Tematikus post - Asszonyregények

Odassatok, feltaláltam a spanyolviaszt! Tegnap eszembe jutott - ill. régebben, csak bokros teendőim közepette kiment a fejemből -, hogy egy témába/műfajba/bármilyen skatulyába tartozó könyvekről is írhatnék zsizsegős (röviden összefoglalós-képes) postot, amit annyira szeret a jónép.
Ezúttal az általam "asszonyregény"-nek nevezett könyveket gyűjtöttem össze. Abszolút apokrif, logikátlan és érvénytelen, de számomra létező kategória, és egyébként sem rajongok az éles határvonalakért.
Mi a közös ezekben a regényekben? Nem csupán az, hogy egy vagy több nő a központi alak, hanem a fűszeres-fülledt atmoszféra is, ami már-már az érzékiség határán egyensúlyoz. Teljes erejükben pompázó, erős, érett nőkről van szó, akik tisztában vannak a kisugárzásuk hatásával, és olykor nem félnek használni azt. Meg lehet őket sebezni, de a büszkeségüket nem tudják elvenni, ha pedig a szoknyájuk körül lebzselő gyerekek/állatok/egyéb kicsi, védelemre szoruló lények kerülnek veszélybe, a jóisten kegyelmezzen a bántalmazónak.:) Nem félénk, madárcsontú csitrik, akik kikerülve a rózsaszín lányszobából, hirtelen az Élettel találják szemben magukat (ami első körben kicsit leteríti őket), vagyis nem a hisztérikus, megkérgesedett, sokszor alattomban tevékenykedő Scarlett O'Harára vagy a naiv, később számítóvá váló Amber St. Claire-re gondolok.

Alice Hoffman: Galambok őrizői - homályos emlékeim alapján (eh, újra kellene olvasni őket) a többi regényét is ide lehetne sorolni, de talán A.H. eme könyvére a legjellemzőbbek a fenti tulajdonságok. Az ókori, zsidó erődben, Maszadában játszó történet igazából több nőtípust mutat be, az útkereső fiatal lánytól a megtört, idős asszonyig, aki mindenét elvesztette. Fájdalmas, veszteségekkel és veszéllyel teli, mégis bensőséges hangulatú regény.
(Bővebben)

"Amikor olyan erős a szél, hogy mi nők tudjuk, köhögni kényszerülünk, ha nem kötünk kendőt az arcunk elé, a fiúk soha nem vesznek tudomást az elemekről, és dicsőségről álmodozva szaladnak a viharfelhők között. Még a varázslónők sem akadályozhatják meg, hogy fiukból harcos legyen. Olyan hatalmas varázslat nem létezik."

Anita Diamant: A vörös sátor - elég régen olvastam, csak annyi maradt meg belőle, hogy Jákob feleségeiről és gyerekeiről szól, a vörös sátor pedig a női dolgok rejtett színhelye, ahol valójában sokkal több történik, mint amire a férfiak gondolnak - nem csoda, hogy ez a privát hely néha veszélybe kerül. A narrátor Dína, akinek a saját történetét is megismerjük, persze az ő szemszögéből, ami egészen más, mint ami a Bibliában szerepel.
Egyébként simán szerepelhetne az elfeledett könyvek között is ez a kötet (meg a szerző is). Ha valakit érdekel a regény, a magyar borítótól ne ijedjen meg, ugyanis bűnronda.

"Ráhelnek ugyanis – komolyan mondom – vízszaga volt. A nyomában a friss víz illata lengett. Gyönyörűséges, zöld illat volt abban a sivatagban, az életé és az egészségé. Amikor egy-egy kisgyerek eltűnt, végül rendre Ráhel takaróján találták meg, ahol nagy gyönyörűséggel szopta az ujját.”

Isabel Allende: Lelkem, Inés - emlékszem, sokáig fintorogtam erre a könyvre, mert egy félmeztelen, dévaj nő van rajta, szegény Allendével nem egyszer elbánt a magyar könyvkiadás, pedig jó kis könyveket ír. Ennek a kötetnek Inés Suárez, a szegény varrólány a főszereplője, aki fontos szerepet játszik Chile meghódításában. Igényes női regény, amely egyaránt foglalkozik a történelemmel, az asszonyi sorssal és még pár mágikus realista elem is helyet kap benne, ráadásul igaz történeten alapul.

"Sokszor elég letörölni egy fáradt férfi homlokáról az izzadtságot, és máris a simogató kézből eszik. Nem kell ehhez bűbájosság. Hűség, derű és hallgatni tudás – legalábbis a tettetése –, főzőtudomány és figyelem, úgy vigyázni a másikra, hogy az észre se vegye, hogy megóvjuk az ostobaságoktól, örömet lelni és adni minden öleléssel, ez a recept. Tömören: selyemkesztyűbe bújtatott vaskéz." 

"Végül alig szóltam hozzá, ő pedig már csak kiabálni tudott velem, de megütni azért nem mert, mert amikor először és utoljára rám emelte az öklét, rásóztam a fejére egy nyeles vasserpenyővel, amint azt a nagyanyám nagyapámmal, majd anyám apámmal tette."

Laura Esquivel: Szeress Mexikóban! - ennek a könyvnek is sanyarú sors jutott, a címe borzalmas, az első kiadás borítója meg lekörözi bármelyik dél-amerikai szappanopera nyitóképét, pedig egy sokat szenvedett, mégis szenvedélyes nőről szól, aki szerelmi bánatát az általa készített ételkölteményekbe fojtja. Minden fejezet egy recepttel kezdődik és olyan, de olyan leírások vannak benne, hogy a kíntól néha szerettem volna beleharapni a villamos kapaszkodójába.
(Bővebben)

"Csak a reá frissítő fürdő illúziója tartotta benne a lelket, ám ezt sajnos nem tudta kiélvezni, mert a zuhanyozóból hulló cseppek el sem jutottak a testéig: elpárologtak, mielőtt akár csak hozzáérhettek volna. Olyan vad forróság áradt a testéből, hogy a deszkák recsegni-ropogni kezdtek, majd lángra gyúltak."

Dorit Rabinjan: Lakodalmaink - ha szeee nem hívja fel rá a figyelmem, ki tudja, mikor olvasom el ezt a picike könyvet. Ő se valami szép külsővel rendelkezik, de a fordítás és a történet bőven kárpótol az esztétikai ficamért. A felsorolásban messze ez a legérzékibb regényke, szintje ontja magából a fülledt illatokat.
(Bővebben)

"Ha Marcelle felemelte tekintetét a szerelmes regényéből, s megpillantotta hazatérő húgát és nővérét, akik kolompjukat vesztett, elbitangolt állatokra emlékeztették, néha majdnem kimondta: »Férjhez mentünk, mielőtt megfejthettük volna az álmaink üzenetét.«Egyetlen, közös magzatburokban növekedtünk mind, gondolta. Anya méhében. Míg kicsi lányok voltunk, összefűzött minket az ereinkben folyó közös vér, egyazon verejték tapasztotta össze egy végből szabott bőrünk szövetét. Liszt, víz, só. Most pedig, gondolta, míg tekintetét visszafordította a török filmre, s a tévé fénye kékesen villódzott az arcán, most ragacsos könnyeink kapcsolnak bennünket ismét egybe."

Joanne Harris: Csokoládé-trilógia - kicsit hezitáltam, ide soroljam-e Harris sorozatát - főleg a franciás kifinomultsága miatt haboztam - de hát hogy a fenébe ne, minden megvan benne, ami asszonyregénnyé teszi.
(Bővebben a harmadik részről, mert a többi még az elveszett archívumban vesztegel)

"De a szél a fülembe fújt, és körülöttünk a fák hihetetlenül felerősítették a hangját, mintha az óceán, mintha monszun dühöngene, az égről a szél halott falevelek konfettijét söpörte le, és annak a folyónak, annak a télnek, annak a szélnek az illatát hozta."

+1.: Niccolò Ammaniti: Én nem félek - csak a főszereplő kisfiú, Michele édesanyja miatt szerepel ezen a listán a könyv; a szótárban az "anyatigris" címszó alatt minden bizonnyal Teresa képe díszeleg, aki szegény, a férje semmirevaló, szar alak, és minden pasi kéjsóvár pillantásokkal bombázza de imádja a gyerekeit és bármit megtenne értük. Azt hiszem, ebben a könyvben szerepel az irodalomtörténet legtökéletesebb tökön rúgása.
(Bővebben)


"Mama felállt a székről, kikapcsolta a rádiót, tett egy lépést előre, majd még egyet, aztán megtorpant, a kezébe temette az arcát, ezután leguggolt, és szemügyre vett.
Kirobbant belőlem a sírás.
Odaszaladt hozzám, és felkapott. Erősen magához szorított és észrevette, hogy csuromvíz vagyok. Lerakott a székre, nézte a lehorzsolt lábamat és karomat, az alvadt vért a térdemen. Felhajtotta a pólómat.

- Mi történt veled? - kérdezte.

- Ő! Ő volt... Össze... vert! - rámutattam Felicére.

Mama megfordult, végigmérte Felicét és rávicsorgott: - Mit csináltál vele, te szemét?

Felice feltette a kezét. - Semmit. Miért, mit csináltam? Hazahoztam.

Mama összehúzta a szemét. - Te! Mit képzelsz, te? - A nyakán kidagadtak az erek, hangja remegett. - Mit képzelsz, mi? Megverted a fiamat, rohadék. - És megindult Felice felé.

Ő hátrált. - Fenékbe rúgtam. És akkor mi van?

Mama megpróbálta megpofozni. Felice megszorította a csuklóját, hogy távol tartsa magától, de mama oroszlánként küzdött. - Rohadék! Kikaparom a szemed!(...)

Mama mezítláb volt, de így is tökön rúgta.

Szegény Felicéből valami furcsa hang tört elő, nagyjából mint a gargarizálás és a bugyborékoló lefolyó hangjának keveréke, a fütyköse elé kapta a kezét, és térdre rogyott. Arca eltorzult a fájdalomtól, megpróbált üvölteni, de nem sikerült, nem volt levegő a tüdejében.

Én a széken álltam, és abbahagytam a pityergést. Tudtam, mennyire fáj a tökön rúgás. És ez egy első osztályú tökön rúgás volt.

Mama nem kegyelmezett. Kivette a serpenyőt a mosogatóból, és pofán vágta vele Felicét. Ő nyüszített, és elterült a földön."