A könyvmolyságom hajnalán még gyakori jelenség volt, hogy egy-egy szerző magyarul elérhető életművét zsinórban ledaráltam, mert vonzott a megismert stílus, kíváncsi voltam, az író képes-e újat mutatni a negyedik-ötödik könyv után is, melyek a visszatérő motívumok, vágytam arra a hangulatra... na, jó, az utóbbi kivételével ezek a kritériumok inkább a mostani énemre jellemzőek.:))
A kezdetet követően ez az igényem eltűnt, hosszú évekig a változatosság érdekelt, a "jó volt ez, de most inkább valami mást szeretnék"-érzés. Az utóbbi egy évben - talán azért, mert válogatósabb lettem - viszont kifejezetten keresem bizony szerzők műveit a megismerkedés után. Lássuk, kik ők - a gátlástalan ömlengésért elnézést kérek, de szívcsücskökről nem tudok máshogy beszélni.
John Williams - nálam az Augustus volt a horog, amivel magához húzott; a Stonert is szerettem, de a római császár melankolikus hangja közelebb áll hozzám, mint Stoner csendes lemondása. Persze, hogy érdekel a Butcher's Crossing, valaki cukitól megkapom karácsonyra. Nagyon különös fazon ez a Williams - az életműve pár könyvet számlál, és a Stoner 50 év múltán lett kirobbanóan sikeres. Fogalmam sincs, hogy mesterségesen idézték elő a rajongást, vagy a szokásos, titokzatos dolgot művelte a könyv, ami jellemző pár bestsellerre, de nem is érdekel. Vajon a szerző új arcát mutatja meg az "új" könyvében? Vagy a korábban megismert érzelmi skálát gazdagítja? Mit hoz ki ebből a témából? Kíváncsian várom.
N.K. Jemisin - imádom ezt az őrült nőt. Nagyon kevesen képesek egy műfajba új színt vinni, neki sikerült. Az ötödik évszak érdekes, egyedi, izgalmas, nagyon dühös könyv, lerágom a küszöböt, mire megjelenik Az obeliszkkapu. És még az E/2-t is jól csinálja!
Jeffrey Eugenides - ő kicsit kilóg a sorból, mert az Öngyilkos szüzeket 2009-ben olvastam, de az idén olvasott Házassági összeesküvés és a páratlan memóriám révén megállapítottam, hogy bírom Júdzsinidiszt. Érzékeny szerző, aki jól ragadja meg és fejezi ki az apró rezdüléseket az emberekben, úgy ábrázolja a vergődést, hogy nem kapok tőle idegbajt. Egy városi lődörgés során megláttam egy antikvárium kirakatában a nehezen beszerezhető Egy test, két lélek c. művét, egy szemvillanásig sem haboztam, hogy megvegyem-e.
Elizabeth Strout - nála ismertem fel ezt a visszatérő szerzőmegismerést és életmű-gyűjtögetést. 90% véletlen és 10% tudatosság volt az Amy és Isabelle megvásárlása az újságosnál. Egy beélesített bombát vettem, annyira szuper volt, hogy olvasás közben az állam darabkáit keresgéltem a lakásban. Jó érzékkel ábrázolja az emberi kapcsolatokat, a lassan gyűlő feszültséget, az emésztő kétségeket. Sajnos a béna szavaim nem képesek visszaadni azt a miliőt, a hőségtől darvadozó Shirley Falls hangulatát, a folyó bűzét, Isabelle kétségbeesett, összeszorított szájú erőfeszítését arra, hogy elhitesse magával, minden rendben, Amy szunnyadó tinédzser dühét, de, akit érdekel a téma, mindenképpen lessen bele.
Azóta elolvastam tőle A Burgess fiúkat, megvettem a gyászról szóló Maradj velemet és nemrég A nevem Lucy Bartont. A kisvárosi életek még nincs meg, de azt is a birtokomban akarom tudni, hogy bármikor levehessem a polcról, akkor is, ha már könyvek se lesznek a világon. Igen, Elizabeth Strout elvarázsolt. Még én sem vagyok biztos benne, hogyan.
David Gemmell - De vele kezdődött a folyamat. A Trója más dologban is visszarepített az időben; újra az a kiskamasz voltam, aki a nyári szünetben A három testőr sorait falta és majd' szétvetette az izgalom Milady ördögi húzásaitól. Ugyanezt éreztem a Trójánál; nem bírtam várni, ledaráltam a három vaskos kötetet, bele se merek gondolni, mi lett volna, ha nincs kéznél a folytatás. Idén került sorra a Makedónia sorozat, ami nekem elmaradt a Trója mögött, de jólesett olvasni. Gemmell nagyon jó mesélő - úgy szövi a fordulatos történeteit, hogy érezhetően sok munka van mögötte, agyas-misztikus kalandregények talpig hősökkel és erős nőkkel.
Herman Koch - a szépirodalmárok guilty pleasure-je. Igaz, hogy csak két könyve jelent meg magyarul, én pedig csak az egyiket olvastam, de a Nyaraló úszómedencével olvasása közben már tudtam, hogy minél hamarabb szeretném sorra keríteni A vacsorát, Ilweran pedig a kérést megelőzve felajánlotta, hogy kölcsönadja. Kibaszottul szemtelen, arcul köpő, kíméletlen, de annyira nem megy mélyre, mint mondjuk Shriver, ezért könnyen olvasható - egy gyors alámerülés a mocsokba.
Katherine Mansfield - kilóra megvett magának az érzékenységével, az iróniájával, a meghökkentő borzalommal és ezek gyönyörű egyvelegével. Az Egy csésze teát pár száz forintért lehet kapni, jó befektetés.
Zadie Smith - a lista nagyja kirajzolja, mi a 2.0-ás Amadea kedvence; a társadalom és az emberek kapcsolatát, nyűgjeit boncolgató, a lélekben különböző mélységekben vájkáló könyvek. Van, aki könyékig belemerül, van, aki finom, de fájdalmas metszéseket ejt, mások trancsíroznak. Zadie Smith valahol középen helyezkedik el. Remélem, sok könyvet ír még és az Európa elhozza nekem nekünk. Tőle is megvan mind a három darab kötet, az NW már Ilwerannál időzik.
Graham Swift - csak a legfrissebb, Anyák napi kimenő c. kis remeket olvastam tőle, de lenyűgözött a pontos, lekerekített, sejtetésekkel teletömött mondataival, szeretném minél több könyvét elolvasni.
