A Hold árnyékában

"Furcsa egy művészet ez, kitalálni, hol, mikor és kivel végezzek."

Glen Duncan: Az utolsó vérfarkas
Értékelés: 3 hamleti picsogás az 5-ből
Kedvenc karakter: Harley

Az OKNESZ (Okkultfelügyeleti Nemzetközi Szervezet) tevékenységének hála mára csak egyetlen vérfarkas maradt, Jake Marlowe. Azt hinné az ember, hogy ez a tény gyújtógyertyaszerűen indítja be a (mellékesen 200 éves) férfi menekülési és életösztönét, de Jake-nek nagyobb az életundora, mint a romantikus hősöknek, ezért úgy dönt, barátja, Harley minden erősködése ellenére önként megy a halál elé és nem bujdokol tovább - ám az élet egy furcsa fintora és néhány véletlen felülírja a tervét, és eszeveszett ámokfutás veszi kezdetét...

Az a helyzet, hogy én mindig hiszek az Agavénak. Szeretem ezt a kiadót, okosak, vagányak és minőségi munkát végeznek elfogadható ár ellenében, valamint rendszeresen kommunikálnak az olvasókkal, amihez nem sok kiadónak vannak kötélidegei, valljuk be. Ezért ha az Agave azt mondja, hogy Mercy Thompson olyan, mint a korai Anita Blake, akkor Amadea elolvassa Mercy Thompsont (és nem bánta meg, bár Mercy és Anita ég és föld). Ha pedig az Agave azt mondja, hogy Az utolsó vérfarkas a tavalyi kedvenc könyvük volt, ráadásul szépirodalmi a szövege, akkor Amadea ráveti magát Az utolsó vérfarkasra, és... és irtózatosan pofára esik.
Persze ez nem a kiadó hibája, hiszen én döntöttem úgy, hogy megismerkedem ezzel a regénnyel. Ezt csak azért regéltem el, mert fogalmam nincs, mit esznek az emberek azok az emberek a történeten, akik az első oldalon áradoznak róla (köztük Justin Cronin, a Szabadulás írója - a Tiszták tekintetében egy véleményen vagyunk, de ez esetben nagyon nem, és sajnálom, Justin, de még mindig nem olvastam el a könyved, ne haragudj).
Ha valaki eddig még nem sejtette volna meg, ez nem egy pozitív hangvételű post lesz, úgyhogy aki szeretné elolvasni a regényt, az inkább ne görgessen tovább.

A történet eleje nagyon tetszett: a behavazott London képe, az exkluzív könyvtárszoba, feszült hangvételű beszélgetés némi mellékvágányos filozofálgatással, aztán menekülés, egyszóval néma kacajjal dobtam ki mentális ablakomon az eddig olvasott csalódott értékeléseket, nekem ez tetszik, tuti, hogy a négyes egység felett végzi... aztán nem sokkal félidő előtt azt vettem észre, hogy olvasás közben unatkozom. Rettenetes érzés volt. És innentől csak rosszabb lett a helyzet, tégláig ki tudtam volna bontani a falat, annyira idegesített Jake állandó önsajnáltatása és nyafogása. Ennek a fickónak az egész élete egy merevedés, pontosan tájékoztatva vagyunk, hogy mikor és mire áll fel neki, mikor húzódnak össze a golyói (bocsánat, de ez így van leírva), ja, és van két tökön rúgás a történetben, meg egy dárdával történő fenékszurkálás. Az utóbbi jelenet rémesen bizarr volt... istenem, ha van szánalmas figura a regénytörténelemben, akkor az Cloquet. Csapnivaló ügynök, emellett a modellkarrierje végéről és képviselőfánkról beszél, miközben egy vérfarkas összeveri, érted, képviselőfánkról!! De ánuszfetisizmusban nagyon egy húron pendül a főhőssel.
Annyira szeretnék a Fantasztikus Fordulatról beszélni, de nem szokásom spoilerezni, ráadásul így is jelképesen megtapostam szegény könyvet a képzeletbeli érzékeny pontján (csak hogy történethű maradjak). Azt viszont elmondhatom róla, hogy elképesztően sablonos megoldás, és minden, de minden benne van, amit  a tapasztalt olvasók utálnak ebben a klisében. Nagyon mérges lettem Jake-re, hogy ez ébreszti fel az üvegbura-szerű állapotból, bezzeg az előtte történt brutális esemény nem, az abszolút közönyösen hagyja.
A szépirodalmi igényességű szöveg mendemondának bizonyult; amit Duncan ír, az irodalmi szakszöveg, a vad, lila bölcsésznyelv finomított változata. Az pedig, hogy "létemnek lángja, lágyékom vágya", meg hogy "Azon túl beteg rózsák leszünk.", szimplán hülyén hangzik, vagy csak én vagyok túl földhözragadt. A párbeszédek is hagynak kívánnivalót maguk után, például ez:
"- Úgy lesz.
- Ígérd meg!
- Megígérem.
- Ez agyrém. Annyi mindent... nem tudok semmit.
- Ez változni fog. Elmondom neked, amit csak tudok, bár az nem valami sok.
- Fel fogsz hívni fél óra múlva?
- Bízz bennem.
Szünet. Újabb lopott pillantás.
- Tudod, hogy bízom."
A dialógusok legtöbbje ilyen stílusú és szerkezetű, érdekes ellentétet alkot Marlowe hosszas eszmefuttatásaival, de én jobb szeretem, ha a szöveg egységes.

Azzal végképp nem értettem egyet, hogy az író "teljes egészében felforgatja a vérfarkasregények konvencióit...". Tetszett a világábrázolása, naturális megközelítése, de szerény vérfarkas tapasztalataimból kiindulva semmi extrém újdonságot nem fedeztem fel benne. Az pedig, hogy egy háromméteres szörny autóvezetést imitál a karmos, torz kezeivel, nagyon bizarr jelenség:)


Nagyon sajnálom, hogy ilyen rosszul alakult a könyvvel való kapcsolatom, valószínűleg túl magasak voltak az elvárásaim, és úgy tűnik, kicsit belefáradtam az urban fantasybe, ezért egy időre hanyagolom ezt a műfajt. Elég randa képet festettem a regényről, de nem borzalmasan rossz - a befejezés egy mozzanata kellemesen meglepett, így kapott három egységet az értékelésben -, mint például A boszorkányok elveszett könyve, hanem egy teljesen átlagos sztori, csak éppen én már elég sok ilyet olvastam, és nemhogy új élményt nem tudnak nekem adni, de még kikapcsolódást sem, helyette felidegesítenek vagy untatnak. Tehát aki szereti az UF-t és a farkasokat, az bátran vágjon bele, de aki valami rendkívülire vágyik - és egy húron pendul velem -, az inkább tegye el más alkalomra.

Ui.: A borító viszont gyönyörű, plakátként is tudnám nézegetni, a kiadó jól tette, hogy ezt választotta.

Ui2.: a fentieken túl kiválogattam néhány részletet, hogy lássatok példát arról, miről beszélek. Ezek viszont SPOILERESEK, a Nagy Fordulatról rántják le a leplet.


"Máris tudatosult benne, hogy sok más egyéb dolog mellett ezennel igenis kezdetét veszi egy minden képzeletet felülmúló viszony."
"Talulla, létemnek lángja, lágyékom vágya... Ta-lu-la: a nyelv hegye háromszor indul a szájpad felé... Ta. Lu. La."
"Soha nem volt húgom, de ha lett volna, és megdugtam volna, valamikor a húszas éveink elején, élvezettel adva meg magunkat az éveken át tartó, romlott, kamasz telepátia után, na, az valami olyasmi lett volna, mint Talullával dugni."
"A szüleitől kapott sok szeretet és elkényeztetés mind-mind benne volt széttárt combjának pajzán önbizalmában."
"... együtt melegedtünk, akár egy napfényben úszó mézesbödön."
"Szerelmes szívem kényszerzubbonyos elmebetegként zokogott és dülöngélt előre-hátra..."

Eredeti cím: The Last Werewolf
Sorozat: [emtommianeve] 1.
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2012
Fordította: Huszár András
Ár: 2980 Ft
Az író honlapja

A könyvet köszönöm az Agave Könyveknek!