Akkor kerültem először kapcsolatba a regénnyel, amikor el kellett olvasni (pontosabban el kellett volna olvasni) az egyik órára, kölcsönkértem az egyik barátnőmtől, akinek az Iszony az egyik kedvence, de a tételek száma és terjedelme likvidálta az olvasásom, talán még húsz oldalt se tudtam elolvasni belőle. És, valljuk be, nem egy könnyed mese, amit szétzilált aggyal és idegekkel maximálisan be lehet fogadni. A teljesítethetetlen tanulás mondjon le.
Aztán idén visszatértem hozzá, mert hirtelen rákívántam, és röpke nyolc hónapos pauzával a végére is értem. Eltekintve attól a rideg, éles érzéstől, amit a cím kivált belőlem, nem olvasás közben éreztem szörnyűnek, hanem szünet közben. Mert ez egy szörnyű könyv, annyira részletes, pontos, idegszaggatóan éles (nincs rá jobb szavam), hogy akkor sem lehet előle elbújni, ha éppen nem olvasod. Az a fajta női irodalom - mert képtelen vagyok másként tekinteni rá -, ami finoman és fájdalmasan-és-fájdalmasan-kecsesen kicsontoz. A női irodalomnak széles a spektruma, ez az egyik sávja.
Annyi mindent mozgatott meg bennem ez a történet, hogy nem tudom, mit írjak róla. Körülbelül úgy viszonyulok hozzá, mint az Átmeneti üresedéshez: olyan személyes élmény volt, hogy csak erről tudnék fecsegni, objektíven úgyis az unalomig szételemezték már az Iszonyt.
Sokakkal ellentétben nem tudtam utálni Nellit - szolidárisan viszonyulok azokhoz a szereplőkhöz, akik a többséget irritálják, főleg, ha nőkről van szó. (Még Scarlettel se volt bajom, ami nem azt jelenti, hogy néha nem szerettem volna egy hideg vizes dézsába nyomni a fejét.) Olyanok ők nekem, mint egy apró feloldozás - jel, hogy nemcsak én követek el hibákat, teszek értelmetlen dolgokat, amiknek utólag értem meg az okát. Társaim a néma, a magam felmentésére készülő öndialógusom során, amely főleg éjszaka sorolódik, és egy állandó, hátsó gondolatpályán napközben - habár tudom, hogy nem ésszerű fiktív karakterek baklövéseivel példálóznom. Á, a fene nagy büszkeség, a csalódás avas íze, és a félelem a skarlát stigmától a magány csontos ketrecét fonja körém. Voltam én is Kárász Nelli (és kicsit vagyok is), tudom, milyen az, amikor tükörképe leszel annak, amitől egész életedben irtóztál és rettegtél. Évek múltán is elönt a megkönnyebbülés és a vállveregetés kellemes elegye, amiért meg tudtam állni ezen az úton és nem meneteltem tovább a pokolba. Nellinek sem a lehetősége, sem a tapasztalata nem volt meg ehhez.
Nekem elsősorban nem Nelli át a történet középpontjában, hanem az a túlfűtött érzelmekből álló, lüktető csomó, amit Sanyival hoztak létre. Beindult egy pokoli gépezet, ahogy annyiszor az ember létezése óta, és aminek a zakatolása soha nem fog megszűnni.
Persze, akárcsak utólag, külső szemlélőként, előttünk a kiterített kártyákkal, könnyű okosnak lenni. Vigyázni már sokkal, sokkal nehezebb.
Ui.: Ilyenkor mindig megfogadom, hogy sűrűbben olvasok magyar szerzőket - számuk idén szégyenletesen csak tizenkettő, jaj -, de... mindig ott az a kurva de.
Kiadó: Kráter
(Igazán csinálhatnának egy igényes kiadást - az Európa Diákkönyvtáras változatot olvastam -, megérdemelné a könyv)
Kiadás éve: 2006
Ár: pár száz forinttól elérhető
Anno bennem is mély nyomokat hagyott a könyv. És még csak középiskolás voltam, amikor olvastam. Már korábban is felmerült bennem a gondolat, ami a posztod után elhatározás lett, miszerint újraolvasom a könyvet.
VálaszTörlésmindenki a legjobb kínzóját leli meg.
VálaszTörlésörülök neked, ez a könyv sokkal több figyelmet érdemelne, mint amennyit kap... mondjuk úgy gondolom, hogy a rálátás és a vele járó távolodás az időben ezt a könyvet úgyis kiemeli - hiszen amiről szól, az időtől és környezettől függetlenül érvényes.
gimiben annyira szerettem, hogy még azt is elolvastam tőle, amit nem volt kötelező.
VálaszTörléstényleg nagyon nyomasztó és depis, tipikus eretvágós könyvei vannak.
BookwormGirl: hajrá.:)
VálaszTörlésshizoo: majd fogok még tőle olvasni, de idén már tuti nem, egy időre elég volt a boncolgatós könyvekből.:)
A mondanivalója, ill. az, amit bemutat, örök (még a korbeli sajátosságokat sem kell róla lefosztani, annyira nem régi:), és annyira nem fájós, hogy félni kellene tőle, meglepődtem, hogy az elvárásaimhoz képest könnyű volt olvasni.
Nima: nekem nem volt annyira érfelvágós, de megkönnyebbültem, amikor befejeztem.
Én azt hiszem, túl korán olvastam - tizenhat évesen hosszú időre meghatározta (nem jó irányban) a házassághoz, testiséghez való viszonyomat. Meg kell érni rá, azt hiszem.
VálaszTörlésNagyon szépen írtál erről is, és ha nem fáj túlságosan ez a vonulat, akkor "mindenki a legjobb kínzóját leli meg" témában neked most nagyon ajánlom a Nem félünk a farkastólt - a dráma is és a film is zseniális. Azt hiszem, nem láttam-olvastam annál borzasztóbb példáját annak, micsoda kis magánpoklokat vagyunk képesek magunk köré építeni azzal, akit valójában a legjobban szeretünk.
Uhh, kemény hatása lehetett. Nem sajnálom, hogy most jutottam el hozzá.
VálaszTörlésKöszi.:)) A drámát is, mindenképpen bele fogok nézni, csak nem tudom, mikor.