A 2016-os várólistacsökkentés könyvei

Miután túltettem magam a hirtelen megnövekedett várólista okozta sokkon, rögvest sikerült összeállítani a jövő évi VCs listáját.
Idén nem piszmogtam sokat a férfi-női szerzők arányával vagy azzal, hogy egynél több magyar és egzotikus regény kerüljön be. Egyrészt kezdek kifogyni az ilyesmikből, másrészt elegem van, ezért örömködő hippilistát szerkesztettem. Szintén újdonság, hogy nem huszonnégy, hanem tizennyolc könyvet szedtem össze, azaz csak négy szotyolázó tartalék* van, ennyit talán még sikerül is elolvasni.

    
    
    
  

Egyedül a Levélregénytől tartok egy kicsit, de jövőre megpróbálok rettenthetetlen lenni. Asszem, ez lesz a fogadalmam. És persze továbbra is kevés könyvet veszek, mérsékelten fosztogatom a könyvtárat és kevesebb édességet eszem.

* Gregoria_Hill polcától kölcsönöztem az elnevezést.

Tragédia

Súlyos arculcsapást kellett elszenvednem: felfedeztem, hogy nincs rajta a várólistámon az összes (nagyjából engem érdeklő) olvasatlan könyv. A fasza memóriámból faszán kihullott az emlék, mikor is egyszer nagyon beletöröltem a várólistába, hogy ne nyomasszon annyira a magas szám, és, ahogy fogy, fokozatosan pakolom vissza a korábban letörölteket. Briliáns logika, ugye?

Így ment fel a késő hetvenes várólistám 91-re. Legszívesebben elsírnám magam.

A sötétség mélyén

"Már nem tudom, mikor adtam be a derekam, talán aznap, amikor rájöttem, hogy az írás, az én írásom mennyire kötődik hozzá, az ő fikcióihoz, azokhoz a tébolyult pillanatokhoz, amikor az élet annyira súlyosan nehezedett rá, hogy muszáj volt elmenekülnie, amikor a fájdalma már csak a mesén keresztül juthatott kifejezésre.
Akkor megkértem a testvéreit, hogy beszéljenek nekem róla, meséljenek nekem. Felvettem őket, őket is és másokat is, akik ismerték Lucile-t meg a mi vidám és sorstépázta családunkat. Többórányi digitalizált anyagot raktároztam el a számítógépemen, emlékekkel, csöndekkel, könnyekkel és sóhajokkal, nevetésekkel és bizalmas vallomásokkal teli órákat.
Megkértem a húgomat, hogy hozza fel a pincéből a leveleket, írásokat, rajzokat, kerestem, kutattam, előkapartam, kihantoltam, exhumáltam. Órákat töltöttem azzal, hogy olvastam és újraolvastam, filmeket, fotókat néztem, újra és újra feltettem ugyanazokat a kérdéseket és más kérdéseket is. 

És aztán, ahogy előttem több tucat szerző, megpróbáltam megírni az anyámat."

Delphine de Vigan: Semmi nem áll az éjszaka útjába

Mind így kezdjük - jelenti ki a Fangirl kreatív írás tanára a regény főszereplőjének, Cath-nek. Minden író a saját anyjánál kezdi az első sort. Delphine de Vigan-nek nem ez az első könyve, de ahogy minden korábbi (és későbbi) írását át meg átszövi az anyja, Lucile vibrálása, az ő lényének is szerves része - és amitől soha, senki nem szabadulhat. Az írónő végül megadta magát a hangtalan neszezésnek és megalkotta Lucile papírkoporsóját, vagy inkább papír mauzóleumát, emlékművét.
Anyaregényt mindig fájdalmas olvasni, talán azért, mert aki így próbál megérteni és feldolgozni, elengedni a túl jutni, annak kevés esetben harmonikus a viszonya az édesanyjával. Az én anyám nem volt depressziós (csak a vége felé, de az élete végén talán mindenki depressziós), ebből a szempontból Romain Gary: A virradat ígérete sokkal közelebb áll hozzám és sokkal jobban fáj, de Delphine-nek is sikerült jó pár heget megkapargatnia.
Ezért meglepő, hogy valahányszor belepillantottam a könyvbe, úgy éreztem, a szöveg idegen marad, szinte "kilök" magából. A random olvasás tuti módszerét is dobhatom a szemétbe.:) Az egyik elmebajos olvasási attitűdöm (a sok száz közül) leküzdése után elképesztően magába rántott a könyv atmoszférája, a gyerekkori emlékek édes-bús patinája, a mediterrán hangulatú családi emlékek és a vádaskodások, bűnök között feszülő ellentét ereje. Érthetetlen nosztalgiát érzek egy olyan miliő és egy olyan család iránt, ami nem az enyém és nyomokban se hasonlít a saját családi hátteremre. Ezek alapján a Semmi nem áll az éjszaka útjába sokkal jobban megfogott, mint A virradat ígérete, aminek a kedélyes kalandregény látszata alól nehéz kivakarni a kemény, fájdalmas igazságot. Persze lehet, hogy nem így van, hiszen azon még pityeregtem is, újra kellene olvasni, de az életösztönöm nem engedi, hogy ilyen rövid időn belül kétszer döngöljem magam a földbe.

Ez a könyv leginkább Delphine de Vigan szembenézése, feldolgozás-szerű próbálkozása az édesanyjával, a betegségével és az ebből fakadó számtalan sérüléssel és problémával, mementó Lucile-nak és terápia Delphine-nek. A fejezetek közé ékelődő személyes megjegyzések, a megtorpanások - amikor hirtelen egy adag szennyes ruha kimosása sokkal fontosabbá válik, mint farkasszemet nézni a képernyővel -, az elfelejtettnek hitt, váratlanul megrohanó emlékek elmesélése... hogy bír ennyire őszinte lenni annak tudatában, hogy vadidegenek fognak olvasni a történetéről? Nem fél a bírálattól, a vádaskodástól? Nem tudom elhinni, hogy nem.
Ezzel együtt nem szabad elfelejteni, hogy a történet egy része fikció, csak kevés részét teszik ki tények; az események többségéről az életben maradt családtagok mind máshogy számolnak be, csak különböző nézőpontok léteznek, objektív igazság nem. Bizonyos dolgokat pedig az írónő képzelete töltött ki; senki sem tudhatta, mi jár Lucile fejében, mikor fészkelte bele magát a sötétség és milyen pusztítást végzett benne. Csak sejteni lehet, mi játszódott le benne.

"Pierremont-ban az étkezések alkották a legfőbb elfoglaltságot és a fő beszédtémát: mit ettünk előző nap, mit fogunk enni másnap, mit fogunk majd legközelebb főzni és milyen recept alapján. Egyébként a napot a konyhában töltöttük előkészületekkel, főzőcskézéssel, asztalleszedéssel, a mosogatógép ki-és bepakolásával, torták, piték, szószok, krémek, édességek készítésével, nem győztünk lelkendezni Liane házi fagylaltjain, amit legalább tizenhárom-tizenöt ízben állított elő, pihenőt tartottunk, hogy igyunk egy teát, egy kávét, egy aperitifet, egy kis gyógyteát, gyúrtunk, kevertünk-kavartunk, lassú tűzön pároltunk, közben hol ezt emlegettük fel, hol azt, beszéltünk tanulásról, betegségekről, esküvőkről, születésekről, válásokról, munkahely elvesztéséről, ellentmondást nem tűrő hangon mondtunk ki igazságokat, helyreigazítottunk, vitatkoztunk, könyökkel bökdöstük egymást, hajba kaptunk azon, hogyan kell elkészíteni a tengeri herkentyűkkel töltött leveles tésztát."

Utólag visszagondolva, furcsának találom, hogy Delphine nem haragszik az anyjára - ó, saját magára, vagy a többiekre igen. Mondjuk, én se haragszom az enyémre (csak néha, de akkor eléggé). Az esti ködök kertjében hangzik el a mondat, hogy a gyűlöletet el kell engedni, különben felemészt és nem hagy élni.
Ha létezik terápiás célú írás, akkor terápiás olvasásnak is lennie kell. Ez a könyv mindig velem lesz, és biztos, hogy többször elolvasom.

Ui.: Halálra rémültem, amikor rájöttem, hogy a borítón lévő képen nem Delphine de Vigan, hanem az anyja, Lucile látható. Hülyén hangzik, de sokkal valóságosabbá tette az eseményeket.

Eredeti cím: Rien ne s'oppose à la nuit
Sorozat: Arany pöttyös könyvek
Kiadó: Könyvmolyképző
Fordította: Burján Mónika
Ár: 3000 Ft

Csak úgy

- Jó napot! - Köszöntem a házunk előtt szöszmötölő, kertészeknek tűnő egyéneknek.
- Szia! - felelte az idősebb. Valamiért rosszul esett. Oké, hogy fiatalabb vagyok nála, de ez egy eléggé formális szituáció, igazán nem értem, miért tegezett le.
Hát azért, mert: - Ma volt iskola?

Megkérdeztem tőle, hogy mégis mi a faszt gondol, hány évesnek nézek ki. Láttam az arckifejezésén, hogy gondolatban dob még néhány évet az általa megsaccolt számra - annyira még nem lehetek öreg, hogy emiatt sértődjek meg. Kinyögte, hogy tizennyolc?
Kis híján tíz évet tévedett.

Nem sokkal utána (valójában előtte, de a történet szempontjából így hangzik jobban), egy este, hazafelé menet, megláttam magam a metró tükröződő ajtajában, és persze, hogy tizenhatnak néznek - bakancs, cicanadrág, steppelt dzseki, mélyen a szemembe lógó frufru. Slusszpoénként a Fangirlt szorítottam magamhoz, bár nem hiszem, hogy az összképen sokat dobott volna A Mester és Margarita vagy az Elizabeth Costello.

Egyébként a favorit karácsonyi étel a sós vajas kenyér paradicsommal. Vannak dolgok, amiket az ember nem nő ki.
De ma búcsút inthettem a vajas kenyeremnek, mert jöttek az ősök lakásnézőbe, és az ebédhez két kiló kaját is hoztak - meg néhány szobanövényt ajándékba, a fikusz azóta vidoran növeszti magát az előszobában -, nem hittem volna, hogy édességundor lép fel nálam, most megtörtént.
Kedvenc karácsonyi olvasmány az S. (kb. hat oldalt olvastam belőle), k.k. film a Becstelen brigantyk, k.k. körömlakk (4K) az I.L.N.P. Juliette, mert most mindenkinek piros a körme (tudom, szívem, a tiéd nem), az enyém csak azért se. Annyira csillog ez a lakk, hogy festés közben nem lehet ránézni, imádom.
És tegnap végre eljutottunk odáig, hogy elrendezzük a könyveket a nappaliban. Most már csak meg kell tanulni, melyik könyv melyik polcon van.

A két picike egyben

Nemrég volt egy olyan kétségbeesett húzásom, hogy rövid (nagyon rövid) könyveket fogok olvasni, hogy a karácsonyi bulira, mikor is öt könyvvel leszek gazdagabb, a tetszetős 70-es számra csökkenjen a makacs szám. Mint tudjuk, nem sikerült, de gőzerővel beindult az évvégi leszaromalistákat-hozzáállás, és az agyam is bemondta az unalmast.
De ez a két csekélység mindent megtett, hogy a segítségemre legyen - azaz, tetszettek -, és legalább egy igazi előnye volt a habzsolásnak; két, a várólistán régóta parkoló könyvet vettem a kezembe.

Tersánszky Józsi Jenő: Illatos levélkék
Édes kis semmiség, vagy három éve vettem a Könyvudvarban, biztos azért, mert cuki és olcsó volt. Bah, akkor még sok felesleges könyvet szereztem be, mint mondjuk ezt - nincs vele semmi baj, sok időt se igényelt, de nem kell feleslegesen hizlalni a várólistát, gyarapodik az amúgy is.
A történet: egy színész - a kor elvárásainak megfelelően daliás, szoknyabolond, ám gavallér művész úr, Zürössy Sándor (nevünkben a sorsunk...) rövid, ám szenvedélyes és az életére alaposan kiható liezonba kezd egy vidéki kiskirály szépséges leányával, aki egy másik vidéki kiskirály menyasszonya.
Persze van dráma, izgalom, szerelem meg főleg, de lehet nélküle élni.

Eric-Emmanuel Schmitt: Oszkár és Rózsa mami
Ez már más tészta, rövid, gyors fejesugrás a pokolba. Mert mi a pokol, ha az nem, hogy valaki kilenc évesen meghal?
Ám a poklot is vidám hellyé lehet tenni, ha nagyon akarjuk, és ha van kéznél egy Rózsa mami, az egykori világbajnok szabadfogású birkózó, jelenleg nagyszájú kórházi segítő és botcsinálta pszichológus. Rózsa mami az egyetlen felnőtt, aki nem menekül Oszkár közeléből - ebbe a helyzetbe inkább be gondoljatok bele -, hanem megpróbálja túlélhetővé tenni a hátralévő rövid idejét; sőt, szórakoztatóvá. Az általa kitalált játék segítségével Oszkár átélheti a serdülőkort, az első szerelmet, a kamaszok lázadását a szülőkkel szemben, a házasságot, az élet nagy mérföldköveit.
Ha jól emlékszem, egy gyerekszemszögből íródott könyv volt az, aminek ütemesen sikerült a falhoz csapkodnia (Én nem félek). Ez így is marad, mert, akárcsak a Szólít a szörny vagy az Előttem az élet, nagyon jó könyv, szívszorító, szemet könnybe lábasztó, nekem általában kiérződik valami hamis hang a narrációból. Oszkár gondolatait sem sikerült egy kilenc éveshez társítanom (nem mintha olyan sok kilenc évest ismernék), de ettől eltekintve ez egy fajsúlyos, nagyon jó kisregény, idővel a szerző többi könyvével is szeretnék megismerkedni.


Ui.: Be fogtok pisilni a röhögéstől; felfedeztem, hogy A budapesti kém ugyan megvan nekem, de a várólistámon nem szerepel. A két lépésnyi előnyből így kell egyet villámgyorsan elveszíteni.

Az idei Várólistacsökkentés összegzése

Mivel nem valószínű - kb. 98% az esélye -, hogy idén sikerül elolvasnom még egy könyvet a listáról, beszámolok az idei teljesítményemről.
Az első, amit kénytelen vagyok megállapítani, hogy a 2015-ös év válogatása nem sikerült túl jól; két könyvet (Az életkereskedő; Egyetlen pillantás nélkül) félbehagytam, egynek az elolvasásáról letettem (Bársonytalpon oson a halál - ha már patnek sok volt, ahogy nyírják a macskákat, nem akarok belenézni) és ha hármat nem olvasok el (Szégyenlős szerelem; Szerelmem, Róma; Csipkerózsika-álom), nemhogy katasztrófa nem történik, hanem jó pár napot megspórolhattam volna - jó könyvek elolvasására.
    
    
    
    
   
Hetet nem olvastam el a huszonnégy kötetből (Vörösbegy; Ida regénye; Dorian Gray arcképe; A bábjátékosok; A Végtelen Történet; Egy jó házból való úrilány; Wildfell asszonya). Néhányukat 2013 óta belepakolom a játékba, és már a látványukat unom, úgyhogy jövőre tükörfényes, vadiúj listával indítok. Vagy csak tizenkét könyvet teszek fel rá, mert huszonnégyet úgyse fogok elolvasni. Vagy tizennégyet, hogy legyen menekülési útvonal, ha megint belenyúlnék a tutiba. Vagy az alternatív listán tizenkét magyar szerző könyve fog szerepelni, ohh, a várakozás izgalma.
Azért akadt néhány szerencsés kivétel is, értük megérte idén is játszani:
Megszökött a király! - Huh, ez kemény volt, nem véletlenül hagytam félbe tavaly nyáron, hogy idén nyáron, a tikkasztó hőségben, a villamos üléséhez ragadva végigvergődjem magam rajta. Jó, részletes (nagyon részletes), aki akarja tudni, hogyan nem szabad királyi családot szöktetni, olvassa el.
Rúnajelek - Oh, Harris csodálatos, még északi istenekkel tarkított ifjúsági regényt is tud írni! A dög Ulpius nem adta ki a folytatást, félő, hogy angolul kell majd nekiveselkednem.
A hétfő szombaton kezdődik - annyira abszurd szatíra, hogy nem is értem, hogy nem jutott róla eszembe A Mester és Margarita, habár Vaszilij kandúr nem fekete.
A boszorkány - nagyon meglepő és érdekes könyv ez, mindhárom része más stílusú, igényes, jól kidolgozott történet. Sajnáltam, hogy az a vége, ami - Maguire nem tért el az eredeti mesétől.
Napok háza - Csúcs sci-fi, az a fajta, amit a legjobban szeretek! Halomra lövik az űrhajókat, van benne régi ház, mindenféle utalás, imádnivaló és nem kell félni, nem nehéz. Engem ez tartott vissza... olyan három éve.
Mielőtt elalszol - Asszem, sokat elárul a lelkivilágomról, hogy Linn Ullmann rég nem tud fájdalmat okozni, csak eksztázist, hogy igen, ez így van. Szeretlek, Karin, de nem kedvellek.
Az idő térképe - Ezt még talán előrendeltem... ugye, milyen előrelátó, okos lány vagyok? Okos, csalafinta, vicces steampunk könyv az időutazásról egy szájmenéses narrátorral.
A Mester és Margarita - még olvasás alatt van, de sikeresnek könyvelem el az ismerkedésünket. Az elején nem tudtam eldönteni, hogy komolyan vegyem, nevessek rajta, ahogy Gogolon, próbáljam értelmezni, vagy csak olvassam... nos, csak olvasom és úgy veszem, mint Gogolt.
A nyugalom - Kedvencgyanús. Aki Linn Ullmannál nem nézett szociopatának, most fog; mérhetetlen lelki felüdülést jelentenek nekem az olyan könyvek, mint A virradat ígérete, a Semmi nem áll az éjszaka útjába, és A nyugalom. Dögöljen meg, édesanyám. Az egyik legerősebb mondat, amit valaha olvasni fogok.
Elizabeth Costello - A költözés kezdetén olvastam, a vége nagyon megsínylette a dobozolást. Fogalmam sincs, mit írjak róla. Az esszék többségét szerettem, egyelőre maradjunk ennyiben.
Szellemírók - A lista egyik legnagyobb mumusa és várólista-őskövület, ahogy itt sokan. Ha a Behemót rám rezegtetné aranyozott bajszát, akkor se olvastam volna el hamarabb. Az első történetnél majdnem eldobtam a kötetet, aztán belevesztem a részletek utáni nyomozásba. Remélem, a többi könyvét is kiadják magyarul.

Nem túl jók az arányok, de nagyon örülök, hogy ennyi régi könyvemet sikerült kiszórni a várólistáról. A várható jó élmények miatt szeretek ebben a játékban részt venni, amikor ütögethetem a fejemet, hogy ezzel meg azzal miért vártam eddig, de nem baj, most végre sorra került - ha nincs a VCs, ki tudja, meddig tologatom őket.

És ha már nem, akkor bukjunk nagyot

Szűk köreinkben járványszerűen ütötte fel fejét a Könnyed Könyvek Olvasása nevű, K-típusos libritisz; valószínűleg mindenkinek a töke, a topánja, a puttonya, a szőrös csizmája tele van az évvel, érezzük, hogy mindjárt jön néhány nap pihenés (avagy az idegbaj fenyő-és verejtékszaggal átitatott, ünnepi kiadása), és hát a vesztünket érezzük. Az év végi elcsigázottsághoz pedig nem A Buddenbrook-ház, A Mester és Margarita vagy a Kő hull apadó kútba illik, hanem a hétköznapi módon megható YA-k (Rainbow Rowell regényei, Neked adom a napot, Dash és Lily - Kihívások könyve stb. - van ennek a kategóriának valami trendi rövidítése? Erre utalva: ugye tudjátok, hogy van már betegségirodalom, sick-lit is? Mondjuk, ha valamiből, ebből nem kellene divatot csinálni).

Na, de arról akartam kotyogni, hogy mindenki ilyen kis lélekemelintő semmiségeket olvas, én meg összeszorított foggal, kiszikkadt aggyal fúrom magam előre A Mester és Margaritában, és ugyan már helyrerázódott a kapcsolatunk, a nyálam folyt valami síkegyszerű, csajos történetért.
Azt még nem mondtam, hogy a munkahelyemtől három villamosmegállónyira van a kísértés maga, egy FSZEK fiókkönyvtár. A tegnapi napig tartott ki az akaraterőm; felfedeztem, hogy a Fangirl és a Campari reggelire (utóbbira, amíg egyesek nem írtak róla, utálkozva néztem, hogy soha el nem olvasnám) kölcsönözhető. Tíz perc múlva feltéptem a könyvtár ajtaját, hogy újítsák meg az olvasójegyem és vágják hozzám a két könyvet, mert állati gyorsan vissza kell mennem, legközelebb végigmolyolom az egész helyiséget.
Szóval, ez lett belőle.

A kedves kiakadt, hogy mégis mi a halálnak nekem a könyvtár, amikor cirka háromezer könyv közül választhatok, és azt mondta, ne áruljam el senkinek, hogy ekkora gyűjtemény mellett könyvtárba járok, mert vagy hülyének fognak nézni, vagy megszállottnak. Két okból magasról teszek rá; egyrészt az emberek amúgy is hülyének néznek, másrészt magasról leszarom. Mellesleg senkinek semmi köze hozzá, hogy könyvtárba járok. Mégsem ugyanaz, mint a swingerklub, na.

Ui.: ez meg a cicás cicanadrágom meg cicás zoknim, az ünnepi szerelésem a lányokkal közös karácsonyi bulin:

Miről beszélek, amikor futásról beszélek

Hosszú idő óta először éreztem azt, hogy futás* közben sikerült zen állapotba kerülni. Hülyén hangzik, de nem is annyira fizikai próbatételről van szó, hanem szellemi teljesítményről - és szellemi elégedettségről. Persze, ha reggelente eszembe jut, hogy este edzés, legszívesebben az ágy alá bújnék, hogy én nem, képtelen vagyok rá, két kilót nem bírok el, olyan fáradt vagyok, és rettenetesen álmos... és hogy fussak? Képtelenség, tíz perc után beleáll a fura görcs a lábamba és lőttek a szellemi konfortérzetemnek. Aztán (szerencsés esetben) estére sikerül magam annyira felszívni (bátorsággal), hogy menjen az edzés, aztán eszembe jut, hogy kb. két év vergődés után eljutottam arra a szintre, hogy az átlag edzést, ha kínlódva is, de meg tudom csinálni. Futni még nem futok ennyi ideje, de kialakult annyi rutinom, hogy a roppant bizonytalan énem is szilárd bizonyossággal tudja, hogy az alapot végig bírom csinálni - bármi történik is, beszúr az oldalam, kapkodom a levegőt, két perccel a vége előtt a halálomon leszek, akkor is megcsinálom. Levegőt már nem tudok venni, de káromkodni igen.

De van egy pont, amikor sikerül a futás fizikai vonzatait elengedni - nem tudom pontosan, mi kell hozzá, valószínűleg sokat segített a napközbeni normál táplálkozás és a fehérjeturmix, de nem voltam kipihentebb vagy nyugodtabb, mint máskor -, és csak a gondtalanság marad. Az erőfeszítéssel a többi gondot is elengeded. Valahogy nem számít. Nyugodtan, laza testtartással, leeresztett vállal és lazán tartott, nem görcsösen ökölbe szorított kézzel. Nem számít, hogy a mellettem lévő fickó gyorsabb vagy a másik lány lassabban, de tovább bírja, mert nekem erőlködés nélkül, örömből megy. És gyors vagyok és ügyes és szép. A testem erős és egészségesen működik. Nem számít, hogy a lábam vékony és nem dagadnak rajta az izmok, mert bírják a tempót és nem fáradnak el - futás közben sose az a bajom, hogy fájnak a lábaim, mert egyes gépeken lazán mozgatnak hatvan kilót. Az se érdekes, hogy nagyobbat kellene lépni, hosszan előre nyújtott lábbal, nem így röviden felcsapva - nekem így kényelmes, nekem így megy. Biztos nem futok szépen. Nem, ez nem így van, szépen, harmonikusan futok. Más ítélete nem számít, ez a saját, belső élményem, küzdelem magammal, a problémák elegyengetése, elengedése, legalább ideiglenesen.

Ezt szeretem a mozgásban. Hogy igazi. Akármennyire nyivákolok egy-egy emelkedő megmászása közben, a kirándulások hiányoznak a legjobban, ki hitte volna. Sokkal értelmesebbnek érzek egy néhány óráig történő, oda és vissza gyaloglást, mint egy nyolc órányi munkával töltött napot, amit sikerül túlélni. A túrát viszont megéljük; ami nem fontos, otthon marad és bizonyos dolgok jelentősége felfokozódik; még egy korty víz is finomabb, hát még egy csomag keksz! És megadja azt, amit a dolgozás ritkán tud - a jól végzett munka örömét. Az elégedettséget, hogy végre nem ment pocsékba az idő, hanem valóban tartalmas, értékes dolgot végeztünk, amivel még a szervezetünknek is jót tettünk. Ez akkor is működik, ha nem megyünk gyorsan (kifejezetten utálok túrán rohanni, ennyi erővel a futópadon is lehet mászkálni), mert nem a sebesség, hanem az élmény a lényeg. És bármennyit kínlódtam is egy-egy alkalom során (sárga ösvény...), még nem volt olyan, hogy ne jó élményként maradjon meg bennem.

*Pontosabban futkorászás, mert nyugodt lelkiismerettel nem nevezném futásnak azt, amit művelek, de az én lelkiismeretem a létező legkaotikusabb terep, úgyhogy hagyom a faszba a mentegetőzést meg a magyarázkodást.

Közöny

"Elérkezett ahhoz a pillanathoz, amikor egyre nagyobb intenzitással merült fel benne egy olyan megsemmisítően egyszerű kérdés, hogy nem tudott szembenézni vele. Azon tűnődött, érdemes-e élnie; érdemes volt-e valaha is. Gyanította, hogy a kérdés előbb-utóbb mindenkire rátör; de vajon ugyanilyen személytelen erővel-e? A kérdéshez szomorúság társult, de csak amolyan általános jellegű szomorúság, amelynek (gondolta) nem sok köze van őhozzá és az ő konkrét sorsához; még abban sem volt biztos, hogy abból a nyilvánvaló okból fakad-e, amivé az élete vált. Úgy hitte, inkább évei egymásra rétegződéséből ered, a véletlenek és a körülmények megsűrűsödéséből meg abból, amit most már érteni vél belőlük. Zord, csúfondáros örömet lelt a lehetőségben, hogy e tudáshoz talán mindaz a tudomány vezette el, amire szert tett: hogy végül minden, még a tudás is, ami megérteti ezt vele, hiábavaló és üres, s a végén a semmibe fakul, abba, amin semennyit sem változtatott."

John Williams: Stoner

Nagyon, nagyon kíváncsi voltam erre a könyvre, egy nehéz nap (vagy hét?) után úgy döntöttem, megérdemlem, berongyoltam egy könyvesboltba és majdnem teljes áron megvettem, mert néha szarni kell az ilyenekre, az árra, a várólistára, az "úgyis-lesz-akcióban"-gondolatokra. Rögtön elkezdtem olvasni, ne legyen ideje kialakulni a komplexusoknak (ez persze nem jött össze), létre is jött a harmónia a második oldalon (avagy a komplexusok sírva távoztak), és természetesen a projekt utolsó lépésénél sikerült elcsúszni - nagyon, nagyon sokáig eltolódott, hogy beszámoljak a könyvről. És a Stonerről elég nehéz, nem olyan kis könnyed, tinglitangli könyv, mint mondjuk az Illatos levélkék vagy a Vanessa és Virginia. Erre, mondjuk, rácáfol a Mrs. Hemingway postja, ami annyira nem akart sikerülni, hogy az első változat kinyomtatott verzióját írtam át, annyira nem boldogultam a képernyővel.

Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor elárulom, hogy a könyvvel kapcsolatban volt egy felkavaró vitám, ami óhatatlanul hozzátapad az olvasmányélményhez, mondhatni, átszínezi, érzelemdúsabbá teszi számomra a regényt - már csak emiatt is inkább személyes, mintsem objektív jellegű lesz a post. A másik ok az, hogy régen olvastam és már mindent megírtak róla, amit lehetett.
A Stoner nekem abból a szempontból kiemelkedő az idei olvasásaim közül, hogy szembesít a saját jelentéktelenségemmel. Úgy vág oda ez a könyv, hogy abszolút nem hatásvadász, falhoz-és érfelvágós sem akar lenni, de a tiszta, egyszerű, sallangmentes próza olyan harmonikus kontrasztot alkot Stoner teljesen átlagos életével, hogy csak azt nem rendíti meg, aki szándékosan ellenáll a varázsának. És mit kezdjek Stonerrel? Vessem meg a megalkuvásáért, a szelíd belenyugvásáért, ahogy egy "Nem számít." kijelentéssel elengedi a nyűgeit és inkább alkalmazkodik a helyzethez, mintsem felvegye a harcot? Mire megyek én a pitiáner küzdelmeimmel, a saját jelentéktelenségem miatti önkínzással? Nem biztos, hogy a toporzékolással előrébb jutok, mint Stoner a jóindulatú közöny kiépítésével. Talán ez kell ahhoz, hogy több-kevésbé épséggel ki lehessen bírni egy ilyen, hétköznapi veszteségekkel teli életet.
Kibírni az életet, hétköznapi veszteségek - baromi elszomorító jelenségek. Fel lehetne tenni a kérdést, hogy miért jó erről olvasni; mert megkönnyebbülök, cseszd meg, hogy nemcsak engem gáncsol el az élet, hanem még a regényhősöket is, és egy író megírásra érdemesnek találja a sablonos, pitiáner problémáimat, problémákat.
Egyébként tele van a könyv hihetetlenül emberi, jellegzetes pillanatokkal, ami az átlag (avagy fantasztikus) regényhősökre soha nem jellemző; nincsen például olyan "üres jelenet", amikor kívülről nézve nem történik semmi, de a szereplőben valami fontos játszódik le; Stoner egy téli estén az irodájában ül, hirtelen indíttatásból kinyitja az ablakot, a villanyt lekapcsolja, és némán a kint kavargó fehérségbe mered. Gyönyörű jelenet; semmit nem tudunk meg a gondolatairól, a szavak csak a külső körülményekről szólnak, de az író tökéletesen érzékelteti a pillanat jelentőségét. Nem hiszem, hogy van olyan ember, akivel ne történt volna meg legalább egyszer, hogy az idő egy pillanatra megtorpant, ő pedig kilépett az életéből, hogy aztán ugyanolyan gyorsan minden visszazökkenjen a szokott menetébe.

Kevés "mai" könyvről lehet megjósolni, hogy részévé válik-e a világirodalmi kánonnak és az emberi emlékezetnek, de a Stoner biztosan ilyen. Nem ilyen lesz, hanem már ilyen.:)

Eredeti cím: Stoner
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2015
Fordította: Gy. Horváth László
Ár: 3900 Ft

Természetesen nem jött össze

Avagy rövid helyzetjelentés egy állati jó karácsonyi meglepetés-buli után.
Természetesen nem olvastam el két könyvet szombatig, viszont A Mester és Margaritának nekiálltam. Rohadtul nyugodtabb időszak szükségeltetne hozzá, de olyan nem lesz, úgyhogy egy életem-egy halálom - elven belekezdtem. Ha nem veszem komolyan és nem agyalok rajta, hogy mi mit jelent, egészen élvezem. Semmi kincsért ne álljatok szóba idegenekkel, mert Annuska már kiöntötte az olajat és a fekete kandúrok szabályszerűen akarnak tömegközlekedési eszközöket igénybe venni.
Kaptam sok szép könyvet (szám szerint ötöt), és még fogok egyet, ha sztimivel sikerül összelogisztikázni a dolgot. Ezzel meghaladom a tavaly beszerzettek számát, de oly mindegy, hogy 35, 36 vagy 37 új könyvem lesz 2015-ben. Meg nem ez a lényeg, hanem az ésszerűség, meg hogy tényleg vágyott könyveket vegyek meg (és olvassak el), ne pótcselekvést műveljek.
Ezeket kaptam (pat, fezer, Nita, vicomte és vicomte ajándékai):
    

És a köret, az még ennél is izgalmasabb.
Új lakásba költöztünk. Nagyobba, szebbe, közösbe. És volt pofánk eltitkolni.:)
Nem tudom, kinek mennyire tűnt fel, milyen brutális mértékben megritkultak a postok, a költözés volt a fő ok, a költözés mellett végzett munka volt a második. Élni már nem nagyon jutott idő, olvasni, edzeni és írni végképp nem. Az egész procedúra és az átélt kalandok megérdemelnek egy külön postot, amennyiben érdekel valakit, miért habzik a szám a kartondobozok látványától és milyen rosszul vagyok az Obi és az Ikea gondolatától is. Ha az a kurva mosógép meg egy centit is arrébb mozdul, kivágom a picsába.
Huhh.
Tehát, ott tartottunk, hogy pofátlanul eltitkoltuk a lányok elől a helyváltoztatás tényét. Valami isteni csoda folytán mindenkinek alkalmas volt a december 12., a szombati munkanap a közös ünneplésre. Fezert beavattuk a titokba, mert ő meg messze költözött és nem érdemelte meg a kis kiruccanást, nem úgy, mint a büntitúrát elnyafogó pat és Nita. Kár, hogy nem készült videó, hülyére röhögtük volna magunkat, miközben a forralt bort és a kuglófot készítettük a meleg lakásban.:)) A két lányt halálpontosan négyre odarendeltük a régi lakáshoz - szegény Nitának várnia kellett, mert vicomte még tévét szerelt. A pasim gonosz, és felmásztak az ajándékokkal, kajával a harmadik emeletre, be az üres lakásba. Két perccel később becsöngetett pat, aki végképp nem gyanított semmit, hiszen azonnal nyílt a kapu, minden a szokott módon zajlott, a gonosz Nita pedig sapkában-kabátban elbújt, hogy teljes legyen az élmény. Az arckifejezés valószínűleg szavakkal nem kifejezhető, azokat a szitokszavakat pedig nem illik képernyőre vetni.

Az ünnepi szerelés

Közben én otthon már átkozottul ideges voltam. Két hónap elmebaj volt mögöttünk, péntek este bevásároltam, még szombat reggel is eliszkoltam pár cuccért - sietni kellett a tévé kiszállítása miatt -, kitakarítottam, pakoltam, aztán megállapítottam, hogy szívrohamom lesz és ledőltem kicsit. Olyan iszonyatosan fáradt és álmos voltam, hogy még akkor is fáziskésésben voltam, amikor a lányok megérkeztek, de legalább a vérnyomásom helyre jött. Ha nincs ott velem fezer, nem tudom, mit csinálok, bestresszeltem a kuglóf és a hosszú tepsi miatt, amit ő elfordított, forralt bort csinált, segített ajándékot csomagolni, de még el is mosogatott, örök hálám érte.
A felháborodottságtól (na meg a másfél kilométeres sétától) kipirult arcok minden fáradozást megértek, a teljes hétvégéket felemésztő pakolást, a hétfő esti ikeázást, a rengeteg szerelést, a sok cipekedést, mindent. Szegényeket kicsit sajnáltam, de ha belegondolok, hogy én mennyit túráztam, futottam és milyen kevés könyvet szereztem be, már annyira nem.

Maga a délután-este nagyon jó hangulatban telt, a legkedveltebb italt a cider volt (patnek a lime-os örök szerelem marad), a legjobb étel még mindig a mártogatós. Elregéltük az egész históriát, onnantól kezdve, hogy nyáron nekiálltunk aktívan lakást nézni, odáig, hogy aznap délután kettőkor vicomte összerakta a tévét. Utána társasoztunk, engem a saját pasim (is) megölt a Citadellában, amiért szaloncukrot és mandarinhéjat hajigáltam hozzá. Kilenckor asztalt bontottunk, mert mindenki majd' lefolyt a (nagyon szép huzatú!) székről, a kedves hajnal kettőig bizgerálta a tévét (leginkább káromkodott), én bezuhantam az ágyba a plüssállatok közé és nyolcig aludtam.

Mindenkinek válaszolni fogok a kommentjeire, csak előbb alszom egyet, mert pokoli fáradt vagyok. Most már legalább tudjátok, miért.:)