Eredmény (kétféle)

Ha majdan - ki tudja, hogy előbb vagy utóbb - számot kell vetnem magammal, miket értem el, mely dolgok azok, amelyekre büszke lehetek, feltétlenül közte lesz az, hogy sikerült másodvirágzásra bírnom a méregdrága, egykor kék virágokkal ékeskedő orchideámat, Leilát. Pontosabban, a virágzásig még nem jutottunk el, de növöget felfelé az a bizarr kinézetű zöld izé, tudjátok.

Más: hajlamos vagyok elfelejteni azt - ami szorosan kapcsolódik az előző pont mini felvetésével -, hogy a kis univerzumomon kívül semmi értéke nincs a blogomnak vagy az általam dédelgetett ún. fogalmazási-helyesírási készségemnek. Ne úgy képzeljetek el, hogy fennhordott orral közlekedem a közönséges halandók között, hogy én mekkora májer vagyok a többszörösen összetett mondataimmal, csak adott egy pici belső megerősítést, hogy valamiben, valamire én is jó vagyok. Tudom, hogy a porszemnyi tálentumom nem piacképes, de engem remekül elszórakoztat, és talán pár másik embernek is szerez néhány kellemes percet. Azt is tudom, hogy egy érdemi szerkesztő percek alatt szétkapná bármelyik szösszenetem.
Ha blogbejegyzést, cikket, molyos értékelést, bármit olvasok, egyre jobban elfeledkezem a tárgyról, és magát az írást figyelem, mennyire szórakoztat, mennyire intelligens, mekkora szókincse van az illetőnek, tükrözi-e a tárgyalt könyv stílusát, milyen magának a szerzőnek a stílusa. Maradt-e benne szerkesztési, helyesírási, egyéb hiba, ha a szerző reflektál egy megjegyzésre, milyen a szövegértése. Elfelejtem, hogy nem mi vagyunk az átlag, és, akárcsak szeee-nek - és, gondolom, mindenkinek -, nekem is fáj, hogy ha mondok valamit, és az két percen belül előkerül a beszélgetésben, látszik, hogy egyáltalán nem, vagy hibáson rögződött (persze, a figyelmetlenség, érdektelenség is közrejátszik).
Ahogy az a vélekedés is fáj - az a tűszúrásnyi fájdalom eléggé meglepett -, hogy egy könyvesblog nem nagy kunszt. Nem olyan rég megkérdezték tőlem, hogy oké, hogy van ez a blog, de az nem olyan nagy... ˙(bizonytalan elhallgatás az arckifejezésem láttán - nem vághattam jó képet hozzá), a kreatív írás nem érdekel? Hát, nem. Az, hogy össze tudok kalapálni egy értékelést (mondjuk, egy analitikusat és egy álmodozót), nem jelenti azt, hogy önállóan is létre tudok hozni valamit. Van annyi önkritikám, hogy tudjam, nekem ez nem megy, és hosszú évekkel ezelőtt meggyőztem magam, hogy ebbe a zsákutcába nem tévedek be. Tudom, hogy a közvélekedés szerint akkor ér valamit az írás-/fogalmazási készség, ha legalább egy könyved megjelent vagy az ÉS közli le a kritikádat. Jöhet a fölényes lezárás: mi tudjuk, hogy egy publikált szerző nem feltétlenül egyenlő egy jó íróval, és ki nem állhatom a "kritika" szót, nem is akarnék ilyet írni, olyan idegbajos, epetúltengéses műfaj.

Mindezt nem azért nyökögtem el, hogy az egómat simogassátok, egyszerűen csak ki akart jönni. Érdekes, hogy mindig akkor jön rám az írhatnék, amikor nagyon mással kellene foglalkoznom. De hát az orchideasikeremet - miközben kinyírtam számos egyszerű növényt, ezt kifelejtettem - meg kellett örökíteni.

[Azt inkább le se írom, hogy mostanában miket gondolok az életről, tartok tőle, hogy azt a maró cinizmust csak Ilweran tudná szívből kikacagni.]