Napfivér, Holdnővér

"Mannering hanghordozásában mindig volt valami uralkodói fensőbbség, mert önmaga tekintélyéről és végtelen fontosságáról alkotott képét semmi sem tudta megrendíteni. Kizárólag annak az embernek a szemszögéből tudta nézni a világot, aki irányítja a dolgokat, és szeretett szónokolni. Ebből a szempontból szöges ellentéte volt vendégének - és ez az ellentét némileg irritálta is Manneringet, mert bár kedvelte az olyan emberek társaságát, akik kellő tisztelettel néztek föl rá, bosszantotta, ha olyanokra kellett pazarolnia az idejét, akiket nem tartott érdemesnek a figyelmére. Charlie Frosttal mindig igen nagylelkűen viselkedett, megkínálta itallal és cigarettával, ha új bemutató volt az operaházban, megajándékozta a fiatalembert a karzatra szóló jegyekkel, de Frost csöndes és visszafogott modora időnként az idegeire ment. Mannering mindig bizonyosfajta szerepben látta követőit, felcímkézte őket, ahogy mások a foglalkozásuk alapján címkézik fel embertársaikat, és csak »a doktor« - ként, vagy a »tizedesként« - emlegetik őket; Mannering azonban csak fejben osztogatott efféle címkéket, nyíltan sose nevezte így az ismerőseit, és kizárólag az ővele szemben tanúsított viselkedésükkel jellemezte őket - mert bárkit, akivel találkozott, így látott: mint saját, egyedül autentikus személyiségének tükörképét vagy torzképét."

Eleanor Catton: A fényességek

Eleanor nem az a lány, akit siettetni lehet, állapítottam meg kissé trágár módon olvasás közben; amikor eszembe jutott az az őrült ötlet (bár, inkább az nevezhető annak, hogy megvettem), hogy a 2017-es év utolsó megkezdett olvasmánya ez a monstrum legyen, nagyon meg kellett küzdenem magammal az első pár (<50) oldalon, mert haladni akartam, vártam, hogy elkapjon a történet sodrása, de csak valami bizonytalan locspocsot éreztem a lábujjaimnál, folyamatosan visszarántott és rákényszerített, hogy üljek a seggemen és várjak. Így hát vártam, és amikor túljutottunk az alapszituáción - egy idegen belebotlik egy titkos tanácskozásba, és, miközben kóstolgatják egymást, bepillantást nyerünk az idegen múltjába és jellemébe -, és elkezdődött a történet, én is megnyugodtam lelassultam hozzá és kezdtünk összecsiszolódni.

Vegyesek az érzéseim a könyvvel kapcsolatban; az tagadhatatlan, hogy szerettem olvasni, eldagonyáztam benne és nem éreztem, hogy a sarokba fogom hajítani, ha nem történik végre valami - mert történik, csak nem az általunk megszokott módon - azaz a könyvekben és filmekben, ahol pár vágással vagy csak úgy magukban, az olvasók-nézők elől elhallgatva eljutnak a megoldásig a szereplők -, hanem olyan naturalisztikus, azaz elég uncsi módon. Apró tévedések, csúszások történnek, óriási galibát okozva és tizenpár ember életét összekuszálva. Elkallódik egy utazóláda. Aláírják egy hajó adásvételi szerződését. Valaki megvásárol négy darab női ruhát. A magamban csak holdudvar-szereplőknek nevezett karakterek próbálják kibogozni a szálakat, lehetőleg mindent kiszedve a többiekből, és mindent megtartani a maguk szerepéről. Mi a közös az örömlányban, a politikusban, a remetében, a szélhámosnőben és a hajóskapitányban? És a többiekben? A szálak tovább gabalyodnak, ahogy mindenki próbálja takargatni magát, indulatok szabadulnak el, régi sérelmek törnek a felszínre, szerelem, felebarátság, kapzsiság, bosszúvágy és rosszindulat rajzolja át a képet a fogyó hold árnyékában.

Ezzel a hatásvadász képpel teszek egy kis kitérőt: valószínűleg az egész történetet átszövik az asztrológiai jelképek, szimbólumok, amelyek egy plusz jelentésréteggel árnyalják a történetet, de az értékelők többségéhez hasonlóan nem értek a csillagjegyekhez, csak @fischerella molyos értékelése segített átlátni egy-két dolgot. Annyit tudok felmutatni, hogy az a két pasi, akibe halálosan belezúgtam életem során, mindkettő Rák jegyű (és közgazdász, de ez inkább magyarázható azzal, hogy a bölcsészek szexinak találják a számok varázslóit), és hogy előszeretettel takarózom a napjegyemnek tulajdonított jellemzőkkel, ha nagyobb összeget verek el ereszdelahajam-dolgokra (hát még ha csillognak is). Idétlenkedés vége.

Ijesztő kép innen

Szerencsére az asztrológiai inkompetenciával is élvezhető A fényességek. Ahogy fentebb sírtam róla, Eleanor lassan és kicsit szokatlan módon építi a cselekményt, de bámulatos logikai készséggel; ki, mit, mikor (akár hosszú évekkel ezelőtt) mondott és tett a kb. húsz fontosabb szereplő közül, mind szépen összefonódik és a végére összeáll a mozaik, bár gyakran előfordult, hogy bávatagon pislogtam a sárga fotelben, hogy a hogy fenébe is van ez, ehhez még az én memóriám kevés 947 oldalon keresztül, ráadásul a bájos, ifjú hölgy a vége felé már az idősíkokkal is elkezd babrálni.

Nem mehetek el szó nélkül a találó, pontos karakterábrázolása mellett; az okok és indítékok közötti matekozásban arra is van idő (na meg hely), hogy bemutassa a szereplők jellemét, a mozgatórugóikat, érzelmeiket és mindenféle defektjüket, amelyek jól felvázolják a reakcióik hátterét.

Tehát: tetszett, jól esett belemerülni, olvasni ezeknek a hétköznapi, érdekes embereknek a történetét és kíváncsi voltam, mi sül ki a végére. Az elejét leszámítva nem támadt bennem türelmetlenség és nem éreztem azt, hogy tele van üresjáratokkal, de nem látok rajta semmi Man Bookeres, szédítő díjaznivalót - ha csak azt a bátorságot nem, hogy egy mai, fiatal író úgy dönt, hogy ír egy viktoriánus stílusú nagyregényt és ezt a feladatot remekül teljesíti. Lehet, hogy nem intelligencia-robbantó újdonságot kellene várnom a díjnyertes regényektől, hanem tiszteletet (is) a régmúlt iránt.

Ui.: A magyar kiadás gyönyörű (a képek nem adják vissza a részleteket), de a cím, miért ez lett a címe?

Ui2.: Rendkívül büszke vagyok magamra, amiért viszonylag hamar elolvastam a várólistám legvaskosabb darabját, és nem ejtettem se a lábamra, se a mellkasomra.

Eredeti cím: The Luminaries

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2016

Fordította: Rakovszky Zsuzsa

Ár: 5990 Ft (de a Molyon 3000-ért is árulják)