Értékelés: 4.6 legényfogó az 5-ből
Kedvenc "karakter": Inci néni
Már egy ideje tervezem, hogy megismerkedem Schäffer Erzsébet műveivel, bár anno a Nők Lapjából ismertem a stílusát, de a könyv mégiscsak könyv, na. A könyv más, annak már szelleme van.
Igazából féltem tőle, hogy túl cukrosnak, édeskésnek, nagymamaszagúnak fogom találni, és akkor jön a rajongók hada és szétszednek (a rajongóktól ritkán tartottam, de, valljuk be, teljesen más egy semmi kis YA-t lefitymálni, mint egy népszerű, kortárs magyar írónőt, akinek semmilyen negatív dolgot nem lehet a rovására írni, például nem buzdítja a rajongóit arra, hogy javítsák fel a könyve tetszési indexét). Mint amikor egy alapvetően szép, szépia árnyalatú képet túlcsicsáznak mindenféle díszítéssel.
Néhol éreztem ezt a túlcifrázást. Úgy érzem, Schäfferhez nekem egy lelkiállapot kell, mert alapvetően túl kérgeslelkű vagyok hozzá - ezért vártam egy jó ideig vele, mert már tavaly év végén elhatároztam, hogy megismerkedem vele, néhány más íróval egyetemben -, amikor már túlzottan fáj minden, nyűgös vagyok és minden összeesküdött ellenem, mert az ilyesmik általában kézen fogva járnak.
Volt a történetek között olyan, ami nagyon betalált - áh, de utálom ezt a szót, szóval ami közel állt hozzám, volt, amitől reflexszerűen ugrándozni kezdett a szemöldököm, volt, amit nem tudtam hova tenni, és így tovább. Egy kicsit meglepődtem, hogy vannak köztük szomorú anekdoták - például a November vagy a Masni -, nem hittem volna, hogy SE lelke is sajog, ami alapvetően hülyeség, hiszen mindenki emberből van, és mindenkinek vannak rossz emlékei, fájó sebei, olyan dolgok, amelyektől összefacsarodik még az ember lábujja is, a szájíze pedig olyan keserű lesz, mintha bekapott volna egy levél No-Spát. (Milyen költői vagyok, hehh.)
De inkább mesélek arról, ami ismerős volt - például a Füvön járó, azzal a különbséggel, hogy a veranda nálam küszöb volt, és a mai napig szoktam érezni, amikor már elég meleg van ahhoz, hogy reggel a küszöbön bambuljak teázás közben:
"Nyári reggel van.
Ott ülök a veranda lépcsőjén.
Négy-öt éves lehetek.
Békén hagynak.
Nem kell még felöltözni, elég csak lenni a pillanatban, teljes valómban, minden feladat, vágy, akarat és terv nélkül."
Vagy ez:
"Régen élt tanítóm hangját hallom: ne félj, ne légy óvatos, sebezd meg magad a másik emberrel. Szeresd..." (Négy szem som)
A tűztoronybant nagyon szerettem... és nemcsak a cukorkáért (úgy ennék ilyet, így, ekkor...):
"A Vegyesboltból, ahol a hasas cukorkás üvegekbe kis fémlapáttal nyúl be a segéd és csinos papírstanicliba méri a töltetlen savanyú cukrot..."
Nem volt ez rossz, na. Fogok még Schäffertől olvasni - ha olyan lesz a hangulatom. A "betaláló" történetekért. Aztán, egyszer, összegyűjtöm őket. Talán.
Kiadó: Nők Lapja Műhely, Sanoma Budapest Zrt., 2009
Ár: 2200 Ft
érdekes, hogy írod, hogy nem gondoltad volna, hogy SE is sajog.
VálaszTörlésén egy hangoskönyvét hallgattam, az ő felolvasásában, és arra gondoltam közben, hogy teli van érzelemmel, meg emlékekkel, amik alapvetően szép emlékek, de az elmúlások, hogy soha többé nem élheti át őket, az fáj és hiányzik neki. én meg pont azt éreztem, hogy SE csupa sajgás. nem olyan, amibe belerokkan az ember, de a hangszíne, a hanghordozása, plusz a történetek, az összességében egy múltba visszavágyódó ember képét mutatta nekem.
Igen, de az másfajta sajgás...
VálaszTörlés