Mi van velem?

Olvasom Picoult-t, és arra gondolok, annakidején mennyire megrázott A nővérem húga, mennyire elmerültem az Elrabolt az apámban (istenem, milyen átkozottul hülye cím), mennyire megdöbbentett a Tizenkilenc perc. Ezt a három könyvét szerettem az írónőnek, azóta hiába próbálkozom, képtelen vagyok felidézni magamban ezt a régi érzést. A Gyere haza a hetedik magyarul megjelent regénye, tehát kitartóan próbálkozom... de nem megy. És négy rossz könyv után nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy nem bennem van a hiba.
A Törékenynél vettem észre, milyen klisékkel operál Jodi; ilyen például a bírósági tárgyalás, ami mindig van, és hetedik alkalommal kezd nagyon tele lenni velem a topánom, a tütüm és a nemlétező tö... fütyim. Unom a tipikus amerikai apamodellt (legnagyobb díszpéldánya Frank Plaskett a Beszélnünk kell Kevinrőlben, utálom ezeket a tuskókat), a temperamentumos ügyvédet, akinek általában van valamilyen cuki állata. És már előre látom, mi lesz a történet vége.

A szukkubusz dala (nem, azóta se bírtam kiheverni): csak nekem zsibbadt le tőle az agyam, nem pozitív értelemben?

A vér kötelez: kellemes, kellemes, de majdnem tégláig martam a falat a kialakuló szerelmi sokszögtől.

A szellemidéző: mit esznek ezen? Majd' megvesztem, hogy olvashassam, mert mindenki áradozott róla, és mit látok? Egy szimpla, totál szimpla YA-t.


Begyöpösödött vénasszony lettem. Hetvenévesen meg Danielle Steelt fogok olvasni.