1. A hőmérséklet a lélektani határom (15 fok) alá csökkent, ami angol iskoláslány-kinézetet jelent, a sapkás kesztyűmmel meg a cicás sapival. Valami jó is kell, hogy legyen a hidegben, na.
2. Szerdán, miközben otthon pakolásztam a cuccaim, a kezembe került az első osztályos fotóm, tudjátok, leültetnek az első padba (nekünk még iskolaköpenyünk is volt), tankönyv, ceruza a kézben, nézz előre szépen. Megmutattam vicomte-nak a képet, megjegyezte, hogy szép vörösesszőke hajam volt (szerintem barna, csak pont szerencsés szögben esett rá a fény). Még meg kell emésztenem ezt a tényt. Persze most uncsi barna (ill. szeretek magamnak azzal hízelegni, hogy tud szőkés és vöröses is lenni, figyelitek, milyen következetes vagyok?), úgyhogy késő bánat.
3. Otthon 90%-ban befejeződött a felújítás-költözés, ami szerény személyemnek azt jelenti, hogy egy év után már nem három házban vannak szétszórva a cuccaim és visszakaptam a saját szobát. A saját könyveim, ruháim, vicikvacakjaim egy helyen vannak, nagyjából elrendezgetve, nem kényelmetlen, kihajthatós ágyon alszom, amiről lelóg a lábam, alvás előtt kényelmesen tudok olvasni és nem egy billegő, ócska asztalon kell írnom. És még a piros balerinacipőm is meglett. Sebaj, most a norvégmintás, fekete pulcsim nincs meg, de egyszer előkerül.
A két Ikeás fehér patkány, Nils és Gunnar az ágyamon pihennek, illetve Nils az egyik fotel karfáján, mert kimostam. Eredetileg a macskáknak szántam, de nem ismerték fel benne a Vadat (a pezsgősdugóban annál inkább), úgyhogy visszafogadtam és most boldogok Gunnarral. Úgy érzem, ezt az információt feltétlenül közölnöm kellett.
4. Olyan jó lenne, ha hülyéskedés helyett könyvekről írnék, már megint le vagyok maradva a postírással.
Néha úgy érzem, nekem is kellene egy erdő, mint Nellinek. Saját magammal jól elvagyok, már nem érzem azt, mint néhány éve, hogy a fájó és/vagy lényeges dolgokat világgá kell kiáltanom, inkább magamba zárom őket és agresszív leszek, ha feszegetik a határaimat. Bizalmatlan vagyok, és joggal, mert általában az emberek zavarják meg a belső csendem, nem a saját hülyeségeim, azokat nagyjából megtanultam kezelni.
(Ez konklúziója az elmúlt kb. két hét történéseinek, mert már csak így beszélek ilyesmikről nyilvánosan.)
Észrevettétek, hogy mennyire elmagányosodtunk? Internetes felületre írjuk ki, többnyire név és arc nélkül, mennyire elegünk van a többi emberből, mert gyalogosan a biciklisávban feszítenek, mert beállnak elénk a sorba, mert a gyerekük ingyenes olvasójegyére vesznek ki tíz új könyvet, mert az egyik barátunk két hete nem válaszolt az üzenetünkre, mert az anyós mindenben beleszól stb. De ha összefutunk egy ismerősünkkel a metrón, sok esetben legszívesebben elküldenénk a francba, hogy hagyjon már olvasni, mert idegesít minket. És ha IRL megkérdezik, hogy vagy, azt mondod, jól, mert nem akarod, hogy beléd marjanak vagy rajtad csámcsogjanak. Ha leírok egy konkrét, frusztráló dolgot, minimum öt komment érkezik rá, hogy nekik is mennyire elegük van ebből.
Persze ez nem azt jelenti, hogy a neten nincsenek hülye, idegesítő emberek, de könnyebb őket megkerülni. Olyan is van, aki a való életben átlagosan viselkedik, és itt önti ki a szomorúságát vagy a dühét.
Nem akarok általánosítani, lehet, hogy csak én érzek így, de mindenki arról töpreng a saját kis sarkában a neten, amin akar.;)
Elmagányosodtunk volna? Lehet.
VálaszTörlésAzt tudom, hogy ha hetente egyszer találkozom a barátaimmal az nekem bőven elég, többet tehernek érzek. A fennmaradó napokon csak szeretnék otthon lenni egy jó könyvvel és nem szólni senkihez még interneten se nagyon. Irigylem azokat akiket egy fárasztó munkanap után fel tud tölteni mások társasága, de én nem ilyen vagyok.
Mára is lenne elmászkálós programom délutánra, de itthon van tea, vörösbor, meg sült alma. Ráadásul még ki is kell találnom mit olvassak következőnek ami akár órákig is eltarthat. :D
Hm, lehet, hogy szimplán az introvertáltságomról van szó, és az extrovertáltak nem érzik ezt, amit mi (remélem, nem baj, hogy közvetve introvertáltnak neveztelek). Nekem van, amikor jólesik másokkal találkozni és az kicsit elegyengeti a nyűgjeim, de többnyire jobban szeretek magamban elszöszölni. Talán egy hónapja se volt, amikor egy hétre vagy négy program összejött, na, akkor már kezdtem elfáradni a társas életbe.
VálaszTörlésÓ, ez jól hangzik. Szerintem válaszd a sült alma és a könyvek társaságát.:) Nekem is benne van a mai programtervben, hogy mi legyen a következő könyv.
Szerintem meg épp, hogy nem magányosodunk el, mert ki tudjuk írni az internetre, ha valami bajunk van, és megnyugodhatunk, hogy nem vagyunk egyedül :)
VálaszTörlésNemrég beszélgettem erről valakivel, hogy amíg nem olvastam/írtam blogokat egyrészt senkivel nem tudtam igazán könyvekről vagy könyves dolgokról beszélgetni, meg egy csomó minden amiről azt hittem az én egyéni hülyeségem kiderült, hogy teljesen általános dolog csak az én közegemben nem jellemző. Például az, hogy mekkora örömöt jelent számomra, hogy este beburkolózhatok az ágyamba és a piros pöttyös bögrémből teát iszogatva olvashatok, és hallgatom, hogy süvít odakint a szél :)
Egyébként én a hideg időnek is örülök, felvehettem a piros szövetkabátom, meg a kényelmes téli cipőm, és sokkal több hordható pulcsim van, mint bármilyen egyéb felsőm :D
Ikeás plüsspatkányt én is vettem a csincsilláimnak, de annyira félnek tőle hogy a közelébe se mernek menni. És olyan cukik voltak amikor először meglátták, nem tudták ez mi, eszik-e vagy isszák, teljes döbbenet mind a kettőnél, aztán az egyik közel ment hozzá, megbökte az orrával mire a plüsspatkány leesett a lépcsőről, amiről a kis hülye azt hitte hogy üldözni fogja, elrohant, és egy óráig nem volt hajlandó kijönni a kanapé alól. A másik meg követte. Csordaszellem.
VálaszTörlésCsak ez jutott eszembe a posztról, köszönöm hogy megoszthattam :)
Catriana: ez igaz, de úgy értettem (csak a jelek szerint nem tudtam megfogalmazni), hogy én személyesen már alig merek valamit elmondani, és elég IRL ismerősöm is van, akinek őszintén mernék felelni egy "Hogy vagy?" típusú kérdésre, amit egyébként rettenetesen utálok, mert többnyire csak egy beszélgetésindítónak szánt udvariassági kör.
VálaszTörlésÓ, ma az volt az egyik legjobb pillanat, amikor a kedvessel elhengeredtünk a kanapén, teával (a süti ezt a pillanatot már nem élte meg), könyvekkel, puha takaróval. És persze aludtunk is.:D Szal én teljesen megértem. De az is szar, hogy annyira nem toleránsak az emberek egymással, hogy elfogadják a másik hobbiját vagy szükségletét.
Nekem is van piros szövetkabátom, de az még nagy és vastag ehhez az időhöz.:)
Millabell: :DD ez nagyon jó, köszi, hogy leírtad.:)
Nálunk olyan volt egyszer, hogy az egyik macska egy kicsi rongyszőnyegtől ijedt meg, talán túl színes volt, vagy nem tudom. Rácsapott a mancsával, hátraugrott, utána megint csap, ugrik... inkább eltettük szem elől.:D
Szerintem IRL nagyon nehéz olyan dolgokról beszélgetni mondjuk egy hétköznap délután, ami igazán a szívünket nyomja, zavar, dühít, kétségbe ejt. Egy napsütéses délutánon ezek esetleg apróságnak tűnnek, de minket mégis nagyon zavarnak vagy bántanak és tönkreteszik a mindennapjainkat...Az egyik legjobb barátnőm (mondjuk elég ritkán találkozunk, akkor is főleg a családról, munkáról, gyerekekről beszélünk) szerintem dobna egy hátast, ha elolvasná a blogomat, mert nem ilyennek ismer.
VálaszTörlésOlyan ez, mint amikor kamaszkoromban megállapítottam, hogy sötétben sokkal könnyebb őszintén és a nehéz dolgokról, problémákról beszélni. Talán itt is sötét van, a internet fortyogó bugyraiban...háháhá :D
Sült alma és a könyvek nyertek, de azt még mindig nem tudom mit olvassak este. (Azért kettőre leszűkítettem.)
VálaszTörlésNem szoktam magam azzal szivatni, hogy befejezek olyan könyveket amik nem igazán tetszenek, de most már harmadik hete kínzom magam eggyel, ma is ráment a délutánom.
Dehogy baj, hogy introvertáltnak nevezel, az vagyok ez tény. :)
Ez szerintem nagyon találó, amit Szee írt, sötétben könnyebb..., itt világgá kiabálni könnyebb, mint épp egy fárasztó munkanap végén, meg különben is, az embernek lehet vagy 40 szegről-végről ismerőse, és igenis neki azt fogod mondani jól vagy, mert semmi köze épp az apró-cseprő, de az éppenséggel nagy problémádhoz meg végképp. nem?
VálaszTörlésCsomó idegesítő ember és idegesítő emberszokás van, ez szerintem régen se volt másként, de a barátainknak most is ugyanúgy megnyílunk, és néha jó összefutni, és velük őszintén beszélgetni - de ennek akár terepe lehet a net is, hisz itt is tök sok jó barátod van, nem? :)))
Az elmagányosodásra meg rögvest bevízionáltam Vonnegut mesterséges nagycsaládjait (Börleszk) és kirázott a hideg, köszi, akkor inkább egyedül :D persze nem 100%-ban, de mondjuk egy héten a 4 irl program engem is lefáraszt kicsit... szóval ezzel csak meg akarlak erősíteni abban, hogy normális vagy :D
Cukik lehetnek a patkánykáid! :)))
Ja, én ma vettem egy kabátot, átmeneti, drapp, dupla gombolású, és ilyen még nem volt, de komolyan próbálgatnom kellett a 38-as mellett a 36-ost is (?!?!), mert az is jó volt rám... még ilyet... Egyek gyorsan egy kis csokit? Zember azt mondta majd belehízok a 38-asba :D azt hoztam el végül, de inkább a vastagabb pulcsi és sál gondolata miatt :D :D
Na, én meg ezt szerettem volna megosztani :D de amúgy nekem is van piros kabátom *elégedett vigyor* :)
Csomószor gondolkozom azon, hogy milyen frappáns választ adhatnék a "hogy vagy?" kérdésre, néha sikerül is meglepnem az embereket, olyankor elég furán néznek rám. :D
VálaszTörlésAmúgy én nagyon örülök, hogy van a blog, meg a ti blogjaitok, mert bár sokáig tartott belerázódnom az internetes kommunikációba, már egész jól megy talán, és élvezem, hogy veletek beszélgethetek olyan dolgokról, amikről másokkal nem nagyon.
Jaj, ez az introvertáltság különben... néha olyan egy átok:D úgy érzem, saját magam ellensége vagyok, pl. tök nehezen veszem rá magam, hogy átvonszoljam magam az utca másik felén lakó barátnőmhöz, pedig tudom, hogy fel fogok töltődni, és így is van, de ezt a nyűglődést mindig eljátszom. Szerintem a stabil párkapcsolat sem segíti elő az introvertáltak társasági életét :) (főleg, ha a másik is kellően introvertált...).
A sapkára még nem szántam rá magam, legszívesebben még mindig csak pulcsiban mászkálnék, az a kedvenc időm, és nem bírom elfogadni, hogy idénre valószínű ennyi volt belőle.
Szerintem jó az internet meg a blogok, mert nem mindenkivel lehet beszélgetni minden témáról. Én szeretek megosztani olyan dolgokat itt-ott, amikről nem feltétlenül beszélek, vagy beszélek, de hogyha rákérdeznek, hogy ez miért írtam itt vagy ott akkor szívesen válaszolok, mert jó beszélgetés alap lehet.
VálaszTörlésVan aki magányosságában netezik, de ő is találhat barátokat, ha ügyesen keresgél és válogat. Nekem nagyon sok barátom, ismerősöm van a netről, nem érzem magányosnak sosem magam itt :) Tök jó kis közösségek vannak mindenhol és ez olyan jó <3
Óh a költözéses emlékek felrémlenek előttem is, februárban költöztünk mi is a Férfival, de jó pár hét kellett mire belaktam a lakást, meg minden a helyére került. Nekem is van ikeás patkányom, több is, nagyon szeretem őket, igaz nekem macskáim nincsenek hozzá, de jól mutatnak a számítógép mellett, meg a könyvespolcon a plüssök. A többi ilyen 100 forintos kis plüssállatot is mindig megveszem az aktuális Ikea kollekcióból mert azok is tetszenek. Nyilván hasznuk semmi, de annyira cukik :)
Én a sálakat szedtem nemrég elő, és vannak olyanok is köztük, amiket teljesen elfelejtettem már, hogy vannak. Mikor vettem ezeket? És hol? És mennyiért? És miért nem tudok róluk? Lehet a másik személyiségem vette valamelyik leárazáson vagy turiban én tuti nem voltam :D :D
Talán itt is sötét van, a internet fortyogó bugyraiban... :D Szeee, kész vagyok tőled :D
VálaszTörlésAz van, hogy introvertáltságban szerintem világbajnokságot rendezhetnénk. Nem tudom megmagyarázni, miért tudok jobban megnyílni a neten kvázi-idegenek előtt, mint akár a barátaim előtt. IRL jó ha két-három olyan ember van, akinek őszintén feltárom a teljes képet, a többiek csak részleteket kapnak, míg neten... Egyfelől nekem egyszerűen könnyebben megy írásban. lehet, ha élne még a levélkultúra, tízoldalas leveleket írogatnék szép levélpapírra, melyen a cikornyás írásom folyamatosan elmosnák hulló könnycseppjeim, aztán ha meghalok, kiadhatnák a levelezésem :))) Szóban minden más. Van, ami sokkal banálisabban hangzik, van, ami meg sokkal nagyobb súlyt kap. Ráadásul én sírós vagyok, az elmúlt egy évben pláne ( :s ) és utálom hogy minden beszélgetés bömbölésbe fordul. Így, hogy a gép előtt sírok, és max a macska látja, a túloldal nem, könnyebb. A másik meg, hogy IRL a legtöbb ember másképp áll ezekhez a dolgokhoz - ha valaki ott nyíg a szemünk előtt, ki akarjuk rángatni, hülyeségeket mondunk, vigasztaljuk, mert nekünk is kellemetlen hogy látjuk szenvedni. A net túloldalán egyfelől könnyebb kezelni, másfelől könnyebb beleélni magunkat a másik helyzetébe mint ha előttünk szenved és látjuk a sírástól felpüffedt arcát és arra gondolunk, hogy vazze, szedd már össze magad. Nagyon sok ilyet tapasztaltam mostanában, és komolyan, neten sokkal értelmesebb reakciókat kapok akár ugyanazoktól, mint személyesen. Plusz itt nekem van egyfajta biztonság, ha nem kíváncsi a nyűglődésemre, nem olvassa, kiszűri, bezárja, ellapoz, de én mondhatom bele a világba, míg személyesen nincs annál rosszabb, mint amikor én épp rohadt mélyen vagyok, és a másik arcán azt a megvető, szánakozó kifejezést látom, hogy már megint szenved... Szerintem leginkább ezért nem nyílunk meg igazán sokan, mert manapság nem "divat" szarul lenni, ha nem a sztenderd "jól vagyok, minden szuper, az élet szép" választ adod a "hogy vagy" kérdésre, a legtöbben menekülőre fogják. Nem igazán tudok mit kezdeni ezzel a korral, mert egyfelől szinte kötelező minden felszínes szarságon nyavalyogni, de nem szabad valódi gondokról beszélni, mert akkor negatív vagy és jön az elbagatellizálás...
Na, ezt például esélytelen a legtöbb IRL ismerősömnek elmondani, mert csak néznek boci szemekkel, és nem értik.
Ilweran, sajna én azt látom, hogy a neten sem divat szarul lenni... Ha nem 32 fogas mosolygó képet töltesz fel a közösségi oldaladra, akkor kb takarodj, mert mit negatívkodsz itt... Volt is erről egy rövid filmecske valamikor, elég szomorú. A szarul levő embert kerülik, mint a pestisest, szerintem azért, mert mindenkinek megvan a maga baja, és úgy gondolja az ember, hogy ha az életéből azt a heti egy örömteli percet világgá kürtöli, akkor magának is be tudja magyarázni, hogy minden jól van.
VálaszTörlésAzért az örömteli dolog, hogy az interneten is van olyan közösség, ahol nem ez a színvonal, nyilván nem csak fb-ból meg instagramból áll az online élet.
És megindult az enyhén terápiás (=megkönnyebbülést célzó) beszélgetés.:)
VálaszTörlésszeee: "az internet fortyogó bugyraiban", hehe.:)) Nemrég nekem is volt egy sötétben zajló beszélgetésem, és tényleg sokkal könnyebb, mintha a sötétség elnyelné a fájdalom egy részét. És nem látod a másik arcát, nem tudod/nem kell minden gesztusát elemezni és beszéd közben azon töprengeni, most miért néz így, holott nem mondtam semmit rosszat stb.
Nem tudom, rajtam mennyire látszik "a blogos személyiségem", de az a tippem, hogy eléggé átlátszó vagyok.:D
Zsófi: győzött már valamelyik a kettő közül? Én kipakoltam magam mellé vagy húszat, aztán egy újraolvasás nyert (A Highgate temető ikrei).
Már láttam olyat, hogy valakinek az fájt, ha nevén nevezték valamilyen tulajdonságát, inkább óvatos vagyok.:)
Pilla: oké, de nem kellene lennie néhány embernek, akinek az utolsó zavaró szirszart is elmondhatod, anélkül, hogy azon aggódnál, rosszat gondol-e rólad, később visszavágja az arcodba vagy kipletykálja?
Ja, ezt leírtad, bocs.:) Az a gond, hogy nekem már nincs olyan IRL ismerősöm, akinek aggódás nélkül mernék beszélni, túl sok a rossz tapasztalatom. Vagy velem van a baj, sajnos egyre több reakció erre mutat. De köszi, hogy az ellenkezőjét gondolod rólam.:)
:D Ilyenkor én is a nagyobbat veszem, hogy alá lehessen öltözni, ritkán mászkálok pólóban és kabátban, ahhoz túl fázós vagyok.
A piros kabát az egyik legmenőbb dolog a világon!
katacita: én a "Mivel foglalkozol?"-ra szeretném azt válaszolni, hogy telefonszexet üzemeltetek, vagy hogy kell ezt mondani.:D
Szerintem is jól megy neked a netes kommunikáció.:) Sztem könnyebb is, mint a valós.
Ja, mert beéred az ő társaságával.:)
Elvileg még napközben lesz egy kis jó idő... a cicás sapka előtt én is utáltam a sapkát, mert az előző rosszul állt. Persze nem leszek tőle szebb, de rondább se.:D
zakkant: kíváncsi lennék, hogy miért írunk le bizonyos dolgokat a neten, amiket személyesen senkinek nem mondunk el. Lehet, hogy ennek a kornak ilyen a jellemző embere.
Nekem sok kesztyűm és sálam van, nem tudom, mikor fogom őket elhordani.:)
:DD Transzba estél egy bolt láttán, hihi.:))
Ilweran: mármint mi? És ki menne el a díjátadóra?:DD
Ha jól belegondolok, nekem egy tisztán IRL barátom sincs már (egy kb. egy hónapja nem válaszol a levelemre...), olyan igen, h a neten ismerkedtünk meg és utána találkoztunk is, ill. találkozunk rendszeresen.
:D Annyira illene hozzád a kiadatott, összegyűjtött levelezés meg napló.
Annyira értem, amit mondasz. Én eleve sírós voltam, de az utóbbi 2-3 év kicsinált, még kevésbé bírom a nehéz lelki dolgokat.
Én próbálok ezen változtatni, aki közel áll hozzám, és fáj neki valami, min. meghallgatom, sokszor csak ennyi kell az embereknek (sajna azoknak is, akiknek nem vagyok kíváncsi a bajaira, sajnálom őket, tényleg, de miután kiöntötték a lelküket, úgy érzem magam, mint akit megrágtak és kiköptek).
Igen, én is így állok hozzá - ha valaki nem érdekel az aktuális hülyeségem, bezárja az ablakot és megvárja, amíg "normális" leszek.:D Életem egyik legutáltabb mondata, hogy "Szedd össze magad."
Ó, ezért szoktam inkább magamban vergődni, nem kell senkinek a szánakozása, meg az, hogy később (eltorzítva) visszakapjam az egészet az arcomba. A magány fensége.
Ez a "remekül vagyok"-dolog annyira amerikai, és annyira felszínes, holott majdnem mindenkinek van olyan problémája, ami a fetrengős padlóhoz láncolja. Én vállaltan pesszimista vagyok.:P
katacita: na, részben ezért utálom a fb-ot.
Nekem az jutott még az eszembe, hogy amúgy én sem szeretem azokat, akik folyton és csakis siránkoznak. Van ilyen a családban is, a munkahelyemen is, az ismerősök között is... Nem tudok mit kezdeni velük, meghallgatom, de nem tudok tanácsot adni (úgysem fogadják meg a tapasztalat szerint), nem tudok helyettük élni. Szóval én ezt sem szeretem és természetesen azt sem, ha valaki mindig hót heppi, akár IRL, akár online, mert az sem igaz.
VálaszTörlésMeg szerintem amúgy divat is bizonyos körökben panaszkodni, főleg anyagi dolgokra, hitelre, boldogulásra, szidni a gyerek iskoláját, a szomszédokat, a munkahelyet, a magyarokat (! ) - ez az utóbbi időben marhára divatos.... Szóval szerintem nem csak a heppiség létezik, de fb-on nagyrészt tényleg, és hányok ezektől a megosztott apró örömöktől... egy idő után nekem inkább szánalmas...
Én szerintem szinte csak a hülyékre szoktam panaszkodni, arra meg apám ugrik, miközben észre sem veszi, hogy valakiket ő is állandóan kritizál. Hát ilyen az ember....:D
Az embereknek semmi nem jó.:D
VálaszTörlésez az ember tragédiája... és tényleg...
VálaszTörlésÉs tényleg :)
VálaszTörlésPersze, Szeee, tök igazad van, ezért is írtam fentebb, hogy kétarcú dolog ez. Mert egyfelől tényleg szinte kötelező nyafogni és panaszkodni a pénzre, a munkára, a munkanélküliségre, a hitelekre, az isiászomra, a gyógyszerárakra, az öregekre meg a mai fiatalokra, a békávéra meg még ki tudja mire... Viszont ha valakinek véletlenül _valóban_ komoly gondja van, azt lehetőleg inkább tartsa magában, és ne negatívkodjon. És persze ez egy öngerjesztő folyamat, olyan mint amikor a hipochonder véletlenül tényleg súlyos beteg lesz és a kutya sem veszi komolyan - össztársadalmi szinten annyira ellep minket a nyavalygás, hogy automatikusan legyintünk már, és nem vesszük észre, ha komoly baj van. Aztán csodálkozunk, ha tragédia történik, hogy 'de hát nem volt semmi jele hogy ekkora a baj'. Lófaszt nem volt...
Amúgy tényleg a legtöbbször az kell csak, hogy meghallgassák az embert, nem segítség, nem az hogy helyette éljünk, hanem hogy igenis elsírhassa a bánatát a vállunkon x alkalommal ha kell. Ez is egy ilyen tévút, vagy én nem is tudom, kompenzálásféle, sokakon tapasztaltam ezt az elmúlt egy évben, hogy meg akarják oldani a problémámat és nem veszik észre, hogy 1 - a probléma nem megoldható, ezzel max együttélni lehet, 2 - nem arra van szükségem, hogy megmondják, mit csináljak, hanem arra, hogy meghallgassanak. IRL ezen tök sokan elbuktak. Ti, online ismeretlen ismerősök meg nem :) ennyi :)
Ami meg facebook és tsait illeti, volt ugye nekem ez a 100happydays "kihívás" amibe azért vágtam bele, hátha segít, annyian nyomják körülöttem ezt a hülye pszicho-blablát a hozzáállásról meg hogy vegyük észre a pozitív dolgokat :) (nem segített, de mind1, néha jól szórakoztam). Az viszont tök tanulságos volt, hogy a napi kis happységeimet, amiknek a 90 %-a azért abszolút semmiség volt, tömegével lájkolták olyanok is, akik amúgy hónapok óta felém se néztek; míg ha megosztok véletlenül bármi mást - és nem is feltétlen negatívot, elég ha csak nem "happyt" - akkor a kutya se néz felém. Ennyit a közösségi oldalakról meg a kötelező szivárványpónikról :P
Na, mostanra elvesztettem a fonalat a saját hozzászólásomban is, inkább befogom és megyek naplót írni. A magány fensége :)))
szeee: így van.
VálaszTörlésIlweran: azért mi örülünk, ha hosszú, bonyolult kommenteket írsz.:) Az első bekezdéshez nem tudok mit hozzáfűzni, mert kb. ugyanez a véleményem.
A legtöbb ember tudja, hogy mi a baja, és tudja, hogy mik a lehetőségei, amikor bármit elmondanak, nem megoldást várnak, ahogy mondod, csak hadd oszthassák meg valakivel. Nem tudom, miért lesz tőle könnyebb, mert nincs egy belső hang, ami mindig megmondaná, hogy mi a legjobb döntés, vagy a fene tudja.
Vajon a kis semmi, örömteli dolgokat miért lájkolták szerinted, a semlegeseket meg nem? Amúgy egy darabig írogattam fel magamnak zöld filccel a jó dolgokat, de aztán abbamaradt.
Timi, igazad van, hogy jó megosztani valakivel, persze.
VálaszTörlésDe. (Persze én csak magamból indulok ki...) Szóval nekem pl. tökéletesen elég, ha a párommal megosztom, ő az én lelki szemetesládám, ez nyilván normális egy kapcsolatban. De én úgy érzem, hogy én nem terhelek rajta kívül szinte senkit, mert magamnak is teher, ha mások rám rakják a dolgaikat túlzott mértékben (pl. újabb szorongásaim lesznek tőle, a balfaszság meg idegesít is és sok egyéb oka is van) Azt akarom kihozni ebből, hogy érezni kéne, hogy ki alkalmas ilyen lelki szemetesládának és arra terhelni ezeket a dolgokat (nyilván anyámtól nem várom el, hogy mást keressen rajtam kívül, viszont van olyan, akitől meg igen....)
Sosem feleljtem el, pedig jó régen volt, amikor egy testvérpár - két csaj - azt kérdezte tőlem, hogy Szilvi, neked mi örömöd van az életben...? Hátööö, csak néztem mint Rozi a moziban, hogy erre mit lehet mondani két huszonéves picsának, akik egymást hergelik ebből a szempontból... Hogy nézzétek, milyen szép az a kis virág az asztalon...? :D