- Lia! - mondja."
Értékelés: 5* áfonyás pattogós az 5-ből
Kedvenc karakter: -
Emlékszem, az írónő előző regénye, a Hadd mondjam el... teljesen letaglózott, majd a falhoz is odacsapott. Napokig nem tértem magamhoz, és évekig ábrándoztam, milyen jó lenne, ha a többi könyvét is megjelentetnék. Tavaly majdnem a plafonig ugrottam örömömben, amikor a kiadó előjegyzési oldalán megláttam a Wintergirlst, de szégyenszemre csak második nekifutásra sikerült elolvasnom, első alkalommal nagyon rám telepedett a lányok története, és utána sokáig nem mertem a könyv felé közelíteni.
Lia Overbrook és Cassandra Parrish kezdetben "igazi lányok", a kívülálló szemszögéből úgy tűnik, mindenük megvan, amire az ő helyükben bárki vágyna; tehetős családi háttér, kertvárosi otthon, start a legjobb főiskolára. Valami mégis félresiklik, és Cassie bulimiás, Lia pedig anorexiás lesz - a haláltánc első menete Cassie szörnyű halálával zárul, azonban Lia számára nem távozik el egészen, afféle személyi, allegorikus kísértetként azon munkálkodik, hogy Liát is maga után rántsa. Ez a Jégviráglányok története: harc önmagunkkal, amikor úgy tűnik, semmi sem áll közöttünk és a pusztulás között.Ez a regény sokkal erőteljesebb, mint az írónő 2006-ban megjelent kötete, maga a szöveg is különleges; a lírai szépségű sorok (lásd fent) váltakoznak a mantraszerű gondolatokkal, irodalmi utalásokkal ("Sivatagos átokföldjévé változtatta a nyaramat") és lelkiismeretének hangjával. Nagyon depresszív a hangvétele, úgy éreztem, magam is jéggé válok, miközben Lia fagyos lehelete a bőrömbe mart, ennek ellenére a második körben egy nap alatt végigolvastam a történetet.
Az a furcsa, hogy én valamilyen szinten megértem ezeket a "porcelánkeretre drótozott csontváz"-akat. Neem, nem vagyok evészavaros (azt hiszem, ezt a kajás karcaim kellően alátámasztják), a betegség okát tudom értelmezni. Sokan írták már, hogy ugyan mi bajuk ezeknek a lányoknak, jó dolgukban nem tudnak csinálni - ez kész röhej, aki elkényeztetettségében hisztizik, az nem hiszem, hogy ennyire a szakadék szélére sodorná magát -, ez azonban nem ilyen egyszerű. Igen, Lia és Cassie anyagi helyzete több mint jó - de ennyi. Ha pénz van, de legalább egy szerető és megértő, odafigyelő családtag nincs, akkor még a párnabélés is lehet aranyozott libatoll, semmit nem fog érni. A rideg család mellett óriási teljesítménykényszernek vannak kitéve, és bár ezek önmagukban nem olyan rettenetes dolgok, az ő esetükben elegendőnek bizonyulnak az önpusztításhoz, talán azért, mert mindenki máshogy viseli a rá nehezedő terheket. Nekik ennyi elegendő volt, de szerintem nem őket ezért gyengének vagy életképtelennek bélyegezni. A testük az egyetlen tényező az életükben, amit uralni, kontrollálni tudnak, ebből merítenek sikerélményt, a tiszta, üres rózsaszín belsőből. Persze lehet, hogy nem így van, de a saját érzelmi intelligenciámmal és józan eszemmel nem tudtam mást kikövetkeztetni. "Egy baba vagyok, amelyet kinőttek." - mondja Lia az orvosának, ezt viszont nagyon át tudom érezni.
Sikerült megint egy roppant értelmes postot gyártanom, de a lényeg az, hogy minden borzalmas eseménye ellenére imádtam ezt a könyvet, és nagyon remélem, hogy a Ciceró az írónő többi művét is kiadja, valamint más, hasonló stílusú regényekre is szemet vet. A magyar címért és a borító megtartásáért pedig hatalmas piros pont, puszi meg rózsacsokor jár nekik.
Ui.: az viszont nagyon perverz, hogy a regényben említett ételektől folyamatosan éhes lettem... úgy szeretnék valakinek spenótos rántottát és szerecsendiós muffint csinálni.
Kiadó: Ciceró Könyvstúdió
Kiadás éve: 2011
Fordította: Sóvágó Katalin
Ár: 2990 Ft
Az írónő honlapja (haláli a címe:D)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése