Se füle, se farka, azaz az Xxxx-post

Sokáig "xxxx" címmel hevert ez a bejegyzés a piszkozatok között, azóta se tudom, mi akar lenni, mert nem egységes, nincs eleje, vége, leginkább a végtelenbe nyúlik. Maradjunk annyiban, hogy X-emléktöredék, mégiscsak legyen valami neve szerencsétlennek. Ez az én szülinapi ajándékom nektek - egy darab belőlem. Köszönhetően annak, hogy nagyjából kialudtam magam, összeszedtem némi belső csendet és végre van kedvem firkálni.

****************************

Ironikusnak találom, hogy a mai korban újra felfedeznek nyilvánvaló, alapvető dolgokat, felcicomázzák egy divatos névvel, könyvet, videót készítenek róla és széles mosollyal adják el. Élvezd az élet apró örömeit [ha újra boltot nyitnék, Apró Örömök Boltja lenne a neve], vedd észre a hétköznapi csodákat. Tégy rendet az életedben, figyelj a kupis sarkokra, a száraz tésztákat egy helyre rakd a kamra polcán, külön fiókban rendezd el a zoknikat és a téli cuccokat. Újulj meg, frissülj fel, edd azt, amit az ősember. Ne használj alumíniumsót és parabént tartalmazó dezodorokat-krémeket. Egyél goji bog... ja, bocs, nem, most a chia mag a menő, a bio zöldcitrom, meg a szmúszi - véletlenül sem turmix. Ne egyél vacsorára töltött káposztát tejföllel és fehér kenyérrel, mozogj egy héten háromszor, és le fogsz fogyni! Azért legyen egy hobbid, mert örömet okoz, nem pedig a teljesítés, a kötelességérzet miatt. Micsoda varázslatos módszer!
Elhiszem, hogy vannak emberek, akiknek efféle mankókönyvek segítenek bizonyos dolgokat megtanulni - magunktól nem jöhetünk rá mindenre -, de nekem például az, hogy szortírozzak, tematikusan rendezzem el a tányérokat, rendet tartsak a lakásban, mindig kézenfekvő volt. Lehet, hogy csak egy kupis szülő kellett hozzá. Nálunk mindig oltári rendetlenség volt; az én anyám csontozókést rejtett el az újságokkal telitömött éjjeliszekrénye polcain - szerintem meg se találta volna, ha egy betörőnek sikerült keresztül verekednie magát egy izgága kutyán és 22 macskán -, a szoba sarkában, a gyerekkorban kikönyörgött házi szökőkút mellett kristálygömb fénylett a dobozában, a szekrényben soha nem hordott, csillogó bundák és magas sarkú cipők sorakoztak. Egyszer karácsonykor felvette a legújabb szerelését, fekete kordbársony szoknyát csillogó, ujjatlan felsővel és térdig érő csizmával. - Jézusom, hogy nézel ki - nyögtem, miközben lerogytam a palackzöld kanapéra. - Mint egy vén kurva - felelte vidoran, miközben levonult a lépcsőn. Soha nem vette fel házon kívül.
Gyerekkoromban imádtam a tűsarkúival játszani, amiket még a születésem előtt hordott - a nagyanyám által "pinatakarónak" nevezett miniszoknyákkal soha nem találkoztam, de a tejszínhabos, érettségi előtt felhajtott kiskonyakot sokszor meghallgathattam -, egy különösen megragadt az emlékezetemben; ezüstszínű, irizáló átlátszó betétekkel megbolondított cipő volt, még egy iskolai dolgozatomat is neki szenteltem (igazán nem értem, a tanár miért nem találta zseniálisnak - imádtam fogalmazásokat írni, a kedvencem az volt, amikor Bornemissza Gergőnek kellett levelet írni az Egri csillagok egy másik szereplőjének nevében). Remélem, megvan még valahol.
A rózsaszín nyuszi volt talán a legdédelgetettebb plüssállat a légiónyi jószág közül (emlékeztek azokra a kutyamamákra, amiknek a hasába voltak rejtve a kiskutyák és ki lehetett őket venni?), most a nagyanyám házában állomásozik. Volt piros alapon fehér pöttyös nyakkendője is, meg egy párja, a zöld maci, de őt nem zártam a szívembe. Az egyik gyerekkori fotómon állok a kis szoba sötétkék szőnyegén, egyik kezemben a nyuszi, a másikban egy egész tepsinyi piskóta és röhögök. Miért is ne, mindenem megvolt, ami kellett.:)

A házban tizenéves korom óta én próbáltam rendet tartani, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Kisúroltam a hűtőt, ami idősebb volt nálam, a művelet két pár gumikesztyűt vett igénybe, kidobáltam a lejárt lekvárokat, amiket anya isten tudja, miért vásárolt meg, talán a gyerekkori nélkülözést kompenzálta. Ugyanezért vehetett nekem hógömböt, ami ugyan engem is lenyűgözött, de neki lehetett vágyott kincs ötven évvel ezelőtt, ha egyáltalán volt ilyen. A katicamintás, rózsaszín labdámért bármikor odaadtam volna a hógömböt, a játszótéren hagytuk - talán fagyizni mentünk -, mire visszaértünk, nem volt sehol. Haragudtam a nagyanyámra, hogy lehet ilyen naiv, hogy nem fogják ellopni a labdámat, de neki még más tapasztalata volt a világgal.
A plafon hűen őrizte egy vérmes paradicsomkonzerv bosszúját, soha nem festettük át, mert nagy meló lett volna az ezernyi kacatot tologatni. A sütésből származó pacákkal, foltokkal és miazmákkal már ügyesebbek voltunk - hihetetlen, hogy anya, amennyire szeretett főzni, mennyire utált és nem tudott süteményt sütni. Én viszont jobban szeretem az utóbbit, húsokkal pepecselni utálok. A ház többi részét viszont, anya szobájának kivételével, átfestettük. Azóta se hevertem ki a mész mint olyan eltakarításának traumáját. Körömmel és fémsúrolóval lehetett egyedül eltávolítani, ha áttörölted, csaló módon eltűntek, majd száradás után felbukkantak a meszes festék pöttyei. Talán mondanom se kell, hogy imádom az egyrétegű, max. négy órán belül száradó beltéri falfestékeket. És azok az élénk színek! A mész csak halvány pasztellszíneket engedélyezett, és azok is hamar megfakultak - így lett az én valaha rózsaszín szobámból piszkosfehér. Minden másban rühelltem a rózsaszínt, de költözés után ismét ezt választottam, talán az otthonosság érzését akartam fenntartani.