A havi egy stagnál

Majdnem örömködtem, hogy végre lesz egy nullás hónapom - aztán eszembe jutott, hogy a Szandi 25%-os akciója kicsit behúzott a csőbe:



Kb. két éve szeretném kikölcsönözni a könyvtárból Joël Dicker regényét, de a korábbi és a jelenlegi könyvtáramban is folyamatosan kölcsönzés alatt van, pedig nem egy divatos, felkapott könyvről van szó. Hasonló jelenségről számolt be Nikkincs és Theodora is. Remélem, tényleg ilyen jó lesz.:)

Legnagyobb meglepetésemre márciusban tíz (!) könyvet olvastam el, ami hozzám képest akkor is rekord, ha volt közte egy pici képregény és egy-két rövidebb olvasmány is.
    
    
A minőségi felhozatal viszont elég vegyes volt; A Sipinónak egyedül a hangulata jött be, a Felkavaró tartalomban egy-két tetszetős novella szerepelt - de legalább megágyazott az Amerikai istenek olvasásának -, a Sötét tükör egzisztenciális őrületétől gyötrődő patkányával nem tudtam mit kezdeni, és a Szerelemről és más démonokról se tetszett. A Kasszandra végképp nem.
Márquez volt az a pont, amikor elegem lett, és léleksimogató újraolvasásként előkaptam Lehane-t. Legszívesebben folytattam volt a Kenzie-Gennaro sorozatot, de erőt vettem magamon, és a régóta várakozó Jiddis rendőröket kezdtem el, ami szintén krimi, de nagyon más a stílusa és a súlypontja - nem is értem, sokan miért fintorognak erre a műfajra. A Tengeralattjáró Révfülöpön igazán cuki volt, aki szereti a "rövidnadrágos novellákat", az egyperceseket, bátran szavazzon be rá.
Ebben a hónapban két, 2010-ben félbehagyott könyv is előkerült, ráadásul egymás után; nagyon örülök, hogy nemcsak sikerült őket elolvasni, hanem szerettem is őket. Az Aludj kislány a dark Harris-védjegyeket mutatja, egzotikus kísértettörténet, Joanne Harris nagyon jól feldobta a stílusával a műfajt. Akárcsak rá, a Vigaszágra is sokan fanyalognak; tény, hogy szegény Charles-lal a könyv első felében nem sok érdekes történik, csak él, azt a fajta műanyagzacskó-ízű, fakó életet, aminek a magánya sokszor minket is emészt. Nekem jólesik néha az önsajnálatban dagonyázni hétköznapi életekről és nyavalyákról olvasni, és örülök, hogy a Gavalda-szeretetem megmaradt az évek során.

Ui.: És a Jiddis rendőrök kivételével mindegyik könyvről írtam, húha!

A többiek:
Katacita
Dóri
Nita
Nikkincs
Nima
PuPilla

Kasszandra

Christa Wolf: Kasszandra

Minden bizonnyal a témája miatt vettem meg valamikor a pici NDK-s olvasmányt, valamelyik trójás korszakomat élhettem - vicces, hogy ez már elmúlt, ehhez képest idén ez a második, témával kapcsolatos könyvem, és lesz egy harmadik is, mert szeretném David Gemmell olvasatában is megismerni, meg magát Gemmellt is végre. Egyébként azért esett a Kasszandrára a választásom, mert úgy emlékeztem, beleraktam a Várólistacsökkentésbe - hát a nagy lópikulát, bizonyára csak akartam, vagy valamelyik szűkített listán szerepelt, hogy aztán kiszórjam. Persze, tragédia nem történt, de alig bírtam rávenni magam, hogy VCs-s könyv közelébe menjek, mire jól pofán csapott a saját lustaságom.

A trójai háborúnak vége, a csodás várost elpusztították, lakóit, harcosait rabszolgasorba kényszerítették vagy megölték (a néhány túlélő pedig elmenekült Aineiász vezetésével). Kasszandra többedmagával Mükénébe hajózik, a kíváncsi tömeg sorfalai között szekéren viszik a hírhedt jósnőt az oroszlános kapu felé. Tudja, hogy nemsokára meg fog halni. Ő, és a gyerekei is. Ebben a rövid szakaszban ismerjük meg a történetét, ill. kusza visszaemlékezését az életére.
Felmerült bennem a kérdés, hogy az ide-oda kapkodó stílus vajon az írónő sajátja, vagy csak a jelenlegi főhős miatt alkalmazza, akit ködösen körülírt különféle rohamok, eszméletvesztések (látomások?) gyötörnek. Egyfajta homályos tudatfolyam-technikát alkalmaz, amit nem egyszerű követni, és megkönnyíti az olvasó életét, ha a trójai háború eseményeivel és szereplőivel tisztában van. Gonoszul hangzik, de Kasszandra monológja meglehetősen... öregasszonyos volt, az pedig halálra idegesített, hogy a kérdőmondatok, felkiáltások ponttal vannak lezárva, nagyon monotonná tette a szöveget.
Ha nem lett volna ilyen rövid, biztos, hogy nem olvasom végig, rettenetesen untatott a főhős/az írónő összefüggéstelen karattyolása gondolatmenete. Egyetlen érdekes momentum volt benne, de spoiler, úgyhogy kisatírozom fehérrel: Helenét Egyiptomban elragadják a mamlasz Párisztól, Trójában egy fantom Szépségért küzdenek - amit valószínűleg a görögök is tudnak... Fene a nagy büszkeségbe. Az, hogy ebben a változatban Kasszandrának a trójai férjétől (bár úgy emlékszem, eredetileg végig hajadon marad) születnek gyerekei, nem Agamemnóntól.

Ui.: Elég nagy baki, hogy egy ókori görög időben és környezetben játszódó történet akkor élet szereplője azt mondja, hogy leszedték róla a keresztvizet. Kasszandra tényleg nagy jós volt.

Eredeti cím: Kassandra
Sorozat: Világkönyvtár
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 1986
Fordította: Gergely Erzsébet
Ár: Antikváriumokban olcsón elérhető

Epic

Amikor este, félkómásan ápoló olaj helyett fedőlakkal kentem át a körmeim, természetesen a körülötte lévő bőrt is jól összepacsmagolva.

Nem, én nem figyeltem

Nagy ritkán átpörgetek néhány előjegyzési listát, de a legtöbb engem érdeklő regény általában blogbejegyzések vagy molyos karc formájában jön szembe.
Nem is tudom, ez eddig hogy maradt ki, a kiadó helyében szanaszét reklámoznám. Az első idei könyv, aminek a megjelenésétől endorfinhullám önt el:

Lionel Shriver: Nagytestvér

Nimánál láttam. Első izgalmamban el se olvastam a fülszöveget, de nem is érdekel, Shriver írta, ennyi a lényeg. A kiadó honlapján elő lehet rendelni.
Nagy örömömre a Beszélnünk kell Kevinről-nek pedig lesz új kiadása. A dizájn igazodik a Születésnap után stílusához, ami talán azt jelzi, hogy a kiadónak hosszú távú tervei vannak a szerzővel (figyelitek a logikámat?), és minden, minden írását ki fogják adni magyarul. Nyam-nyam. Az idei Könyvfeszt megint arról fog szólni, hogy letarolom a Gabo standját (új Rowling-krimi, Rengeteg, Tizenegyes állomás, Torzók, és érdekel A holtak küldöttei, az Égtörés és a Rendíthetetlen, bár utóbbiak beszerzését a kedves vállalhatná).

"Milyen lakkod van? Hullazöld!"

Update: A Bow Good Godja óta végigvonult néhány lakk a körmeimen, mert sikerült elfelejtenem, hogy van egy kész postom piszkozatban, legközelebb a patikába is betérek, vagy a Nailland hozzácsaphatja a csomagomhoz a Cavintont, köszike.
Nézzük a jó oldalát: a viselése óta el tudom mondani, hogy egy hétig kibírta a körmeimen, ami nálam nagyon hosszú időnek számít, nem színezte el a körmöket (utálom az alaplakkot) és könnyű lemosni. Sőt, azóta volt szerencsém még egy Bowhoz, a thermo Mood Creatorhoz, amibe szintén beleszerettem. Ő sajnos nem volt olyan strapabíró - pedig négy-öt réteggel kellett piszmognom -, három nap után némi renoválást és újrafényezést igényelt. De baromi jó színei vannak, a holo mikroglitterek [mindig bizonytalan vagyok a szakszavakat illetően, valószínűleg hülyeségeket hadoválok] pedig nagyon jól feldobják. A színe a taupe-tól az enyhén bordós beütésű sötétbarnáig változik, imádtam, hogy a legtöbbször színátmenetet produkált. Ennél jobb már csak az lenne, ha felkenné magát.:) Még a kedvest se hagyta hidegen, tegnap este, miközben Az üldözöttet tárgyaltuk ki, szórakozottan dörzsölgette a körmeimet, mire felvilágosítottam, hogy ez hidegre sötétedik.:) Nagyon mattra szárad, ezért muszáj fedőlakkot kenni rá - nekem egy körömlakk fényesen az igazi. Képet nem mutatok róla, mert mára elég tragacs állapotba került, majd pótolom, amikor legközelebb sorra kerül.
Nagyon megszerettem a Dance Legendnek ezt az "almárkáját", szép, jó minőségű, egyedi lakkok, és, ami nekem bónusz, nagyon jól állnak [a körmeimet illetően nincs bennem szerénység, így van]. Nem olcsóak, de a mániákusokat aligha lepik meg a háromezer forint feletti árak.

_______________________________

Új körömlakkos post, mivé lesz így a világ.

A fenti kérdés-válasz sztimi53 szájából hangzott el szombaton, akinek pedig nekiszegezték, Nita volt. A tárgy a Bow Good God körömlakkja az Out of Space kollekcióból, ami tegnap már az éjjeliszekrényemben bulizott hasonszőrű társaival, csak az alkalomra várt, hogy felkenjem, ami a vasárnap délután lett.
Idén már másodjára történik meg velem, hogy az első rétegnél rám tör a pánik [enyhe túlzás, na]; elsőként a CbL Her Red Hair-e tréfált meg, ami először lilának tűnt, másodjára a Good God, ami kék volt. Baszki, ez kék, gondoltam, miközben egymás után vittem fel az első réteget a körmeimre. Nem lilának vagy zöldnek kellene lennie? Szép teal volt amúgy, de na. Majdnem olyan rossz, mint a hajfestés, de a körömlakkot le lehet mosni.

Nekem három réteg kellett a teljes fedéshez, és természetes fényben így is átlátszik a körömvégeken, de ezzel még meg tudok barátkozni - mert ez a lakk gyönyörű. Aki szereti a színjátszó löttyöket, az imádja fogja ezt a duokróm, kék (!) holo pelyhekkel nagyvonalúan megszórt lakkot. [Remélem, nem írtam hülyeséget - a következő mondat lesz az!] A második rétegnél már látszott, miből lesz a cserebogár, és olyan színorgia bontakozott ki, hogy azt figyeltem ahelyett, hogy merre tart az ecset. De könnyű volt kezelni, nem folyik, nem csíkoz és egy álom ezzel az ecsettel-lakkal íveket húzni a köröm oldalánál és a kutikulánál, még a jobb kézen is. Ráeresztettem egy réteg Séche-t, mert fedőlakk nélkül nincs szép manikűr, és ha fedőlakk, akkor Séche Vité, annyira örülök, hogy nálam működik (szegény Nitának annyira nem, fogalmam sincs, mi lehet a baj).
A folyamatról még annyit, hogy először szokatlan volt a szögletes forma, nem olyan egyszerű vele manőverezni, mint a hengeres ecsetvégekkel (vagy mikkel), de ez múló probléma volt.
Próbáltam cselezni az üveggel fotózás közben, de képen, a magam kezdetleges eszközeivel nem egyszerű elkapni az összes benne rejlő színt, a körmökön már egyszerűbb. Bizonyos kéztartással abszolút zöldnek néz ki - ezt láthatta Timi hullazöldnek:) -, az alapfelállásban gyönyörű sötétlila az extrovertált, csillogó pelyhekkel, a zöld árnyalat pedig a körömszéleken sejtetődik. Az a legjobb, hogy nem kell erőlködni, hogy meglássuk valamelyik árnyalatot, nagyon szép, erőteljes színei vannak, és nem hatszázszoros nagyításban, led fényben vehetők csak észre, hanem bárhogy.

Amikor méregzöld

Először nagyon meredeknek tűnt ez a lakk - lila és zöld, kicsit közönségesnek láttam, most már inkább extrémnek, ami nálam pozitív kicsengésű jelző. Nem olcsó mulatság a Good God, de te jó isten (bocsi, nem hagyhattam ki:), különleges, telt színei vannak és könnyű kezelni; inkább félreteszek pénz egy ilyen csúcsragadozóra, mintsem az olcsóbb, de nálam nem működő Moyrákkal vagy a Rimmel Rita Oráival kínlódjak, hogy utána elajándékozzam őket - és a hat-nyolcszáz forintok könnyen kiadnak már egy ilyen Bow-féle csodát. Félreértés ne essék, senkit nem akarok az olcsó lakkokról vagy a Rimmelről-Moyráról lebeszélni, csak nekem nincsenek velük jó tapasztalataim. A Golden Rose és a China Glaze (amiből rengeteg az akciós, 745 Ft-ba kerülő szépség) viszont nagyon jól működik.
Ja, és a Naillandnél most akciósan érhető el.

Magány

"A kislány iránt érzett gyűlöletük java része annak szólt, amit a kislányban egymásból láttak."

Gabriel García Márquez: A szerelemről és más démonokról


Hogy kell azt szépen, mégis határozottan leírni, ha egy Márquez-regény nem tetszik?
...
...
Mindegy, gyorsan túl leszek rajta, és imádkozom a kedvezőbb folytatásért. Nekem valami hiányzott ebből a regényből - vagy csak az volt a baj, hogy túl rövid? -, a mágikusság, a Szerelem a kolera idején kedélyessége, a Száz év magány hömpölygő áradata, de az a valószínűbb, hogy rossz passzban voltam. Csak néhány elcseszett figurát láttam, akik gyötrelmes úton a biztos halálba küldenek egy kislányt, akinek a rabszolgák között jobb sorsa volt, mint a szülei házában. Hátborzongató, hogy az emberek hogyan képesek tönkretenni egymást, mire képes az emberi gyengeség és az elvakultság. A képzelt szeretet veszélyesebb, mint a gyűlölet.
Érdekes, hogyan látja Márquez a szerelmet; általában végzetes, pusztító és képtelenség erőt venni rajta - eluralkodik az áldozatain, akik úgy táncolnak, ahogy ő fütyül, a végkimerülésig, a halálig. Delaura atya, a kislány lelkének megmentéséért felelős pap tényleg úgy viselkedik, mint akit démon szállt meg; mivel ismeretlen előtte a szerelem és annak kínpoklos futótüze, keservesen próbál úrrá lenni vágyain a maga szerény eszközeivel - imádkozás, korbácsolás -, majd megadja magát a végzetének.
A főszereplő kislányt, a tizenkét éves Sierva Maríát viszont nem szállta meg egy aprócska démon se, de ugye a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve. Miután ez a szerencsétlen épségben túléli egy veszett kutya harapását, anyja és apja kis késéssel nekiállnak szülőkként viselkedni. Mivel fogalmuk sincs, mi ennek a módja, mindenféle iszonyatos kúrának vetik alá, hogy "meggyógyuljon" - szerintem tudat alatt meg akarják ölni -, de mivel a füvek, varázsitalok, tapaszok, piócák hatásától Sierva María (teljes nevén Sierva María de Todos los Angeles - Minden Angyalok Szolgája María) sikoltozik és fetreng kínjában, a babonás, rosszindulatú népség kitalálja, hogy megszállta az ördög.

A márquezi varázs nélkül nem tudtam mit kezdeni ezzel a nagyfokú emberi ostobasággal. Nemcsak a márki és a felesége idióta, hanem Delaura, a püspök, az apátnő is az - az egyházi kisded hatalmasságokat hidegen hagyja Sierva María sorsa, egyetlen vágyuk, hogy ne az ő nyakukon legyen, és mindketten igyekeznek ellenségük nyakába hajítani ezt a vélt időzített bombát, aki csak egy zavarodott, rettegő gyerek. Sierva María két világ között rekedt - nem márkilány és nem rabszolga, nem fehér és nem kreol, nem keresztény és nem afrikai istenek híve, nem kislány és nem nő, nem árva és nem élő szülők gyermeke. Nekem ez a regény a kitaszítottságról, az intoleranciáról és a gyűlöletről szólt.

Eredeti cím:  Del amor y otros demonios
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 1995
Fordította: Székács Vera
Ár: 2490 Ft

Holtsúly

"Semmi nem jön rendbe. A dolgok nem így működnek. Ha egyszer a mocsok megtámadta a tested, beszennyezi a véredet, eljut a szívedig, mindent átitat, és soha nem lehet kimosni. Soha nem szabadulhatsz tőle, a mocsok az életed része lesz, elkísér a halálig. Tehetsz bármit. Aki mást mond, hazudik. Csak annyit tehetsz, hogy igyekszel minél kisebb labdát gyúrni belőle, eldugni a lelked legmélyére, és soha többet ki nem engedni. De akkor is ott van, nyomja a lelked, mint egy rohadó holtsúly."

Dennis Lehane: Egy pohárral a háború előtt

Nem tudom, az újraolvasás vágya honnan lopakodik elő, de, ha nem húzódik meg szerényen a háttérben, akkor gejzírként tör elő, és még az én vasakaratom se képes neki ellenállni. Még a kedd esti filmnézés, a My Blueberry Nights is Lehane regényét juttatta eszembe* - pedig annyi közük van egymáshoz, mint kelkáposztának a vasmacskához -, és az utóbbi három, csalódott olvasmányélmény, a lelki gyötrődések, úgymint a nyinyinyi, meg a nyenyenye stb. eredményezték, hogy szegény Jiddis rendőrök szövetségét sokadjára tegyem vissza a polcra (de most már őt olvasom!), és helyette Kenzie-éket a hónom alá csapva vonuljak az ágyba olvasni.
Az újraolvasás nem csupán nosztalgia, hanem megmérettetés is, mintha az utolsó találkozást követően nemcsak én, hanem a regény is megváltozott volna. A régi olvasmányok sokkal jobban megőrződnek, mint az újak - talán azért, mert még nem volt idejük kikristályosodni -, mégis meglepődtem, mennyi mindenre emlékszem, a nevekre, a fordulatokra; az érzés pedig mindig velem maradt, az hívott vissza a regényhez. Kenzie poénjai rendszeresen feltűnnek a molyos frissemben, amikor valaki csillagozza az általam kiidézett részt, úgyhogy nem váltottak ki olyan frenetikus hatást, mint anno, de még mindig imádom ezt a bolondot, és bizonyos részek heveny vigyorgást váltottak ki belőlem; a jelenet, amikor Angie "elválik" a Seggfejtől (magyarán: kétszer belelő az elektromos pisztollyal és a szart is kiveri belőle), Kenzie sztorija arról, hogyan lett a pro bono ügyvédje Cheswick Hartman (akinek még a neve is menő), a Bubba Rogowski-jelenség, a gránátok a hűtőben (soha ne próbáljatok meg Kenzie-től sört lopni), a láthatatlan bomba a szék alatt (nyííhihihiiii – én se mertem volna még levegőt venni se), stb.
Annyi változás történt a múlthoz képest, hogy a felvetett komoly problémákat jobban átérzem. Nem tudom, '94 óta mennyit változott a helyzet Bostonban, de a rasszizmusz, az utcai harcok, a terrorizmus tudjuk, sajnos mennyire aktuális jelenség, a családon belüli erőszak pedig soha nem megy ki a divatból. Persze a Hős-féle probléma az, ami a legközelebb áll hozzám, jobban, mint valaha. Egy darabot örökre kiszakítanak belőled, sötétséget hagynak a szívedben és magukkal viszik a pokolba – és ezen az sem változtathat, ha te magad küldöd őket oda.

Nagyon ferdén fogtok rám nézni, de Lehane regényei nekem tulajdonképpen kabátkönyvek, ami elég meglepő, mert van bennük:

– rengeteg erőszak és vér;
– még több káromkodás;
– lövöldözés, verekedés, üldözés, utcai harcok;
– gyilkosság, kínzás, csonkítás;
– mocskos állatok emberek;
– közönséges bűnözők; 

- pszichopata gyilkosok és árulók;
– rengeteg piálás, füstölés és néhány pizza meg kínai kaja;
– és olyan gyomorforgató dolgok is előfordulnak, mint családon belüli erőszak és gyerekbántalmazás. 

Egyszóval nem csodálom, hogy a habcsóklelkű lányoknak nem jönnek be a kemény krimik és a nagyon sötét, nagyon mélyre ásó egyéb regények, az én lelkivilágomról pedig sokat elárul, hogy kabátkönyvnek nevezek egy hard-boiled krimit, de mindannyian tudjuk, hogy nem vagyok egészen normális.:P

Ui.: Azt viszont nem tudom, hogy a törökös könyvjelző a 2011-es Könyvfesztiválról hogyan került bele a könyvbe, talán kölcsönadtam valakinek?

Eredeti cím: A drink before the war
Sorozat: Kenzie-Gennaro 1.
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2007
Fordította: Török Krisztina
Ár: 2480 Ft

*Vagy a forgatókönyvíró Lawrence Block tehet róla?

Nem igazán felkavaró tartalom

Neil Gaiman: Felkavaró tartalom

Illetve mégis. Abban az értelemben, miszerint nem hiszem el, hogy ezek a novellák ennyire hidegen hagytak.
Gaimannel kapcsolatban mindig bujkált bennem némi elégedetlenség, amit tavaly az Óceán az út végén totál elsöpört, és arra a következtetésre jutottam, hogy csak a sznobkodásom áll a háttérben - magamat hibáztatni mindig egyszerűbb és oly' megszokott dolog -, de a negatív érzés újult erővel tért vissza. A legtöbb írás vagy semmitmondó volt, vagy olyan halovány ötletecske, amelyek inkább tűntek egy kezdő író szárnypróbálgatásának, mint egy sokszorosan kitüntetett, legendás író művének - ennek fényében erősen ráncoltam a homlokomat, hogy, ha ezek az írások díjat nyertek, a többi pályázó mivel rukkolhatott elő...

Nincs kedvem egyenként cincálgatni a verseket, novellákat, ráadásul a felének már a tartalmára sem emlékszem - ami mind Gaiman, mind az én részemről elég ciki -, ezért csupán az arcpirítóan kevés tetszetős írásról emlékezem meg.
A Gyöngyök és gyémántok: tündérmese az egyik, leginkább a mesei ritmusa fogott meg, a lendülete és a befejezése, ami kicsit nyitott, de nem sejtet jó véget. A Csipkerózsikás sztorikat nagyon izgatottan vártam; gyerekkoromban ez volt a kedvenc Disney-mesém - pedig elsőként azt a változatot láttam, amelyben egy mély férfihang szinkronizálta az összes szereplőt, beleértve a szőke hajú, rózsaszín ruhás királykisasszonyt is -, és kb. azóta várok egy olyan sötét, őszillatú, baljós hangulatú feldolgozást, ami Valente stílusára hajaz a leginkább. Sajnos Gaiman se az én mesémet írta meg, de érdekes volt. A Tekintettel a formaságokra az ezt követő novella "előjátéka", és ahhoz képest, hogy két oldalt tesz ki és tulajdonképpen nem szól semmiről, nagyon erős. Ez a bajom a szerzővel; egy csomó lehetőség rejlik benne, de (számomra) a kivitelezés már erős kívánnivalót hagy maga után, mintha csak az ötletek árnyékát tudná elkapni. Mintha nem lenne meg hozzá a mélysége, a tapasztalata, a képzelete, a mersze, tudom is én, mi. Amikor viszont sikerül, az az írás nagyon ütős lesz, mint a Hó, tükör, almák [vagy Hó, üveg, almák az Agave 2011-es kiadásában], szerintem ez Gaiman legjobb novellája, ha nem a legjobb írása.
Az alvó és az orsó a Csipkerózsika-történet nagyon érdekes megközelítése, amit a kis crossover még izgalmasabbá tesz, de hangulatában már nincs ott a Tekintettel a formaságokra ígérete. Leginkább egy kipukkadt lufi volt.
Meglepő módon a kötet utolsó novellája, a Fekete kutya tetszett a legjobban, mondhatni, lenyűgözött. Ha az Amerikai istenek végig ilyen, még az idén el fogom olvasni. Ebben az írásban Neil Gaiman hozta mindazt, amit a korábbi regényei alapján várok tőle, és nagyon örültem, hogy az elvárás és a történet találkozik. Általában ódzkodom az általam nem ismert regényekhez-filmekhez írt rövidebb írásoktól, hiszen gyanítható, hogy az alapmű ismerete nélkül a kiegészítő írást nem lehet élvezni vagy a fonalát felvenni - ahogy a Doctor Who-hoz kapcsolódó Semmi idő esetében -, de a Fekete kutyánál ez nem merült fel. Az ítéletidőt okozó vihar, a látszólag unalmas angol kisváros, a babonák, a felszín alatt rejtőző rettegés, Árnyék melankolikus alakja nagyon erős atmoszférát teremtett és önálló műként is megáll(t) a lábán. Se szeri, se száma az emberiség nagy, fekete kutyával kapcsolatos félelmeinek - olyan része a kollektív tudatalattinak, amit a Mitágó-erdőben is megállná a helyét, igazából meglepne, ha Holdstock nem vonultatná fel.

Némi irónia a végére: a kötet elején található, viszonylag hosszú - huszonhat oldalas - bevezetőt sokkal jobban élveztem, mint a novellák nagy részét, pedig az elején türelmetlenül vártam, hogy a végére érjek. Szeretem, ha a szerzők írásról, olvasásról, a művek keletkezéséről mesélnek, Gaiman meg olyan cuki, süt róla, hogy imád olvasni.

Eredeti cím: Trigger Warning
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2015
Fordította: Pék Zoltán, Török Krisztina, Gálla Nóra, Orosz Anna, Galamb Zoltán, Juhász Viktor
Ár: 3680 Ft

Ahhoz képest

Ahhoz képest, hogy este úgy indultunk neki a plázának, hogy veszünk nekem túranadrágot és valami meleg cipzáras felsőt, vettünk hat DVD-t. Amennyire szerettem tíz évvel ezelőtt vásárolni, most annyira utálom, főleg a nadrágtól és a kabáttól kapok elmebajt. A 34-es hosszú futósnadrág - eleve alig volt már bélelt, gondolom, azért, mert lassan vége a szezonnak - éppen rám jött volna, de nem tartottam egészségesnek erőltetni, mind a nadrág, mind az én szempontomból. Ellenben állati melegem volt és faszául fájt a fejem az időjárás-változástól, úgyhogy a további kiszemelt üzleteket hagytuk a fenébe, ha eddig kibírtam a túrákat V. egyik nadrágjában, ezután is menni fog, vagy mehetek cicanadrágban, jókora készletem van belőle.

Ha már így betáraztunk filmekből*, eldöntöttük, hogy házi mozizást tartunk, átültetjük a növényeket, könyvespolcokat és papírokat rendezünk, beáztatjuk a fehér pólókat és a télikabátokat, szóval rengeteg izgi programunk lesz, V. elmegy Képregénybörzére, én szeretném elolvasni a Watchment, írni végre a Régimódi történetről, befejezni a Felkavaró tartalmat, kitenni a Bow Good Godjáról a postot (ez egy körömlakk, mindenki ismét átpörgeti ezt a postot az RSS-ében).

*Az ízlésünk változatosságára nem lehet panasz:
- Grand Budapest Hotel;
- A lázadás kora: Michael Kohlhaas legendája;
- A Sierra Madre kincse;
- Fel!;
- Dredd;
- Az üldözött.

Súlyos kérdés

Főleg hiszti.

Van - illetve csak volt - az a hülyeségem, hogy nem nézem meg edzés után, hány kiló vagyok. Felállok a mérlegre és tekintetemet gondosan a villamos szekrény világító gombjaira szegezem, a kedves pedig megnézi, aztán megtartja magának az információt, max. annyit mondhat, hogy "Fogytál", vagy "Híztál egy kicsit".
Tegnap este megtörtént az apokalipszis: alászállás közben véletlenül lepillantottam, és még ott volt. A mérlegek gonoszak (a digitálisak különösen), Garfieldnak igaza van. Grandiózus hiszti következett, hogy a pasim majdnem bejött utánam a női öltözőbe, én meg játszhattam dedós Úgysemerszbejönniúgysemerszbejönni"-t.
Nem írom le, mennyit mutatott a mérleg, a testtömeg-index szerint alulról súrolom a normál súly kategóriáját. Szeretnék magamnak azzal hízelegni, hogy amit a karácsonyi mélypont óta - akkor voltam a legsoványabb - felszedett többlet izom, és nem zsír.
Nyavalygás helyett mondjuk nem kellene este fél tizenegykor két pofára tömni a házi túrós rétest (a túró fehérjeforrás!), de ez már az én lelkiismereti problémám.

Egyébként - bár ez a kutyát se érdekli - tegnap este emelkedőt futottam, kb. egy év kihagyás után. Hármas fokozatot állítottam be, ami max. 3% emelkedőt jelent, és 9 km/h-t.
Majdnem megdöglöttem. Dunsztom nincs, anno hogy bírtam 7,8%-os emelkedőn futni negyven percig. Oké, lassan, 7 km/h-val, de akkor is.
A lábam természetesen be akart görcsölni, de csak az utolsó két percben, akkor viszont már annyi bajom volt, hogy fel se tűnt. Úgy éreztem, a tüdőm annyira összeszűkült, hogy megfulladok. Ha arra gondolok, hogy holnap ezt meg kellene ismételni, szeretnék sírva fakadni. Inkább futok emelkedő nélkül 10,5-tel, brr.

A lehető legjobb midlife crisis

"Amikor gyerekek voltunk, kezdte egészen halkan a tudata, és veszekedtünk... ami gyakran előfordult, mert mindkettőnknek szörnyű természete volt, és mert, azt hiszem, egyazon nő figyelméért és csókjáért vetélkedtünk, Nounou, amikor már minden türelmét és reményét elveszítette, hogy valaha is össze tud minket békíteni, végül mindig elővette kitömött galambját, amely a frigó tetején porosodott, a csőrébe biggyesztett valamit, amit éppen talált, általában egy szál petrezselymet, és meglengette duzzogó kis orrunk előtt:
- Buruk, buruk... A béke galambja, kutyuskáim... Buruk, buruk..."

Anna Gavalda: Vigaszág

Sikerült egymás után két, 2010-ben félbehagyott könyv elővevésére - igen, hülye szó, de már a könyvespolc előtti ágaskodás aktusa, meg az odacsoszogás is kimerítő bizonyos esetekben - rávennem magam. Mindkét alkalommal inkább kíváncsian, mintsem stresszesen álltam neki a feladatnak: sikerül-e a korábbi skrupulusokat átugrani, és venni azt az üzenetet, amit ezek a regények óhajtanak sugallni - avagy mennyit változott az ízlésem és én magam hat év alatt -, vagy marad a stagnálás?
Csodák csodája, sikerült. Az Aludj, kislány! esetében jóval gyorsabban és lendületesebben, a Vigaszágnál kicsit nehezen, de amilyen elmebajos volt a múlt hét és a hétvége is, nagyjából bármi lehetett volna a kezemben gombolyag spulnitól száz hajtogatnivaló TB-kiskönyvig, az is ugyanennyire kötött volna le.
Annyi emlékem volt a könyvről, hogy egy idősebb fickó nyavalyog benne és idétlenek a párbeszédek. Az idősebb fickó még mindig nyavalygott - szegény, hat éve várt, hogy tovább léphessen -, de már sokkal érthetőbbnek találtam a gondolatait, pontosabban empatikusabban viszonyultam hozzá, hiába nem vagyok 47 éves, kopaszodó, az életében tétován támolygó párizsi építész, a "Fázom, éhes vagyok és szeretetre vágyom"-hiányt nagyon is ismerem. Ez, a "Jövök-megyek-csinálom, de már csak automatán"-feelinggel kombinálva teszi ki nagyrészt a Vigaszágat, ami számomra egy érdekes gondolatkísérlet volt - milyen az, amikor ténylegesen valakinek a fejében vagyunk, utána kapunk a tovatűnő gondolatfoszlányoknak, bosszankodunk, hogy ez a balfasz miért nem tesz már pontot az ügy végére, és néha szíven üt egy-egy emlékből kibukkanó sor, például: "A  reggel az, amikor az ember felszáll az első metróra, hogy a többi ember megtapossa."*, és az idióta helyzet, amikor beléd ütköznek, és te kérsz bocsánatot. Amikor totál feleslegesen kétszer letörlöd a konyhapultot, megtisztítod az összes cipődet, olvasol valami (elvileg) fontosat, de max. a képek hatolnak el az agyadig.
Tudom, hogy az általános szépirodalmár közvélekedés szerint giccses, de szerintem Gavalda jól csinálja, amit csinál. A recept ugyanaz, de évente egyszer még mindig képes velem ezt a receptet megetetni, minden felvett cinizmusom és gyűlöletem ellenére megtalálják az érzékeny pontjaimat a metróshoz hasonló, jelentéktelen, de nagyon igaz mondatok és a szereplők nyomorult, spleenes életérzése. És a végére bedobta a Megvilágosodást, a paradicsomi Édent, ami szintén kiszámítható és kicsit lapos, de olyan jó dagonyázni a lapokról sütő elragadtatottságban. Nem cinikus vagyok, hanem naiv olvasó, de Gavaldának megengedem, hiába nem tökéletes író. Nekem az ő könyvei a meleg habfürdők, az olvasói nyűgösség antidepresszánsai (fúúújjjjj!), a ballasztkönyvek**, hogy szebben fejezzem ki magam. De nála elegánsabban senki nem tudja alkalmazni a ...-t és a ???-t egy párbeszédben.

Ui.: Tudtátok, hogy ő fordította franciára a Stonert?
Ui2.: A Vigaszágnak köszönhetően arra is rájöttem, hogy mi nem passzolt érzésem szerint az új lakással: hiányoznak az emlékkeltő kis bizbaszok, és némi otthonos - mondom, otthonos - kupisság, a belakottság érzése, ami a költözéstől számított rövid idő alatt nem csoda, de most már jobban fogok figyelni rá. Azt, hogy szeretnék egy madarat, két macskát meg talán egy kutyát (születésem óta sok állat vett körül), inkább áthúzom.

* Nem szó szerinti idézet, mert persze lusta voltam felírni az oldalszámot, és utólag nem találtam meg.
** Nima leleménye.

Eredeti cím: La Consolante
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2009
Fordította: Tótfalusi Ágnes
Ár: 3490 Ft

A pikk dáma

Joanne Harris: Aludj, kislány!

Nem is tudom, mi ütött belém, hogy a Sipino olvasása után erre a hányatott sorsú, egyöntetűen közepesnek minősített Harris-regényre kívántam rá. Amíg megforgattam magamban az ötletet, gyorsan elolvastam a Tengeralattjáró Révfülöpön-t, mert könyvtári, de utána habozás nélkül őt választottam. Úgy tekintettem rá, mint egy erőpróbára - vagy sikerül megugranom, vagy nem.
Sikerült. Valószínűleg Joanne Harris-rajongó vagyok, akinek a neve az avatatlan bűnösök számára igénytelen cukimuki lektűrszerző, de aki képes egyetlen, enyhén giccses film alapján megítélni egy sokoldalú szerzőt, az le van szarva.

Hat évvel ezelőtt egyszer már megpróbálkoztam az olvasásával, de a sápadt, beteges leányzó és a parancsolgató faszi kettőse untatott és szokatlan bizarrságot árasztott magából, ezért kb. hatvan oldal után félretettem azzal a magyarázattal, hogy minden írónak lehetnek kevésbé sikerült könyvei. Most már nem látom félresikerültnek, max. sajátosnak, de, úgy gondolom, méltó helye van a tiritarka, sokszínű életműben. Szeretem, ha Harris kísérletezik, és tök jó, hogy nem ragadt le a boszorkányos, franciás gasztroélvezetekkel tarkított sémánál, ami előbb-utóbb úgyis sablonossá kopott volna.
Nekem a főszereplő Henry Chester volt; az ő sötét vágyai, a lelke mélyén tekergő őrülete a cselekmény katalizátora. Mindig érdekelt, hogyan lesz valakiből sorozatgyilkos - mert, ha a rogyadozó önkontrollja nem fogja vissza, Henry Chester nőket kaszaboló gyilkossá vált volna. A gyerekkori elfojtások, félelmek, egy gyerek számára félelmetesnek tűnő, vallásos babonák, a szülői háttér lehetett a felelős ennek az embernek a torzulásaiért, és ezáltal lett Effie, az ízig-vérig gótikus, naiv hősnő nemezise, aki kísértetként lebeg végig az egész regényen.
Harris a hagyományos kísértettörténet-felállást fűszerezi meg a saját, egzotikus-egyedi fantáziájával; felbukkan a többi regényéből ismert karizmatikus, erős nő, akit most Fanny Millernek hívnak, és majdnem egészen a sötét oldal szolgája, jól feldobja a gótikus keret sápadtságát. A gárdához csatlakozik még a csavargó, kétes erkölcsű festő-szélhámos, Mose Harper. Valamennyien egy nem nevesített személynek mesélik el a történetet és a benne játszott szerepüket - gyónni akarnak, meggyőzni vagy csak szimplán mesélni.
Lehet, hogy Szűr-Szabó Katalinnál szokványos jelenség, de elbűvöltek a gyönyörű, találó szavak: nyírfalány, és a"a holdfényben ezüsthamuvá dermedt dús csipkéket és bársonyt, az öltözőasztal sötét fáján jégcsapként csillogó üvegeket és fiolákat"-féle részletek.

Nem igazán tudom, kinek ajánljam ezt a regényt, mert még a Harris-olvasókat is megosztja, de szerintem érdemes vele tenni egy próbát. Azt hiszem, nekem még a Partvidékiek is tetszeni fog...

Ui.: Az írásjelektől megfosztott cím, a borító és az üvöltő romantikusregenyek.hu-reklám fölött hat év alatt sem tudtam napirendre térni.

Eredeti cím: Sleep, Pale Sister
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2009
Ár: 3500 Ft

Megdicsérjük az Európát

Amiért ilyen szép borítót tervezett az Angyali játszma új kiadásának:

Március 25-én fog megjelenni, az ára 3990 Ft lesz. Egészen kedvet kaptam az újraolvasáshoz - és csak azért nem veszem meg az új kiadást, hogy fennhéjázhassak, hogy én már milyen régi rajongó vagyok.

Ui.: És könyvfesztre jön Eleanor Cutton regénye, a The Luminaries Fényességek címmel!

Elkeserítő

- Notesz? Vagy valami mást szeretne?
- Eszembe jutott, de olyanom már van. Szeretnék valamit, hogy jó legyen a napom.

Ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy jó lenne elmenni Korfura remetének. Hogy a világnak örüljek, az öröm érzéséért, ne pedig egy tárgy miatt, amire tulajdonképpen nincs szükségem. De hát az ideális remetevilágomban nincs állandósult korán kelés, ásító szürke reggel, kapkodás, emberutálat, sötét, jeges este és a mindent beburkoló fásultság. Amin csak egy haszontalan kis bizbasz csillogása képes áttűnni.

Legyen már nyár, a kurva életbe.
[Nem vagyok olyan toleráns hangulatban, hogy elviseljem a nyafogó kikötéseket, hogy "De csak max. 25 fok legyen, X százalékos páratartalommal".]

Három könyvről röviden

Az egyikük nagyon régi olvasmány, a másik rossz volt, a harmadik elment vadászni jó, de rövid...

Tan Twan Eng: Az esti ködök kertje
Ezt jól elmismásoltam, még tavaly olvastam, de a nagy költözéses-karácsonyos-vendéglátós hajtásban nem volt ihletem meg időm írni róla. Eléggé megfakult az emléke, leginkább a rácsodálkozás maradt meg belőle, ahogy a szerző összeszőtte a szálakat. Meg hogy elfogyott a nagy becsben tartott tea, és soha többé nem lesz ilyen. Borzalom.
Jaj, és Aritomo történetének vége! Tetszik, ha egy szerző nyitva hagy bizonyos kérdéseket, mi pedig rágódhatunk rajta, vajon mi történt, és miért ez lett a következménye.
A keserűséget, a haragot tényleg el kell engedni, mert felzabál és végtelenül magányossá tesz. Szép, szomorú könyv, még az én túlontúl európai beállítottságomnak se volt elérhetetlenül keleties.

Svenja Leiber: Sipino
Nagyon rövid olvasmány, gyakorlatilag egy délután alatt el lehet olvasni, de ha megveszek, se tudom megmondani, miről szólt. A cselekmény, a mondanivaló úgy lóg a semmiben, mint a szereplői, akik kiléptek az életükből, hogy az átmeneti pihenőhelyen, Sipinóban ragadjanak örökre. Annak ellenére, hogy orosz környezetben játszódik, nem hittem volna, hogy ennyire depresszív lesz, az elején majdnem visszatettem a polcra, de várólistacsökkentős, úgyhogy végigküzdöttem magam rajta. A hangulata nagyon erős, rengeteg teát  (meg töményt) isznak, de a céltalan fájdalomkeltésnek nem vagyok a híve.

Fehér Béla: Tengeralattjáró Révfülöpön
Cuki a címe, a külseje, és láthatólag nekem rakták ki a könyvtári Újdonságok állványára. Egy nap alatt végig lehet benne szaladni, voltak tetszetős és kevésbé szimpatikus írásai. Nem filóztam rajtuk sokat, lapoztam a következőre - eszméletlen sok magyaros kaját zabálnak benne -, amolyan instant élvezetként szolgáltak.
A kedvencem talán ez volt:

Lila ruhás boszorkány, varázsszőnyegen 

Tudom, hogy az úgynevezett felvilágosult emberek célpontja leszek, kiröhögnek, nekem ront a tévé, a sajtó, de állok elébe. Akkor is az a véleményem, hogy a középkor sokkal őszintébb volt, mint ez a sötét, pénzéhes 21. század. A középkorban kertelés nélkül beismerték, hogy boszorkányok pedig vannak. Ez rendben. De ha akkor voltak, mára hová lettek? Megszűntek, mint a mandulagyulladás? Vagy jó útra tértek? Dehogy szűntek, dehogy tértek. Most is itt élnek közöttünk. Bizonyíték rá a szomszédasszonyom, az elvirágzott, cipócsöcsű Vikszléder Bözsi. Képes ráhasalni egy szelet rántott húsra, repked rajta a ház felett, mint egy varázsszőnyegen. Ma reggel is láttam, kérem! Lágy esésű lila ruhát viselt, fogta a szalagos fehér kalapját, hogy le ne repüljön a szélben. Integetett, aztán huss!

Egy vers is beragadt a piszkozatok közé

Ha már szépen készen van, miért ne tenném ki:

Sylvia Plath: Korán elosonni

Merő egy virág a szobája, hölgyem.

Erre emlékszem majd, amikor kirúg,

Borospalack-lámpái, véreshurkaszín

Díványpárnák s a fehér porcelán

Repülőhal (made in Italy) dzsungelében

Unottan üldögélő leopárdot.

Magát elfelejtem, de hallom, ahogy

Szürcsölik a vizet a vágott virágok

Vázából, kancsóból, kehelyből,

Mint a másnapos korhely. A tejes bogyók,

Helyi csillagkép, lehajolnak

Csodálóikhoz, az asztallap fölé:

Szemgolyóhad visszanéz.

Ott mellettük, szirmot, levelet formáz

Az a zöld csíkos, ovális, ezüst?

A vörös muskátlikat ismerem.

Barátaim. Hónalj szaguk van, bonyolult

Őszi betegségeik, pézsmaillatuk,

Mint szerelem után reggel az ágynak.

Orrlyukamban sóvár bizsergés.

Hennabanyák: akár maga.

Taposnak poshadt, ködsűrű vizet.

A korsóban a rózsák

Végre kimúltak az éjjel.

Sárga fűzőjük már majd kirepedt.

Hallottam a szirmokat, maga horkolt,

Pattogtak, mint az ideges ujjak.

Dobta volna ki őket, amíg éltek!

Kínai kézírással teleszórva

Lelte a sublód tetejét a hajnal.

Most Holofernes-fejnyi krizantémok

Bámulnak, ugyanabba a bíbor-Színbe mártva, mint ez a tömzsi szófa.

Segíti őket másuk a tükörben.

Hallja? Egérlakói

A keksz papírját zörgetik. Madárlábuk

Morzsán tapicskol - füttyögnek örömükben.

Maga csak alszik, orral a falnak.

Illik rám, gyászos kabát, ez a zápor.

Hogy heverjük ki a padlásszobáját?

Üvegvázába gint töltött nekem.

Kinyúltunk. Hölgyem, most mihez fogok,

Tapló a nyelvem, tüdőm csupa por,

Térdig náthában, virágokba fojtva?

(Várady Szabolcs)

Megint a pontok

1. Kívánság: tulajdonképpen azt szeretném, ha Könyvfesztivál lenne ÉS kellemes, meleg idő; vennénk sok-sok könyvet, a nagy fáradalmakat a Millenáris füvén heverészve pihennénk ki, aztán este, amíg nem kezdünk fázni, beülnénk a Samu presszóba, ahol a melegszendvics tulajdonképpen borzalmas, de ez senkit nem izgat, mert muszáj azon röhögni, hogy A Jég és Tűz Dala alternatív fantasy-e, hát még A Dűne. Vagy a Star Wars.

2. Nekiálltam takarítani a szerkesztőben és sorra törlöm ki az özönvíz előtti, freeblogról átmentett postokat. Vannak elég szörnyűek - azt hiszem, erre mondanám ma, hogy idegesítően tinilányos. De olyan is van, amikor cuki vagyok, pl. "mindkét blogomra esküszöm". Megtaláltam az első, a 2007-es olvasás idejéből származó postot Az időutazó feleségéről, afféle időutazó összehasonlításként kitehetném egyben a két írást.

3. Ennek örömére gyártottam egy új piszkozatot, "Utálom" címmel, az idegesítő, ám kommentár nélkül hagyott hülyeségeket szedtem pontokba, de aligha rakom ki.:D