Most pedig libás

... bejegyzés következik, ha már ennyire belejöttem az illegális postok gyártásába. Ezúttal a csőnadrágokról és a divatbeli aljas elnyomásokról lesz szó, és mindenki nagyon gyorsan húzzon el innen, mert rövid leszek és fájdalmas.

A dolog ott kezdődik, hogy megszülettem. Megszülettem, majd felcseperedtem, szép nagy, vállas leányzóvá, akkora a csípőm, mint egy buszpályaudvar, elfér rajta egy tálca, két könyv és három kismacska. Fájó pontom, de a lábaim se őzike kecsességűek - egy napra annyira szeretnék ropilábú lány lenni -, egyszóval a tetves cső-vagy szűkülő szárú vagy mi a franc neve nadrágot nem nekem találták ki, de ma magamra rángattam egyet, majd kiugráltam az előadótérbe, és nagyon kedvesen (értsd: bénán) megkértem az előadólányt, hogy mondja meg őszintén, hogy mekkora vagyok benne. Aki eddig nem lépett ki innen, az most fog, de egyedül voltam és attól tartottam, hogy elromlott a szemem/csal a tükör, mert nem találtam a látványt olyan szörnyűnek, mint amilyennek a papírforma kellett lennie kellett volna (hehh, a kedves és a barátok önbizalomépítő terrorja a végén még célt ér).
De nem ez a lényeg, hanem az, hogy mocsok dolognak tartom, hogy ha valami hülyeség "divatba jön", akkor ezután csak ezt a fazont/színt lehet kapni a boltokban, és ez a dolog csak kevés embernek áll igazán jól, a többi pedig járjon csórén, szerény személyem például a kicsit trapéz szárú nadrágokat sírja vissza.

A körmeimet pedig Mac tiszteletére rózsaszínre lakkoztam.

Ui.: a francba, ez nagyon rózsaszín, nem utazhatok így a vonaton...