem határait, ugyanakkor tudatában lenni annak a lehetőségnek, hogy mindez változhat, de (remélhetőleg) nem úgy, hogy egyszer felriadva a pokolban találom magam. Nem szabad hagyni, hogy mások szemmértéke alapján becsüljük meg magunkat.
Nem akarok beállni a kezdő-és zárómondatot idéző értékelések közé, de itt befejezem, mert két napja kínlódok ezzel a pár sorral, és nálam a meddő küzdelemből nem születik sziporkázó értekezés.
Crossovers: az olvasás során kettő is eszembe jutott, egyrészt a Grand Budapest Hotel (és ebben is felbukkan a Thurn und Taxis család!), amely egy szállodai főpincér kalandjait meséli el roppant szerteágazóan, nagyon energikusan és fergeteges humorral, nálam valószínűleg az év filmje lesz. A másik összecsengés Vavyan Fable - tudom, hogy ciki, de nekem mééér' nem mondta senki, hogy a Fable könyveiben lévő "életszeretet" (vagy mi a fene) Hrabal hatását mutatja? Később beugrott egy lábjegyzet, amiben az ő neve szerepel, de előtte
Eredeti cím: Obsluhoval jsem anglického krále
Sorozat: Európa Zsebkönyvek
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 1990
Ár: pár száz forinttól elérhető
Két apró kis tény, amely miatt ilyen sokáig kerülgettem ezt a könyvet:
1. Totemizált alapmű;
2. A pasim kedvenc könyve.
És egy apró kis tény, amiért végre elolvastam:
1. A pasim, a gonosz, ezt javasolta nekem a kis játékunkban - olyan könyveket ajánlunk a többieknek elolvasásra, amelyeket a kezükbe nem vennének, pedig sanszos, hogy nekik is tetszene.
Nem volt több halogatás, találkoznom kellett őfelsége pincérével. Hálistennek a föld nem nyílt meg alattam (azaz tetszett), de hogy mit fogok róla írni, fogalmam nincs. Néhány könyvet baromi nehéz megfogni; átélem és befogadom a történetet, de nehéz róla komplett értékelést írni. Talán azért, mert annyira teljes és kompakt, hogy nehéz bármit hozzátennem vagy fecserésznem róla.
Azt hiszem, az sugárzik belőle, hogy az élet egyszerre gyönyörű és rettenetes. Olyan, mintha valaki leülne melléd egy kőpadra, valaki, akin láthatóan áthömpölygött az élet, és pár nagy lélegzetvételű monológban elhadarná neked, milyen dolgok estek meg vele.
Annyira fontos, milyen benyomások érik az embert, kikkel találkozik élete során - főleg egy gyerek esetében, aki mellett nincs egy állandó, bölcs felnőtt, hanem emberek garmadája firkálja tele a tiszta lapját, mint egy szállodai vendégkönyvet. Talán mind ilyenek vagyunk - a minket ért impressziók, tapasztalatok végtelen, aprólékos halmaza, a rádöbbenés, az öntudatra ébredés elementáris, szörnyű erejével. Mindenki megharcol saját magával. Tulajdonképpen végtelen állóháborút vívunk a tükörképünkkel.
Felszabadító érzés önmagamnak lenni, ismerni a létezésem határait, ugyanakkor tudatában lenni annak a lehetőségnek, hogy mindez változhat, de (remélhetőleg) nem úgy, hogy egyszer felriadva a pokolban találom magam. Nem szabad hagyni, hogy mások szemmértéke alapján becsüljük meg magunkat.
Nem akarok beállni a kezdő-és zárómondatot idéző értékelések közé, de itt befejezem, mert két napja kínlódok ezzel a pár sorral, és nálam a meddő küzdelemből nem születik sziporkázó értekezés.
Crossovers: az olvasás során kettő is eszembe jutott, egyrészt a Grand Budapest Hotel (és ebben is felbukkan a Thurn und Taxis család!), amely egy szállodai főpincér kalandjait meséli el roppant szerteágazóan, nagyon energikusan és fergeteges humorral, nálam valószínűleg az év filmje lesz. A másik összecsengés Vavyan Fable - tudom, hogy ciki, de nekem mééér' nem mondta senki, hogy a Fable könyveiben lévő "életszeretet" (vagy mi a fene) Hrabal hatását mutatja? Később beugrott egy lábjegyzet, amiben az ő neve szerepel, de előtte
Sorozat: Európa Zsebkönyvek
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 1990
Ár: pár száz forinttól elérhető
2014. október 27., hétfő
A reggeli nem normális tevékenységem
Nyugtassatok meg, hogy nemcsak én vagyok olyan konzumidióta, aki házilag, gyerekeknek való ollóval nyirbálja a frufruját.
Kellene keresnem egy normális pesti fodrászt, de van egy olyan érzésem, hogy körberöhögnének, ha azzal toppannék be, hogy izé, nekem csak elöl kellene pár millimétert levágni a hajamból.
Ja, és reggel a hálóingemre húzott férfi pizsamafelsőben, félig kómásan sepertem fel előttünk a dzsuvás folyosót.
Update: és ki olyan ügyes, aki végigcsörtet a fél Árkádon egy felmosónyéllel meg a 11 kilós hátizsákkal? Igazán nem értem, miért néztek akkorát a Naillandnél. Háztartást is kell vezetni, na.
Kellene keresnem egy normális pesti fodrászt, de van egy olyan érzésem, hogy körberöhögnének, ha azzal toppannék be, hogy izé, nekem csak elöl kellene pár millimétert levágni a hajamból.
Ja, és reggel a hálóingemre húzott férfi pizsamafelsőben, félig kómásan sepertem fel előttünk a dzsuvás folyosót.
Update: és ki olyan ügyes, aki végigcsörtet a fél Árkádon egy felmosónyéllel meg a 11 kilós hátizsákkal? Igazán nem értem, miért néztek akkorát a Naillandnél. Háztartást is kell vezetni, na.
2014. október 25., szombat
A hollófiúk
"Blue Sargent már számon sem tudta tartani, hányszor mondták neki, hogy meg fogja ölni a szerelmét.
Az egész családja jóslással foglalkozott, ám jóslataik nem sok konkrétumot tartalmaztak. Ilyenek voltak, mint: Ma valami szörnyűség történik önnel. A hatos számhoz lesz köze. Vagy: Pénze várható. Csak érte kell nyúlnia. Vagy: Nagy döntés előtt áll, amit nem halogathat tovább.
Az emberek, akik ellátogattak a Róka utca 300. alatt álló kicsi, égszínkék házba, nem akadtak fenn a jövendölések homályosságán. Játékként, kihívásként fogták fel őket, kíváncsiak voltak, felismerik-e a pillanatot, amikor a jóslat valóra válik. Így amikor két órával a jóslás után hatszemélyes furgon rohant bele az egyik ügyfél autójába, a férfi elégedetten bólintott, és rögtön megkönnyebbült. Vagy mikor a szomszéd felajánlotta egy másik kliensnek, hogy szívesen megvenné a régi fűnyíróját, a nőnek rögtön eszébe jutott a jóslat, mely szerint pénz áll a házhoz, és asszal a tudattal adta el a masinát, hogy az ügylet meg volt írva a csillagokban. És midőn egy harmadik vendég felesége így szólt: Ezt a döntést nem halogathatjuk tovább, a férfinak rögtön beugrott, hogy Maura Sargent is pontosan ugyanezt mondta neki a kiterített tarotkártyák fölött, ezért elszánta magát a döntő lépésre."
Maggie Stiefvater: The Raven Boys - A Hollófiúk
Guilty pleasure, lehetne mondani, és így is van. Miután az érdeklődésem megtöltekezett az újmódi ifjúsági regényekkel, óvatosan kezeltem a rajongó véleményeket, még Stiefvatert is, pedig a Shiver szép könyvként él az emlékeimben (a Linger és Forever visszatekintve tök felesleges volt). Van a kiadónál az a karácsonyi kalendáriumos izé, A Hollófiúkba beleolvastam, és tudtam, hogy ez kell nekem, a drága Nita pedig ezzel ajándékozott meg tavaly karácsonykor.:) Egyébként kis társaságunk ajándékkönyvei közül már csak kettőt nem olvastam, olyan büszke vagyok magamra. Ne röhögjetek, vicomte három, pat két kötetet ajándékozott nekem, mert olyan önmegtartóztató voltam (75 könyvvel zártam a 2013-mas évet). fezer se úszta meg, szegény sokkot kapott.:D Ekkor vezettem be a négy könyves szabályt.
Jaj, elkalandoztam. Szóval a könyv. Hm. Úgy gondoltam, négy nehezebb olvasmány után megengedhetek magamnak egy ilyen kis semmiséget, ami nem fáj, nem kell rajta gondolkodni, csak sodródni a sorok mentén. Haj, de jólesett, pedig bőven lett volna min bosszankodni. Ám jobb röhögve elengedni ezeket.
Ez a könyv elsősorban néhány srácról szól, akik kínjukban nem tudnak mit csinálni. Kicsit sarkos vélemény, de akkor is ez volt az első reakcióm, mert annyira laposra csépelték már a halott szülőkkel/testvérekkel/barátokkal kapcsolatos elemet, hogy abszolút nem tud meghatni. Tudjátok, a főszereplő kislánynak/srácnak meghal mondjuk az apja, mire elköltöznek egy kisvárosba, ahol unalmas az élet, meg ugye fáj minden, de jön egy titokzatos idegen, aki mindent felbolygat. Olyan természetes, nem?
Szerencsére itt nincs költözés, az események végig a Virginia állambeli Henriettában játszódnak, ahol titokzatos energiák működnek. Ennek köszönhetően az itt élő Látók (látnokok, boszik, ilyesmik) is erősebbek, mint pl. a Róka utca 300. lakói.
A ház és a Sargentek, továbbá a tevékenységük volt az, ami elolvastatta velem a könyvet, lásd a fenti idézet. Ezek a sorok picit felidézték bennem egy Másik Írónő stílusát (nem írom le a nevét, mert már mindenki unja a mániám), és szerencsére Mauráék elég sokat szerepelnek a regényben ahhoz, hogy Stiefvater megetesse velem a fő témát is - Gansey egy gyerekkori baleset miatt megszállottan kutat a walesi hős, Glendower sírja után. A legenda szerint a király örök álmát alussza rejtett helyén (itt eszembe jutott A Pendragon legenda), és aki felébreszti, nagy-nagy jutalomban részesül. Képbe jönnek még a Ley-vonalak, egy entitás vagy mi, ami meg a Mitágó-erdőt idézi fel, tiszta crossover volt ez a könyv. Még jó, hogy a fenti idézettel kezdődik a történet, mert ha azt a részt olvasom, amikor Blue és Gansey a magas energiaszintet keresi egy bizgentyűvel, nem valószínű, hogy érdekelt volna.
Maga a történet nem nagy szám, megteszi a maga útját, kerekíti az ívét, és bár sorozat, nekem kerek egésznek tűnt. És igen, jön a de - az, hogy olyan kis egyszerű, nekem ez már csak ballaszt, bár a hangulata miatt nagyon kellemes kis ballaszt.
Ui.: ja, azt elfelejtettem, hogy az Aglionby miatt az Urak és játékosok iránt támadt erőteljes nosztalgiám (a guacamole meg a Guru palacsintáját idézte fel, eléggé lehetetlen vágyakozás volt vonatozás közben), talán mondanom se kell, hogy Harris sokkal jobban bánik a témával, bár a két műnek más a fókusza.
Eredeti cím: The Raven Boys
Sorozat: Hollófiúk 1.
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2012
Fordította: Molnár Edit
Ár: 3000 Ft
Az egész családja jóslással foglalkozott, ám jóslataik nem sok konkrétumot tartalmaztak. Ilyenek voltak, mint: Ma valami szörnyűség történik önnel. A hatos számhoz lesz köze. Vagy: Pénze várható. Csak érte kell nyúlnia. Vagy: Nagy döntés előtt áll, amit nem halogathat tovább.
Az emberek, akik ellátogattak a Róka utca 300. alatt álló kicsi, égszínkék házba, nem akadtak fenn a jövendölések homályosságán. Játékként, kihívásként fogták fel őket, kíváncsiak voltak, felismerik-e a pillanatot, amikor a jóslat valóra válik. Így amikor két órával a jóslás után hatszemélyes furgon rohant bele az egyik ügyfél autójába, a férfi elégedetten bólintott, és rögtön megkönnyebbült. Vagy mikor a szomszéd felajánlotta egy másik kliensnek, hogy szívesen megvenné a régi fűnyíróját, a nőnek rögtön eszébe jutott a jóslat, mely szerint pénz áll a házhoz, és asszal a tudattal adta el a masinát, hogy az ügylet meg volt írva a csillagokban. És midőn egy harmadik vendég felesége így szólt: Ezt a döntést nem halogathatjuk tovább, a férfinak rögtön beugrott, hogy Maura Sargent is pontosan ugyanezt mondta neki a kiterített tarotkártyák fölött, ezért elszánta magát a döntő lépésre."
Guilty pleasure, lehetne mondani, és így is van. Miután az érdeklődésem megtöltekezett az újmódi ifjúsági regényekkel, óvatosan kezeltem a rajongó véleményeket, még Stiefvatert is, pedig a Shiver szép könyvként él az emlékeimben (a Linger és Forever visszatekintve tök felesleges volt). Van a kiadónál az a karácsonyi kalendáriumos izé, A Hollófiúkba beleolvastam, és tudtam, hogy ez kell nekem, a drága Nita pedig ezzel ajándékozott meg tavaly karácsonykor.:) Egyébként kis társaságunk ajándékkönyvei közül már csak kettőt nem olvastam, olyan büszke vagyok magamra. Ne röhögjetek, vicomte három, pat két kötetet ajándékozott nekem, mert olyan önmegtartóztató voltam (75 könyvvel zártam a 2013-mas évet). fezer se úszta meg, szegény sokkot kapott.:D Ekkor vezettem be a négy könyves szabályt.
Jaj, elkalandoztam. Szóval a könyv. Hm. Úgy gondoltam, négy nehezebb olvasmány után megengedhetek magamnak egy ilyen kis semmiséget, ami nem fáj, nem kell rajta gondolkodni, csak sodródni a sorok mentén. Haj, de jólesett, pedig bőven lett volna min bosszankodni. Ám jobb röhögve elengedni ezeket.
Ez a könyv elsősorban néhány srácról szól, akik kínjukban nem tudnak mit csinálni. Kicsit sarkos vélemény, de akkor is ez volt az első reakcióm, mert annyira laposra csépelték már a halott szülőkkel/testvérekkel/barátokkal kapcsolatos elemet, hogy abszolút nem tud meghatni. Tudjátok, a főszereplő kislánynak/srácnak meghal mondjuk az apja, mire elköltöznek egy kisvárosba, ahol unalmas az élet, meg ugye fáj minden, de jön egy titokzatos idegen, aki mindent felbolygat. Olyan természetes, nem?
Szerencsére itt nincs költözés, az események végig a Virginia állambeli Henriettában játszódnak, ahol titokzatos energiák működnek. Ennek köszönhetően az itt élő Látók (látnokok, boszik, ilyesmik) is erősebbek, mint pl. a Róka utca 300. lakói.
A ház és a Sargentek, továbbá a tevékenységük volt az, ami elolvastatta velem a könyvet, lásd a fenti idézet. Ezek a sorok picit felidézték bennem egy Másik Írónő stílusát (nem írom le a nevét, mert már mindenki unja a mániám), és szerencsére Mauráék elég sokat szerepelnek a regényben ahhoz, hogy Stiefvater megetesse velem a fő témát is - Gansey egy gyerekkori baleset miatt megszállottan kutat a walesi hős, Glendower sírja után. A legenda szerint a király örök álmát alussza rejtett helyén (itt eszembe jutott A Pendragon legenda), és aki felébreszti, nagy-nagy jutalomban részesül. Képbe jönnek még a Ley-vonalak, egy entitás vagy mi, ami meg a Mitágó-erdőt idézi fel, tiszta crossover volt ez a könyv. Még jó, hogy a fenti idézettel kezdődik a történet, mert ha azt a részt olvasom, amikor Blue és Gansey a magas energiaszintet keresi egy bizgentyűvel, nem valószínű, hogy érdekelt volna.
Maga a történet nem nagy szám, megteszi a maga útját, kerekíti az ívét, és bár sorozat, nekem kerek egésznek tűnt. És igen, jön a de - az, hogy olyan kis egyszerű, nekem ez már csak ballaszt, bár a hangulata miatt nagyon kellemes kis ballaszt.
Ui.: ja, azt elfelejtettem, hogy az Aglionby miatt az Urak és játékosok iránt támadt erőteljes nosztalgiám (a guacamole meg a Guru palacsintáját idézte fel, eléggé lehetetlen vágyakozás volt vonatozás közben), talán mondanom se kell, hogy Harris sokkal jobban bánik a témával, bár a két műnek más a fókusza.
Eredeti cím: The Raven Boys
Sorozat: Hollófiúk 1.
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2012
Fordította: Molnár Edit
Ár: 3000 Ft
Kaotikus gondolatok
Megint pár összevisszaság.
1. A hőmérséklet a lélektani határom (15 fok) alá csökkent, ami angol iskoláslány-kinézetet jelent, a sapkás kesztyűmmel meg a cicás sapival. Valami jó is kell, hogy legyen a hidegben, na.
2. Szerdán, miközben otthon pakolásztam a cuccaim, a kezembe került az első osztályos fotóm, tudjátok, leültetnek az első padba (nekünk még iskolaköpenyünk is volt), tankönyv, ceruza a kézben, nézz előre szépen. Megmutattam vicomte-nak a képet, megjegyezte, hogy szép vörösesszőke hajam volt (szerintem barna, csak pont szerencsés szögben esett rá a fény). Még meg kell emésztenem ezt a tényt. Persze most uncsi barna (ill. szeretek magamnak azzal hízelegni, hogy tud szőkés és vöröses is lenni, figyelitek, milyen következetes vagyok?), úgyhogy késő bánat.
Vörösesszőke!!
3. Otthon 90%-ban befejeződött a felújítás-költözés, ami szerény személyemnek azt jelenti, hogy egy év után már nem három házban vannak szétszórva a cuccaim és visszakaptam a saját szobát. A saját könyveim, ruháim, vicikvacakjaim egy helyen vannak, nagyjából elrendezgetve, nem kényelmetlen, kihajthatós ágyon alszom, amiről lelóg a lábam, alvás előtt kényelmesen tudok olvasni és nem egy billegő, ócska asztalon kell írnom. És még a piros balerinacipőm is meglett. Sebaj, most a norvégmintás, fekete pulcsim nincs meg, de egyszer előkerül.
A két Ikeás fehér patkány, Nils és Gunnar az ágyamon pihennek, illetve Nils az egyik fotel karfáján, mert kimostam. Eredetileg a macskáknak szántam, de nem ismerték fel benne a Vadat (a pezsgősdugóban annál inkább), úgyhogy visszafogadtam és most boldogok Gunnarral. Úgy érzem, ezt az információt feltétlenül közölnöm kellett.
4. Olyan jó lenne, ha hülyéskedés helyett könyvekről írnék, már megint le vagyok maradva a postírással.
Néha úgy érzem, nekem is kellene egy erdő, mint Nellinek. Saját magammal jól elvagyok, már nem érzem azt, mint néhány éve, hogy a fájó és/vagy lényeges dolgokat világgá kell kiáltanom, inkább magamba zárom őket és agresszív leszek, ha feszegetik a határaimat. Bizalmatlan vagyok, és joggal, mert általában az emberek zavarják meg a belső csendem, nem a saját hülyeségeim, azokat nagyjából megtanultam kezelni.
(Ez konklúziója az elmúlt kb. két hét történéseinek, mert már csak így beszélek ilyesmikről nyilvánosan.)
Észrevettétek, hogy mennyire elmagányosodtunk? Internetes felületre írjuk ki, többnyire név és arc nélkül, mennyire elegünk van a többi emberből, mert gyalogosan a biciklisávban feszítenek, mert beállnak elénk a sorba, mert a gyerekük ingyenes olvasójegyére vesznek ki tíz új könyvet, mert az egyik barátunk két hete nem válaszolt az üzenetünkre, mert az anyós mindenben beleszól stb. De ha összefutunk egy ismerősünkkel a metrón, sok esetben legszívesebben elküldenénk a francba, hogy hagyjon már olvasni, mert idegesít minket. És ha IRL megkérdezik, hogy vagy, azt mondod, jól, mert nem akarod, hogy beléd marjanak vagy rajtad csámcsogjanak. Ha leírok egy konkrét, frusztráló dolgot, minimum öt komment érkezik rá, hogy nekik is mennyire elegük van ebből.
Persze ez nem azt jelenti, hogy a neten nincsenek hülye, idegesítő emberek, de könnyebb őket megkerülni. Olyan is van, aki a való életben átlagosan viselkedik, és itt önti ki a szomorúságát vagy a dühét.
Nem akarok általánosítani, lehet, hogy csak én érzek így, de mindenki arról töpreng a saját kis sarkában a neten, amin akar.;)
1. A hőmérséklet a lélektani határom (15 fok) alá csökkent, ami angol iskoláslány-kinézetet jelent, a sapkás kesztyűmmel meg a cicás sapival. Valami jó is kell, hogy legyen a hidegben, na.
2. Szerdán, miközben otthon pakolásztam a cuccaim, a kezembe került az első osztályos fotóm, tudjátok, leültetnek az első padba (nekünk még iskolaköpenyünk is volt), tankönyv, ceruza a kézben, nézz előre szépen. Megmutattam vicomte-nak a képet, megjegyezte, hogy szép vörösesszőke hajam volt (szerintem barna, csak pont szerencsés szögben esett rá a fény). Még meg kell emésztenem ezt a tényt. Persze most uncsi barna (ill. szeretek magamnak azzal hízelegni, hogy tud szőkés és vöröses is lenni, figyelitek, milyen következetes vagyok?), úgyhogy késő bánat.
3. Otthon 90%-ban befejeződött a felújítás-költözés, ami szerény személyemnek azt jelenti, hogy egy év után már nem három házban vannak szétszórva a cuccaim és visszakaptam a saját szobát. A saját könyveim, ruháim, vicikvacakjaim egy helyen vannak, nagyjából elrendezgetve, nem kényelmetlen, kihajthatós ágyon alszom, amiről lelóg a lábam, alvás előtt kényelmesen tudok olvasni és nem egy billegő, ócska asztalon kell írnom. És még a piros balerinacipőm is meglett. Sebaj, most a norvégmintás, fekete pulcsim nincs meg, de egyszer előkerül.
A két Ikeás fehér patkány, Nils és Gunnar az ágyamon pihennek, illetve Nils az egyik fotel karfáján, mert kimostam. Eredetileg a macskáknak szántam, de nem ismerték fel benne a Vadat (a pezsgősdugóban annál inkább), úgyhogy visszafogadtam és most boldogok Gunnarral. Úgy érzem, ezt az információt feltétlenül közölnöm kellett.
4. Olyan jó lenne, ha hülyéskedés helyett könyvekről írnék, már megint le vagyok maradva a postírással.
Néha úgy érzem, nekem is kellene egy erdő, mint Nellinek. Saját magammal jól elvagyok, már nem érzem azt, mint néhány éve, hogy a fájó és/vagy lényeges dolgokat világgá kell kiáltanom, inkább magamba zárom őket és agresszív leszek, ha feszegetik a határaimat. Bizalmatlan vagyok, és joggal, mert általában az emberek zavarják meg a belső csendem, nem a saját hülyeségeim, azokat nagyjából megtanultam kezelni.
(Ez konklúziója az elmúlt kb. két hét történéseinek, mert már csak így beszélek ilyesmikről nyilvánosan.)
Észrevettétek, hogy mennyire elmagányosodtunk? Internetes felületre írjuk ki, többnyire név és arc nélkül, mennyire elegünk van a többi emberből, mert gyalogosan a biciklisávban feszítenek, mert beállnak elénk a sorba, mert a gyerekük ingyenes olvasójegyére vesznek ki tíz új könyvet, mert az egyik barátunk két hete nem válaszolt az üzenetünkre, mert az anyós mindenben beleszól stb. De ha összefutunk egy ismerősünkkel a metrón, sok esetben legszívesebben elküldenénk a francba, hogy hagyjon már olvasni, mert idegesít minket. És ha IRL megkérdezik, hogy vagy, azt mondod, jól, mert nem akarod, hogy beléd marjanak vagy rajtad csámcsogjanak. Ha leírok egy konkrét, frusztráló dolgot, minimum öt komment érkezik rá, hogy nekik is mennyire elegük van ebből.
Persze ez nem azt jelenti, hogy a neten nincsenek hülye, idegesítő emberek, de könnyebb őket megkerülni. Olyan is van, aki a való életben átlagosan viselkedik, és itt önti ki a szomorúságát vagy a dühét.
Nem akarok általánosítani, lehet, hogy csak én érzek így, de mindenki arról töpreng a saját kis sarkában a neten, amin akar.;)
2014. október 21., kedd
Impulz vers
Karinthy Frigyes: Lecke
Megcsókoltalak, megmutatni,
Hogyan kell nékem csókot adni.
Megfúltál, úgy öleltelek
Mutatni, hogy ölelj te meg.
És sírtam is, ölelve térded,
Mert tudtam, hittem, hogy megérted,
Bő könnyeim, a könnyü bért,
Mit értem ontsz, a könnyekért.
Eldobtam mindent – íme, lásd,
Hogyan lehet szeretni mást,
Kiért mindent százszor megadnál,
Ezerszer jobban önmagadnál.
Kész vagyok meghalni miattad,
Hogy élj, hogy meg ne halj miattam,
Ahogy hiszem, hiszen mutattad.
Ne tétovázz, ne félj, ne féltsd magad,
Csak az kap ingyen, aki ingyen ad.
Mondtam, szeretlek, mondd, szeretsz-e –
Mindössze ennyi volt a lecke,
Mindössze ennyi a titok,
De jaj neked, ha nem tudod.
Jaj néked, hogyha az egész
Szabály és példa kárbavész –
Jobb lett volna meg sem születni
Nékünk, mint egymást nem szeretni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)