Értékelés. 3.5 ukulele az 5-ből
Kedvenc karakter: Angela, Vanessa
Max és Zoe kilenc évvel ezelőtt házasodtak össze és azt hitték, boldog, tragédiáktól mentes életnek néznek elébe; ez hiúsul meg, amikor kiderül, hogy mindkettejüknek meddőségi problémájuk van, és ez valóságos kálváriává változtatja a gyermekvállalást, a kudarcok pedig tönkreteszik a házasságukat. Zoe élete összeomlik, a munkájában elért sikerek jelentik számára az egyedüli örömforrást, amikor is megismerkedik Vanessával, akivel csakhamar a legjobb barátnők lesznek, és Zoe megdöbbenve fedezi fel, hogy többet érez Vanessa iránt barátságnál. Meleg párként azonban nincsenek könnyű helyzetben, a hétköznapokban előforduló intolerancián kívül egy extra magas akadállyal is meg kell küzdeniük - ugyanis gyermeket szeretnének.
Még emlékszem, anno mekkora katarzist jelentett számomra az írónő első magyarul megjelent regénye, A nővérem húga; teljesen magába szippantott, elvarázsolt, kegyetlenül megtaposta a lelkemet, a befejezés pedig annyira megdöbbentett, hogy tátva maradt a szám. Hasonló élményben volt részem az Elrabolt az apám (ennek a magyar címét nem tudom megbocsátani) és a Tizenkilenc perc esetében. Aztán jöttek sorba a többiek, de valami megváltozott, és most, a hetedik Jodi Picoult-regénynél ki tudom jelenteni azt, ami két éve motoszkál bennem: köszönöm, ennyi elég volt.
Ez nem azt jelenti, hogy Picoult sekélyes, csapnivaló íróvá süllyedt volna a szememben, csupán azt, hogy már nem tud nekem új élményt nyújtani. Alig vártam, hogy elkezdhessem, és faltam az oldalakat, de ahogy haladt előre a történet, láttam, hogy Jodi már megint ugyanazt a sémát követi, és ebbe én előbb-utóbb belefáradok, tökmindegy, mennyi idő telik el két kötet elolvasása között.
Megpróbálok elvonatkoztatni az unottságomtól, és igyekszem friss szemmel nézni a történetet, mert senkinek nem akarom elvenni a kedvét ettől a regénytől - ugyanis jó. Hatásvadásznak mondják, de szerintem Picoult jó író, és amit nagyon becsülök benne, hogy nem dobálózik felelőtlenül komoly, olykor kényes, tabunak számító témákkal, és általában pártatlanul bemutatja a szembenálló felek nézőpontját - nos, ez utóbbi jelen esetben nem sikerült jól, mert Maxet legszívesebben a földbe döngöltem volna. Úgy látszik, van egy ilyen pasitípus (nem, nem tudom őket férfiaknak nevezni, azok kihaltak, kész), a Törékeny apafigurája és Frank Plaskett (Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről) is beleillik ebbe a kategóriába, de Max egy díszpéldány, mert egy jó adag önsajnálat és önpusztítási hajlam is tetézi az összképet, a benne tátongó bizonytalanság űrét folyamatosan ki akarja valamivel tölteni, de amíg önnön erejéből nem képes erre, sose áll helyre a lelki egyensúlya.
Zoéval nem tudtam zöld ágra vergődni, teljesen más a mentalitása, mint az enyém; ő egy csúcsos fejdíszes, érzékeny hölgy, akinek szüksége van egy szilárd támaszra, aki gondoskodik is róla egyben. Ez az, amit Max képtelen neki megadni, ezért is furcsálltam, hogyan tarthatott ki ennyi ideig a kapcsolatuk. Vanessa viszont pont ilyen, az átélt sérülések ellenére (vagy pont ezért) nagyon szilárd jellem. Akiért odáig voltam, az egyértelműen Angela:) A jó fej ügyvéd Picoult eszköztárának része, általában kisállata van, itt viszont családja, és amit sajnáltam, hogy a korábbi regényektől eltérően nem nézőpontkarakter, imádtam a vicceit, a talpraesettségét.
Maga a történet - a megszokott módon - leköti az olvasót, és komolysága ellenére fordulatos. Nem éppen Jodi legszívszorítóbb regénye, az igazi, de ha valaki elsőnek olvassa tőle, valószínűleg kellően meghatja.
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2012
Fordította: Kaskóf Sára
Ár: 3490 Ft
Az írónő honlapja
A könyvet köszönöm az Athenaeum Kiadónak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése