A sárgaszemű ördög és más mesék

"Végeredményben csak arra vágyik az ember, hogy legyen, akinek hiányzik, ha eljön a nap, amikor a földbe kerül."

Téa Obreht: A tigris asszonya

- Sose olvastam még bosnyák származású szerzőtől - mondta Amadea kissé megilletődve.
- És, talán megevett? - kérdezte a tigris, miközben néhány fűszálat rágcsált. - Érthetetlen volt? Unatkoztál?
- Áh, dehogy - felelte sietve. - Néhány dologban nem voltam otthon, de, tudod, ez a könyv nemcsak hogy elbűvölt, hanem a tárgyi tudásomat is gyarapította.
- Na, azért - mondta vidoran a tigris, miközben harlekin katicákat köpködött a fűre.

Annak ellenére, hogy már nem sikerül olyan jó arányban beválogatni szuper könyveket a Várólistacsökkentésbe, mint a játék indulása idején, 2011-ben, akadnak még a homályban gyöngyszemek - és, ha csak két-három ilyen van, már megérte végigkínlódni a játékot. A tigris asszonya is ezek közé tartozik.
Nem tudom, a valóságban mekkora szenzáció volt a fiatal orvos, Téa Obreht első, valószínűleg erőteljes életrajzi adalékokkal bíró regénye, a kiadó teletömte a borítót hízelgő idézetekkel, a belső fülre meg alig fért el a rengeteg díj és listahelyezés. Az efféle méltatások engem vagy hidegen hagynak, vagy tovább növelik a bizalmatlanságom - a megjelenése, 2012 óta szemezek a könyvvel -, semmit nem jelent, mit izzad össze az Elle, a The New York Times, vagy bármelyik más sajtó újságírója egy friss regényről. Szerintem Téa Obreht stílusának semmi köze Márquezhez; ez nem azt jelenti, hogy A tigris asszonya rossz élmény volt, csak homlokegyenest más, mint mondjuk a Szerelem a kolera idején - megérdemli, hogy a saját jogán beszéljünk róla.
A történet első harmadában eléggé húztam a szám, aztán Obreht annyira belejött az írásba, én meg az olvasásba, hogy a hosszú hétvége balkáni hangulatban telt, és nagyon nem tudtam, ezek után mi legyen a következő olvasmányom. Hiányzott a nagyapa, a tigrisek, a számomra ismeretlen hiedelmek, még a babonás emberek is, pedig olvasás közben istenesen felhúztam magam rajtuk.
Tulajdonképpen három szálon fut a történet, ill. három réteget alkot, amelyek simulnak egymásba, mint a hagymahéjak; a külső héj a főszereplő, Natalia nézőpontja, aki egy isten háta mögötti helyre döcög, hogy gyerekeknek adjon be védőoltást. Útközben tudja meg, hogy meghal a betegségét titokban tartó nagyapja, ez indítja el Nataliában az emlékek áradatát - egyrészt megismerjük az ő emlékeit, anekdotáit az orvos nagyapával kapcsolatban, másrészt (ez a harmadik "héj") a nagyapa gyerekkorát, ami tényekből, hézagos emlékekből és különféle hiedelmekből áll. Két mágikus-misztikus történet áll a középpontban, a halhatatlan emberé és a tigris asszonyáé, az utóbbit a szintén orvos unoka nem ismeri meg teljes egészében, de mi olvashatjuk az ő verzióját, amiért kifejezetten hálás voltam.
A szerkesztő helyében Natalia jelenben játszódó szálát kivágtam volna a regényből, az egészhez képest feleslegesnek éreztem, megtörte a regény ívét és kizökkentett a sajátos hangulatból, amit a nagyapa alakjával teremtett meg az írónő. Tudom, hogy senki nem kérdezett engem, de helyette némi történelmi áttekintést, vagy valami hozzávetőleges behatárolást szívesebben olvastam volna, mert bizonyos részeknél úgy éreztem, éppen egy belsős poént olvasok. Az én hiányosságom, hogy nem ismerem annyira a történelemnek ezt a szegmensét és a gugli jó barátom volt, de akkor is volt bennem egy kis hiányérzet.
Ezeket leszámítva azonban észrevétlenül bevonódtam, az egyes emberek apró élettörténeteit szerettem a legjobban olvasni, amelyek önmagukban kész regények. A tigris asszonya meg... egyrészt nagyon elszomorító, ahogy az emberi butaság és szűklátókörűség tud az lenni, másrészt nagyon izgalmas volt, még előre is lapoztam - természetesen a tigrisért aggódtam [ha nyáron a veszprémi állatkertben csak a tigriseket lehetett volna megnézni, nem maradt volna bennem hiányérzet, órákig tudnám őket nézegetni és gügyögni - na, jó, gyűrűsfarkú makit simizni is életre szóló volt, meg azok a piros madarak, amiknek mindig elfelejtem a nevét]. Ilyet még nem olvastam; a történet egyes elemei ismerősek lehetnek, de mind a tigris asszonya, mind a halhatatlan ember meséjének egészét tekintve különleges és egyedi. (Persze, lehet, hogy a délszlávoknak unásig ismert történetek.) Több mint ezerháromszáz elolvasott könyv után  meglehetősen jólesik az újdonság. Mosd le a csontjait, hozd el a testét, hagyd ott a szívét.
Némi türelemmel felvértezve ajánlom mindenkinek.

Ui.: érdekes, h az emlékek közül egy se kapcsolódik Natalia apjához, pedig az elejtett utalásokból, félmondatokból kiderül, hogy nem semmi feszültséget okozhatott a családban.

Eredeti cím: The Tiger's Wife
Kiadó: Cartaphilus
Kiadás éve: 2012
Fordította: Megyeri Andrea
Ár: 3490 Ft eredetileg, de akciókban évek óta olcsón lehet hozzájutni

Ha már Európa

Ahogy a Marinát kerestem az Európa kiadó honlapján, feltűnt, mennyi érdekes könyv várható tőlük. Biztos zubog az ereimben az endorfin, de jelenleg elég sokan vannak az engem érdeklő kötetek.
A kép meglepően változatos; tobzódhatunk a nőkkel kapcsolatos kötetekben és az egzotikus szerzőkben - kínai, mozambiki, belga és spanyol író is helyet kap az orosz, a francia és az amerikai mellett.

Vaszilij Akszjonov: Moszkvai történet - elsüthetném a "már régóta érdekel" mentőmondatot, de az az igazság, hogy az új külsővel sokkal jobban érdekel ez a benga szépség. Felszínes vagyok, na.







Jonathan Franzen: A huszonhetedik város - senkit ne izgasson, ahogy engem se, hogy két olvasatlanom csücsül a polcon tőle... St. Louisról szól Franzen kronológiailag első regénye, egy hajdan virágzó városról, érdekesnek tűnik a témája.







Celeste Ng: Amit sohase mondtam el - per pillanat nem érzek eszeveszett vágyat az elolvasására, de néhány jó ízléssel bíró moly polcán-kívánságlistáján feltűnt - remélem, hamar elolvassa valamelyikük és véleményt nyilvánít róla.
(Annyira jó a szerző neve. Bekerül Sosnowski, Nye és Ee mellé a gyűjteményembe.)



Cixin Liu: A Háromtest-probléma - a könyv, amit izgatottan, besózva vár az sff-szekció. Lehet, hogy túl kicsi vagyok hozzá, de kínai sci-fi, vajon milyen lehet?









Stefan Hertmans: Háború és terpentin - a fülszöveg egyik idézete fogott meg:
"...»falvak és földutak, lovas kocsik és gázlámpák, mosókádak, imaképek és konyhakredencek planétáján, ahol negyvenévesen is már öregek voltak a nők, zárdába dugták a makrancos polgárlányokat, és mindenhatók voltak a plébánosok«..." Ennyi.

Kent Haruf: Kései párbeszéd - a címével fogott meg, de a fülszöveg alapján is ígéretesnek tűnik; két idős ember szárba szökkenő kapcsolatáról szól, amelyet sem a kisváros közössége, sem a főszereplők gyermekei nem néznek jó szemmel. Szerintem elég ijesztő, hogy nemcsak az öregek tudnak begyöpösödöttek lenni...

Rosemary Sullivan: Sztálin lánya - nemrég említettem, hogy egyre jobban érdekelnek a nőkről szóló életrajzok-életregények, ő is beáll szépen a sorba.

Mia Couto: Az oroszlán vallomása - a kiadó egyik tagja annyit áradozott a regényről, hogy már csak ezért is rajta tartom a szemem. Mozambiki szerző! Mágikus realizmusszerűség! Tetszik ez a sokszínűség, az, hogy a kiadók egyre nyitottabbak arra, hogy nemcsak angolszász szerzőkből áll a világ - remélhetőleg ez az olvasókra is igaz...

Pallavicini-Andrássy Borbála: A lelkünkhöz nem nyúlhatnak - nem igazán érdekeltek a magyar történelemmel kapcsolatos kötetek, de lehet, hogy lassan ez is megváltozik? Gazdag nemesi családból származó úrilány emlékiratai az 56-os forradalomról és a kitelepítést követő tanyasi életről.

Alfredo de Braganza: Amrita - a magyar származású indiai festőnő élettörténete. Bevallom, nem hallottam még róla.

Frédéric Beigbeder: Oona és Salinger - Joyce Maynard: Otthon a világban kötete után ismét vájkálhatok Salinger magánéletében, de kérdéses, hogy szeretnék-e. Ugyan nem olvastam még Beigbedertől, de van bennem némi tartózkodás iránta - majd beleolvasok egy könyvesboltban, hogy megítéljem, tényleg el akarom-e olvasni.

Végső következtetés: tudtam, hogy nem maradok sokáig könyvtárazás nélkül.

Végre megjelenik!

Gondolom, nem én vagyok az egyetlen könyvmoly, akivel képes feledtetni egy pocsék napot egy várva várt regény megjelenése. Az én esetemben ez jelenleg a Marina, ami hosszú hónapok óta kérdőjellel szerepel a Várható megjelenések között.
Nem érdekel, mennyibe fog kerülni, hogy ő lesz a negyvenedik idei beszerzésem, hogy miatta valószínűleg nem lesz szeplőtelen a november. Lemondok érte egy csomaggal a kedvenc kenyérkémből (a Saint-Michel pékség tönkölyös rozsos cipója - Ilweran, Zoli kóstolta már?). mert nagyobb szükségem van rá, mint egy falat kenyérre, csak nem akartam leírni ezt az agyonkoptatott, totál hatástalan hasonlatot.
A kiadó honlapján nem találtam semmit, de a közismert terjesztőknél, úgymint Libri és Bookline, már előrendelhető. A Marina ára 2990 Ft lesz, előrendeléssel ugye 2390 (mi a fenének írom ezt le...) és elvileg november 17-én jelenik meg.

Carlos Ruiz Zafón: Marina

"Lelkünk ​​padlásán valamennyien őrzünk egy-egy titkot. Íme, itt az enyém.

1980, Barcelona. Óscar Drai, egy óvárosi bentlakásos intézet lakója szívesen barangol az iskola környékén omladozó régi paloták közt. Egy alkalommal be is merészkedik az egyik elhagyatottnak látszó épületbe, ahol a látszat ellenére laknak: egy festőművész és kamasz lánya, az írói ambíciókat dédelgető bátor, szépséges Marina.
A két fiatal közt szerelmes barátság szövődik, és a lány egyszer elviszi Óscart a titokzatos árnyakkal teli régi temetőbe. Az egyik sírhoz rendszeresen kijár egy lefátyolozott személy, akiről nem lehet tudni, nő-e, férfi-e vagy inkább kísértet. Letesz egy szál virágot, aztán ellebeg.
A síron nincs név, csak egy szétterjesztett szárnyú fekete pillangó vésete.
Óscar és Marina a jelenést követve további fekete pillangók nyomára jut, és vérfagyasztó kalandokba keveredik.
Ruiz Zafón fantáziájának ezúttal semmi sem szab határt (legkevésbé a valóság). Szívfájdító és félelmetes mesét írt, amelyről a bevezetőben bevallja, hogy a legnehezebben kategorizálható és egyben a legszemélyesebb regénye."

Köszönöm Nikkincsnek, hogy szólt róla, hála neki, nagyságrendekkel jobb a hangulatom.:)

Még valami

1. Könyörgöm, szóljatok, amikor látványosan elírok valamit; tegnap vettem észre, hogy a Hó hull a cédrusra post címe "Eperfödek". Jó úton haladok afelé, hogy nyelvtan-és szövegnáci legyek (ha pedig idős koromra eljutok a rendszernyelvészkedésig, biztos megnyílik alattam a föld), mindig lesokkol, amikor látom, különféle videókhoz milyen kommentek érkeznek, mémes hülyeségeken egybe írják a szószerkezeteket, pl.: "megfog halni" vagy "megkell vennem". Ha nagy kezdőbetűvel írt személyes névmások után ez is a helyesírás része lesz, lilára festem a hajam és egy évig ágyban maradok. Védett kis internetes világom ebből a szempontból nagyon elkényeztetett (veregessétek meg a vállatokat, igen:). És akkor még nem beszéltünk olyan rondaságokról, mint a stilisztikailag roppant erőszakosnak ható, totál felesleges három felkiáltójel!!! a mondat végén!!!, és egyéb szépségek.

2. A sablon még nem tökéletes. Egy vasárnap délelőttöt már elpöcköltem vele, tudom, hogy menthetetlenül le vagyok maradva, de nekem nem tetszenek a képekkel teletömködött sablonok, és könyvesblognál nem is nagyon látom értelmét. A fejlécképes divat meg eltűnt - régen nagy gyönyörűség volt szép kis képeket panorámába rendezni -, a lustaságom viszont él és virul, úgyhogy ez egyelőre így marad.

3. Kikívánkozik belőlem az a rendkívüli információ, amit valószínűleg mindenki tud, de attól még szemétségnek tartom: a női biciklis nadrág egy óriási szárnyas betét. Úgy éreztem, nem teljes az életem, ha ezt nem írom le.

Nullás hónap (végre) és tervfeleségek

Ha jól emlékszem, idén nem sikerült véghezvinnem azt a bravúrt, hogy négy hétig ne vásároljak új könyvet - egészen mostanáig! Nem tudom, hogyan, de állandóan szembejöttek velem bizonyos kihagyhatatlan ajánlatok, olyan kötetek, amelyek tényleg érdekelnek, akciós áron pedig vétek lett volna őket otthagyni.
Na, jó, az nem igaz, hogy nem vettem októberben könyvet. Vettem, de nem számít új beszerzésnek, mert egy korábbi kiadás már a birtokomban van:

Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma

Tetszik ez a gerinces új trend

Annyit siránkoztam magamban, hogy nálunk miért nem jelenik meg igazán szép külsővel ez a sorozat, hogy nem lehettem önmagam előtt olyan álszent, hogy nem veszem meg. Gondolkoztam mindhárom rész beszerzésén, de annyira hozzám nőtt A szél árnyéka első kiadása, hogy szépség ide vagy oda, ki se nyitnám az újat, A mennyország fogságában meg nem tetszett annyira - de soha ne mondd, hogy soha. Nem igazán értem az Európa könyvkiadási gyakorlatát, de ennyi baj legyen.

Az olvasás terén megszaladt egy kicsit a szekér, tíz könyvet olvastam el, de nem kell elhűlni, máris mutatom, hogy jött össze:
    
   

Van itt minden,  levelezés, szakács-és mesekönyv, képregények, urban fantasy, krimi, újraolvasás, tiszta dőzs. Az "apróságokat" hajlamos vagyok nem számolni, tehát öt releváns olvasmányom volt a hónapban - és mindjárt a végére érek A tigris asszonyának, de nem rakom be ide, hogy megadjam a novembernek a lendületet -, legalább nem csökkent a korábbiakhoz képest.
Az Itt és mostról már írtam; itt-ott fárasztott John és Paul sportról szóló eszmefuttatása (ne, ne, könyörgöm, hagyjátok már a baseballt!), de összességében jó élmény volt olvasni. A Maya naplója talán a legjobb Allendém volt, odavoltam érte - szegény majdnem arra a sorsra jutott, hogy évekig porosodjon a polcon, mert tkp. csak a szép borítója miatt vettem meg (két olvasatlan Allendém van itthon, kettő!), és többször rádöbbentem, hogy voltaképpen nincs kedvem elolvasni, ezért muszáj volt kihasználnom az alkalmat, amikor hirtelen kedvet kaptam hozzá. Nehéz a könyvmoly élete, igen.
Könyvesboltban szaladtam végig a Merre van Pettson? és a Jó éjszakát, kuflik! meséken, továbbá Kárai Dávid: 50 édesség, amit el kell készítened szakácskönyvén. Néha jólesik olyan kötetet kézbe venni, amiben több a kép, mint a szöveg, főleg, ha azok aranyos jószágokat, zöld nadrágos kiscicát és fájdalmasan finomnak tűnő édességeket ábrázolnak. Egyébként egy szakácskönyvem sincs:D, mindig a netről nézek valamit, mert még a receptes újságok töredékét se hasznosítom. Kárai Dávid könyvére - akit a NoSaltyn ízHUSZÁRként ismernek - azért voltam kíváncsi, mert övé a halhatatlan omlós citromos keksz receptje, amit imádunk, gyorsan elkészül, és mindig sikerül, csak én kevesebb cukrot teszek bele. Nagyon nincs tapasztalatom szakácskönyvekkel, de szerettem olvasni a kis bevezetőket, és vannak benne érdekes receptek is, de az tuti, hogy rétestésztát nem fogok itthon csinálni.:)
A Más hangok, más szobák / A fűhárfa c. könyvet már szintén megénekeltem, benne lesz a top akármennyiben. A Zoo City VCs-s olvasmány volt, alig akartam neki kezdeni, mert se a Tündöklő lányok, se a Moxyland nem lett a szőrös szívem csücske. De ez! A Zoo City Lauren Beukes első regénye volt, és szerintem a legjobb. Minden a helyén van: a nyelvezet (nálam itt vérzett el a Tündöklő lányok), a történet, a szereplők, az egyedi világ, annyira imádtam olvasni! Ezek után bizalmat szavazok a Torzóknak is, bár nem hiszem, hogy lesz olyan jó, mint a ZC, inkább a Tündöklő lányok testvérének tűnik.

Ezután megkíséreltem 12. várólistacsökkentős könyvként elolvasni a Kisasszonyokat, ó, jól fog esni valami kis női gyengédség - aha. 20 oldal után abbahagytam, rosszul voltam ettől a negédes tanmesétől. Ehhez képest Anne Shirley története földhözragadt realista próza, Jane Austen meg csupa sziporkázó szellemiség. Pfúj, jézusom. Belelestem a Régimódi lányba, fogyaszthatóbbnak tűnik a Kisasszonyoknál, de túl mély sebet kaptam, hogy íziben megismerkedjek vele.
Ennek ellensúlyozásaképpen muszáj volt Lehane-t fogyasztanom, egyébként is dúlt bennem a vágy, hogy folytassam a Kenzie-Gennaro - sorozat újraolvasását. Az érzéseim nem változtak, nem a Megszentelt életek a sorozat legjobb része, de pihentető olvasásnak megfelelt. Jaj, a kapanyél, hogy is felejthettem el...:)
Felnőni kiábrándító, de még mennyire! A kedvestől fogom karácsonyra kapni Sarah Andersen képregényét, de kisírtam, hogy a hosszú hétvége alatt olvassuk el együtt. Könnyesre röhögtem magam, szerintem nincs nő, aki ne találná viccesnek ezeket a képsorokat, de V. is elég hangosan hahotázott alkalmanként.
Annyira jólesett a képregény-formátum, hogy legott előkaptam a soron következő Kázmér és Hubát, nem akartam gondolkodni, na. Nagyon szeretem ezt a sorozatot, de a való életben biztosan az őrületbe kergetne egy ilyen égetnivalóan rossz kölyök, mint Kázmér.

Hű, de hosszú már a post, és még nincs vége! A tigris asszonyával hivatalosan kész leszek a Várólistacsökkentő játékkal, azaz elolvastam tizenkét, régóta a várólistámon várakozó könyvet. Nem hivatalosan van még öt, amit extrának és/vagy egy szar könyv beugrójának tettem fel, elég zabos lettem volna, ha a Kisasszonyok miatt elbukom a kihívást. Önpusztító viszketegségként érzem, hogy lenne kedvem ötletelni a jövő évi jelölteket illetően, nos, bőven van miből válogatni. Könnyen lehet, hogy a tartalékosok átcsúsznak jövőre (habár feltett szándékom minél többet elolvasni belőlük), mert nagy újraolvasási terveim is vannak; ezek közül már kipipálhatom a Megszentelt életeket, marad az Angyali játszma (avassuk fel az új példányt), egy Joanne Harris (valószínűleg a Csokoládé), és a Jane Eyre, aminek az újrázást már régóta halogatom, mondván, nem fér bele. Jelenleg 85 könyv van a várólistámon, karácsonyra kapok hetet:D, soha nem fog lemenni nemhogy ötvenre, de még hetvenre se ez a szar, akkor meg nem mindegy?:))

Zárásként megemlítem, hogy sikerült kétszer eljutnom az edzőterembe, voltam biciklizni (éljen az eső és az erős szembe szél), tegnap pedig kirándultunk a Nagy-Kevélyre, ahol felváltva sültem és fagytam meg, de egy kád meleg víz és egy tányér gofri elegendő gyógyírnek bizonyult. Felvések magamnak egy piros pontot, amiért egyszer se estem el a gonosz falevelekkel borított kőzúzalékos lejtőn (ellenben rengeteget szitkozódtam) és egy visítozó kölyköt se nyírtam ki, amikor az egri vár makettjénél már vészesen alacsony volt a cukorszintem.
(A képek kattintásra megnőnek.)

Rosa Canina

Moha

Kurva légy belerepült a kompozíciómba

A többiek októbere:

Katacita
Nita és a Booktóber
Nikkincs
Dóri 
PuPilla
Heloise

Tömör gyönyör

"A szakadék alján, a zöld indákkal benőtt édesgumifák kérgén barnállott a rászáradt cukorszörp, a boszorkánylepkék, mint egy almafa fakó levelei, ingtak föl-le a levegőben, s a szélben ringó trombitaliliomok (misztikus kürtjeleiket, ha hinni lehet az öregek elbeszélésének, csak a hősök és a szentek hallják meg) integettek, mint megannyi csipkekesztyűs kísértetkéz. Idabel jobbra-balra csapkodott, hogy elűzze a kínzó moszkítókat; körös-körül iszapos vizű moszkítótócsák csillogtak, mint egy óriási tükör törött cserepei, melyek roppanva törtek össze Henry tappancsai alatt."

Elnézést kérek a megtévesztő címért, esküszöm, meg tudom magyarázni.

Truman Capote: Más hangok, más szobák / A fűhárfa

Utálom ismételni magam, de a Hó hull a cédrusra után ismét egy olyan könyv akadt a kezembe, ami miatt a hajdani harács énem dicséretet érdemel - egész pontosan azért, hogy 2012-ben három (!) Capote-kötetet vásároltam meg egy molytól egy rövidke novella alapján (a Gyönyörű gyermek volt Kepes András Könyvjelzőjéből). Kellett nekik néhány év az érlelődésre, de megérte rájuk beruházni. A könyvek hosszú távú befektetések.

Feltűnő, hogy a Más hangok, más szobákról nem születtek méterhosszú, analitikus értékelések. A rövid leírás becsapós - úgyis mondhatnám, hogy a fülszöveg ritka rossz -, nem készít fel arra az... orgiára, ami az olvasóra vár, ha belekezd ebbe a kisregénybe. Igen, a tizenhárom éves Joel édesanyja halála után a tőle messze élő édesapja házába költözik, egy ismeretlen vidékre, egy furcsa házba, furcsa emberek közé - de nem ez a lényeg, hanem a stílus.
Letarolt, mint egy buldózer.
Nem, ez hülyeség. Olyan érzés volt olvasni, mint beszívni egy kékesen tekergő, a hervadó virágok illatát hordozó füstöt, ami bekúszik az orrodba és húsevő virágként hajt ki a szíveden. Az a fajta stílus, elbeszélésmód, ami a gyengém, és mélyen azonos velem, Joyce Carol Oates Bellefleurje jutott róla eszembe, pedig majdnem öt éve olvastam. Ez a szöveg is egy labirintus, metaforák, allegóriák és szimbólumok folyton átrendeződő, torz kastélya, mindegyik sora-szobája más témába vezet be, és te csak remélni tudod, hogy nem tévedtél el végleg. Félelem a felnőttkortól, magány, útkeresés, ki-is-vagyok-én (ami általában nagyon különbözik attól, hogy ki és milyen szeretnék lenni), kirekesztettség, higanyként felszökő, váratlan érzelmek. Ó, az a fránya bizonytalanság, az a keserves vágyódás a biztos, a tények után.
Annyira, annyira szép. Néha szinte fájt olvasni.

A fűhárfa jóval egyszerűbb történet, de a maga nemében gyönyörűen csiszolt gyémánt.
[Meséltem már a gyémánthoz fűződő viszonyomról? Nagyon sokáig nem értettem, mit esznek rajta, uncsi fehér kőnek tartottam, a színeseket szerettem jobban. Aztán a kezembe került egy fülbevaló és megértettem. A kialakításában nem volt semmi különös, de az egyik legszebb ékszer volt, amit valaha láttam. Tiszta, hideg fény. A gyémántnak nem kell színesnek lennie - nincs rá szüksége, maga állítja elő az összeset, ahogy játékos táncba kezd a rávetülő fénnyel.]
Bocsánat, A fűhárfa. Kissé kiábrándítóan hatott a Más hangok burjánzó, fülledt textusa után, mint amikor a szauna illatos párája után megcsap a hideg levegő. Úgy is mondhatnám, hogy itt nem a stílus, hanem a történet a magával ragadó - szép ellentétpárt alkotnak. A főszereplő Collin, bár nagyjából egykorú a Más hangok Joelével, egészen máshogy csapja meg a felnőttkor szele; egy bonyolult, kényes egyensúlyon nyugvó testvéri viszony krízise és a konvencionális normalizmussal - amikor az unalmasan normális emberek világa egy extrém eset következtében megrendül, és ők rémületükben szeretnék eltaposni az extrém eset elkövetőjét - makacs ellenszegülés, amellyel tudjuk, mi szokott történni. Amilyen éteri, látomásos a Más hangok szövege, olyan tűélesen ábrázolja Capote ebben a kisregényben az emberi kapcsolatok dinamikáját, és egy percig nem lesz unalmas.

A Mozart és a kaméleonok idején, 2013-ban (imádom, hogy a Moly rendszerének köszönhetően úgy tehetek, mintha minden könyv olvasásának idejére emlékeznék) kicsit elhamarkodottnak gondoltam, hogy kedvenc szerzőnek avattam Truman Capote-t, de 30 deka maradhat a helyén - csak azt sajnálom, hogy viszonylag kevés könyvet írt.

Ui.: Igazán örülök, hogy az Európa kiadó beválogatta A fűhárfa / Álom luxuskivitelben kötetet a 100 könyv sorozatába, de ez a fülszöveg borzalmas. "Öregkisasszony", jézusom.

Eredeti cím: Other Voices, Other Rooms / The Grass Harp
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2007
Fordította: Örkény István, Róna Ilona
Ár: 2200 Ft

Eperföldek

"A reggel első fénye - üveges narancsárnyalat - magasan, távolian csillogott az ólomkeretes ablakon túl sápadozó sós víz fölött. A rododendronokat elborította a hó, jégcsapok lógtak az ereszről. Mindent magához szorított a fehér csendesség."

David Guterson: Hó hull a cédrusra

Mohó könyvmolykoromban jó érzékem volt a ritkaságok - úgy értem, a jónak tűnő ritkaságok - begyűjtéséhez, na meg az általános harácsoláshoz. És néha, ahogy most is, képzeletemben megveregetem az akkori énem vállát - ne csak mindig szidást kapjon szegény a felhalmozott kötetek miatt -, ugyanis prímán választottam. Igazán prímán.
[A jegyzeteim elhagyásához is kitűnő érzékem van, úgyhogy fejből fog menni az egész.]
David Guterson nálunk elfeledett regénye igazi csendes gyönyörűség, az a fajta, amihez elmélyült figyelem és nyugalom illik, nem a metrókocsi zakatolása és a körülöttünk lévő emberek mormogása, azt is mondhatnám, introvertált könyv. Gyönyörű, érzékletes leírásokat olvashatunk San Piedro szigetéről; halljuk a tenger zúgását, érezzük a messzire nyúló eperföldek édes illatát, a szél csípős hidegét, és magunk is bekuckózunk a szereplőkkel együtt a téli vihar elől.
Ezek a finom, érzékeny leírások a szereplőkre is érvények, Guterson biztos kézzel, határozott kontúrokkal vázolja fel a karaktereket, élő emberekké varázsolja őket, akiknek minden apró rezzenését megismerjük - meg lehet őket kedvelni, mint a védőügyvéd Nels Gudmundssont, vagy egy életre megutálni, mint Carl Heine végtelenül kapzsi anyját, azt a gonosz vén szatyrot.

San Piedrón mindenki ismer mindenkit. Kis közösségekben nem tanácsos összetűzésbe keveredni valakivel, azonban a régi sérelmek és a japán származásúak iránt érzett, a háború előtt és után is fennálló idegengyűlölet láthatatlan kötélként feszül a lakosok között. Kemény, makacs emberek, akiknek a lelkét kérgesre koptatták a viszontagságok, a háborús traumák és a természettel való küzdelem. Ez a lassú tűzön táplált, olthatatlan harag lobban fel bennük, amikor holtan találják az egyik helyi halászt, és a seriff villámgyorsan, néhány előítélet és pár tárgy alapján letartóztatja Kabuo Mijamotót.

A regény története a jelenben játszódó bírósági tárgyalásból és a háborús időszakot magába foglaló múlt szálából áll, megtűzdelve apró, néha jelentéktelennek tűnő részletekkel, ezek azonban tovább árnyalják a szemünk előtt kibomló történetet, és amik annyira szerethetővé tették nekem ezt a könyvet. Habár izgultam, mi lesz a tárgyalás kimenetele - még előre is lapoztam, gyengeség, ó, egek -, akármeddig elolvasgattam volna, ki csúszott el a hóban és mikor fogy el az utolsó kanna benzin Petersen vegyesboltjában, meg az efféle leírásokat:

"San Piedróra rátelepedett a rosszkedv, valami görcsös előérzet kíséretében. Ki tudhatja, mi történhet, most, hogy a decemberi hóviharok elkezdődtek? A szigetlakók házait hamarosan belepheti a hó, csak a parti kunyhók meredek teteje és a nagyobb házak emeletei állnak majd ki belőle. A villamoshálózat tönkremehet, ha erősebben fúj a szél, és itt maradnak sötétségben. Lehet, hogy nem tudják majd lehúzni a vécét, a kútszivattyúk talán nem szippantanak föl vizet, a kályhák és a lámpák mellé kell majd húzódniuk. Másrészt a hóvihar hozhat soron kívüli boldog téli szünidőt. Az iskolák becsuknak, az utakat lezárják, senki sem megy dolgozni. A családok későn, de hatalmasan reggeliznek, azután fölhúzzák a téli ancúgot, és abban a tudatban mennek ki a szabadba, hogy meleg, barátságos házba jöhetnek vissza. A kéményekből füst gomolyog; alkonyatkor kigyulladnak a fények. Dülöngélő hóemberek állnak őrt az udvarokban. Amíg van elég ennivaló, nincs miért aggódni."

Nem szeretnék tovább tobzódni a dicsőítő jelzőkben, a Hó hull a cédrusra az a típusú olvasmány, ami "személyesen" mutatja meg magát, nem egy közvetítő szavain keresztül. Aki pörgős, izgi krimire vágyik, csúcsra járatott érzelmekkel és kiélezett helyzetekkel, ne ebbe kezdjen bele, ez a könyv a magába forduló, elmerengő líraiságával nyűgözi le az erre fogékony olvasókat.

Ui.: Meglett a jegyzet, de nem lettem sokkal okosabb a pár felfirkantott oldalszámtól.

Eredeti cím: Snow falling on cedars
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 1999
Fordította: Bihari György
Ár: hacsak valahol fel nem bukkan egy kósza példány, sajnos könyvtári olvasás lesz belőle

Vicces lány

Három, a lököttségemet igazoló anekdota:

1. Azt olvastam a maratonra való felkészülést taglaló kis futós újságban, hogy gumicukrot is szabad kell enni, ami helyett egyszer gumimacit mondtam a kedvesnek, erre ő:
- Nem gumimacit, hanem gumicukrot.
- Jó, oké, a maci is mértani forma...
- A maci mint mértani forma, szívem!

2. Tegnap este a hitetlenkedő kérdés tőle: - Most jöttél ki a Müllerből, miért akarsz bemenni a dm-be?
(Eh, minek magyarázzam...)

3. Én: Néha annyira utálom magam...
    Ő: Jól van, szívem, nemsokára hazaérünk, és ehetsz.

Sose találnátok ki, mi volt a megelőző diskurzus - nem, nem az, hogy kiloptam egy mókus szájából a falatot.

A kívánságlistám élén

Beszerzés szempontjából ez az év messze túlszárnyalja az előző kettő 35-ös darabszámát; jelenleg 39-nél járok, és karácsonyra 6-7 darab könyvajándék néz ki. Mind nekem, mind a kedvesnek - ez a vészes helyhiány miatt fontos - nagyobb kedve volt könyvet venni idén, és van bennem egy olyan késztetés, hogy a maradék égetően szükséges könyveket (ironikus felhangot képzeljetek ide) megvegyem magamnak, ezáltal megalapozzak a jövő évi, ismételt fogyókúrának. Persze, nem biztos, hogy ez beválik, de az Augustus nélkül nem fogok tudni élni, az biztos.

John Williams: Augustus - mert szerettem a Stonert, ennyi a vágy indoka. Augustus sose volt kedvencem az eddig olvasottak alapján, de kíváncsi vagyok, Williams hogyan ábrázolja.







Elena Ferrante: Briliáns barátnőm - szinte émelyítően falhozvágósnak találtam az általam olvasott könyveit (a Tékozló szeretet... ahhoz képest, hogy milyen vékony, majdnem ő győzött), azóta eltelt pár év, de Ferrante még mindig érdekel, a Park pedig egyre fantasztikusabb kiadó.

Jenny Lawson: Őrülten boldog - róla már írtam korábban, kezdenek karakteressé válni nálam a nők által írt, félig-meddig életrajzi regények.

Jeanette Winterson: Az időszakadék - nagyon szeretem Wintersont az önéletrajza (mondom én), a Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? óta, kíváncsian várom, mit hoz ki a Téli regéből.

Donna Tartt: Aranypinty - vele kapcsolatban vacillálok, mert hajlamos vagyok a monstrumokat évekig halogatni.

Sofi Oksanen: Norma - Oksanennel hadilábon állok, nagyon lehangoló tud lenni (a Mikor eltűntek a galambokat beválogattam az idei VCs-be, de még mindig tolom magam előtt), de a Norma ötlete annyira tetszik, hogy nemigen tudok neki ellenállni.

Ljudmila Petrusevszkaja: Rémtörténetek - a szerző nemzetisége és a cím elég indok, hogy érdekeljen, max. pofára esek.

Max Gladstone: Nagyrészt halott - élek-halok (olyan vicces lány vagyok, szerintetek nem?) a jó urban fantasykért, és ez határozottan annak tűnik.

Félix J. Palma: Az ég térképe - kisebbfajta csodával ér fel a magyar könyvkiadásban, ha egy halálra ítélt (szívfájdítóan szuper) sorozat feltámad  a hamvaiból, a plafont majdnem átvittem lelkesedésemben, amikor felfedeztem, hogy az Európa folytatja a Viktoriánus trilógiát.






Jelenleg ők trónolnak a kívánságlista elején - az ajándéknak már bejelölt könyveket szándékosan nem írtam ide, mert ez a lista inkább magamnak szól, a későbbiekre -, ti miket szeretnétek még beszerezni?

Ékkő, liliom, Lovecraft, dinoszaurusz és sok minden más

Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2016

Kevés sci-fi és fantasy mozgatja meg annyira a fantáziámat (hehe), hogy egy fárasztó nap és egy hosszas sorban állás után bemasírozzak egy könyvesboltba, és minden fakszni nélkül vásároljak. (Az utóbbi időkben sokat álmélkodtam; emberek csak úgy bemennek egy üzletbe, és mindenféle akciók, csereberélés és kutakodás nélkül megvesznek egy könyvet? Hajdani, szinte sportszerűen űzött kedvezményes beszerzéseimre emlékezve nekem ez nagyon furcsa. Antikváriumok? Konyvar.hu, legalább Jófogás? Na, mindegy.) Jonathan Strahan válogatására már csak azért is kíváncsi voltam, mert tudtam, hogy benne van Catherynne M. Valente, meg egy állítólag nagyon beteg írás, amelynek a címe napokon keresztül eszembe jutott, a Sorvadó anyának éhező leánya. Aznap este is, amikor kiszabadultam a postáról, és a lábam a szemben lévő könyvesboltba vitt.

Valente és Alyssa Wong beváltotta a hozzá fűzött reményeket, de a kötet egészéről ezt nem tudom elmondani; nagyon vegyes a válogatás, vannak köztük hosszabb és rövidebb, földhözragadtabb és nagyon elrugaszkodott vagy bizarr írások, híres, az avatottak számára ismert és kezdő szerzők is - Tamsyn Muirnak még hivatalos oldala sincsen, csak egy Tumblr-és egy Twitter-oldala, pedig!... -, így valószínűleg minden könyvmoly talál magának fogára valót. Maradhatnánk ennél a demokratikusan édes és békés képnél, de én... nem azt mondom, hogy gonosz vagyok, de van bennem egy kissé ellenséges sznob lelkület, ami szeretné elcsúfítani a rózsás véget, mert az az igazság, hogy a kötet első harmadában alaposan meg voltam ijedve.
Neil Gaiman Fekete kutyáját már olvastam a Felkavaró tartalomban - a legjobb novella volt, érdekes, hogy ott a záró, itt a nyitó írásnak tették meg -, ezért átlapoztam Bacigalupi Hamuvárosához. Remélem, a regényeiben tud kezdeni valamit a "jajdeszarnekünk, nagyon szenvedünk, mert botor módon tönkretettük a Földet"-koncepcióval, mert ettől nem fogok hideg vízben zuhanyozni és áttérni a vegán étrendre, egy "Fogadj örökbe!" kiscicás képtől jobban elfacsarodik a szívem (hajaj). A Jamaicai gyömbér egy fokkal jobb volt, de semmi különös. A harmadik novella Alastair Reynoldsé, a Csapatban. Értem én, de... a kurva életbe, ez végig ilyen lesz? Volt az SFmagnak egy ingyen letölthető novellaválogatása (nem a 10 című, hanem a másik), azt nem bírtam végigolvasni a koncepciótlan nyígás miatt, pedig csak a piacos buszozások alkalmával vettem elő. Ez a válogatás kezdett nagyon erre az esetre hasonlítani; kezdtem nagyon pánikba esni, hogy egy szörnyű izé miatt fizettem 4500 Ft-ot, hogy ezerháromszázvalahány olvasás után ennyire lyukra futottam volna, vagy ennyire nem fekszenek nekem ezek a műfajok?!
A Kaidzsú Maximusszal már képes voltam zöld ágra vergődni. Szeretek én szenvedni, ha annak van értelme és mondanivalója, és ebben a novellában volt, bár kellett némi idő, amíg belehelyezkedtem a szerző világába. Nagyon érdekes! Ha regénnyé bővítené, szívesen elolvasnám.

Aztán jött a Versailles vizei.
Ez és a többi, testemhez-lelkemhez közel álló novella alapján minden sci-fi -és fantasyrajongó kijelenti, hogy egy hülye liba csajszis / nőies vagyok, de akkor is az alábbiak tetszettek a legjobban:
- Neil Gaiman: Fekete kutya - a Felkavaró tartalomból nekem ez volt a legkiemelkedőbb, sőt, kb. az egyetlen értékelhető novella; kicsit darkos-szomorkás hangulatú, mitológiával átitatott, helyenként borzongató, emiatt szeretném elolvasni az Amerikai isteneket. Nálam Gaiman kétesélyes szerző, vagy nagyon eltalál valamit, vagy nagyon erőtlen.
- Kelly Robson: Versailles vizei - A pompázatos francia királyság, csupa giccs, stukkó, aranyfüst, rizsporos paróka, üres fecsegés és halálos pletykák szemet gyönyörködtető kaleidoszkópja, fantasybeütéssel, ohh, mintha kifejezetten nekem írták volna. Megértem, ha a hard rajongóknak ez a "semmi különös esete", de nekem nagy szerelem ez a közeg.
- Tamsyn Muir: A mélytenger menyasszonya - Vagány csajszis, Lovecraft-apoteózisos, amilyen vicces, a férfiak is mosolyogni fognak rajta. Kicsit háztáji boszis, imádom! És az első bekezdés!

"Kúszó éjurunk eljövetelének idején, a csillagfény asztrális sebeibe vonulás által megjósolva tizenhat éves lettem, és megkaptam Barbie álomautóját. Mar nagynénim negyed dolcsiért vásárolta, és mini Snickers csokikkal tömte ki a csomagtartóját. Meghatott a gesztus." 

Utólagos űrt fedezek fel tinédzser éveimből, amiért nekem nem ajándékoztak csokikkal kitömött Barbie autót. Pedig kocsit se kellett volna hozzá venni. Kőszeghy Annának gratulálok a fordításhoz!
- Caitlín R. Kiernan: Dancy vs. a Pteroszaurusz - Kiernan iránt különös gyengédséggel viseltetek a The Drowning Girl elolvasása óta, és nemcsak azért, mert a kevés angolul olvasott könyvem egyike, hanem a különlegessége miatt is. A Dancy tulajdonképpen annyira nem nagy szám, de nekem tetszett a hangulata, a két világszemlélet ütköztetése, a repdeső dög a háttérben.
- Genevieve Valentine: Vér, hamu, fonat - Szintén nem egy nagy durranás, kicsit hiányérzetem volt, de tetszik a benne rejlő potenciál és az ötlet. Bárcsak írna belőle regényt a szerző!
- Alyssa Wong: Sorvadó anyának éhező leánya - Tök izgi volt! Betegnek nem mondanám, a kajától se undorodtam meg (persze, hogy ettem közben - ezt a nagy pardon sportos testet etetni kell), de érdekes, egyedi, jól megírt történet, szintén regény terjedelemért kiált.
- Catherynne M. Valente: Liliom és szarv - mélységes harmónia jön létre az univerzumban, ha Kleinheincz Csilla Valentét fordít (pat kollegina is ilyesmit említ a véleményében), szinte tapintható a köztük lévő összhang, ami sajátos ritmikát ad a szövegeknek; azt érezni, hogy a szavak pont így sorakoznának, ha Valente magyar szerző lenne. Eszméletlen ez a nő, az írásai valóságos burjánzó, élettől lüktetők kertek, ahol beleszédülsz az illatok orgiájába. Szikrázik tőle az agyam, pörögnek a fogaskerekek és legszívesebben sikítoznék örömömben az esztétikumtól. Magasan kvalifikált könyvmolyoknak való szerző.
Elnézést az ömlengésért, mindez igaz a Liliom és szarvra is. A történet kissé háttérbe szorul a mívesség miatt, de bánja a fene.
- Robert Reed: A császárnő teljes pompában - egyszerű és nagyszerű, és valahol mélységesen szomorú. Mást vártam tőle, egy picit el is hasalt az elvárásaim miatt, de összességében szuper novella.
- Ian McDonald: Botanica Veneris: Ida, Rathangan grófnője: Tizenhárom papírkivágás - esküszöm, hogy a már a címből tudtam, hogy ez nagyszerű lesz. Kalandos, egzotikus, a pár klisét ügyesen felhasználó. McDonald annyira nekem való szerző, hogy még a Brasylt is el fogom tőle olvasni.
- Sam J. Miller: Otthonok szellemei - tulajdonképpen ez is eléggé nőies novella, Miller dicséretre méltóan formálta meg a főszereplőt, aki mögött nem vész el az ábrázolt probléma, ami sajnos nagyon aktuális. No, nem a szellemek, habár ki tudja...
- Usman T. Malik: A koldusherceg és az eukaliptuszdzsinn - ilyen cím mellett nagyon mérges lettem volna, ha nem tetszik. Kicsit túl van írva, kicsit ismerős, de üdítően hatott a kötet végére jellemző leszállóágban.

Sajnos bőséggel akadtak olyan novellák, amelyek nemhogy nem tetszettek, párat nem is értettem. Ezeket nem részletezem egyesével, hanem csoportokba rendezem, pár kivétellel.
- Gwyneth Jonestól a Tudatosok és Kelly Link Rombolj és találj-ja nem tudom, mi szeretett volna lenni. A Húgocskák átkozottul perverz novella, Vonda McIntyre nyugodtan beszállhat a nevezetes liftbe Margaret Atwood és Elena Ferrante mellé, ezek a nők félelmetesek, köszi, én  inkább megyek a lépcsőn. Fúúúújjj, baszki, húgocskák, és a, a csere vagy mi, áááá. Tulajdonképpen tetszett a maga undorító módján, nem bírtam nem olvasni, de ennyi elég volt belőle.
- Pár írás az "értem én, de minek" kategóriájába került, ahol mondjuk hangulatos volt a világ, de a történet lapos volt vagy elsikkadt: Hamuváros; Kapitalizmus a 22. században; A szív mocskos feladványa; Drónok (ennél bejátszik a feminista énem).
- A "semmi különös" esete, amit el lehet olvasni, de, ha kimarad az életemből, nem maradok le semmiről: Jamaicai gyömbér; Csapatban (jaj, Al, tudsz te ennél jobbat!); Jégtömbök (pofás, de olvastunk már ilyet); Indul a gép.
- Nike Sulway: A Karen Joy Fowler olvasókör - némi értetlenséget érzékelek az erőben, úgyhogy bátorkodom közzétenni a a saját kis magyarázatom:
van ugye Fowler regénye, A Jane Austen Könyvklub, a címen kívül semmi köze a novellához. A másik magyarul megjelent könyvének, a Majd' kibújunk a bőrünkbőlnek viszont van, ahol...
SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER FEHÉRREL ÁTHÚZVA:
az egyik főszereplő gyerek, Fern csimpánz, akit ember módra neveltek, aztán elvették a befogadó családjától. A veszteség miatt a család széthullott, és a narrátornak, Rose-nak, Fern "testvérének", akivel együtt nőttek fel, a személyisége is; a viselkedése több ponton inkább csimpánzra, mintsem emberre utal, amely konfliktusokat, meghasonlottságot, magányt, identitászavart és rengeteg egyéb problémát jelent.
SPOILER VÉGE
Emellett az ember-állat kapcsolatra, a hasonlóságra, az ember pusztítására utal, de ez egyértelmű. Nekem nagyon nem jött be a Majd' kibújunk a bőrünkből, túl erőltetett, akinek kell, szóljon, eladó.
- Más néven a világ - ezt tudja a híres Ann Leckie? Ann, bocsi, hiába van imponálóan narancssárgára  festve a lábkörmöd, de hogy a francba nem zavarta az embereket vagy száz éven keresztül, hogy a fordítás nem pontos, és hogyhogy ez a tény nem evidens, holott a kiscsoportos óvodások is megtanulják? Jéééézusom. Az uralkodó meg... légyszi, olvass valamit a nagy francia forradalomról. Ha minden második mondatod az a bizonygatás, hogy "Iss uralkodója vagyok!", az már régen rosszat jelent.
- Jeffrey Ford: A tél kísértete - mmm, értem, oké, de... bocsi, Jonathan, de KOMOLYAN, TE BELERAKTÁL AZ ÉV HIPERSZUPER VÁLOGATÁSÁBA EGY GONOSZ TELES NOVELLÁT? A Fekete kutya, a Botanica Veneris, A mélytenger menyasszonya és a többiek mellé? Pólyás kezdők vagyunk, vagy ínyencek? Nem rossz ez, de annyira babacipős az ötlet, hogy fáj.


A zűrzavaros, ám az olvasás közbeni lelkiállapotomat híven érzékeltető bejegyzés végére annyit jegyeznék meg, hogy még objektív szempontok alapján sem tökéletes ez a válogatás - valószínűleg sokan találnának mondjuk a Tudatosoknál jobb írást, és nekem nagyon gyanús, hogy ennyire nyomják Ann Leckie-t -, de nagy a szórás, és Jonathan Strahan is emberből van, egyéni ízléssel, ami nem passzolhat minden olvasóéhoz, aki beleolvas ebbe a kötetbe. Nálam 17/27 az arány, amiben benne van a legnagyobb jóindulatom is - de, aki képes volt csupán Valentéért megvenni ezt a kötetet, annak ez az arány kész főnyeremény.:)

Eredeti cím: The Best Science Fiction & Fantasy of the Year, Volume Ten
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2016
Fordította: Horváth Norbert, Juhász Viktor, Kleinheincz Csilla, Kőszeghy Anna, Márton Zsófia, Miks-Rédai Viktória, Pék Zoltán, Roboz Gábor, Sárpátki Ádám, Tamás Gábor
Ár: 4490 Ft

Hogy Szeee örüljön

November 15-én jön a Briliáns barátnőm, a Nápolyi regények-sorozat 1. kötete.

A hosszú várakozás kompenzálásaként kaptunk egy jó hosszú fülszöveget is:

"Ferrante-láz ​​(Ferrante fever) – így nevezték a jelenséget, amely pár éve a »Nápolyi« végigsöpört a világon. A híradások szinte mindegyike megemlítette a szerző személyét körüllengő homályt, ugyanis az Elena Ferrante írói álnév. A mai napig nem tudni, hogy kit takar, bár a tetralógia sikerének köszönhetően a találgatások megszaporodtak. Olyannyira, hogy a napokban bejárta a nemzetközi és a hazai sajtót Claudio Gatti oknyomozó újságíró cikke, amelyben számos adattal alátámasztva felfedni véli a szerző kilétét.
Elena Ferrante nagy fába vágja a fejszét, a mozgalmas egyéni történetek után ezúttal két nápolyi lány, Lila Cerullo és Elena Greco évtizedeken át tartó barátságáról mesél, az ötvenes évektől napjainkig.
A tetralógia Első Könyve, a Briliáns barátnőm a két főszereplő kislány- és kamaszkorát, valamint számos mellékszereplő életét írja le Nápoly egyik szegény lakótelepén.
A szerző lépésről lépésre követi a két lány nővé érését, személyiségfejlődését, egymásra gyakorolt hatását, szövetségük és rivalizálásuk történetét, a jó és rossz érzéseket, melyek évtizedeken át alakítják szoros barátságukat. Bemutatja továbbá több mint ötven év kulturális és szociális változásait, melyek hatásai átalakítják a városrészt, Nápolyt, Olaszországot és kettejük viszonyát. Mindezt a szerzőtől megszokott lendülettel és könyörtelen alapossággal, ugyanakkor különleges, egyszerre mély és könnyed, olvasmányos stílusban.
Többet nem szeretnénk elárulni, hogy ne rontsuk el az olvasás örömét.
Bárcsak sose érne véget, kívánja az olvasó. És nem is ér véget. Jobban mondva amikor ez a kötet befejeződik, ahogyan Lila és Elena gyermek- és kamaszkora, újabb nagy változások küszöbén állunk, melyek összekuszálják a két szívbéli barátnő életét. Az elkövetkező időket, a fiatalságtól egészen az időskorig, további három regény mutatja be. A megszállott olvasónak ez is élvezetet nyújt: a várakozás, a vágyakozás a folytatás után, a reménykedés, egy kis öröm a közeli jövőben napjaink megannyi keserűsége között.
Elena Ferrante a Tékozló szeretet és az Amikor elhagytak szerzője, mindkét könyvéből film készült, Mario Martone, valamint Roberto Faenza rendezésében. La Frantumaglia (Gondolatgomolygások) című műhelynaplója saját írói tapasztalatairól beszél. 2006-ban jelent meg Nő a sötétben című regénye, 2007-ben pedig a gyerekeknek szóló La spiaggia di notte (Éjjeli strand)."

Ui.: Szerintetek van rá esély, hogy Ferrante valójában férfi?
(Igen, kíváncsi vagyok, ki olvasta végig ezt a hosszú szöveget.)

Tudok főzni

Olyan jól sikerült - értsd: az én kényes gyomrom is elfogadta - a mai ebédre szánt fűszeres-rizses-zöldséges csirkecsíkok, a fehérjével, fagyival és tejszínhabbal felturbózott őszibarackkrémleves és a túrópöttyös bocimobil (valójában boci szelet, de ez jobban hangzik), és annyira megnyugtató, hogy a legutóbbi kirándulásra sütött csokis kuglóf mégis sikerült, hogy vidoran állapítottam meg, kezdek megtanulni főzni.
V.: Szerintem meg tudsz főzni, de mindegy.

Ui.: Mivel a társaspartikon még senkit nem mérgeztem meg, valószínűleg így van.
Ui2.: Az is cuki, amikor a lányok azt hiszik, micsoda fitneszkirálylány vagyok, miközben majd' megdöglök a futás végére - levegőm, az nincs, de káromkodni bírok -, és meg mernék esküdni, hogy az a húsz kiló súly legutóbb még nem volt ilyen nehéz, mint most.
De megnyugtató, hogy hallhatóan másnak is elege van ebből az edzésszarságból (a diszkrét, összeszorított fogakon keresztül jutó nyögéseken túl): az egyik szépfiú húzódzkodás után, miközben enyhe pír lepte el adoniszi orcáján, megeresztett egy akurvaistenbasszameg káromkodást.
Ui3.: Ugye azt nem is mondtam, hogy a szezon legfinomabb lekvárja az étcsokis-vörösboros szilvalekvár? Állati jó lett.

Folytatódik Az idő térképe!

Megmenekültünk, jön a folytatás, Az ég térképe!
Szerintem már minden olvasó letett arról, hogy magyarul is elérhető lesz Félix J. Palma trilógiájának következő (és a harmadik?!) része. Az idő térképe az a fajta regény, ami a legkedvesebb a szívemnek, igazi ínyencfalat: szédítő műfaj-stílus-történetkavalkád, ahol mégis minden klappol, és mindez a múltban játszódik, Hasfelmetsző Jackkel, H.G. Wellsszel, és ennek tetejébe spanyol szerző néhányszor úgy átveri a nyájas olvasót, hogy az kacag gyönyörűségében.

Mindenki olvasson Palmát.

Elvileg október 26-án jelenik meg, az ára 3990 Ft lesz.

Ez pediglen a fülszövege:

"1835-ben ​​egy ember gyönyörű álommal ajándékozta meg a világot: a legújabb távcső állítólagos felfedezései nyomán egy cikksorozatban megírta, hogy a sűrű erdőkkel teli Holdon unikornisok, denevéremberek és más fantasztikus lények élnek a legnagyobb idillben. S bár hamar kiderült, hogy az egész csak egy leleményes csalás volt, sokan továbbra is szerettek a Holdról álmodni meg a határtalan, barátságos világűr egyéb csodáiról.
Több mint hetven évvel később a csaló ükunokája, a gyönyörűséges Emma Harlow le akarja rázni egyik udvarlóját, a dúsgazdag, de csöppet sem rokonszenves Montgomery Gilmore-t. Csak akkor tudná szeretni, mondja neki, ha a valóságban lemásolná a marslakók invázióját, ahogyan azt H. G. Wells megírta a Világok harca című könyvében. Lehetetlen feladat de Gilmore számára nem létezik lehetetlen.
És a marslakók megtámadják a földet
Félix J. Palma 1968-ban született. Több, a hazájában, Spanyolországban sikeres elbeszéléskötetek után viktoriánus trilógiájával egy csapásra a világot is meghódította. Az első kötet, az Az idő térképe magyarul 2011-ben jelent meg, s most itt a második, amelynek főhőse megint csak H. G. Wells, aki ezúttal nemcsak az időben utazik, hanem az univerzumok között is.
Az ég térképe 2013-ban elnyerte az Ignotus-díjat, amelyet a Spanyol Sci-fi- és Horrorszerzők Szövetsége ítél oda minden évben a legjobb regénynek a műfajban."