Neked mi a bűnös vágyad?

Mármint könyvek tekintetében, természetesen, csőnadrágok és piros ajtók egyelőre félretéve.

Mivel kegyeletteljes hangulatban vagyok, nem várok meg öt kommentet, hogy nyilatkozzam, hanem előre bocsátom vallomásomat: az én guilty pleasure-öm a Vámpírakadémia.
Kommersz olvasmányaim tekintetében enyhén röhejesnek tűnik ez a velős válasz, ugye? Hiszen rengeteg YA-t, urban fantasyt meg efféléket olvasok, ha úgy tetszik, nekem csak GP-jeim vannak. De én most azokat a könyveket/könyvet értem guilty pleasure alatt, amelyért az ember nemes egyszerűséggel megvész. Tudja, hogy vannak hibái a történetnek, hogy semmi épületes gondolatot nem tartalmaz, nem gazdagítja a világnézetét (sznobosan mondva: szemét), mégse képes ellenállni neki, és igazság szerint nem is akar.
Na, szóval elő a piszkos kis titkokkal, előttem nincs mit szégyellni (plusz bátorításként elárulom, hogy zsengébb koromban rengeteg Jackie Collinst olvastam el zsinórban, és imádtam).

Emlékszem, amikor az első rész megjelent, nálam javában dühöngött a YA-láz, le is csaptam nagy vehemensen a vékony kötetre. Nem voltam tőle elragadtatva, de egynek elment, aztán a második rész már egy kicsit jobb volt, a harmadiknál pedig totális függőség alakult ki, tudom, hogy ciki meg minden, de az a befejezés aljas (és egyben fantasztikus) húzás volt, és többedmagammal majd' meggebedtem a következő megjelenésig. A delírium kitartott a befejezésig, és amikor kiderült, hogy készül egy spin-off sorozat, ráadásul az egyik kedvenc szereplőm, Sydney Sage főszereplésével, teljesen megkergültem. Rose és Lissa, bár fejlődőképesek, az agyamra mentek a hülyeségeikkel, Sydney mentalitása sokkal közelebb áll hozzám, ezért maximálisan elégedett voltam a Vérvonalakkal, és tegnap olvastam a hírt, hogy nemsokára megjelenik a The Golden Lily Amerikában,  tehát reményeim szerint néhány hónappal később követi a magyar kiadás.
Hogy pontosan mi fogott meg ebben a sorozatban, nem tudom, hiszen a főszereplők idegesítőek, a történetben jó pár klisé található, de... izgi volt, na, Mead jól összerakta a sztorit, én meg két pofára zabáltam, ez van, a valós néphagyományokon alapuló háttérvilág már csak rátett egy lapáttal.
És igen, Dmitrij a lobogó bőrkabátjával hamvas lánykorom méltó regényhőse marad. Na, jó, annyira nem, az Belloq, de végszónak tökéletes egy ilyen post végére.